Franckarika

Van valami szándékoltan cseles, mondhatni: kiravaszkodott, pragmatikus csavar ebben a most nyilvánosságra hozott alkotmánytervezetben. Valami furmányos. Odáig nem ragadtatom magam, hogy "gonosz"-t írjak, ámbátor... ki tudja? Megítélés kérdése ez is, mint annyi minden más.

Végigrágtam magam a szövegen, és mert az előzetes latolgatások, a hírek nemkülönben, számot vetettek már ennek lehetőségével, így aztán nem is igen lepett meg, mikor a magzati életnek már a fogantatás pillanatától számolt, deklarált védelme kitételével szembesültem.

Az ígéret szép szó, mit betartásán túl már csak az tehet szebbé, mikor épp nem mögöttes számításokat leplező fedőszólam csupán.

Merthogy egy alkotmány – sem annak bármely szakasza – nem lebeghet a nagy nemzeti nihilisztikus semmiben, azaz van – kell legyen – kohéziós gradiense (belső erőtér) és normakihatása (külső erőtér) az általa definiált és szabályozni kívánt világra, úgy mint állam és társadalom, egyén és közösség. Ez utóbbi vonatkozása az, ami erőteljesen szándékolt, lévén hogy pont ez egy alkotmány meglétének értelme és megihletésének legfőbb oka egyben.

De az a sokszorosan bővített mondat abban a passzusban fölvet egy igen fontos kérdést. Tudvalevőleg van ki(e)s hazánknak egy meglehetősen liberális törvényi szabályozása a művi abortuszról, azaz az orvosi közreműködés révén és kontroll alatt végrehajtott terhességmegszakításról. Ennek morális-filozofikus oldalát most itt nem taglalnám, s már csak azért sem jártatnám ez ügyben kéretlenül és hótt fölöslegesen a pofámat, mivel nem vagyok nő. Azaz ha belemennék, olyasmiről papolnék csak, amiben közvetlenül nem vagyok érintett. Csupán egyszer, egyetlenegyszer lehettem volna, ez esetben persze most semmiről nem tudnék, semmiről nem vélekednék vagy papolnék, ám jó anyám úgy határozott anno, ad egy esélyt a világnak és nekem, midőn világra hozott, hogy immár egy értelmes fővel több tapodja bolygónk felszínét. Mondjuk e számítása csak hellyel-közzel jött be, de hát ez az egész amúgy is lutri, azaz ugrás az ismeretlenbe... Mindegy: megszülettem, s innentől fogva semmi dolgom a művi abortusszal. Orvos sem vagyok, így aztán duplán semmi dolgom ezzel.

Rám mindösszesen annyi felelősség hárul, hogy lehetőség szerint magát a helyzetet, az ilyesmire okot szolgáltató malőrt ne idézzem elő.

A dolog jogszabályi vetületével mégis érdemes foglalkozni. Ha most ez az alkotmány ezzel a jelenleg olvasható kitétellel hatályba lép, abból egy meglehetősen kicsavart jogszituáció adódik. Ugyebár ha törvényt alkot az országgyűlés (mint erre kizárólagosan hivatott és felhatalmazott plénum), esetleges kételyek, jogi kifogások esetén össze lehet/kell vetni a frisskeletű jogszabályt az alaptörvénnyel: az alkotmánnyal. Ha bibi van, ha jól kivehető konfliktus áll fenn a törvény és a jogi origóként szolgáló alaptörvény között, azt minden esetben a hatályos alkotmány szellemében, a vizsgált törvény (vagy törvényszakasz) ellenére kell kiigazítani, azaz a feltárt  konfliktus feloldása végett mindig a törvényt változtatjuk meg, sosem az alkotmányt.

Kivéve persze, ha épp a Fidesz kormányoz kétharmaddal. Valahogy mindig kitermelődnek az általánosnak ismert szabályok alóli kivételek. Csakhogy ezt a mostani alkotmányt pont a Fidesz írja, szövegezi.

Hogy pedig az ilyesminek ez az útja-módja, az teszi lehetővé, hogy előbb van az alkotmány, majd azt követően keletkeznek (vagyis következnek a joghierarchiában) a hozzá mérhető, vele ab ovo összhangkényszerben levő törvények. Nem úgy most, ha a krach beüt. Leszögez ez a magasztos normaszöveg-tervezet egy alkotmányos kötelmet, mármint hogy a magzati életet (a már megfogant és majdan megszületendő gyermeket tehát) a fogantatás pillanatától alkotmányos szintű védelem illeti. Egészen hétköznapi magyarán: megállapítja a csupán fejlődése elején lévő, egyelőre még csak reménybeli emberi lénynek már az anyaméhen belül is elvitathatatlan jogát az élethez. Ami, ha csak így említik, bármi megszorító értelmezés nélkül, ugyebár korlátozhatatlan. Lenne.

Miniszterelnökünk leszögezte s ennek híre is kelt, nyilván nem szándéktalanul: politikai öngyilkosságszámba menne az, ha hozzányúlnának ehhez a jelenleg hatályos, ugyancsak megengedő szövegezésű abortusztörvényünkhöz. Eddig logikus, sőt méltányolható. Csakhogy jön majd ez az új alkotmány ezzel a kissé semmibe lógatott mondattal, mintegy vudubabává gyúrva a nonszenszt. Mármost ha az (új) alkotmány kimondja ezen magzatok en bloc, időkorlátok nélküli védelmét, és a kormányzati szándék megtart emellett egy olyan, évek óta hatályban levő törvényt, amely kimondatlanul is a várandós nőre bízza annak megítélését és eldöntését, hogy a benne csírázó életet kihordja-e vagy elveteti inkább, akkor ez az egész alkotmányos tárgykör e kérdésben passzé.

Az ürességet nem érdemes a semmivel csépelni. Már csak azért sem, mert lehetetlen.

A dolog magyarázatára két lehetőség adódik. 1, Nemtörődömség, kényelemszeretet, a kockázatok fel nem vállalása, ami sunyi, lapító magatartás, még ha józan politikai ösztönök és megfontolások diktálják is ezt. 2, Hideg, számító cinizmus – mert. Merthogy bárki, bármely állampolgár e honban kérdéssel (beadvánnyal) fordulhat a kompetenciái tekintetében mostanra jócskán kiherélt Alkotmánybírósághoz, hogy ezt a nyilvánvaló jogszabályi konfliktust oldja fel, illetve legalábbis értelmezze valamiféleképpen.

Na mármost. E két említett törvényhelyben foglalt kétféle rendelkezés/megközelítés egymásnak ellentmond logikailag is, praktikusan is. Az alkotmánybírák még csak el sem háríthatják a kérdést, ha ezt valaki fölveti nekik, lévén ez végképp nem költségvetési vagy adóügyi probléma, hanem innen és amonnan szemlélve is – értsd: úgy a várandós nő, mint a megfogant gyermek szempontjából – rendkívül komoly, mondhatni: húsba vágóan emberi méltóságot érintő felvetés. Bocsánat a kétfenekű szóhasználatért.

A cinikusan számító szándékot ez esetben azért kell feltételezzem, mert az efféle nem teljesen idegen a Fidesztől. Adta már ennek nem egy bizonyítékát. Mert annyira azért nem hülye banda ők, mint amennyire ezt olykor jól esik feltételezni róluk. Tudják, mit csinálnak, miként azt is, mit miért nem. Ez esetben is szépen rátolják az Alkotmánybíróságra a törvény esetleges szigorításának ódiumát, mivel az ki van csukva, hogy egy ilyen jogszabálykonfliktus esetén az alaptörvényt idomítsák majd az Alkotmánnyal szemben valahol mégiscsak alsóbbrendűnek számító jogszabályhoz. Amint pedig a jogszabályok közti összeférhetetlenség kimondásra kerül, nem marad más út, mint 1, valamiféle időkorlát, hatályossági terminus megjelölése mellett annullálni a vizsgálat alá vont jogszabályt; 2, törvénykezési kényszer alá vonni a törvényhozást. Azaz felkérni őket az (immár új) alkotmány e tekintetben irányadó szakaszával összhangban levő jogszabály (értsd: abortusztörvény) megalkotására, vagy legalábbis kiigazítására. Tartok tőle, ez, ha az alkotmány a nyilvánosságra hozott formájában kerül megszavazásra és lép hatályba, elkerülhetetlen lesz. Mint ahogy alighanem pontosan erre megy ki a játék, azaz éppen hogy erre a kényszerre lett ez a semmitmondó passzus kihegyezve.

Szó se róla, ha így volna, jól ki lett találva. Fideszék és kormányék Isten mentsen, hogy hozzányúljanak a jelenleg hatályos törvényi szabályozáshoz. Ahhoz ők túlontúl felvilágosultak, ugyebár, még ha rohanvást fogy is a nemzet, amit megmenteni ragadták magukhoz a kormánykereket. Nem csinálnak ők semmi disznóságot, dehogy. Épp csak egy ezzel a mostani törvényi szabályozással ellentétes értelmű passzust emelnek be az alkotmányba. A többit meg, mármint a balhé megemelését és elvitelét, egy nemes, ámde számító gesztussal rátolják szépen az Alkotmánybíróságra, aztán meg, mikor a verdikt kimondatik, majd pingvineznek ezerrel, tárogatják nagy megadóan nemzetmentő karjaikat: "Ránk mérték ezt a kényszert, nem tehetünk ellene semmit. Előírták nekünk. Nem akartuk mi, csak hát..."

Mint oly sok más, ez is pusztán jól előkészített kommunikáció kérdése.

Jó móka lesz, szinte már kabaré, mikor az alkotmányozó törvénykezők lépnek így a legfőbb törvénykövető szerepébe, midőn engednek az általuk megkurtított jogkörű talárosoknak, hogy azok kötelezzék őket annak a jogszabálynak a meghozatalára, ami elől kétes eleganciával elléptek, hogy előidézzék magát a kiinduló helyzetet.

Persze, hogy nem népszavaztatják meg – ezek után – a tervezetet. Ahány józan, ép ésszel élő nő csak szavazóképes mifelénk, lefogadom, mind elmenne egy olyan jó sommásat véleménynyilvánítani erről. Nem is kellene a meccs oddsain töprengeni. Bukna akkorát a normaszöveg magzati életvédelmestül, Nemzeti Hitvallásostul, pátoszostul, hogy csak úgy nyekkenne. Ezt egy sikerpropagandában lubickoló kabinet egyszerűen nem engedheti meg magának. Meg aztán a partner köröszténydemokratáknak is a kedvében kell már járni valami szimbolikus gesztussal, nehogy a politikai szövetség egyre áporodottabb ájerű karanténjában egye őket a fene. Direktben nem adhatták meg nekik, hát kibrusztolják számukra áttételesen, lóugrással. A politika végtére csak politika, és a játékba még ez is belefér. Mármint eljárástechnikailag.

A tisztességet ez ügyben gyorsan felejtsük el.

Egyszer sem szerepel az alkotmányban.

Olvasom, hogy Líbia hatalmat birtokló éppeni, illetve azt majdan átvenni készülő, őket követni szándékozó urai – egy kifejezésbe fordítva: a Kadhafi család – nemsokára többek között új médiatörvénnyel kívánnak kedveskedni a pár órája fennköltnek csak alig nevezhető szólamokkal és acélmagvas lövedékekkel is alaposan megszórt népüknek.

Érdekes búcsújárás volt az elmúlt hetekben-hónapokban Budapestről Észak-Afrikába. Schmitt Pál elnök urunk Tripoliba repült, hogy magyar cégek részvételét vajazza le bizonyos líbiai bizniszekben, majd Orbán miniszterelnök urunk vizitált Kairóban Mubarak elnöknél, hogy a két ország régtől fogva élő barátságát ily módon is elmélyítse.

A diplomáciai utaknak meg is lett a foganatja. Mubarakot annak rendje s módja szerint kiakolbólították emberei a hatalomból, miután másfél heti tüntetéssorozatot követően a helyi politika meghátrált az utcán feszülő indulatok előtt. Orbán már az Unió soros elnöki tisztét viselő Magyarország kormányfőjeként utazott Egyiptomba és rázott kezet Mubarakkal, de a jólesően baráti parola melege sem tudott még elillanni igazlátott tenyeréből, már nem volt posztján az, aki a jobbját (ez esetben kivételesen nem Matolcsy Györgyöt) szorongatta. Schmitt "12 oldal/perc signal" Pál még ennél is ramatyabb lóra tett, midőn a líbiai diktátorra villantotta az ő messze földön híres mosolyát, amire Kadhafi ezredes, a már negyvenegy éve permanensen ható líbiai forradalom fáradhatatlan vezetője elsőrendű és csak rá jellemző vicsorgással grimaszolt vissza. Az ilyet nevezzük mosolydiplomáciának, persze csak az öklendezési inger leküzdése után.

E két jeles államférfi – belföldi hatókörben értendően – összehozott nemrég tulajdon nemzetének egy végtelenségig korszerű és kiegyensúlyozott jogművet – az egyikük ihlette, a másikuk parafálta azt –, amit nyomban el is neveztek médiatörvénynek. Líbia tehát, ha a kurrens demokráciák sorába akarna esetleg, ha még kissé megkésve is, emelkedni, nem kell hogy másfele orientálódjon, sem hogy fáradságos munkával újra feltalálja a spanyol viaszt: egy az egyben átveheti Budapesttől a jeles irományt, ami kétséget kizáróan minden európai kultúrállaméval megnyugtatóan harmonizál, hiszen e régtől fogva demokratikus berendezkedésű országok hasonló célzatú törvényeiből – igaz, kivonatosan – tartalmaz bizonyos részeket, ettől oly felülmúlhatatlanul európai. Szépséghiba ugyan a képletben, hogy az említett koherenciaszakaszok csupán névelőkre és kötőszavakra korlátozódnak, de ettől még az állítás igaza kikezdhetetlen. Tartalmazza és kész.

A törvény európai fórumokon való fogadtatása ugyan meglehetősen vegyesre sikeredett, a debütálást követő kimagyarázkodás meg enyhén szólva kényszeresre, viszont apróbb átalakításokat, illetve cizellálást követően az "eszem ágában sincs", valamint a "tapodtat sem" immár széles legitimációval bíró, új, fideszmagyar értelmet nyert: előbbi azt, hogy mások eszével meg annak ágával végiggondolva azért csak kénytelenek belenyúlkálni a hibátlannak kikiáltott műbe, utóbbi meg azt, hogy nem mi hátráltunk meg, hanem a falat rántották a hátunknak. De mi akkor sem mozdultunk, a mi pozíciónk és igazunk megingathatatlan. Végre egy biztos pont a folytonosan örvénylő világban.

Kadhafiéknak tehát egyetlen árva billentyűt sem kellene leütniök, egyetlen kósza papírívet sem erre áldozniok, a korszakos alkotás immár a maga intakt voltában felállt Budapesten, szépészeti – és bizonyos fokig praktikus – okokból már angolra is lefordították, hadd okuljon belőle és általa a reménytelenül elmaradott nyugatja, azaz Tripoliban nincs is más dolga a magát most hirtelenében tőről metszetten demokratikus rendszer kialakításában törő rezsimnek, mint hogy kagylót ragad, Budapestet kéri, és kölcsönveszi az egyetemes demokrácia magyar patrónusaitól a jeles irományt. Ha már egyszer a demokráciának jőnie kell, jöjjön egyből felsőfokon, sűrítve, tömegével. Ha már lúd, legyen kövér. A Bengáziban meg másutt némiképp szigorúra sikeredett belső rendszabályozás okán most épp kissé felpaprikázódott Európának ettől kezdve egy szava sem lehetne. Olyan, de olyan naprakész, virtigli médiajogszabályt emelne így Líbia tulajdon jogrendjébe, hogy még a messzi tengerentúlon is hanyatt vetnék magukat a gyönyörűségtől. Alighanem.

A demokratikus közélet lábra állításának és fejlődésének olyan, idehaza még időben kiküszöbölt gátjai, mint, teszem azt, működő- és hatóképes Alkotmánybíróság, Számvevőszék, netalán Költségvetési Tanács, Líbiában amúgy sincsenek, azaz a demokrácia viharos és minden korábbi szintet meghaladó kiteljesedésének a sivatag szélén imnmár semmi sem állhatna útjában. Hajrá.  Líbai megérdemli a legjobbat, megszenvedett érte. Csak egy telefon, mondom. Mi szurkolunk. Így aztán a médiatörvény pont oda kerülne az őt megillető, a lehető legjobb helyre.

Nem is merek most hosszabban Líbiáról írni, nemhogy még értekezni róla. A tripoli és bengázi történések Ceausescu végnapjainak hideg fejjel véghez vitt vérengzését juttatja eszembe. Azt már felnőtt fejjel értem meg. Ott és akkor a Securitate, valamint külföldről importált, jó pénzért a hivatalos hatalom mellett harcoló zsoldosok irtották a felkelőket, már ameddig tehették. A román hadsereg viszont hamarabb eszmélt, és az elkeseredett lakosság-katonaság improvizálta (és az események által kikényszerített) együttműködés hamarabb megvalósult, így aztán Bukarestben már csak szórványos utóvédharcokra futotta erejükből. De itt, Líbiában töretlen még a hatalmi konszern akciópotenciálja. Ez ezrek és ezrek életét jelenti és fogja majd még jelenteni. Ez egy olyan felkelés, mely puszta időzavarban kénytelen átugrani a forradalmi fázist, és egyből polgárháborúba csap át. Egyiptom viszonylag csekély vérrel és jóval több méltósággal "megúszta". Líbia valódi zsarnokság, ahol egy hagymázos álmaiba rég belezavarodott elmebeteg kommandíroz, és aki az életről legfőképp azt az egyet tudja, hogy hamar kioltható. Ez most valódi káosz, valódi küzdelem, késhegyig menő, itt valóban a lét a tét, s az könnyen veszthető. Ez most tényleg a való világ. A kiszavazott tehát párbajra hívja országa népét és könyörtelen mészárol. Az arab virtus, a beduin morál, a berber hagyományok mind a legvisszataszítóbb vonások megfestése mentén ötvöződnek Kadhafiban. És még valami. Az egykori gyarmatosítók cinikus világlátása és módszertana. Volt hová nyúlnia, volt kiktől merítenie, volt miből tanulnia. Épp csak okulni felejtett el.

Líbia vérfolyam közepette vajúdik, hogy megszülje modern önmagát. Tengernyi életbe kerül, látható. Ez valóban véren megvett szabadság lesz, ha kivívják.

Ha egy hógörgeteg megindul, nincs Isten és lejtési szög, mely elejét vehetné, hogy útját ne lavinaként fejezze be. Hasonló természettel bírnak a politikusi ötletelések is, mikor egy hajánál fogva előráncigált idea aktuálpolitikai hozadékát már jó előre megnyálcsorgatva és lihegve propagálják a nagyra becsült publikum elámult orcájába, mondván, milyen hűdefaszajó is lesz majd ettől a világ. Ami egyenetlenség, vetemedés csak kitapintható a felvázolt eszmesíkon, egyből eltűnik mind, az ármány rögvest megigazul, a felület tükörsimává válik, hogy csak még. Ahogy az már a politikum vonatkozásában történni szokott. Tudhatjuk valamennyien.

Eddig a bevált klisé.

Most aztán a praktikát kiterjesztenék térben is, számban is: kérdőívet szándékoznak őfőméltóságék köröztetni az istenadta plebs körében, hadd higgye csak, lehet bármi érdemi ráhatása arra  a kutyulmányra, amit manapság a fenemód hozzáértők alkotmány címszó alatt delirálnak. Ebben a tesztsorban aztán halomra hánynak számos, alkotmányjogilag teljességgel irreleváns felvetést, csak hogy elmondhassák: ők kikérdezték a nemzetet. Az meg felel nekik. Mondjuk ebben az állapotában (tartva) el is hiszem, hogy megfelel nekik. Ha én fognám a kormányrudat, nekem is megfelelne.

Legkedvesebb felvetésüket valahogy nem bírták kihagyni a kérdések sorából, mellyel az adó- és nyugdíjügyileg legutóbb is alaposan felültetett és megfingatott polgárokat most majd kínozni méltóztatnak. Nevezetesen, hogy biztosítsanak-e járulékos szavazati jogot minden nevelt gyermek után az adott szülő(k)nek. Ez lett újabban a vesszőparipájuk, rácuppantak, mint hajótörött a főtt cupákra, nem is akarják engedni, hogy lekerüljön a politikai közbeszéd napirendjéről, ha már a velük egybenőtt szatellitpárt nemzet-, család- és magzatvédő hadmozdulatait sivár belpolitikai számítások alapján kénytelenek voltak egy határozott polgári mozdulattal félresöpörni.

Azok ott korbácsot javasoltak, míg Fideszék gyanították, ezzel a nációval az sajnos nem megy, de talán cukorkával beválik a kísérlet, ki tudja.

Szavazati jogot tehát a gyermeket nevelőknek, valamiféle kényszeredett megosztásban, ha a gyermekek száma adott családi közösségen belül netán páratlan volna, mert hát ilyen példátlan esetek is elő szoknak ám fordulni. Vagy ha a szülők elváltak volna, netán külön élnek egymástól, mivel erre is akadt már precedens. Vagy ha nem is szülő neveli őket, hanem megbízott gyám, esetleg állami nevelés alatt állnak – a lehetséges variációk száma tetemes. Szóval, nyilván mindenféle absztrakt hókuszpókusszal kisakkoznak majd egy átlagoló-kiegyenlítő sémát, amely megoldási kulcsot ad az ilyen helyzetek szavazójogi kezelésére.

Csakhogy maga a megközelítési alap az, ami eleve vitatható. Először is kikezdi az egy (szavazóképes) polgár – egy szavazat elvét, márpedig ez a demokratikus rendszerek legitimációs alapját képezi, aki ettől bármilyen logika mentén érvelve is eltér, az feladja a demokrácia alapszabályai legfontosabbikának tiszteletben tartását. Talán a Fidesz nem érzékeli ezt, vagy ha mégis, úgy döntött, ebben a játszmában ez a legkevesebb. Hogy több is veszett Mohácsnál. Majd elkommunikálgatnak a derék és szinte mindenre kapható köznéppel, mármint abból is az efféle finomságok iránt vajmi csekély affinitással bíró derékhaddal, oszt' jó napot.

De azért minden ellenérzésünk, logikai ellenvetésünk ellenére is játsszunk csak el egy kicsit a gondolattal. Nem árthat, ha végigvisszük, mit eredményez(het) a gyakorlatban, mit feltételez alkotmány- és szavazójogilag. Nem arra gondolok, kinek a malmára hajthatja a vizet, mert az már a szándék első olvasatában is nyilvánvaló, különben nem szorgalmaznák. Arra inkább, miféle alapjogi deformációk jelentkeznének az arányossági-egyenlőségi elvben, hiszen a nagy számok törvénye alapján összesítő voksolási matematika abból a kiindulási elvből építkezik, hogy egy élő ember – felelős, felnőtt állampolgár – önmagában egy és csakis egy szavazatot képvisel a nemzeti döntések meghozatalánál. Érvényes ez az egyetemes elv a közvetlen (országgyűlési, illetve helyhatósági választás, népszavazás, népi kezdeményezés), nemkülönben az ily módon kialakított, közvetett (törvényhozás, önkormányzati testületek) hatalomgyakorlási grémiumok, plénumok tekintetében.

Ha viszont egy állampolgár kezében, bármilyen jutalmazás, felhatalmazás, kivételezés stb. folytán, egynél több szavazat leadásának joga összpontosul, akkor a fenti egy szavazópolgár = egy szavazat elv sérül, pontosabban fogalmazva: lesz semmissé. Ez tehát olyan logikát csempész a mechanizmusba, amely eleve rendszeridegenné teszi annak működését, szétfeszítve azt. Nyilván az így adott plusz szavazati jogot a gyermekekre mint jogalanyokra vezeti majd az új szisztéma vissza – csakhogy. Sajnos a csakhogyok száma ebben az ügyben nem hatványozottan, de faktoriálisan növekszik.

Ha a gyermek szavazójogilag egyenlővé lesz a nagykorúakkal, mert hiszen más módja nincsen a szavazatok számát felszaporítani, máris egy érdekes kérdés merül fel: egyenértékű-e akkor egyik szavazat a másikkal? Nem alanyi jogi, hanem az e joghoz párosított kötelmek és kötelezettségek értelmében. Adózik-e a gyermek? Mondjuk: igen, hiszen minden termék, amit magára ölt, amit elfogyaszt, minden szolgáltatás, amit igénybe vesz – legtöbbször kedvezménnyel –, ÁFA-terhelt, másfelől pedig kedvezményei központi adófedezetből finanszírozottak, mindez úgy, hogy önálló keresettel nem bír, így ami cech nem a központi keret terhére megy, azt jó szülei (gyámjai) állják. Na jó, de nem bír önálló, adóalapot képező keresettel a feketemunkás, a munkanélküli, a táppénzen, GYES-en lévő sem, mégis szavazhat, ha nem is mindjárt más nevében, vagy épp e jogát másra átruházva. OK, mondjuk ez kipipálva. Feszegessük hát a dolgot más oldalról. A felnőtt (normál esetben) úgy szavazópolgár, hogy jogilag felelőssé tehető, felelősségre vonható cselekedeteiért, azaz jogi eljárás alá vonható és büntethető. Ez gyermekek esetében kizárt, minden ilyen esetben a törvényes gyámot (alapesetben: a szülőt) veszi elő a törvény, hiszen valakinek felelnie kell, s ha az alany ennek a kritériumnak nem képes megfelelni, akkor is van, aki érte a felelősséget viseli. Aki élő, az a törvény előtt vagy magát képviseli, mert már érett erre, vagy helyette más teszi ezt. Ez itt tehát már egy göcsört a finomra gyalulandó logikán, de épp ebbe kapaszkodva még akár alá is támaszthatná az újonnan megfogalmazódó igényt. Hogy akkor a szülő (gyám), aki amúgy is a felelősséget viseli neveltjéért-pártfogoltjáért, élhessen annak (majdani) szavazati jogával is, mely erősen kihat a delikvens jövőjére is.

De a dolog logikája itt bicsaklik. Ad az illető egy szavazatot (a jövőre nézve, mert hát csakis arra adhatja, ami még nem valósult meg: a jelenben adja, az viszont mindig az éppen múló pillanat, ugye, a múltra meg minek, hacsak nem érzelmi alapon, de az más tészta, a visszaható voksolást pedig még nem találták fel, igaz, mostanra már a visszaható törvénykezés abszurdumát is megértük, szóval ki tudja...) a maga nevében, aztán ad még egyet (kettőt-hármat-sokat) az általa nevelt(ek) nevében is, pont azok jövője alakításának igazolásával. Csakhogy: ha felelős polgárként gondolkodik, akkor már a maga egy szavazatával is a jövőnek azon aspektusait célozza és próbálja preferálni, amit a maga csemetéi számára adott időszakban a legjobbnak vél. Ez tehát nem hoz semmi nóvumot az eddigiekhez képest. A szavazattöbblet egy kézbe tett jogát pedig abból a feltételezésből indítja a kezdeményezés – magyarán: vélelmez, nem pedig bizonyít –, hogy a szülő magától értetődően a még csak fejlődő korban levő gyermeke majdani politikai szimpátiáját már a jelenben képviselni tudja, azaz jövőbe látó képességekkel megáldott. Ezt ellenben – újra meg újra visszatérünk hát a kályhához –  a maga egyetlen szavazatában is kifejezésre képes juttatni. Másfelől meg: ez az ő látnoki világa lenne, nem  a gyermekéé. De ő a maga egy szavazatán túli voksokkal továbbra is gyermeke(i) nevében jár el, holott fogalma sem lehet gyermeke – majdan – érett elmével megfogalmazott vélekedéséről a(z akár az akkori, akár visszamenőleg a mostani) politikai környezetet illetően. Vagyis tisztán vabankra megy az egész, mindenki – ha egy szavazattal, ha többel – éppúgy tökhülye, vakon tapogatózó a jövőt illetően, mert azt ebben a tárgykörben pont hogy a leadandó szavazatok alakítják majd ki, azaz ha egy mindenképpen megvalósítandó vízióra és a bármiféle megfontolás alapján számára biztosított egynél több szavazatára alapozva bárki a másikénál súlyozottabban, az alanyi jogon biztosított egyetlen szavazatot meghaladóan szólhatna bele a jövő formálásába, akkor az illető nem látnok lenne, sem dicséretesen előre tervező alkat, hanem közönséges manipulátor. Azt meg, mikor választási vetülete akad a dolognak, köznapian szólva csalónak mondjuk. Bárhogy fájjon is ez most egyeseknek.

Aki pedig az (alanyi jogon biztosított szavazatok terén értendő) egyenlőség és a felelős elme döntésének kényszerét viselő – és azt elviselni is képes – rendszer elvét nem hajlandó a továbbiakban akceptálni, hanem ehelyett efféle plebejusvadító maszlagokkal eteti és vakítja a nagyérdeműt, az az ember nem demokrata, autokrata inkább, és nem kormányfő, akinek mozgásterét az éppeni törvényhozásban a maga és érvényre juttatott politikája mögött felsorakozó többség szabja meg, hanem diktátori hajlamokkal vert, önkényeskedő akarnok. Amivel nincs különösebb baj, ha egyszer a mindennapok rendszere és az ország is elviseli, csak ne akarná most még a gombhoz nem csupán újragombsorozni, de még fazonját tekintve jól át is szabni a kabátot. Erről van itt szó.

Oda-vissza lehet ágyúzni a másikat érvekkel meg annak tűnő maszatolással, ám én mást mondok. Ez a "hol húzódik a nagykorúságnak s hol a tudatos társadalmi felelősségvállalásnak a határa" címet viselő játék – mellesleg: e kettő nem feltétlenül esik ám egybe, sőt – meglehetősen kontraproduktív, azon túl esetleges, mint ahogy a határvonal megvonása is eleve önkényes. Oké. Álljunk akkor hozzá fordított logikával! Miként velünk született alapjog a szabadság, az emberi méltóság stb., legyen immár azzá a szavazati jog is, amely át nem ruházható szabadalmunk volna, épp mint a fentiek. Azaz a világra hozott emberi jövevény ab ovo rendelkezzen szavazati joggal. És mint bárki, aki joggal bír, maga döntheti el, él-e azzal vagy sem. Nyilván az anyaemlőn lógva a kisdedek döntő hányada inkább érez majd késztetést a tejszívás, mintsem politikai pártok és programok (ha-ha) közti választás megejtésére.

Ami pedig a kötöttségeket illeti: maga a lebonyolítási körülmény, az erre vonatkozó törvényi előírás lenne a cenzus. Írás- és olvasásképesnek kell lennie a szavazónak, hiszen illiterátus ember aligha képes kibogarászni, mik és kik között kell választania. Húzgálhatna persze vaktában vonalakat a szavazólapra, szó se róla, de akkor meg egy másfajta megkötés venné elejét annak, hogy szerencsétlenkedése révén érdemben legyen képes alakítani a majdani kormányzást és annak minőségét: így csupán érvénytelen voksot gyárthat, mást nemigen. Szóval a rendszer így is kiszűrné az éretleneket a végeredmény tekintetében, épp csak jóval több voksot kellene átszámolni, ellenőrizni és összesíteni. Meg persze jóval tovább tartana egy-egy szavazás menete.

Ha viszont valaki írástudatlanul mégiscsak beletalálna egy korrektnek nevezhető X-szel valamelyik számára szimpatikusnak tetsző, ki tudhatja, miféle nevet jelző kör közepébe, ezáltal érvényes voksot állítva elő, azt hiszem, pont annyival, pont annyira tudatos és megalapozott kalkuláció révén járulna hozzá a majdan kialakuló végeredményhez, mint tette azt bármelyikünk voksa bármelyik eddigi szavazáson. Hogy Magyarországon alapvetően nem kell érteni ahhoz, amiről szavazunk, azt rendre cirka öt-öt és fél millió ember bizonyította és bizonyítja még ma is. Erről tehát ennyit.

Én magam sokkal több logikai hiátust veszek ki ezen a nemrég felröppentett ötleten annál, hogysem jelen kondíciók és korkövetelmények közepette jó szívvel támogathatnám. Ha eltekintek a szarkazmus nemes hajlandóságától, mely az emberben az efféle visszatetsző politikai manőverek láttán és hallatán ébred, valójában nemhogy tágítanám, inkább szűkíteném a választók körét, elsőként is rigorózusabb korhatárvonással. 21 év és kész. Az éppen érettségizett vagy szakvizsgát tett gyerek, csak mert épp túl lett a matúrán, még se nem felnőtt igazán, se nem érett a közhatalom érdemi befolyásolására. Ahogy a tudást is megelőzi a tanulás-tapasztalás, mert fordítva még soha nem ment a történelemben, úgy kellene megelőzze az országos dolgokba vagy helyi döntésekbe történő belepofázás jogát is a már deklaráltan nagykorú lét első éveinek kényszerű iskolapadja. Érezze előbb a bőrén, a sajátján, hogyan és miről rendelkeznek a szabályok, hogyan és hol gondolna ő változtatni ezeken és miért, még mielőtt nekiállna átgyúrni valamit, amiről azt sem tudhatja: eszik-e azt vagy isszák.

Ezen túlmenően meg a szavazati jog kötötten perszonális, azaz alanyi biztosítottságán túlra nem kiterjeszthető és nem átadható, ily módon más személyek számára, akár csak azok gyámkodása révén is, igénybe nem vehető, egy adott személynél számban fel nem halmozható, föl nem szaporítható. Magyarán: ki-ki csak  a saját nevében és belátása alapján voksolhat, másnak erre nézve biztosított jogát magához nem vonhatja, azzal nem élhet.

Nyílik mód e jog tekintetében visszaélésre így is elegendő, hát amondó volnék: szükségtelen ezek számát most még tovább növelni.

Hoppá, akad itt még egy bibi, vagyis inkább tátongó seb, amitől ez az ötlet még felvetés szintjén is vérzik: módot adunk egy bizonyos személynek (személyeknek – lásd: szülő), hogy szavazati jogát gyakorolja (-ák) annak a valakinek, aki ezzel a törvény értelmében még nem is bír, pusztán azon az alapon, hogy törvényes gyámságát (szülőként értelemszerűen) most épp ő (ők) látja (-ák) el. Az anomáliák máris adottak: 1, Ha egyszer annak az illetőnek nincs törvényes szavazati joga, mi módon játsszuk azt át mások kezébe? A nincset nincs módunk sehová sem átcsoportosítani: az ugyanis nincsen, épp ez a nem létezés lényegi vonása. 2, Hol a konfliktusfeloldási technika vagy épp garancia akkor, mikor a számára így megelőlegezett (hiszen legjobb reményeink szerint azért csak felnő egyszer az a gyerek, és hát épp a rá való hivatkozással voksol valaki helyette is) szavazati joggal az ő évekkel későbbi, immár felnőtt megítélése alapján szülei esetleg nem az ő akkori politikai meglátása szerint helyesnek vélt módon éltek? Olyan ez, mintha kétszeresen lopnák meg: egyfelől bitorolják a jogát, amely nominálisan és perszonálisan csakis hozzá köthető és őrá, csakis az ő életére és létére visszavezetett jog; másfelől pedig e jog mentén még akár az ő legjobb meggyőződése ellenére is dönthetnek mások, vagyis visszaélhetnek azzal, ha így vesszük, mert hisz' neki akkor még kuss a neve – ő csupán az apropót szolgáltatja ehhez a világraszóló ötlethez. Most mit mondjak erre? Gratulálok...

Agysebészhez vagy pszichiáterhez küldeném a szánalmas ötlet kiötlőit és felkarolóit, csak hát ezek a nagyszerű szakemberek is csak a már eleve létezővel tudnának mit kezdeni. A semmire ők is csak legyintenének, épp mint én teszem erre az egészre most, sajnálkozva, lemondón.

Kor-, illetve bukszaalapon most épp alaposan megosztott, átellenes platformra szorított sorstársaimmal ellentétben én ma nem éltem a lehetőséggel, nem itattam át magam Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmi megbízott asszony eksztatikussá fokozott diadaljelentésének elcsuklásig ívelő, magasztos szavaival. Mértéktartó magatartásom csupán a naptárlap hangtalan átfordítására szorítkozott, még csak nem is átkozódtam mellé. Én már folyó év januárjának második munkanapján – rendhagyó módon két nap szabadsággal toldottam meg a szilveszteri kikapcsot, belekalkulálva ezt a macerát is, hogy mehetek ügyintézni – leadtam, kinyilatkoztattam, amit helyesnek éreztem, és megtartottam magamnak, amit ettől függetlenül is lényegesnek.

Elsősorban a szabadságomat.

Tudom, mi az a zsarolás, és tudom, mi az a kényszerű választás. Azt is, mi az a kutyaszorító. Megírtam már korábban, elvi okokból hogyan döntöttem, s ha annak ideje jő, hogyan járok majd el. Úgy is tettem. Praktikus megfontolások ingathattak volna erre is meg arra is: mindkét lehetőségben akadt buktató jócskán, habár az egy ciklusnyi horizonton túlnyújtózó elmék latolgatásaiban visszatérő elem volt az a sötéten kavargó demográfiai örvénylés, mely egyszer csak elkerülhetetlenül mélybe rántja ezt az egész állami rendszert. Korrekt, nem is szállok velük vitába. Szóval tisztában voltam én is az észérvekkel, mégsem ezek döntöttek.

Amúgy is rühellek, kurvára rühellek a nyájjal bégetni. Már egész kiskoromtól fogva rühelltem.

Valaha reklámaiban egymillió olvasót vizionáló, mérvadó napilapunk munkatársának szavai szerint a maradás mellett határozók nem csekély hányada bevallotta, hogy tudja: "nem kifizetődő, mikor észérvek helyett az érzelem dönt." Nos. Én nem tudom, más hogy volt ezzel, bár igaz: érzelmet is gerjesztett bennem jócskán pártunk és kormányunk – úgymond – nyugdíjóvási hadjárata, én mégsem érzelmeim mentén haladva döntöttem ellenükben. Valami egész más motivált, mozdított engem erre. Az elvem, a meggyőződésem. Ami se nem praktikus megfontolás, se nem érzelem. Elköteleződés, felvállalás. Merőben más tészta.

Selmeczi Gabriellák jönnek, Matolcsi Györgyök mennek, sőt még Orbán "össznemzeti fülkeforradalom" Viktorral is megeshet, hogy nem is oly sokára újfent mentében kell lássuk, ami jótékonyan fedi majd el a nagy mellényt, amiben feszít manapság, de – Istent magát leszámítva – egyetlen valaki mindig velem, a nyomomban lesz, soha nem hagy el, nem tágít mellőlem és nem enged, mikor én már épp megalkudnék a lelkemre. Szememre hány és bátorít, amikor szükséges. Ez a valaki én vagyok.

Magamtól meg én soha nem szabadulok, és ami ezt híven monitoringozza, az a lelkiismeret, az önbecsülés. Hogy pedig emez vajon háborog-, amaz meg csorbát szenvedett-e, van annak egy semmi módon ki nem játszható kijelzője, fokmérője, hőmérője: a lelki béke, az önmagammal való megférés és egyezés megbontatlan csendje. Az álom nyugalma. Én ezt olyan értéknek tartom, mint a hitet, a tudást és a szeretetet: alapvetőnek. Az álmom nyugalma nem váltható át sem külhoni valutára, sem hazai bankókra, értékpapírokra, járadékra. Még csak politikai előnyökre sem. "Senki nem elég gazdag ahhoz, hogy a múltját megvegye." Oscar Wilde. Én meg azt mondom: senki, beleértve magamat is, nem lehet eléggé megfizetve ahhoz, hogy az elméje, a lelke nyugalmát bármi áron, bármilyen emelt taksán mérje vagy megváltsa.

Nem csupán lehetséges, hanem egészen biztos az, hogy rövid távon én most a rövidebbet húztam. Választás elé állítottak, és én választottam. Közgazdasági, politikai feleletet könnyebbet is kisüthettem volna. Eszemben sem volt. A dilemma, amivel szembesültem, lényegében morális tézis: ha egy szabad ország szabad és döntésképes, felelős polgárának tartom magam – és minden látszat ellenére annak tartom –, akkor egyszerűen semmi efféle kényszernek nem engedhetek. Ma sem, holnap sem, semmikor. Nem válhatok cinkossá. A rablást, mert hiszen az állami főhatalom behozhatatlan erőfölényben és pozícióelőnyben van velem, az egyénnel szemben, ez esetben el kell szenvedjem. Keserű pirula volt, mikor nyelnem kellett, szó se róla. Viszont mihelyt leszámoltam a ténnyel magával, már egy porcikám sem háborgott miatta. Az állam úgy jár el, ahogy tud, az épp hatalmon lévők skrupulusai felől pedig 1998 ősze óta én nem sok illúziót táplálok. Számos honfitársammal ellentétben nem vagyok hajlandó önkéntes amnéziába süllyedni. És mert kiszolgáltatott helyzetből, eleve hendikeppel indulva szegülhetnék csak szembe ezzel a mostani hatalommal, a döntés kényszere ellenben, amire szorítottak, alattomosan és számítón időkorlátos volt, a két elém kínált rossz közül azt kellett válasszam, amelyik nem okoz lelki meghasonlást, nem szít bennem feszültséget, és nem vezet kenyértörésre azzal az alakkal, akivel lehetőség szerint életem végéig békében kell legyek: önmagammal.

Rossz hírem van a Fidesz, az állam és úgy hárommilliónyi polgártársam számára: szabad emberként kizárólag egyetlen entitással nem vagyok hajlandó meghasonulni, míg döntéseimet elsősorban ehhez igazítom, szabom – és ez az entitás én vagyok.

Pénzt és jogot vesztettem, tény, mert egyetlen felül nem bírált tollvonással megfosztottak mindkettőtől. Annyi baj legyen. Az álmom továbbra is nyugodt. Önmagammal nem tudtak szembefordítani, nem hagytam. Csóró és megcsúfolt, voltaképp megrabolt állampolgár lettem, talán még másodrendű is, ki tudhatja. De szabad maradtam. Nem túl kifizetődő vállalás manapság, meglehet. Viszont jó érzés, nagyon jó. Nincs mihez máshoz, semmi egyébhez fogható.

Hogy pedig az idő kit, kiket igazol e kérdésben – csak hogy az aritmetikus racionalitásnak is áldozzak végre pár szóval –, az, akárcsak a házaspárok legtöbbje, majd elválik.

Sok-sok éve, hogy a Sztár FM-et hallgatom. Anno dacumal, mikor a Sztár Rádió frekvenciát nyert, de célzott korosztályán belül műsorsávot vesztett a csak akkoriban piacra lépő Slágerrel szemben, tettem hitet az adó mellett, noha a Slágert is szívesen kagylóztam. Aztán tavaly novemberben elkövetkezett a mellkasra irányuló pörölycsapás, letaglózva rádiófüggő népességünk nem csekély hányadát: mind a Danubius – istenem, mennyit hallgattam azt is egykor, mikor még német nyelven karattyolt, az átkosban! –, mind a Sláger bukta a frekvenciát, amit addig birtokolt, és a patinás adók bezárnak.

Nagyobbik lányomat anyja akkoriban hozzám paterolta, annyira elegük lett egymásból, szóval a csaj nálam telelt épp, mikor ez a történelmi esemény bekövetkezett, és az adást jelző fények mindkét stúdióban utoljára villantak fel a fényesre koptatott keverőpulton. Oda-vissza rohangáltunk, egymást váltva, az éjszakában, mikor két készüléken parallel hallgattuk az utolsó két-két és fél órát a búcsúnap műsoraiból. A nagyszoba antik tálalóján álló rádiós ébresztőóra adta a Danubiust, ahol szinte könnyeztek a stáb tagjai, az étkezőben levő hatalmas sztereo masina pedig a Sláger kollektívájának pikírt, elkeseredett kiszólásokkal tarkított hattyúdalát szórta elibénk. És eljött az éjfél: az egyik csatorna pár másodpercen belül Class FM-re váltott a digitális kijezőn, míg a másik megmaradt annak, ami volt addig, épp csak elnémulva. Kisvártatva lecsavartam mindkét készüléket, kikapcsoltam őket, és egymásra bámultunk tinédzser lányommal: "Na – mondtam neki –, akkor ilyet is megértél már."

Sorsa ma éjfélkor eléri hát a Sztár FM-et is, a 102,1-en. Borzasztóan bánt, és bánom, hogy most ez is megtörténik, s hogy ennek is kényszerű tanúja kell legyek. De az ember tehetetlen. Nincs más hátra: öt bontatlan audiokazettánk ragadt itt a műsorfelvevős régmúltból, kibontottam és elkezdtem felvenni a leadott slágereket, a híreket, a szöveget, mindent. Legyen róla emlék, hogy volt egyszer minálunk egy ilyen adó is. Hármat ellőttem már. A maradék kettőt most kezdem majd meg, az utolsó három órát rögzítem, ki tudja, mi hangzik majd el az utolsó percekben. Aztán ismét csak lekapcsolom a készüléket, és mire reggel kinyitom, az évek óta megszokott frekvencián süket csend fogad majd. És én bámulok egy keveset a rádióra értetlenül és mindentudón, nyelek egy keserveset, és nekiülök korai reggelimnek, remélve, hogy a süket csend hallatán számban nem fog megkeseredni a falat.

Nem fog. Már most keserű. Köszönöm az elmúlt slágereket és éveket. Jó volt velük – veletek – tölteni az időt.

Egyiptom – 2011 januárja.

A maga tankönyvekbe foglalt formájában bomlik ki szemünk láttára, elégedetlenségből miként lesz megmozdulás, abból felkelés – lázadás akkor majd, ha komplett katonai alakulatok átállnak a harcolókhoz –, abból pedig alighanem forradalom.  Neadjisten polgárháború. Mert Mubarak ragaszkodik a hatalmához, ami számára alighanem elveszett már. Szinte mindenki tudja, belátta már e tényt, egyedül ő nem. De hát tulajdon szemén a hályogot az ember mindig is utolsóként észleli.

Kell a vér, anélkül nem megy. Indikátor ez és katalizátor egyben. Az ember is csak élőlény, míg halála hozza az életet.

Mubarak azért küzd most, amit nincs módja már kiharcolni. A tűrésért, a megtűrésért. Vesztésre áll. Győzelemre tör. Miközben hatalmát óvja, lassan az élete a tét.

"A politika mindig a lehető legésszerűbb megoldást választja, de csak miután minden más lehetőséget kipróbált."

Idézet: "Az újságíró idézte Martin Schulz EP-képviselő Strasbourgban elhangzott szavait, miszerint a médiának kell ellenőriznie a kormányt, és nem megfordítva. Egyetért-e Ön ezzel? – kérdezte.

Igen és nem – felelte Németh Zsolt. – Igen abban az értelemben, hogy egy jogállamban nem szabad semmiképpen sem elnyomni a médiát. Másrészt viszont egy kormánynak természetesen ellenőriznie kell, vajon betartják-e a médiumok a törvényt. Erre mindenhol vannak törvények. A magyar médiatörvény bizonyára viszonylag szigorú szabályokat fogalmaz meg, ám ez sem szokatlan Európában."

Németh Zsolt ezzel az ő szövegével megpróbálja a csontszínűre fakult, a múló időtől szikkasztott, szagát vesztett kutyaürüléket egy elegánsnak hitt mozdulattal fehéraranyként eladni. Ésszerű törekvés, mármint ha az ő és kormánya szempontjait tekintjük, most már csak a felvevőpiacot kell ehhez megtalálnia. Mert mit is állít a szerencsétlenje egyetlen, első olvasatra is magyarázkodássá fajult körmondaton belül? Hogy a kormánynak – csak úgy, általában persze – ellenőriznie kell, hogy a média (azaz  a sajtóorgánumok, illetve az internetes és elektronikus hírközlő médiumok összessége) betartja-e a törvényt. Mifélét? Hát – tekintettel arra, hogy a médiatörvényről polemizálunk már egy ideje a demokráciára és annak működési feltételeire nálunknál némiképp fogékonyabb és egyszersmind érzékenyebb európaiakkal és Amerikával, valamint mert polgári- és büntetőjogilag is kellő törvényi szabályozás  övezte minálunk már eddig is a hírszolgáltatási csatornákat, a hír- és véleményközlő kiadványokat, portálokat, valamint működésüket – nyilván az újdonsült, a jókora vihart kavart jogszabályt.  Szóval, most akkor lefordítom Németh Zsolt fentebb idézett mondatát: a médiatörvényt azért volt szükséges meghozni, hogy a jogszabály alkotója betartassa a médiatörvényt, amit hoztak.

Zseniális. Azért tolok markolatig pengét a másikba, hogy jó alaposan elrettentsem a kés szakszerű forgatásától, amire esetleg ragadtatná magát amiatt, hogy mert én tőrt vágok bele.

Németh Zsoltnak is, de meg a kormány szuperképzett kommunikátorainak is ez úton gratulálok. Nem is tudom, mi a csudán értetlenkedtem eddig. Hát így már tiszta! Köszönöm, hogy elmagyarázták.

Íme a mai humorfélperc, amolyan májduzzasztónak: http://sportgeza.hu/kosarlabda/2011/01/15/feldobasbol_onkosar/

Jópofa. Mosolyra indított. Persze ez még belefér, láttam én már a tulajdon szememmel, élőben ennél cifrábbat is. Itt ugyanis egy ösztönös mozdulat eredményezte a fatális véletlent, hogy a labda röpíve épp a saját kosárig tartónak bizonyult és a gyűrűn belül landolt, de anno, 1989-ben, a gimi tornacsarnokában, a tanár-diák összecsapáson a szitu sokkal kacifántosabb alaphelyzetből kerekedett végül komikussá, mondhatni: dermesztővé.

Ott két-három másodpercig senki nem tudta, nem értette, most mi van, és a teljes világrend egy pár pillanatig képlékenynek tűnt: elveszni látszottak a biztos fogódzók.

A kezdő feldobás és labdaszerzés pillanata volt ez. Nézőközönség gyanánt ott szorongott az oszlopok alatt, a futófolyosón a teljes évfolyam, sőt még alsóbb osztályokból is jöttek. A csapatok felálltak a kezdőkörbe, vegyes gyűrűt alkotva, amint azt illik, és lesték a felrepülő labda lehullási ívét. Mint szinte mindig, K. Peti osztálytársam, a Melák nyúlt fel érte a legjobb ütemben és a legmagasabbra szökkenve, hogy a kezére kerülő játékszert ne csupán elpöckölje bárki más elől, de egyből lekezelve azt magánál is tartsa. Megtette.

Tanítani való testcsellel kitört a kezdőkörből, ki a körbenállók gyűrűjéből, és ellenállhatatlan iramban vetette magát a nézőközönség szemszögéből értve jobb oldali palánk felé. Nem vétett lépéshibát, nem pattant el kezéről a labda, tökéletes mozgással érte el a palánkot, majd könnyed felemelkedéssel egy sima kétpontost szerzett. Szerény, ámde diadalittas mosollyal kapta el a gyűrűn át lehulló labdát és fordult vissza a többiekhez, mikor feltűnt neki végre, hogy azok továbbra is a kezdőkörben állnak, némiképp bénultan és értetlenül, és őt méregetik. Hogy mikor nekiiramodott, senki őt nem követte: sem saját csapattag, sem ellenfél. Itt, e ponton kezdett el neki derengeni, hogy valami nem stimmel: hogy valami egész biztosan nem stimmelhet.

A dolog nyilvánvaló: a saját palánkját rohanta le ezerrel és dobott rá tankönyvbe kívánkozó kosarat.

Mert épp csak azt az egyet nem tisztázták – ezek szerint: mindenki számára – egyértelműen, hogy melyik csapat merre is játszik majd. Illetve a többiek talán tisztázták, Peti barátom meg magától értetődőnek vette az egyik irányt, anélkül, hogy ezt az ő feltevését mások előtt szóba hozta volna. Nos, tévedett.

Még ma is magam előtt látom az egész szituációt, a hangzavar hirtelen elnémulását, mikor mi, a közönséget alkotók is észleltük, hogy valami nem klappol. De hát mire ocsúdtunk, a kosár megesett, és Melákkal már csak azt közölhették játékostársai nagy sajnálkozva, hogy az ellenfélnek szerzett az imént ajándék pontokat. Bosszús kézlegyintés, zavart vigyor, más baj nem származott az esetből. Szóval, én ott voltam és láthattam ilyet is, ezt is.

Jó dolog a sport. Meg persze a helyzetkomikumok is azok.

A magyar uniós elnöklési periódus gyakorlatilag halálra ítélt ciklussá lett már abban a szerencsétlen percben, ahogy a média szabályozásának orbáni recipéje szerinti törvényt a magyar jogalkotók többsége flegma lakájmentalitással és gáncstalanul elfogadta.

Az európai államoknak a mienkénél polgárosultabb közegéből érkezett politikusai szemtől szemben persze aligha fogják blokkolni ezt a mi hathavi munkafázisunkat, legfeljebb a magyar elnöklet alatt összeülő bizottságokban veszik majd vissza a tempót, és még a modoros iramú favágást is forgácsfarikcsálásra redukálják, hadd teljen az idő, miáltal már alighanem a bennünket követő lengyel elnökség több reménnyel és eredménnyel kecsegtető periódusára készülnek. Amit nagyobb hűhó és különösebb felhajtás nélkül véghez lehet vinni, azt megteszik persze e fél év alatt is hiba nélkül. Ami viszont címoldali publicitást vonna maga után, netán egyetértő állásfoglalást, illetve kiállást igényelne a soros magyar elnökség mellett, azt ad acta teszik, simán elfektetik, ebben is megvan a maguk évszázados rutinja. Kínossá vált partnerrel rivaldafénybe állni se nem produktív, se nem kóser tempó. Eszük ágában sem lesz tehát felvállalni.

De mert neveltetésük minden mélysége és magaslata, nemkülönben intelligenciahányadosuk értéke jócskán elüt a budapesti vezetésétől, stílusérzéküket pedig nem hogy egy lapon, de még csak egy kiadványban sem szabadna az itteniékével említeni, nem bojkottálnak ők sem átadás-átvételi ceremóniát, sem olyan eseményeket, ahol a bevett és elvárt protokollé a főszerep. Ők tudnak viselkedni – ez egy rendkívül sokértelmű szó, igaz, akárhány metszetét vegyük is, Budapest ennek az értelmezésnek valahogy mindig a deficites oldalára kerül. Ez van, ilyen rezsimet szavazott meg magának a honi polgárhad. Kárát ennek maga lássa, Európa ebből határozott manőverrel úgyis kivonja majd magát.

Miként nem mindegy, hogy egy hölgy épp piac- vagy csak placcképes-e, úgy az sem, hogy Európa ideiglenes elnökeként hogyan viseljük magunkat, hogyan viselkedünk. Mások, velünk szemben – nem épp alaptalanul – kritikával és fenntartásokkal élők, mint tapasztalhatjuk, képesek bármelyik kényes pillanatban úriemberként. Óhatatlanul is a Micsoda nő! jut erről eszembe, az ott bemutatott-felvonultatott karakterek és azok felül nem üthető nívója. Ahol nem azt mondja a férfi, hogy: Ne tehénkedj már az asztalra, emeld le róla a valagad! – észrevételét úgy fogalmazza meg, hogy "van itt négy szabad szék..." Oktatási távlatokban sem érezteti holmi tételes felsorolással a lánnyal szembeni előnyét, némi megfontolás után csak annyit felel az ezt firtató félkérdésre: "Kijártam, amit lehetett." Az étteremben nem bök rá az öreg az éppen használandó villára, inkább pallót fektet a lánynak a szakadékot áthidalandó, mikor mosolyogva, jó példával elöljárva kezébe veszi a falatot: "Én nem tudom, maga hogy van vele... stb."  Hogy aztán Hector Elizondo, a hoteligazgató megnyilvánulásainak finomságáról már szót se ejtsek.

Nemzetközi diplomáciában a forma a tartalomtól elválaszthatatlan. Nem a magyar belpolitika logikája szerint működik, bárhogy fájjon is.

Európában, az általunk mintának tekintett kontinensen, ahová oly baromira tartozni szeretnénk, és ahová vágyaink szerint előbb-utóbb csak befogadnak bennünket, azokban a mérvadónak gondolt döntéshozó szalonokban ez így szokás. Nem fordítanak hát egy az egyben hátat nekünk, nemtetszésüket éreztetvén, különösen, mikor az általuk értékhordozónak és valahol azért még mindig etalonnak számító Uniót képviseljük a nagyvilág előtt, pusztán finom mosollyal teszik helyükre a dolgokat, és csupán ott és akkor blokkolnak majd érdemben, ahol és amikor ennek értelme és tétje van, valamint nem jár túl nagy hanggal. Elemzők és hozzáértők persze kiszúrják így is, és be is számolnak majd róla véleményformáló európai és amerikai orgánumokban, annak rendje s módja szerint.

Hiába sűrűsödik a provinciális tahóság Budapesten fekete lyukká, a mértékadó nyugati médiumok abszolút az eseményhorizonton túlról szemlélik a fejleményeket, rájuk nem hatnak Lajtán túli konvergenciák.

Őket nem köti semmiféle médiatörvény, semmiféle lojalitás vagy elvárt, kikényszerített öncenzúra. Ők otthon vannak Európában (Amerikában), ilyesmiről tehát hallani sem akarnak, olvasóközönségük ellenben minden fontosnak tartott eseményről-folyamatról nagyon is hallani és tudni akar. És ha épp skandalumról, demokráciadeficitről esik szó, akkor még a magyarokról is.

Ezt mostanra már elintéztük magunknak. Pontosabban szólva elintézték azok, akik – állítólag – minket képviselnek. Ez sajnos igaz, de bár ne tennék.

Úgy esett a tegnapom, hogy nagyjából két és fél heti permanens munkarohamot követően végre ágynak eshettem, amolyan kispolgárian, és hédereltem vagy tíz óra hosszat, ami kifejezetten jót tett a lelkemnek. S mikor aztán kellően bamba tekintettel, mellkasom évek során egyre inkább elburjánzó szőrzetét vakargatva, meglehetősen kelletlenül gondolva a felkelés kényszerére, szuggeráltam a szemközti falat és szekrénysort, adódott össze bennem minden korábban magamba szívott elem, s a félig nyitott mondat csakhamar olyan kőkemény egyenletté kerekedett, ami az eredmény tekintetében – elkeserítő amúgy – nem hagy immár semmi kétséget.

Rádöbbentem, Orbán Viktor és rezsimje egyszavas meghatározására melyik magyar kifejezés volna a legtalálóbb, melyik szavunk volna rá a legmegfelelőbb és leginkább adekvátan veendő jelző.

Mikor dúvad téved erdeinkbe vagy földjeinkre, mikor valaki gyújtogat, mikor az ár közeledtével szándékosan gyengíti a gáttestet, mikor az elbomlási időn belül árul permettel átitatott terményt, mikor előre eltervelten, szándékkal terjeszt rólunk képtelenséget, amely hír hatásában gyalázatos és ártalmas, mikor a sarkon befordulva felemelt ólmosbottal várakozik ránk, zsákmányra éhesen, készen bármi szörnyűségre, hogy amire a foga fáj, megszerezze – akkor a magyar nyelv erre egy igazán találó szót alkalmaz.

Eszme és tett, szándék és cselekedet, dogmatikus felfejlődés és bigott, gátlástalan, szemellenzős törvénykezés rendkívüli együttállása, a természetben, illetve bizonyos társadalmakban csupán ritkán megeső párhuzama, aminek mostanság nap mint nap szezonját éljük, ad alkalmat arra, hogy ezt a meglehetősen nyers, dehonesztáló minősítést a kétharmaddal mint isteni felhatalmazással regnáló bagázsra és annak félbefűrészelt óriásként a nemzet nyakára növő Führerchenjére alkalmazzam.

A magyar nyelv ezt így mondja, és rájuk valamennyiükre ez áll: kártékony.

Kártékonyak. Számos szempontból azok.

Annak tekinthetők alkotmányozás, törvénykezés, jogbiztonság, gazdasági kilábalás és ötletadás, a kormányzás logikai kohéziója teljes hiányának, valamint a közmorálra és a tájékoztató médiumokra, orgánumokra gyakorolt nyomáskényszer tekintetében.

Jut eszembe: mit tippeltek, vajon milyen alapon dolgozzák ki a legfelsőbb központban az apportírozásra szánt/bírt jónép számára az elvonási – újabban: elbitorlási – rendszert? Nos, körülbelüli megérzésre hagyatkozva, amolyan sarc per kápé... (Bocs a szóviccért.)

Amihez csak hozzáérnek, szarrá válik, elfertőződik vagy éppenséggel összeomlik, hiszen azt a szocik már előzőleg ementálivá lyuggatták, noha egykor azok is és ők is most hathatós orvoslási ígérvényekkel léptek színre, mikor a megkaparítandó mandátumhoz a köznép négyévente megkerülhetetlen szavazatai kellettek.

Elképzelhető, hogy hamarosan ennek a kényszernek is elébe mennek, és törvénykező hatalmukkal módosítanak egyet-mást ezen a játékszabályon – is. Már miért ne boldogíthatná valaki a nemzetet akár nyolc vagy épp tíz éven át is anélkül, hogy áldásos tevékenységébe egy elvadult korteshadjárat és választási hercehurca belezavarna?

Miért ne lehetne akár 1984 napon át regnálni egyfolytában? Plusz-mínusz 56.

Csak eljön az a perc, kérlelhetetlenül, amikor nincs tovább: mikor megálljt kell kiáltani.

A földjeinket dúló vadat kilőjük, a gátat rongálót sittre vágjuk – de még előtte a helyszínen eltörjük a kezét, amivel ezt megtenni merészelte –, a népeket mérgező barmot minimum törvény elé állítjuk, de amolyan ad hoc mellékbüntetésként előbb felzabáltatjuk vele mérgezett árukészletének tetemes részét, hadd élvezze ő maga is mások örömeit. Általában véve: azzal a mértékkel igyekszünk viszonozni a kapott – elszenvedett – gyötrelmeket (nem csupán sérelmet, az más!), amilyennel a gazemberek korábban nekünk mértek. Fogat fogért – az Írás sem azért helyezkedik az ótestamentumi törvénykezésben erre a radikális, manapság inkább meghaladottnak, mintsem követendőnek vélt álláspontra, mert hogy amolyan kőkorszaki origót óhajtana számunkra kínálni, amihez a későbbiekben mérni lehet a majdani, remélt humán fejlődési ívet, hanem mert ennél a szemléletnél igazságosabbat és hatékonyabbat az emberi faj még nem talált ki.

Amennyiben hatalmi szinten, kollektíve előre eltervelten, szánt szándékkal, felelősségük teljes tudatában károsítanak meg és veszélyeztetnek, akkor nem csupán a hányinger, a méla utálat vagy a kényszeres röhögőrörcs lepi meg az embert, hanem az a cselekvő indulat is, hogy elemző hajlandóságú valagát a monitor és a klaviatúra elé tolt székről megemelje végre, feltápászkodjék, és kényszeres tétlenségre szánt/kárhoztatott tagjait kinyújtóztassa. És ahogy azt egykor az alapsuliban belénk sulykolt orosz nóta sorai vallják, körbevizslasson és cséphadaró, furkó, karó, ütleg, fustély, bot, de legalábbis valami bunkó után nézzen. S mert az ember szeme ösztönösen a magasságra szegeződik, ez utóbbi után olyan túl sokat nem is kell mifelénk kutatni.

Ott tenyésznek a maguk magaslatán, törvénykezve számolatlan. S teszik, mantrázzák, gajdolják mindegyre, amire képesek. A műsor, amivel nyaggatnak minket, célzottan belföldi fogyasztásra szánt, a mi garatunkon letuszkolandó béka, hiszen az ügy megítélése folytán agyonra kárhoztatott Nyugaton, meg úgy általában a civilizáltnak tartott világ egyik mérvadó fertályán sem veszik be azt az ótvaros dumát, amit Budapestről nyomnak illetékesék, de meg csak el sem hiszik a szándékot, amit az itteniek odakinnt feltételeztetni szeretnének. Ez a produkció józanul gondolkozók körében ab ovo eladhatatlan, csakis rosszallást, és ha így folytatódik, talán még szankciókat is kiváltó lehet, semmi más. Mondom, kártékonyak.

Az elemi ellenérzés megvallásán túl csak egy valami garantálja a nekiszabadult kurzus dúlásának abbamaradtát. Ha szép komótosan szembefordul velük az ember és elszántan nekik megy. Ugyanis félnek, miként az a fejünkre hozott rendszabályokból egyértelműen kiviláglik. És aki féltében cselekszik, az igen hamar kitermeli az erre visszavezethető okokat is, hogy eztán már joggal félhessen.

Nekem nincs okom tartani tőlük. Amit elvehetnek, amúgy is enyészet tárgya, ami meg valós érték számomra, afölött nincs hatalmuk. Nincs erejük más, mint a puszta fenyegetés képessége. Csakhogy az kevés, nagyon kevés az országhoz, s még annál is karcsúbb az emberhez, ahhoz, aki szabadnak tudja magát. Én annak tudom magam és ellenük vagyok. Mivel tök egyértelmű, számukra inkább leszögezem.

Ugyan nem a most következő hasonlatba vontak kvalitásainak egybevethetőségére apellálva, de megemlíteném, hogy Orbán 2002 és 2010 között járta meg Elbát. Most már ezerrel Szent Ilonát készíti elő magának. Feltéve, hogy megéri egyáltalán. És kétlem, erősen kétlem, hogy e tekintetben szurkolnék akár neki magának, akár ennek az áldatlan lehetőségnek.

Csak hogy félreértés közöttünk a továbbiakban már ne legyen.

De a józan észhez aligha tér ő már vissza. Nem mert elhagyta volna, hanem mert az hagyta el őt. Mit tehetnénk? Ez jutott nekünk, valahogy túl kell éljük. Legfeljebb siettethetjük a most már amúgy is bukásba rohanók végső romlását. Meglehet, ez nem fog menni simán, bársonyosan. Akkor pedig? Mit tudom én. Mikor a nyakunkon lesz a kellemetlen döntés kényszere, alighanem meglátjuk úgyis, és lépünk. De nem korábban.

Addig viszont éltessük az új évet. Bizalmunkkal is, hátha rászolgál.
 

MENTÁLANALÍZIS

Kérem, hogy a Nemzeti Együttműködés és -gondolkodás mostanra már csontig ható rendszerében fogant kor- és koronára áhítozó legfőbb szellemünk féltőn óvó intencióit figyelembe véve válassza most ki törik-szakad alapon továbbfejlődő, kétharmados többségű demokráciánk garanciális elemeinek alábbi felsorolásából az oda nem illőt. Úgy mint:


• kakukktojás


A logikailag is helyesnek gondolt megoldásokat a legközelebbi klotyó öblébe kérjük küldeni, lehetőleg apró fecnikben. Konstruktív önkorlátozását és együttműködését köszönjük. Magyarország itt épül.

Le.

Mikor ennek a kalóztempónak még csak a híre járta, és az egész Matolcsy kavarta vihar még csak lenge, ámde már akkor is átható bűzt kavaró előszelében létezett csupán, öcsém, aki nem két-, hanem legalább négypilléres öregségi gondoskodási rendszert éltet a maga számára – értsd: kötelező állami, kötelező magánnyugdípénztári, önkéntes magánnyugdíjpénztári, vállalati részvényprogram, illetve hozamrészesedéses életbiztosítás –, kerek perec kijelentette: "tőlem az állam elszedheti a pénzemet, de hogy én soha önként le nem mondok róla, az biztos!"

Amiben tökéletesen igaza van.

Előélete ennek, hogy nagyapánkat, aki a Magyar Királyi (később Állami) Operaház pénztárosa, majd főpénztárosa volt negyvenöt éven keresztül, azaz első és egyetlen munkahelye volt ez neki, kilencszázötvenben nem csupán a tulajdon megtakarításai révén összevásárolt több mint száz kataszteri hold földjétől és tanyájától fosztották meg, hanem egyetlen tollvonással érvénytelenítették a Holland Biztosító által kibocsátott és a Magyar Állam által (egészen addig) ellenjegyzett kötvényeit. Bár elrakta őket, de az idők folyamán ezek elkallódtak. Kilencvenben aztán az említett pénztársaság közleményben tudatta, hogy az (egykori) államosítást – teljes joggal – törvénytelennek tekintvén, a kötvénytulajdonosok, ha igazolni tudják követeléseiket (a kötvénypapírral természetesen), a felhalmozódott és azóta is kezelt értékek kamatos kamataival megfejelt összegének birtokosai, amit vagy felvesznek, vagy újabb kibocsátású kötvényekbe fordíthatnak át.

Nagyapám lelkiállapotát most inkább nem ecsetelném, mikor erről tudomást szerzett, az egykori papíroknak pedig már a foszlányait is szétette addigra az enyészet.

A szovjetek által kitartott szocialista rendszer sokak szemében olyan kőbe vésettnek és rendíthetetlennek tűnt, mint Lenin szarkofágja a Mauzóleumban. Aztán egyszer csak becsődölt és hangos robajjal összeomlott, a világ normálisan működő részének kellékei, úgy is mint pénzpiac, fokozatosan és nem is túl lassan visszatüremkedtek a keleti blokk életének mindennapjaiba. És ami egykor megszakadtnak látszott, az a tőkepiaci kontinuitás révén csupán halasztást szenvedett követeléssé lett: pénzbeli valósággá. Öcsém ezért is, nem csak konok természete révén hajthatatlan, mikor erről az ő pénzéről ebben a vonatkozásban esik szó.

Akad hozzá közvetlen, családban megélt mintája, tapasztalata. Ezért nem tágít.

Az a fajta tolvajtempó, amit most a hatalomra emelt kíméletlenség és számító cinizmus ihlet, nem működőképes és nem szalonképes eljárás a szabad piac világában, mert a megtakarítások és tőzsdei tömegjelenlét a bizalmon alapul, szinte semmi máson. Olyan szokásjogon, elemi logikát és hallgatólagos egyezséget is magába foglaló garancián, ami marha nehezen pótolható, mikor a bizalom megrendül. Az állam iránt táplált gyanakvás és jogos fenntartások most valós élménybe fordulnak, és ami csak latolgatható, kalkulálható, prognosztizálható volt, ténnyé lett: a magyar állam nem csupán herdáló gazda, de kiszámíthatatlan, agresszív és gyalázatos eszközöktől vissza nem riadó alakulat is egyben.

Hogy azt ne mondjam már: megosztásra játszó közellenség.

Orbán Viktorunk erőltetetten népies marhaságai – vö.: zsarátnokot a zsindelyre; a marhája: zsindelyre (tetőzetre) nem zsarátnokot hajítunk vagy vetünk, ha már egyszer gyújtogatni akarunk, hanem lobot, fáklyát, égő szövétneket vagy csóvát, ehhez persze a zsarátnok szó pontos jelentésével is tisztában kellene lenni – szóval, ezek a hajuknál fogva előráncigált álfolklorista kitételek engem is feljogosítanak, ha már egyszer a pénzemhez és ennyire jogállami körülmények között nyúlnak hozzá, hogy minősítsem a történteket: az eljárás aljas, a kivitelezés silány és talmi, az a banda pedig, aki effélékhez folyamodik, emberileg és képességeit tekintve is hitvány. Ezek elég egyértelmű szavak a magyarban, ezeken nem kell különösebben tipródni...

Nos, ha öcsém konok, úgy én csökönyös vagyok. Megtakarítási portfolióm rátája és értéke még lendületes túlzások közepette sem közelíti fivérem takarékossági csomagjának hozamvolumenjét, de még ettől eltekinte sem vagyok arra kapható, hogy egy ilyen arcátlan jogtalanságba csak úgy, szó nélkül belenyugodjak. Nekem a fillérem is vagyon és érték, védendő – merthogy az enyém. Pont. Hogy az állam miféle gazda, arra nézve akadnak – talán korrekt, talán téves és cáfolható – nézeteim, de hogy a magam pénzével egy konzisztens és koherens jogkeretrendszerben, már ha létezik, jobb szeretek magam rendelkezni, afelől egész biztos vagyok.

Hogy gyalázat és könnyen átlátható hazugság, amit tesznek, az, akárcsak őket magukat, hidegen hagy. Eddig sem tápláltam túlzott illúziókat, nekem tehát nincs mire ébrednem, én kezdettől fent voltam. Ébredjen a valóságra az, aki hagyta magát könnyed álmokba ringatni. De hogy egyben a legelemibb jogkövetelményeknek is fittyet hányó, nem is dézsma-, hanem jószerével haradzs-típusú adóvá züllesztenék a névlegesen egészen más célokat szolgáló nyugdíjpénztári befizetésemet, amit részint törvényes és bejelentett állásom és bruttó bérem, részint kézhez kapott fizetésem után csapolnak állambácsiék, azt egész egyszerűen visszautasítom. Akármennyit vesztek is jelen állás szerint máról holnapra, én bizony megmaradok a magánpénztári tagság mellett, mert nem csupán hiszem, de tudván tudom: holnapután is lesz nap, sőt még azt is követni fogja egy újabb. Ez a felállás ad hoc szabadrablásra emlékeztet, állami önkényre, szabályok nélküli pöfeszkedésre, de a szerencse forgandó, a világ változik, egy dologban viszont következetesen állandó: a nemzetközi pénzpiac nem állami szereplőinek tőkeereje és innovációs képessége jórészt a kispénzűek tízmillióinak bizalmán épül és fordul meg. Én a portfolióra szavazok, mert az tulajdonom, az nekem ketyeg és kamatozik, szemben az ultimátum kényszerével toborzott és duzzasztani vágyott állami tagsággal, ahonnan most mellékbüntetésként kivetni szándékoznak, a továbbra is elvárt azonos mértékű hányad befizetése mellett és ellenére. Nem hátrálok, nem lázadozom, de megvetem a lábam a magam igazának talpam alá gyűrt rögén, és tapodtat nem mozdulok onnan. Lehet rám vereséget mérni, el lehet lehetetleníteni, de hogy ehhez – gyámoltalanságomban és mások blöffje által szított pillanatnyi félszemben – magam nyújtsak segédkezet, az ki van csukva. Lehetetlen.

Szélesre tárják az önfeladás kapuját, hogy számító megfontolásaik aljas kivitelezésében az út rám eső részét, ami az egy tál lencséig tart, önként tegyem meg, persze kellő ösztökéléstől hajtva. Nem, nem én. Hozzanak felőlem jog- és vagyonvesztő, elkobzó tartalmú törvényeket, és akkor hatalmi szóval végrehajthatják, ellenemre is, ha kell. De ahhoz én nem adok sem segítséget, sem felmentést. Meg kell lépniük, ha eredményt akarnak. A Népszabadság publicistájának találó hasonlata bennem is felötlött, annyira kézenfekvően adja magát: vagy az aláírásom kerül a papírra, vagy az agyam veleje. Tekintsük ezt a mai magyar rendszer szabad választásának, amivé keresztelték.

Csak aztán nehogy a szó politikai értelmében-vonatkozásában is valami hasonlót keverjenek ki, valami ehhez hasonlóra vetemedjenek. Kitelik tőlük. A logikájuk, amit követnek, a maga nemében briliáns: az urnához fáradt szavazóknak (a szavazóképesek valamivel több mint felének) ötvenvalahány százaléka – vagyis a teljes szavazóközönség olyan negyven százaléka – rájuk voksolt, vagy inkább a szocialisták ellenében, végtére is egykutya. Ez hatvannyolc százalékos mandátumarányt eredményezett a törvényhozásban. Innentől fogva kijelentették magukat a népakarat egyedüli letéteményesének, és mert a nép szava Isten szava, egyben az utóbbit is játsszák. Mindenben igazuk van és mindent szabad nekik: jelen helyzetükből ezt szűrték le, és ezt sugallják mindenkinek. Hogy ez mennyire nem fog így működni, ahhoz azért kell némi emberismeret. Mondjuk Isten ismerete sem ártana.

Hát én nem spórolom meg nekik a fentebb vázolt mozdulatot. Velem senki sem iratja alá a halálos ítéletemet, hajtsa csak végre azt a tulajdon szignóm nélkül, a saját felelősségére. Ebben sem leszek cinkos, vétkesek közt néma: meg kell húzniok a ravaszt, ez alól a teher alól én nem oldom fel őket. Ha komolyan gondolják, az hamarosan ki fog derülni. Számításaim szerint a hárommillióból úgy tíz-tizenötezren maradunk meg az önkéntes pénzvesztésnél, csak mert hiszünk a magunk igazában, gyalázatos kalóztempónak gondoljuk ezt az egész ultimátumot, és mert úgy véljük, jön ennek még böjtje, kompetens jogi fórumok előtt ez nem lesz sokáig tartható. Az idő a kérdéses ebben: mikorra jut nyugvópontra ez az egész hercehurca, ha még idén véghezviszik, azaz mikorra lesz további fórumokra már át nem tolható, jogerős határozat, amely visszahelyez minket szerzett és általunk pénzelt jogainkba.

Amúgy ez az átkereszteléses trükközés is figyelmen kívül hagy egy komoly logikai bukfencet: oké, kivet a rendszer, ha át nem lépek, és oké, tovább finanszíroztatja velem a jelen szisztémát, oly módon, hogy azért megtorlásként kizár a majdani juttatásból, és a jogalapot ehhez megteremtő adóvá kereszteli át a járulékot. Csakhogy: a befizetés megnevezése és jogcíme egyetemleges, akkor az is adót fizet, akárcsak én, a renitens, aki átsorol az állami karámba, és ő mégis jogosultságot szerez ugyanazon adófizetés mellett, ami mellett én kegyvesztetté leszek. Mert a fennmaradó összegrész, amit meghagynak eredeti nevén, épp csak én magánpénztárba utaltatom, míg az övét az állami kassza nyeli el, miként eredményezne már a megtért delikvens részére államilag garantáltan háromszor magasabb összeget egy tőkepiacra vitt, hosszú távú megtakarítás javadalmánál? Mi más ez, ha nem törvényesített diszkrimináció, büntető jellegű jogalkotás? Csak mert az éppeni állami önkény úgy gondolja, hogy számára nincs közvetlen kockázata majdani kabinetek, évtizedek múlva regnálók nyakába szakasztani egy efféle időzített bombát? Hol itt az előrelátás és hol a felelősségvállalás, amit a nemrég leváltott és levitézlett ellenoldaliakon annyira keresgélnek és kérnek nap nap után számon? Sehol.

Nincs itt voltaképp semmi, és az a legdühítőbb, hogy ezt a legnehezebb észrevenni, mert az ember természeténél fogva elemző és reménykedő. Itt nincs mit elemezni és nincs miben reménykedni, legkevésbé a józan észben.

Heller igazsága itt is tetten érhető. "Arisztotelész tudta, hogy a politikának és a jó szándéknak semmi köze egymáshoz." Majd pár sorral odébb továbbmegy: "A politikának és a tudásnak sincs semmi köze egymáshoz." Milyen igaz.

És ha már kalóztempó, egy idevágó hasonlattal hadd éljek. Nem életszerű az, és nem is túl szerencsés, mikor a hajót parancsnoklók a merülési vonal alatt ágyúznak kifelé, alkalmi lőrést a golyóbisokkal ütvén a hajótesten, majd a fedélzeten kényszerűen tartózkodók kezébe szaput nyomnak és lezavarják őket a fedélközbe, hogy ha már egyszer ezzel a fregattal hányódnak, nosza, ugyan már lapátolják kifelé a betörő vizet, hiszen az ő érdekükben folyik itt a harc, szakszerűen és átgondoltan. Máskülönben a kivívandó győzelem kerékkötői, pfúj. Én ezt közönséges tombolásnak, rombolásnak tekintem, nem pedig értelmes cél eléréséért folytatott küzdelemnek, a felhívás hamiskás éthoszát meg szembeszökő cinizmusnak.

És gondolok még erről sok minden mást is, de azt már nem tárom a nagyérdemű elé. Ami lényeg: nem játszom a kezükre mindazt, amit öszegyűjtöttem. Ez elvi kérdés, s mint ilyen, nem lehet tárgya praktikus megfontolásoknak. El kell vegyék, nyíltan, ellenem törve. Minősítéseik éppannyira nem érdekelnek, akárcsak ők maguk. A küzdelem mostantól szemtől szemben folyik. Lehet, veszítek. Viszont azt nem a megadásom folytán szenvedem el.

Igen, Alföldi Róbert hibázott.

Szemére hányják most, éspedig nem is oktalanul, hogy egy olyan ország nemzeti ünnepének apropóján tartandó állófogadásnak adott volna az irányítása alatt álló intézmény, a Nemzeti Színház igazgatójaként otthont, amely esemény és dátum éppen hogy nem ünnep sem a nemzet (mármint a magyar nemzet), sem az anyaország, sem a területileg közvetlenül érintett, tehát az erdélyi nemzetrész tagjai számára.

Eddig tiszta sor. A legyőzöttnek sosem élmény, ha vereségét és ebből fakadó veszteségét a győztes (és vele szemben nyertes) fél rendszeresen és fennen ünnepli. Különösen nem az akkor, mikor erre a fiesztára a sértett fél területén, annak egy szimbolikus értelmet is hordozó intézményében kerítene sort.

Amivel nem is kell azonosulni, hiszen ezt senki sem várja el tőlünk.

Ehhez segédkezet nyújtani – és ebben áll Alföldi előbb meghozott, később visszavont döntésének tragikuma – elhamarkodottság, valójában az adott nemzeti közeg pszichéjének meg nem értése, merőben átgondolatlan húzás.

S mégsem felelőtlen döntés.

Alföldi Róbert úgy hibázott, hogy ez esetben nem csak (igaz, felemás) kockázatot vállalt, de előre is tekintett és használta az eszét. Ebben tévedett nagyot, mert a mai magyar légkörben pont ez az, amire semmi szükség. Ma itt mifelénk melldöngetés járja, nyers és elvakult erődominancia, miközben a nemzeti politizálás tényekben tetten nem érhető misztikuma egyfajta kollektivista haláltáncot jár a realitások porondján, amely fergeteges előadásnak kivesézhető koreográfiája esetleg még akadna, értelme és hozadéka viszont nem sok.

Ez a mi mai korunk és nemzetünk, mely nem átallja nyugati(as) kultúrkörbe tartozónak sorolni magát, még azzal a trivialitással sem képes szembenézni, hogy egy háborút elveszteni csak úgy lehet, ha 1, eleve tudottan túlerővel száll szembe; 2, a hadászati kivitelezésben és/vagy a közbeni diplomáciai terepcsatában végzeteset hibázik.

Magyarország a Monarchia tagjaként elkövette mindkettőt, ráadásul úgy, hogy tulajdon hátországa, a feszítő mértékű nemzetiségi és szociális kérdések gyúelegyét önmagában megtestesítő dualista állam tagjaként nem volt hajlandó szembenézni azokkal az evidenciákkal, melyek végül, a katonai összeomláskor törvényszerűen a vesztét okozták. Mert eleve nem kellett volna hadba lépni – pláne támadó félként – tizennégyben, mikor nyilvánvaló volt, hogy a központi hatalmakat az entente cordiale körülölelte, ingadozó tagjai pedig (Olaszország, Románia) rég többet remélhettek túloldali koncokból, semmint hogy győzelemben bízva kitartsanak Vilmos és Németországa mellett, és a geopolitika szinte minden ismérve a német-magyar-osztrák hadigépezet infrastruktúrájának és logisztikai lehetőségeinek eleve korlátozott voltáról vallott.

Amennyiben ma – és itt kapcsolódunk vissza Alföldihez és az ő lépéséhez – bárki a tizennyolcas országvesztés felelőseit keresi, éspedig tisztán tények és elemi logika alapján, nem pedig máig ható mítoszokra és népregékre hagyatkozva, és a trianoni diktátum fölött érzett keserűségét valami ugyancsak nyomatékos formában óhajtáná kifejezni, az menjen ki az illetékes sírkertbe, ahol a vonatkozó hantokat leli, és csulázzon tiszta szívvel egy igazán méreteset déd-, illetve ükapja sírjára, természetesen saját vérvonalának és önazonosságának legmesszebb menőkig való tiszteletben tartása mellett.

Az a nemzedék, az a korosztály, az a társadalom volt ugyanis, akik és amely előkészítette, megágyazott neki, majd a legjobb szándékoktól vértezetten (ezt nevezzük csak korlátoltságnak, ahogyan illik) véghez is vitte a háborús összeomlás Magyarországa máig ható agóniájának nem éppen épületes, ámde felettébb tanulságos szcenárióját.

Az ám. Kéretik ébredni. Ez aztán a keserű méz, nemde?

Nem zsidók, nem bujkáló osztályellenség, nem defetista áskálódás okozta Magyarországunk vesztét és a mostani külterületek idegen kéz alá jutását, hanem az az önként vállalt vakság, amely tévútra vitt országot és nemzetet egyaránt, valamint a megkésett kapkodás, amely negyvennyolcban is megpecsételte a fegyveres harc kimenetelét: hogy saját nemzetiségeinkkel, tulajdon hazánk más ajkú polgáraival nem voltunk hajlandók szót érteni, és ellenükre akartuk azt az országkeretet intakt voltában megóvni, mely államalakulat sem intakt nem volt, sem pedig nyelvileg homogén.

Eleve lehetetlenre vállalkozni, s hozzá a sikerrel legkevésbé kecsegtető eszközöket választani: ez a biztos bukás receptje.

A katasztrófa megesett, s ennek kilencven éve immár. Három, de inkább négy emberöltőnyi idő az, mely Erdély birtoka nélkül telt el a nemzet életében – mostanra azért már hozzászokhatott volna. Amondó volnék: félre a honfiúi kebelben dagasztott sovén érzelmekkel, mert talmi mind és kontraproduktív (ez utóbbi az igazán fájó és bosszantó), tekintsünk most már higgadtan a kérdésre, hiszen sakkjátszma ez, diplomáciai terep, és az említett elmejátékban sem virtussal, sokkal inkább briliáns logikával építkezve lehet csak az ellenfél fölébe kerekedni. A reálpolitikus legelemibb ismérve pedig, citálom egy életrajzi regény halhatatlan szavait, hogy már céljai kijelölésénél, azaz eleve lemond a lehetetlenről, az általa meg nem haladható korlátok áttöréséről. Tehát ha feszegeti is azokat valaha, taktikából teszi, nem stratégiát valósít meg. Erdély, a mai (tágabb) értelemben vett Ardeal akkor román kézre került, és nem támadt azóta sem emberi értelemmel kivehető tényező, semmi olyan a Nap alatt, mely ennek a helyzetnek radikális változását hozhatná.

Nincs bölcsebb annál, mint aki képes belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Kiindulópontnak fogja föl, és mint tényre építkezve cselekszik, hogy boldogulását ne a helyzet teljes és hiábavaló tagadásában, hanem az adott keretek szívós munkával és hideg logikával végrehajtott, fokozatos tágítása révén érje el.

Magyarul beszélek, keresetlen szóval élek, senki hogy félre ne értse: nem vívhatunk háborút, sem nyíltat, sem látenset, az elcsatolt területek bármelyikének visszaszerzéséért, és regenerációs potenciálunk korszakos hanyatlása még azt a gyermeteg reményt sem engedi számunkra táplálni, hogy mihamar teleszüljük magunknak a Kárpát-medencét, így kerülve valamiféle etnikai fölénybe, amit, ha a politikai konstelláció egyszer kedvezőbbre fordulna, esetleg területi kedvezményekbe, korrekcióba fordíthatnánk.

A mai magyar tendenciák ismeretében ez teljes képtelenség. Röhej.

Alföldi tehát reálisan mérte fel, amit Medgyessyék egykor szintén, hogy e két, regionálisan (és szűkebb értelemben véve, felségjogoktól és nemzetközileg garantált határoktól eltekintve is: Erdély területén) egymásra utalt ország és nemzet, a román és a magyar jobban teszi, ha nem köpködi a másikat, hanem békejobbot nyújt: ami megesett, megesett, és mi sem kíméltük volna őket, ha hajdan győztesként állunk velük szemben – a háború és a zsákmányszerzés logikája már csak ilyen sematikus. De Erdély földje ott áll és terül el, ahol a földtörténeti harmadkor óta egyfolytában: népek jöttek-mentek, ütöttek tanyát és múltak el területén, de a hegyek és a dombok ugyanazok, a folyók sem váltottak folyásirányt, és a flóra sem cserélődött egyszeriben másra. Az ember az, aki békétlen fajta, nem az őt befogadó-befoglaló természet. Erdély egy sokajkú hitbizomány, amit néhány évtizede, nem kis részben eleink hibájának köszönhetően, a románok kezelnek. Hogy ezt mértékletesebben, nagyobb körültekintéssel tegyék, ahhoz mi is kellünk, de segédkezet nyújtva, nem hepciáskodva. Szóval Alföldi Róbert lépése teljességgel logikus volt, út- és jégtörő, mint volt nyolc esztendeje Medgyessyé, de jelen körülmények között, pláne a kétharmaddal örökbérletesített, retardált tramplik uralma és az ország finoman szólva is fapadosan szemlélődő többségének tapsától kísért retroszocialista menetelése közepette, azaz a mostani legfelsőbb kényúri légkörben vállalhatatlan, kivihetetlen és provokatívnak ható. Úgy volt igaza ebben a kérdésben, hogy nincs a közelebbi és tágabb környezetében senki, sem Isten, sem ember, aki igazát valaha is elismerné, vagy aki lehetőséget adna számára, hogy igazát tetteken mérhetően is bizonyítsa.

A román állam és a magyarországi román képviseletek pedig a gyulafehérvári határozat évfordulójának ünnepét odahaza is és nálunk is megülik, mint minden évben. Csak épp idén nem a Nemzetiben. Majd valahol máshol. Most mi is jelen lehettünk volna, részeseként egy talán meginduló folyamatnak – így viszont a fogadás majd nélkülünk esik. Hogy az elcsépelt poénnal éljek, nem kis mértékben keserű szájízzel idézve fel: az a fogadás, amit a románok akkor megnyertek, mi pedig elveszítettünk.

S ha továbbra is makacsul, vakon állunk a rögvaló tényeivel szemben, ha engesztelődés nélkül szegezzük szembe háborgó tekintetünket a tőlünk minden értelemben nagyobb potenciállal bíró országgal-nemzettel, hát fogunk mi még többet is, úgy hiszem.

Különösen az európai nemzetek integrációja, az Unió soros elnöki tisztét hamarosan betöltő országként.

Nem is vonakodva, hanem mint lecsóba pancsolni szokás teljes erővel, váltott át igen energikusan a választási intervallum után echt pártízűre hangolt jövőépítésbe a Jobbik elnöke. Vona Gábor a Tiszavasváriban aratott diadalt oly módon nyugtázta, hogy: "Vasváriból pedig jobbikos mintavárost csinálunk."

Elmerengtem, milyen is lehet az – milyen képét nyújtja majd az oda betévedő idegennek egy jobbikos mintatelepülés. A helyben élők számára nyilván semmi meglepőt nem okoz, hiszen azért voksoltak testületben és polgármester szintjén is a Jobbikra, mert ezt kívánták, ez után áhítoztak. Álmuk teljesült.

Hogy aztán a valóságban miként fest majd ez a meghirdetett mintalét, víziómban felsejlett. A településtáblát akár csak egy lépéssel is elhagyó etnikumsarjnak rögvest domesztikáltan hófehérre sápad az ő máskülönben temperáltan dióbarna orcája, mikor a helyi vendégszeretet zárt alakzatú jószándék képében masírozik majd feléje, földdöngető, igazmagyar léptekkel. Vagy valami hasonló. Fehérré lesznek hát mindenek, az arra bitangoló gaz felhagy rút ármányával, s egyszeriben megigazul. Mint a paracsolat.

E sommás honimádati buzgalmat leszámítva meg, gondolom, a sebtiben kinyilvánított jobbikos etalonhelység önkormányzati testületébe most a kozmopolitizmus mellébe döfött kardhegyként nyomul majd be, foglal ott méltó helyet és tesz azonmód rögmagyar rendet a már évek óta erre készülődő, hozzászakértő politikusgárda. Egy vonás ide, egy vonás amoda – megy ez kérem, mint a Morse-kód, vagy mint a vasvári ülésrend. Több se kell a boldog léthez, úgy hiszem.

Ami pedig a minap megesett katasztrófát illeti – ezalatt természetesen az ökológiait értem, a timföldgyártóst –, én nem is tudom, de különösebb vegytani előképzés híján is tisztán emlékszem a pH-skála értékeire, illetve a savas meg a lúgos bázis természete, viselkedése közti eklatáns különbségre. Holott annak már húsz éve is megvan, hogy mindezt tanultam volt. Magukat újságírónak titulálók miért nem képesek egy olyan negyedórás rapid kutatásra, hogy hamarjában felfrissítsék e tárgybeli ismereteiket – ha meg nincs ilyenjük, akkor szerezzenek –, még mielőtt nekiállnának kisujjukból szopott eszméletlen ökörségeket kész tényként a nagyérdemű elé tárni? Ami tájékoztatás címén folyik minálunk, az maróbb jelzőt érdemel, mint amilyen a vörösiszap-ülepítés folytán felhalmozódott és most a tározóból kitört oldóanyag. Kriminális. De még inkább: minősíthetetlen.

Arad pedig, ha már a mai dátumot tekintjük, messze esik immár, térben is, időben is. Halottaink emléke lassan ködbe vesző, dicső múltunkra világít rá, amely aztán olyan két emberöltőnyi pauzát követően máig ható, végzetes országvesztésbe torkollott. Öltük mi saját magunkat, öltek minket idegenek is szép számmal: s élt egykor tizenvalahány kiválóságunk – ezer és ezer névtelen mellett –, kik nem a szabadságért, hanem vallott elveikért, kitartásukért, lelki szilárdságukért haltak meg. Férfiak voltak, a szó legnemesebb, legengesztelhetetlenebb, legkeményebb értelmében. Ezért emlékezünk reájuk, mert ilyen, ennyire karcos faragású, hithű emberből ma már mutatóba is csak alig akad.

Nehéz leszámolni némely illúziókkal, s éppoly nehéznek tűnik szembesülni a tényekkel: nyugodt tekintettel tűrni, hogy ránk zúduljon a valóság. Erő kell hozzá, leginkább lelki, s kell hozzá még nem kevés józan ítélőképesség is.

Meg cinizmus, igen.

Mert hogy is áll a dolog?

Az ember gyilkos ösztönű lény. Kezdetektől az, hiszen másként fenn sem maradhatott volna, és ha létezik vonása, készsége az emberi fajnak, ami sosem halványul, tompul benne el, az pont ez a rideg, szenvtelen, nem ritkán számító hozzáállás a problémák azonnali és hathatós kezeléséhez.

Hogy pedig az ember gyilkos ösztönök vezérelte teremtmény, e tény nem erősít és nem zár ki szinte semmit, ami a Földön, azaz a magunkénak vallott létezési térben valaha is elképzelhető. Ölési hajlandósága vonatkozik fajtársra éppúgy, mint egyéb élőlényekre. Sőt. Fajtársa vonatkozik leginkább.

Léteznek a gyilkolásnak egyedi és csoportos, törvényellenes, illetve legálissá avatott válfajai. Utóbbi a háború elnevezésű tömegsportot takarja, és ez sem mai keletű vívmány. Legfeljebb a technikai támogatás és a cél érdekében megmozgatott embertömeg mérete, valamint az igénybe veendő gazdasági potenciál-hányad mértéke változott-változik időről időre, a kivívandó végcél soha. Győzni. Pusztítani és térdre kényszeríteni az ellent. A műfaj sajátosságai meglehetősen kötöttek, és a fizikai likvidálás, az élőerő visszafordíthatatlan leküzdése még mindig a leghatékonyabb eszköz a stratégia menetében.

Ha pedig így van, vegyünk gyorsan számba pár szárazon lejegyezhető faktumot. Mikor az ember háborúba megy, akkor jó eséllyel vágóhídra indul, ahol koronként eltérő mértékben bár, de a bőrét viszi vásárra, ha zsoldban áll, ha sem, miként kész a szembenálló fél élőerejének alkalomadtán vele szembekerülő tagjairól is ugyanezt a bőrt lenyúzni, mert a dolgok logikája a harctéren ennyire fekete-fehér, igen-nem alapon működik. Vagy én élek (túl) és ölök, vagy engem találnak el, ölnek meg. Az ölés itt maga az élet, garancia a másnapra. Akit leküzdök és kiterítek, az már tutira nem árthat nekem. Maradnak rajta kívül még így is bőven elegen ehhez.

Előbb rendet kell vágni a szembenálló sorokban, csak aztán hozzáfogni a rendteremtéshez. Fordítva nem ment még soha.

Manapság persze érett és felvilágosult nemzetek már nem vívnak háborúkat, csupán rendőri akciókba kezdenek külföldön, békefenntartanak ott, ahol pont ezt az egyet nem lelni, így aztán annak fenntartása is eleve kétes vállalkozás, mert megelőzni célozza annak kicsikarását – vagyis de jure feltételezzük azt, ami de facto még nem létezik –, ami azért meglehetősen bizarr és fonák törekvés. Vagy épp sajátos, érdekvédő fegyveres missziókat indítanak ellenséges országok területén. De háborút ma már senki nem vív, nem, hogyisne. Az már nem módi. Végtére az ENSZ alapokmánya is ezt mantrázza.

Így bővül hát a közhasználatú címszavak jegyzéke és az értelmező kéziszótárak terjedelme. Meg az utódaink nyakába szakasztott tananyag, hadd okuljanak, és ugyanúgy ne tanuljanak az egészből semmit, ami érdemi változásra vinne.

Ha egy kurta perc erejéig elfeledkezünk arról, hogy léteznek nagyhatalmak és létezik mindenki más, úgy a kérdés már csak annak eldöntésére szűkül: mi haszon származik egy katonai erő szempontjából elhanyagolható ország – a példa kedvéért mondjuk: Magyarország – számára abból, mikor egy ugyancsak gyatrán pacifikált, áttörő hadászati műveletek véghezvitelére tökéletesen alkalmatlan terepre viszi katonáit, hogy ott harcoló – a feladattal évek óta hiábavalóan küszködő – szövetségeseit demonstratíve segítse.

Jó kérdés.

Nyilván a kérdést inverzbe fordítva lehet csak értelmezni és ekként megválaszolni is: miféle kárt, hátrányt szenvedhet, ha nem nyújt legalább valami minimális támogatást. Amolyan "fenn a zászló, szolidárisak vagyunk veletek" megmozdulás keretében. Ennek is létezik egzaktnak vehető szorzója, kitevője, és a politika a mai napig sem szól másról, mint amiről évezredek óta: pénzről és hatalomról, érdekérvényesítésről. A lényegre szorítkozva: a túlélésről. Pont mint a harctéren, épp csak ez nem oly fennkölten megénekelhető virtus.

Jobb hát hallgatni felőle bölcsen.

A harctéren megesettekben nincsenek felelősök, sosem. Ott csak résztvevők vannak.

Hogy pedig az efféle küzdelmek áldozatokkal járnak, köztudott dolog, még ha háborúktól és abban aratott győzelmektől elszokott nemzedékek és nemzetek meglehetősen kelletlenül, fogukat szíva bocsátkoznak is ilyesféle kalandokba, mert ha közvetlen tapasztalataik, hisz' ilyenek nincsenek, nem is, de csupán lassan hunyó történelmi emlékezetük ma még óva inti őket felesleges kockázatok vállalásától. És egy ritka kellemetlen kötelességemnek kell most eleget tegyek, túl azon, hogy az afgán hadszíntéren meghalt polgártársunk emléke előtt ösztönösen fejet kell hajtsak, mert a harcban elesettnek, ha jó, ha rossz, ha győztes, ha vesztes oldalon áll(t), ez mindenképp kijár, hiszen ő is csak egy, azaz 1 db élettel bír: hogy puszta beidegződésből honvédnek azért már ne nevezzük katonai állományunknak azon tagjait, akik mostanság épp NATO-kötelékben valahol messze idegenben mérik össze erejüket gerillaharcra berendezkedett benszülöttekkel, s teszik mindezt valami homályos doktrína szolgálatában, kiemelt javadalmazásért. Nem pont a vállalási-teljesítési reláció kialkudott paraméterei bántanak engem, csupán a honvéd szó alapjelentésének hanyag elnagyolása, mert eleve nem keverhető a harcossal, a zoldáttal, a katonával. Honvéd az, aki a hont, a hazát védi. A Lajta átlépésének dilemmája, a végül kudarcba fulladt bécsi offenzíva krízise talán még nem feszegeti a szótani-szemantikai kereteket. De már Afganisztán azért térben is, pacifikálható-kiaknázható érdekszféra szerint is átkozottul messze esik innen. Akárcsak alma a máterétől. Az ott nem honvédelem, hacsak nem a talibán részéről, gondoljunk bármit is az általuk vallott avítt eszmerendszer felől. A hont az védi, aki a saját földjén a saját földjéért harcol – ez egy ennyire szimplex dolog. Attól most tekintsünk el, hogy a manapság dívó multikulti, no meg az iszlám szolidaritás századok óta élő hagyományai mentén akad azért abban a gerillahadseregben idegen eredetű harcos jócskán. Persze hogy akad. De hát Bem is honvéd tábornok volt, Dembinszky is.

Hogy aztán hősi halott-e az, aki ott esik el, felsőbb megítélés kérdése. Az efféle gesztusok mindig a túlélőknek, praktikus értelemben: a hadat kiállító állam szűkebb pátriájának, mint homo politicusok tömegének szólnak, persze nem kevés bújtatott szándékkal zsúfolva. Nem is lehet, nem is mehet másként. Kellenek a hősök, alig van már belőlük, kár, hogy már csak holtukban heroizálhatók. Igaz, a nap nap után légüres térben zörgő semminél még ez is több valamivel.

Hazahozzuk, koporsóját zászlóval fedjük, tisztelgünk ravatalánál, posztumusz előléptetjük, mások elé példaként állítjuk, s emlékét hogy megőrizzük, váltig állítjuk. Aztán úgy két hét múltán már erővel kell felkutatnunk emlékeinkben, hogy akár az esetet magát, akár az ő nevét híven felidézzük. Nem a mi magunk vagy korunk hibája ez, nem. Az élet nevű társasjáték sajátja.

Akárcsak a háborúk, melyek, mint az tudható, voltaképp nincsenek is. Fegyveres közegben letárgyalt félreértések vannak csupán, időről időre váltakozó helyszíneken. A történelem meg, az emberi nem hősi históriája íródik szépen tovább. Kihúnyt életek tucatjai, ezrei kísérik halványuló, könnyen elkenődő széljegyzetként.

Soha nem állhatsz a sorban biztos utolsóként. Miként soha nincs vesszőre nem cserélhető pont egy kurva mondat végén sem. Amúgy ezért élünk még.

A korlátoltak, pontosabban szólva a borzalmasan rosszul informáltak (vagyis műveletlenek, azaz tudatlanok) kissé dagályosra sikeredett megnyilvánulásának vagyok kénytelen minősíteni a brit The Economistnak a magyarországi, a kettős állampolgárság intézményét a külhoni magyarokra kedvezményesen kiterjesztő törvényről írt minapi publicisztikáját. Noha külpolitikai és szövetségi (EU, NATO) megfontolásokból magam sem repesek a dolgok ilyetén, némiképp kapkodó és a törvényalkotói és politikai bölcselet számláján mindenképpen felróható, rapid módon keresztülvert fordulatától, mégis: a brit lap jeles munkatársa akkora ökörséget jegyzett le abban, amekkorát még rátréningezve sem lehet egykönnyen túlszárnyalni.

"Szlovákia (...) – darálja a lab hasábjain a jeles történelemszakértő firkász –, mely századokig Magyarország gyarmata volt..." stb. Fincsi. Sőt: lenyűgöző. Elismerésre méltó teljesítmény, még egy korszerűre gyalult brit agytól is, de tényleg. Gyarmata. Annál is figyelemreméltóbb teljesítmény, mivel ezt egy olyan ország polgára böffenti elénk, mely állam lakójától, feltéve persze, hogy legalább alapszinten azért még ott is zajlik történelemoktatás vagy efféle, joggal elvárható lenne, hogy ismerje és értse a gyarmat mibenlétét és fogalmát, ha már hazájának, a nagyrabecsült Egyesült Királyságnak nem is oly rég ebből világszerte egy rahedli akadt. Szóval konyíthatna hozzá, ha már szóba hozza. Gyarmat az idegenben fekvő, megszállt területet jelent, melyet vagy katonapolitikailag, vagy gazdaságilag, de mindenképpen alávetnek az anyaországnak. Azaz: kiszolgáltatott, függő terület. Jellemzően a megszállótól eltérő lakossággal.

A jelen Szlovák Köztársaságának államterülete viszont egyetlen röpke történelmi periódiust vizsgálva mondható csak gyarmatnak, akkor is legfeljebb a kifejezés átvitt, minősítő, nem pedig tényszerű értelemben véve: az első csehszlovák állam (1918-1938) idején. Na, akkor valóban egyfajta belső gyarmat, lekezelt és másodrendű szerepbe kényszerített összetevője volt mind a terület, mind a rajta honoló nemzettest annak a mintaköztársaságnak, ami miniben és eltérő számarányban bár, de megörökölte, majd következetesen intoleráns politikájával még jól meg is fejelte az Osztrák-Magyar Monarchia dualista rendszerének minden kóros nyavalyáját, annak a Monarchiának, amelynek romjain létrejött és amelyet amúgy meg akart haladni. Meghaladta, szó se róla, épp csak a szónak nem abban az értelmében, melyben az államalakulat létrejöttének tényén tapsoló potentátok és hatalmak remélték.

No, mindegy is. Megtörtént, s jobbra amúgy sem lehetett számítani. Mi vesztesek voltunk, ők pedig, noha ugyanazon államalakulat részei voltak, kétségkívül jobban diplomatizáltak, ügyesebben manővereztek és buzgóbban nyaltak tisztára ülepeket, minta arra egykorú honi politikusaink bármelyike is képes lett volna.

A Felvidék (az egykori Felföld) sosem volt gyarmat, magyar részről legalábbis. Esélye sem volt annak lenni. Az országtestnek már a kora Árpádoktól kezdve olyannyira szerves, integrált része volt, mint Londonnak ma a Trafalgar tér – szándékkal nem Wales-t említem, ugyanis Anglia jóval később annektálta a kelta tartományt, mint hogy a Magyar Királyság a maga vármegyei fennhatóságát az északi végekig, azaz a lengyel Beszkidekig kiépítette volna. Az akkori népesség pedig – rávetítve a mai szlovák államterületre – még a koronkénti szláv foltok ellenére is többségében a magyart beszélte. A terület tehát sem gyarmat nem volt, sem meghódolt, vazallus fejedelemség, sem domínium vagy más istencsudája, hanem a középkori magyar állam szerves része, magyar többséggel, s nem csupán a mai határvonal menti, déli területsávban. A most ott országló szlovák nemzet pedig nagyjából a XVII-XIX. századközi idősávban egységesült és öltött alakot. Szóval a megszokott és untig ismert angol slampossággal előadott süketelés, a pongyola fogalmazás, melyhez tényadatok nem, de hányaveti nemtörődömség már inkább társítható, megint villantott egy igazán méreteset, igaz, ennek következménye nem holmi kénbűzös ájer, mit a cikk egyfajta végszóként fölemleget, hanem, hogy egy másik érzékelési területet, illetve annak fogyatkozását említsem, a tapintható vaksötét, melyet a nagymellényű butaság áraszt és kovácsol a szemünk láttára masszív doktrínává. Abban meg az angolszászok hagyományosan erősek, mondhatni: verhetetlenek.

Miképpen sem a kora középkori maradék briteket (kelta töredék), sem a jütöket (germán betelepülő, az angolszászokkal szövetségben honfoglaló törzs) nem emlegetjük vagy épp rójuk mi fel Hódító Vilmos normanjainak, pontosabban azok mai, némiképp beltenyésztett, ütődött leszármazottainak. S miért is tennénk? Ahogy az ő fals történelmi fejtegetéseiknek, úgy ennek sem volna semmi értelme.

Nagyjában-egészében az történt, amit józan ésszel kalkulálva előre tudni lehetett. Bohóctréfává silányított magyarkodás, ami amúgy még a 'cirkusz' kitételre sem méltó nívón zajlott, és persze órákon át tartó meddőhányás. Bajnai leköszönő kormányfőként megtette még, amire a korrekt kiállás és a jogi követelmények rendszere amúgy is szorították: szóvá tette a szemük láttára – nemkülönben tévénézők tíz- és tízezreinek szeme láttára – megesett törvénysértést, majd tárgyilagos hangnemben közölte: kormánya illetékes minisztériuma szintjén megtette a szükséges és elvárható lépéseket. Az így megkezdett mondatnak viszont már egy új vezetésű rendőrség, egy új felügyeletű ügyészség és egy új összetételű kormány tesz majd pontot a végére, azaz nemigen lesz az befejezve.

Martonyi diplomatikusan előadott keménykedése Pozsonyban pár napja már kellő felütéssel szólaltatta meg a hamarosan kiteljesedő zeneművet, most azonban élő egyenesben szemlélhettük, miféle évek köszöntenek reánk, ebből nyújtott ez a mai, ünnepi ülésnap nem is oly kevesünk számára csak nehezen nyelhető ízelítőt. De sebaj. Egyszer hopp, másszor kopp. Az ország félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan többsége ezt akarta, ezt választotta, ezt vélte üdvözítőnek és számos gondra korrekt megoldást hozónak, akkor pedig nincs apelláta: ez van, ezzel kell együtt élni. Mindaddig, míg hagyják. Sőt még azon túl is egy dobással. De az a fránya, megrögzötten székely himnusznak mondott szentimántális műdal átkozottul nem passzolt a végére. Holott magam is énekeltem nemegyszer, és ha olyanom van, dalolom még ma is. Ám én magánember vagyok, messze bármi kamerától. Ők ott nem azok. Fals volt a produkció és erőltetett, politikailag éppúgy disszonáns, mint szokásjogilag. Ezzel az erővel – Orbán pár perccel korábban elhangzott szavaira rímelve, miszerint a múltat végleg lezárni és valami reményt keltően újat kezdeni van ő itt – az e szavakkal magyar fordításában kísértetiesen egybecsengő Internacionálét is lazán elfújhatták volna, csak úgy, a friss, ropogós, ám egyelőre még sarokpontjaiban sem ismert nemzeti kormányprogram afféle polgári mozgalminak szánt előhangjaként. Haj-haj. Istenem, és még ezt nevezik több mint forradalomnak, ezt mondják magyar törvényhozásnak. Kifele fordított tenyerével híven a tanácstalanság élő szobrává görnyedve áll csak a magamfajta és csodálkozik. Most akkor vagy megátalkodottan rövidlátó, vagy éppenséggel túlontúl furcsa, rendíthetetlenül cinikus emberek közt van szerencsém élni, kik elvhűségnek tartják az idomulást, valamint nemzeties magatartásként írják le és élik meg a magakellető, grimaszoló hivalkodást. De mit tegyek? Itt kell élnem. És tovább és tovább és tovább, míg csak bírom szuflával, idegekkel és humorral.

Itt van ez a minapi libanoni köz- és rögtönítélkezés, miáltal egy nemi erőszakot tett, majd ezt megúszni szándékozván körmönfont, bár adott kultúrkörben elfogadhatónak minősíthető tárgyalásokba bocsátkozó, ezt követően a megfeneklett egyezkedési folyamatban őt mégis elutasító öreget és egyúttal annak családját is megkéselő egyiptomi férfit a tett elkövetésének helyszínén lakók, midőn az elkövetőt bűnügyi rekonstrukció címén odavitték, azonmód elkapták, minden rendőri jelenlét és igyekezet ellenére agyba-főbe verték, végül halálra szurkálták. Késért kést, ha már farkastörvények, ugye. S hogy indulatukat s annak jogos voltát a nagyvilág számára félreérthetetlenné és nyilvánvalóvá tegyék, nemkülönben forrongó és régtől fogva dédelgetett bosszúvágyukat a végre kezük közé került csókán felszítsák és kiéljék, a vértől csepegő tetemet kötéllel lógatták fel egy oszlopra, hadd szolgáljon az tanulságul minden ez iránt érdeklődőnek, aki csak szemét a hullára emeli.

Jól tették, avagy helytelenül vajon? Erről első lépésben nem mondanék sem véleményt, sem ítéletet.

Mondok ellenben az eseményekre tett megjegyzésekről, reakciókról. Sokatmondók ugyanis. A civilizáció igazságérzete és józansága nevében kelt ki mindenki, aki csak véleményt formált, s minden fórum és orgánum, ami csak állást foglalt, e "vandál", "barbár" és totálisan embertelen cselekedet ellen. Felemlegettek még holmi dzsungeltörvényeket is, hadd legyen az ábrázolt kép a komor tónus mellett még megrendítőbb. Kész melodráma, mivé így fokozták.

Az egyiptomi férfi civilizáltságát még az őt kitermelő civilizált társadalomnak a korábban elkövetett bűntettei folytán sem érintett, így tehát közömbösnek is mondható többsége valahogy nem firtatja, nyilván mert – e logika mentén hamar kézhez álló konklúziókat vonva és dedukciót jegyezve le – a tekintetben az ürgénél semmi megragadható probléma nem fedezhető fel, nem úgy, mint nyíltszíni kivégzői esetében, akik aztán a holttestet, ha utólagosan is, de felfüggesztett büntetésben részesítették.

Nagy kár pedig, mert érdekes egybevetés lehetne, mikor ezt a szituációs képletet megkapargatjuk kissé: mennyivel inkább követne egy nekivadult lincselés civilizálatlan normákat, mint a férfi, mikor gyermeket becstelenít meg és erőszakosan fajtalankodik vele, majd veszteget, és ebbéli igyekezetének nyilvánvaló kudarca láttán gyilkol, kiirt egy egész családot? Érdekes a kérdésfeltevés, kár, hogy elfogadható választ még csak keresni sem kell rá. Ugyanis maga a kérdés a felelet.

Álszent sikkongatásból és bősz szemforgatásból jelesre vizsgázik itt mindenki, mert hát a civilizáltság, nemde. Kell az, akár egy falat kenyér. Az a falat kenyér, amelyért naponta ezrek és ezrek ölnek, csalnak és kaparják magukat előre a sárban, ha épp azon múlik, s amely allegorikus menázsit fejlettebbnek és boldogabbnak gondolt államokban és nemzeteken belül ki-ki a másik alatti ág fűrészelésével, háta megetti szakszerű késforgatással, illetve csöndes, de kitartó méregkeveréssel kísérel megszerezni, élvezni és mint adagot nagyobbra növelni. És a nap nap után űzött életmódfenntartási versenysportból megtérvén és elnyugodván a TV elé szok aztán vágódni, vagy monitor elé szegeződni – épp mint jómagam most – s szörnyűlködni hozzá egy olyan másfél fejcsóválásnyit, hadd bizonyítsa így az ember legalább önnönmaga előtt, mennyi civilizáltság és emberbaráti készség szorult is őbelé, mely készség és hajlam azonnal kitör belőle, mikor ilyen elképesztő rettenetről hall. Hogy azok odaát Libanonban... Nahát!

Nem úgy az őserdőben, a tett véleményezése folytán megidézett dzsungelben, melynek egyre ritkuló fakoronái alatt az egyre fogyatkozó élővilág mind csekélyebb számú faja és azoknak is egyre fogyatkozó számú egyede próbál a maga módján túlélni: eliszkolni a mérföldes léptekkel arra vonuló civilizáció elől, melyből az esőerdők fogyatkozó vidékén így aztán egyre több, Libanonban pedig, mint most sajnálattal értesülhettünk erről, egyre kevesebb található. De legalább azt a szerencsétlen muksót kiragadhatták volna a rend éber őrei a rátámadó barbárok kezei közül! Mert akkor egy civilizált emberrel több nemesítené ezt az emberi nem tapodta és belakta planétát, ahol úgyis mindenkire jut, ha kell, ha nem, némi fölös oxigén. Míg csak az ügy kapcsán oly vehemensen számon kért és felidézett civilizáció el nem sorvasztja, emészti ezt is.

Vannak pillanatok, melyek érkeznek és elmúlnak, épp mint bármelyik azt megelőző vagy utána következő, de az emberi alkat a maga természettől rendelt indulataival ott áll/él abban a pillanatban is, és nincs mód átugrania azt, vagy kihagynia. Úgy cselekszik, ahogyan és amire képes. És van még az ember nevű teremtmény, aki az idők során per definitionem egész szótárnyi fogalmat ötlött ki és írt körül, de érzést és indulatot megélni még mai is csak a maga bőrén mért fokozatokban képes. Ez persze nem mindig adatik meg neki, maradnak ehelyett a hírek, pletykák, fülbe suttogások, szűk körű kombinálások. Máskülönben meg időről időre felmondja a kortipikusan dívó mantrát, hadd bizonyítsa fajtársai előtt, mennyire civilizált is ő. S hogy mennyire integrálható, jó tanuló.

Úgy kell gondoljam, minden belém vert vagy az idők során rögzült tudás és tapasztalat birtokában is, hogy igazságosan cselekedtek, akik kicsinálták az egyiptomi muksót, mert az alapvető ítélkezési kritériumokat beteljesítették: volt bűn és hozzárendelhető tettes, volt akarat és akadt hozzá közösség, vagyis nem egyetlen ember vette magára a végrehajtás tettének ódiumát, és volt előremutató szándék is, mikor elrettentésül közszemlére akasztották a már élettelen porhüvelyt, hadd épüljön általa mindenki, aki akár csak reméli, hogy a még ennél is nagyobb közösség nevében hozott és hirdetett játékszabályok, azaz a törvények mozgásterére alapozva kivétel nélkül bárki megúszhatna egy efféle emberi méltóság-, illetve életellenes sorozatot, mint amilyet az igen tisztelt áldozat méltóztatott elkövetni, s amelyért de jure nem, ám de facto maradéktalanul megbűnhődött. Kivégzői tehát igazságosan cselekedtek, ám nem helyesen, mert áll felettük is hatalom és fórum, amely és ami hivatott az efféle bűnök megítélésének lefolytatására, és az ezért kiszabható büntetés végrehajtására, illetve kikényszerítésére.

Azaz igazuk volt, mikor elintézték, igazuk, továbbá nem lebecsülhető arány- és szépérzékük, mikor már hullaként fellógatták, de törvényt szegtek, mikor semmibe vették az őket övező állam és társadalom által előírt és többé-kevésbé követetett szabályokat. Ám az élet mégiscsak pillanatok összessége. Én, ha én a helyszínen vagyok és egyben érintett is a fickó által elkövetett korábbi életellenes cselekményekben, hát minden emberi megfontolás ellenére is csatlakozom a rögtönítélő bandához, ebben szinte biztos vagyok, és velük együtt cselekedve irgalom nélkül agyonverem a szemetet. És a dolog végeztével magam hurkolom a kötelet. Lehet, hogy később megbűnhődöm érte, de pusztán a tett okán egyetlen pillanatig sem fájna a fejem, és nem bánnám. Ennyit a civilizációs mázról, mit életünkben hordozunk, csak mert hordozni vagyunk kénytelenek, hiszen az a comme il faut. Máskülönben kiszámíthatatlan és élhetetlen volna a földi lét.

Ami azért így sem élhető túlzottan, és nem is valami nagyon kiszámítható. Hol tehát magamra nézve a kockázat? A halálomban-e, vagy csak annak módozatában? Mikor azt számomra mások hozzák el, nem közömbös-e nekem, az elszenvedőnek, hogy törvényesen teszik-e, vagy a saját szakállukra cselekedve csupán? Tépelődjenek ezen a túlélők. Ők is meghalnak végül, és semmivel sem bölcsebben vagy igazságosabban, mint egy meglincselt szerencsétlen, egy államilag, szabályosan kivégzett elítélt, vagy épp egy balesetben, netán kórházi ágyon elhunyt embertársunk. Az élet attól végtelen, hogy egyénre szabottan mindig vége szakad. S ki milyen végre szolgált rá tetteivel, sorsa könyörtelen eléri végül. Törvénykezés ide vagy oda. Sőt olvasva és ismerve az emberi faj históriájának léptékmérő stádiumait, azt kell írjam: törvénykezés által és révén nagyságrendekkel több embert küldtek könyörtelen halálba igazságszolgáltatási fórumok, e lépés megtételére ihletett jogszabályok és azok módszeres, pedáns végrehajtói, mint tették ezt velük párhuzamosan vagy épp ellenükre bűnbandák, saját szakállukra ítélkező, hidegen számító vagy épp begőzölt emberek. Emezeket ugyanis többnyire felelősségre lehet vonni, amazokat pedig vajmi kevésszer. Így aztán e tárgykörben ha tépelődünk, már első lépésben adjuk fel ez iránti igényünket, és felejtsük el azt a kurva szót, hogy igazság.

Az állami (szintű) gyilkolás – kivégzés, belső rendfenntartás, külháborúk – attól minősül különbnek a magánúton végrehajtottnál, hogy mert közösségi akaratot szimbolizál, pontosabban szólva ennek meglétét engedi feltételezni, persze csak jobb híján. S mikor valaki valahol embert öl, bármilyen mandátummal teszi is, mindig csak a kurva rossz és a jobb híján között lehetséges a választás. És nincs más, csak mismás.

Élet van csak és halál. De egyiknek sincs értelme, és tartalma sem más, mint a megélt pillanat és az arról alkotott utólagos vélemény, ami szart sem ér persze, de időkitöltő tényező, így aztán értelmetlenségében is hasznosnak mondható. De eljön aztán a csend ideje is, és diszkrét hullaszag terjeng a levegőben, és ilyenkor még a magamfajta megátalkodott is leáll a dolgok értelmének kihüvelyezésével, és kiteszi, ha a lelkét nem is, a mondatvégi pontot. Mert szünetet mikoron tartasz és végre levegőt veszel a... Legyen. Szela.

A mai napnak a Fidesz számára frenetikus választási sikert eredményező eseményei nyugtázása hevében, jórészt papírról rögtönözve tett Orbán Viktor egy már első hallásra is meghökkentő megállapítást. Úgy szólt az, hogy a magyar ember nem meghátráló, hanem hűséges alkat – vagy lényegében ehhez megszólalásig hasonlóan hangzott. Hál' istennek többször megismételték hírösszefoglalókban, így aztán megnyugodhattam: jól hallottam, nem tévedtem.

Kérdésnek megmaradt viszont, hogy jól értettem-e. Nem meghátráló, hanem hűséges? Mit akart ezzel értésre adni? Mert hogy akart valamit, hogy nem véletlenül pont ezzel triumfált ott a pulpituson, győzelmi episztonja végeztével, az kurva hétszentség. Elsődleges értelme lehetne – lévén előttünk még az ominózus második forduló és az ahhoz vezető, most már talán valóban kampány képét mutató kétheti egymásnak feszülés –, hogy az áhított, de szemérmes félmosolyok közt mindeddig lebegtetett kétharmad eléréséhez nem szabad ennyivel, a már ma learatottal beérni (meghátrálás), hanem a most esett egyértelmű pártválasztáson a továbbiakban nem változtatva (hűség) le kell szavazni újfent a Fideszre ott, ahol ez még megtehető. Ez volna hát a szimplex, elsődleges értelem.

Akad azonban ennél rejtettebb, mélyebb, fenyegetőbb is, amire viszont erősen rímel a 2002-es kampány első fordulóját követő fékevesztett acsarkodás, a gyűlölettől itatott megnyilvánulások, mikor rádöbbentek, magabízásuk ellenére is elkenik a szocik a szájukat, mint ahogy aztán el is kenték. Ez az értelem pedig, miután az egész győzelmi beszéden végigvonultatott általános alany a magyar ember, az összes magyar ember volt (akikre ő oly igen nagyon kivált fenemód csudára számít), hogy baromira nem szeretné, ha e nemzet, melynek ő kisebb megszakításokkal permanens miniszterelnöke, esetleg kihátrálni látszana az ő mindeneket egyesítő politikájának üdvözítő égisze alól, és ezáltal az őhozzá, a vezetőhöz való hűségét vesztené, pontosabban vesztegetné el, azaz tagadná meg. Ez nyilván módfelett kellemetlen lenne Orbánnak (politikailag), amit nemigen tudna tolerálni (alkatilag). Az ő népe, akiknek komoly részfeladatokat kívánna ő juttatni (miféléket vajon?) azokból az igen komoly munkálatokból, melyek most előtte (kormányzási felelősség) tornyosulnak, egyszerűen nem teheti meg vele, hogy nem követi őt, az irányadót teljes hűséggel, odaadón. Ez volna tehát ennek a csorba fogú rétori kanyarításnak a második, némileg elgondolkodtató, ha nem éppen ijesztő értelme.

Én Orbán fejébe nem látok bele, nem is igen ambicionálom ezt a fajta képességet, hovatovább élményt. De ismerem annyira őkelmét korábbi ténykedése által és révén, meg aztán mindmostanra vértezett is vagyok annyi emberismerettel, hogy legalábbis esélyesnek véljem e kissé éthoszira formált félmondatnak fentebbiekben kibontott, rejtettebb, ma még kissé homályosnak gondolható értelmét, veszélyét.

Mert ha – az ő győzelmi olvasatában – minden magyar ember hűséges kell legyen (kihez?! – mihez?!), akkor minden (e kritériumok szerint: derék) magyar embernek az ő hajléka – ugyebár – a hűség háza egyben. Logikus. Szándékosan írtam csupa kisbetűvel, csak hogy ne fessem feleslegesen az ördögöt a falra. De még így sem kevésbé dermesztő a képlet, mint ha kizárólagos tulajdonnévként rónám ide. És nem mintha Orbánt erre okvetlenül képesnek tartanám – csakhogy. Visszarémlik nekem a régmúltból, még az első koalíciós kormányzásnak, mármint a 90-94 köztinek az időszakából egy Lehoczki-karikatúra, ami oly jellemzően ábrázolta annak az érának (és ennek a megidézett felfogásnak) a korlapját. A rajzon egy ugyancsak nekiszabadult szónok mennydörgi oda furán eltorzult arcú hallgatóságának: "A hatalom teljhatalom nélkül félkarú óriás!"

No hát, valami ilyesmiről lehet, lehetett itt ma szó. És erről lesz két keserves hét múltán is.

Egy választás már eleve attól fogva nem jó, mikortól kényszeres. Valamennyi az volt eddig, többé-kevésbé, leszámítva a 90-est. Ez a mostani pedig ízig-vérig kényszerekről szól. Bármerre voksolj is, bármilyen magasztos vagy épp alantas megfontolásból tedd, felületesből vagy akár alaposból. Kényszerpályán haladsz, csapdában vergődsz, s veled és általad vergődik maga az ország is. Inkább elkeserítő, mint szánalmas. Ez van, nem kell szeretni. De túl kell rajta lépni, túl kell majdan élni. Amit választunk – örömmel vagy fogcsikorgatva: ki tudja –, az nem válasz lesz. Helyzetkép csupán. Két napig érvényes, négy évig hatályos.

"Ha a génmódosított növények alapvetően károsak lennének, már csődbe mentek volna a fejlesztő cégek a perekben. A biotechnológia ipara azonban virágzik, és fejlődik – írja genetikai szakértőnk, aki most néhány ellentmondást tesz helyre." (lásd: http://divany.hu/Eletmod/a-genmodositas-nem-az-oerdoeg-mve)

Namármost. Ebben a kezdettől csorba, vélhetően érvelésnek szánt állításban sok minden rejtezik, épp csak logikus magyarázat nem. A szezont és a fazont nemhogy keveri, de egyikből kísérli meg levezetni a másikat. Hogy egy újonnan kifejlesztett, eleve tömegméretű termesztésre (termelésre), azaz nyilvánvalóan piacra szánt, vagyis akkor profithozammal kalkulált termék (növény) mint innováció káros-e környezetvédelmi szempontból, káros-e egészségügyi vonatkozásaiban, erre a kérdésre nem ad adekvát választ, hogy dehát ha így lenne, már rég csődbe mentek volna a fejlesztő cégek. Ez maszlag, félreduma, hamuka, nem okfejtés.

A fegyvergyártók, -fejlesztők, illetve -kereskedők sem mennek soha csődbe, mióta világ a világ, holott a homo sapiens létezésének specifikumát a célirányos gyilok éppúgy kimeríti, mint a mindennapi kaja követelménye. S mégis.

Az említett cégek akkor mennének csődbe, ha nem bizonyíttatnák lépten-nyomon tőlük korántsem független, általuk felkarolt vagy épp a legkülönbözőbb módon dotált szakemberekkel, hogy voltaképp ártalmatlan hókuszpókusz az, az emberi életminőség jobbítása csupán, amit művelnek. Hogy veszélytelen, mikor a tönkölybúza bizonyos szekvenciáival "kisegítik" a kukoricát, áldás háramlik abból az emberiségre, még az e vonatkozásban erős kételyeket tápláló, alighanem megtévesztett hányadra is. De ha már az almahéjú, barackmagvas, birsillatú ringlóról kezdünk álmodozni, csak érdemes megkérdezni, félhalkan bár, de nem túl félénken: kezüket csókolom, a természet, amely temérdek kombinációs lehetőséget nevelt ki, épített fel és juttatott a csúcsra a maga komplexitásában, miért is nem "időzött el" pár tíz-, százezer, illetőleg millió éve már ezeken a keresztezéseken, melyeket az atomkor felelős tudósai méltóztatnak most nyélbe ütni. Jamie Lee Curtis sokatmondó, lesújtó arckifejezése és felháborodott, egyszersmind gúnyos hanghordozása rémlik fel előttem, hogy most erről írok, midőn Kevin Kline a Fészkes fenevadakban némiképp értetlenkedve magyarázza neki a reklámokkal agyoncicomázott vadállatok láttán, hogy de hát ez az üzleti fogás ez ideig még senkinek nem jutott eszébe. J. L. Curtis megperdül és odavágja a rendületlenül csak utána ácsingózó, pénzéhes arszlánnak: "Na vajon miért nem?!"

És tényleg. Miért is nem láthattunk a máskülönben oly bőséges kínálati felhozatallal büszkélkedő, Darwin széles körben polgárjogot nyert evolúciós tana és kiválasztódási elmélete alapján oly végtelen kísérletezőnek lefestett és akként is magyarázott anyatermészettől efféle produktív kutyulást? Tűnődtem a válaszon magam is eleget, de mert nem piacra dolgozom, s mert eredményeim tudományos elismertségének mondatzáró elemeként nem holmi felduzzasztott bankszámla a pont, alighanem megleltem a fentebb vázolt dilemmára az egyetlen elfogadható feleletet.

Mégpedig. Csak mert a természet kísérletező kedvének közepette is ezerszer józanabb instanciának bizonyul az általa betöltött élettér egészéhez mérten, százszorta mértékletesebben áll az életnek a mánál jóval messzebbre hatóan intakt voltához, mint teszi ezt néhány szárazon eredményorientált, hiúságtól és a bármiféle pénzügyi befolyásoltságtól eleve mentes ember, kiknek kontrollját – szakmailag – szintén abszolút korrekt és minden elfogultságtól ment', tökéletesen objektív szemléletet valló emberek látják el, s buzdítják őket holmi piaci viszonyoktól és azok alakítóitól megkérdőjelezhetetlenül elszigetelt kísérletekre, fejlesztésekre és publikációkra. Hát ezért, nagyjából. Mert ugye a fejlődés, nemdebár. Aminek e földön soha nem volt köze sem pénzhez, sem hatalomhoz, sem hiúsághoz, sem felelőtlenséghez. Nem, nem, a világért sem.

És pont ez az, amit én is mondok, vagy inkább hiányolok: hogy a világért sem.

De akkor ugyan miért?

Annyira örömteli éjszaka volt a tegnapi, hogy ujjongásom diadalittas visszhangjának digitális foszlányait most a bináris tér zengi, s fanfárok harsogásának erejét minden további nélkül megszégyenítő rikoltásom a Net végtelen mezőin enyészik el.

Vagy valami ehhez hasonló.

Mindenesetre Erdei Zsolt felülmúlta önmagát, meghaladta fizikai korlátait, meg egyesülete felemás módon professzionális s egyben átlátszóan csalárd hozzáállását, majd ezt követően már csak rokonszenves és a fergeteges boksztól magát kissé távolra pozícionáló ellenfelén kellett kifognia. Megtette. Bajnok lett, hozzá még egy olyan súlycsoportban, melyben eleve hendikeppel szállt ringbe: egy magához mérten majd' tízkilónyi izompluszt csatába küldő ellenfelet kellett tizenkét menetben vernie. Derekasan kibrusztolta, a siker tehát jogos.

Meccset megelőző nyilatkozatának spotokba ollózott darabkái ellenben két kellemetlen meglepetést is tartogattak számomra. Egyik sem tartalmi, inkább stilisztikai-formai megingás volt a máskülönben érzékletesen, kivétel nélkül formagazdagon fogalmazó bajnok részéről. Egyfelől kinyilvánította: ő ezzel a kényszerűen felvállalt mérkőzéssel nagy fába vágta a fejszéjét. Ha a metaforát a méretekre vonatkozóan szemléljük, az a vele szembeni tömegfölény tekintetében teljességgel helytálló. Nem úgy a népi hagyományok alapján. Mert aki erejét meghaladni látszó feladatba fog, az nem nagy, nem is nehéz, de kemény fába vágja az ő favávó alkalmatosságát, mert az erdei szakmunkások rönktermelő melójában nem a kidöntendő fa mérete a leginkább embert próbáló tényező, sokkal inkább adott törzs keménysége, mely felőrli az azzal próbálkozók erejét, kitartását, s néhány vehemens csapás után már csorbítja a fejsze vasát. Aki tehát markos legényként egy nehezen teljesíthető feladatba kezd, az kemény fába vágja a fejszéjét. A magyar nyelv ezt nem véletlenül fogalmazza meg így.

De erre még csak legyintettem volna: egyszerű pontatlanság, semmiképp sem képzavar. De már a másik az volt, vastagon. Mert egyszer csak azt mondja Erdei, hogy: "hétágra szeretne vergődni ezzel." Mármint az előtte tornyosuló kihívással, a meccsel, az ellenféllel. Itt már enyhén szólva kérdőjellé görnyedtem, s némiképp hitetlenül meredtem a képernyőre. Hétágra a Nap – azaz kifejezetten egyedi tulajdonnevet viselő központi csillagunk – süt, általában forró nyári napokon, mikor épp delelőre hág (zenitre ér). Mikor az ember egy kérdésben, adott probléma kapcsán valami módon boldogulni óhajt, akkor zöldágra vergődik, nem másra. Miként Madár tette az olasszal.

Na, de Erdei bajnok, bajnok immár kétszeresen, két eltérő világszervezetnél is, eleddig veretlenül. Félelmetes, ragyogó, tekintélyt parancsoló mérleg. Kíváncsian lesem, első szusszanását követően mire jut a hogyan tovább kérdésében, s hogy erre mit főz majd ki az ő félreállítása dolgában közel másfél éve ezen ügyködő, ám terveiben mind a mai napig csalódni kénytelen Univerzum. Mert hogy a jeles klub – Erdei jól kifundált (kényszer)pihentetése révén – egyetlen ütésváltás nélkül csúcsra juttatott hazai bajnokával semmi szín alatt sem kívánná Madárt összeereszteni, az hétszentség. Kurvapecérek, szó se róla, mellé jókora marhák ugyan, de ennyire azért nem hülyék.
 

Folytassuk hát. A kérdés időközben nyugvópontra jutott – és egy nagy fenét. Sólyom úgy rekedt ideát, hogy akár át is gyalogolhatott volna Komáromba, lévén meg rá minden szükséges engedélye, de magánszemélyként teendő látogatása ilyetén akadályoztatása láttán egyszeriben eszébe ötlött, hogy ő jogász és államelnök is egyben, ergo a Duna feletti határvonalon túl egy lépést sem tesz, nem provokálja a pozsonyi felet. Okos döntés. Bár előbb jött volna meg ez a bölcs belátás.

Pozsonyban ez a hisztérikus túllihegése a dolgoknak érthető is, érthetetlen is. De még a kategorikus kitiltás tényét de facto rögzítő jegyzéknek, melyet a még mindig hatályos engedélyek ellenében átadtak, záró szavai is diplomatikus odaszúrás a magyar félnek. Aszongya: "...a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériuma megragadja az alkalmat, hogy mély tiszteletéről biztosítsa a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetségét." Finom, alattomos tőrdöfés, a kurtán-furcsán kinyilvánított tisztelethez hasonlóan mély, mert mélyre szánták. Hogy egy laposnak, sablonosnak tűnő mondatba hány aknát lehet elhelyezni! Megragadják az alkalmat. A jelen alkalmat, melynek idáig fajultában pont hogy nekik, a szlovák külügynek van oroszlánrésze, és mintha más alkalom hosszú időn át nem is adódott volna számukra, hogy irányunkban mélységes tiszteletüket fejezzék ki. Másrészt, ahogy ezt ebbe a szövegbe illesztették, a kontextus azt sugallja: a magyarok másféle tiszteletnyilvánításra, mint ez a mostani kitiltás, ne is számítsanak, mást Szlovákia részéről nem is érdemelnek. Harmadrészt: hangsúlyosan konkretizálja, ki van otthon Szlovákiában, hogy ki az úr odaát. Súlyt helyez a fogalmazás a Magyar Köztársaság nagykövetsége fellelhetőségének földrajzi koordinátáira. Mintha volna más helyen is, mint az említett. Pozsonyi, Pozsonyban. Ergo a mi késő középkori, majd újkori koronázó- és törvénykezési városunkban. Magyarország egykori fővárosában. Ahol most magyar nagykövetség található. Azaz a magyarok vendégek, akkreditált idegenek csupán azon a földön és abban a városban. Ami Szlovákia jelenkori székhelye... Azonfelül: a magyar külképviseletet illeti a tiszteletnyilvánítás, de nem a magyar államot és így nemzetet is képviselő államfőt, akinek ma megálljt kommandíroztak északi barátaink a maguk határánál. De azért mélységes a tisztelet, amit tanúsítanak, ez kétségbevonhatatlan. Írásba adták.

A maguk érzékenysége mellett, mely iránti érzéketlenséggel vádolni a magyar felet ők sosem késnek, szemlátomást a magyar érzékenységgel is pontosan tisztában vannak, így oda döfnek és olyan mélyre, ahol a magyaroknak aztán igazán fáj, miközben szó szerinti értelmezésben a szöveg nem támadható. Értik a dolgukat Pozsonyban, kétségtelen. Miként Kassán is, elnézve Gasparovic elnök felvezetését ehhez a gyalázatos felvonásvéghez. Ők ott legalább egyeztetnek, ha nemzeti ügyről van szó...

Hát ilyen nyelvi és logikai keretrendszerbe foglaltan folydogálnak a nemzetközi diplomácia dolgai. Külön műfaj, külön nyelvtan, más nyelvi rétegszint és kohézió. Művészet. Most épp otrombaságra használták, igaz. De attól még az.

Itt van ez a felvidéki protokollportya Komáromba, amit mélyen tisztelt köztársasági elnökünk csakazértis abszolvál, és ami magyar államunk alapjait megvető első felkent királyunk, Szent István ottani szobrának avatásában tetőzik majd. A szlovákok eddig csak háborogtak, most már hajszál híján őrjöngenek is, hiszen ezt az agyoncsócsált magánlátogatási formulát egy magyar állami ünnep kapcsán szlovák területen enyhén szólva furcsának tartják, de meg a választott dátum is több mint hajmeresztő. Most aztán mindkét fél lecövekel mereven a maga álláspontja mellett, és onnan még egy nukleáris töltet sem volna képes kivetni.

Kivetnivaló mégis akad itt szép számmal. Sólyom elnök határon túli búcsújárásai, kifejezetten nemzeti ünnepekre időzítve, némiképp ingerlően hat szomszédjaink legtöbbjére, ha a Vereckei hágót említjük, ha Székelyföldet, ha, mint láthatjuk most, a magyarlakta szlovák területeket. Az ostor meg mindig az ott élő magyar kisebbségieken – mert hisz ki máson – csattan. Nem is értem, hogy voltak képesek tanácsadói nem lebeszélni elnök urunkat erről a provokatív őrültségről. Tág időkeret az a huszadikai huszonnégy óra, Komárom sem valami szuperszonikus géptávlatban fekszik, azaz a honi állami ünnepségek után simán át lehet nyargalni egy elnöki konvojjal szoboravatásra, még a dátum is egybevágna így az avatás fennen hírdetett apropójával. De nem: nyilván hosszas magyar-magyar sutyorgást követően innen és amonnan is kisütöték, hogy illenék már valami összeuropikus manővernél kézzelfoghatóbb döfést bevinni Szlovákiának azért a – tagadhatatlanul szemét, szennyes és ellenséges, nemkülönben az európai felfogással homlokegyenest szembemenő – államnyelvtörvényért. Amiben tagadhatatlanul van némi igazság, emberileg jogos igyekezetnek gondolom magam is, épp csak elnökünk a maga diplomáciai szintjén kissé elvetni látszik a sulykot.

Mert körülbelül olyan íze és látszatja van ennek a szlovák oldalról igencsak fájdalmas időpontra időzített avatásnak, mintha Ankarából augusztus 29-én jönnének hozzánk a törökök delegátusban, teszem azt: Budára, Pécsre vagy Egerbe, Oszmán birodalmának emléket állítani, mert hát micsoda nagyszerű dolog is volt az. Ami kétségtelen, pláne számukra, de épp ehhez a tényhez pont azon a napon mi valahogy nem tudnánk olyan fenemód karácsonyi képet vágni. És ez az, amiért most a szlovákok sem tudnak.

Egyet azért alapból nem értek. A szlovák handabandának (vö.: hanta-bandának) legfájdalmasabb kiáltása azt látszik nehezményezni, hogy mennyire árt majd ez a provokatív lépés a szlovák-magyar kapcsolatoknak. Minek, kezüket csókolom, minek?! Csak nem arra a bilaterális kapcsolati rendszerre gondolnak, ami már amúgy is mélyponton van? Mi a fene árthat annak, szabadjon tudakolnom – mi a fene ronthatna azon még annál is többet, mint amit ők a maguk jól átgondolt módján a saját államnyelvtörvényükkel nem is oly rég elkövettek?!

Szóval szeretem ám a hajnalt, mikor hasad.

Figyelemre méltó jelenségek rezegnek itt még utó a levegőben. Kafául meg van ez is aszondva. (Aszódra, baszódva.) Ez magyarhon, ahol a miazmák csak gazdatestet cserélnek, felbukkanásuk tehát se nem meglepő, se nem váratlan. A beidegződés mifelénk generációs fertőzés, nemzedékről nemzedékre öröklődő, és korosztályoknak kell ahhoz felnőni, kikopni, trónjafosztani és kihalni, hogy tisztuljon a kép. Rejtélyes dolgok honolnak ebben a medencében, elborítva altalajt, homlokzatot és elmét.

Miután a magam megfontolt tempójában bekolbászoltam tegnap a combinoba, ebbe a méretesre szerkesztett székesfővárosi csodaszörnyszülöttbe, az ajtó melletti szegletbe húzódtam, ami a legkomfortosabb utazási pozíció, vadássza is minden józan és napi tömegközlekedésen edződött ember. Megcsíptem. Miután pedig koranyári hőhullámra nyíltak az önműködtetett ajtók, s a meleg csőstül dőlt a beltérbe, a szerelvény vezetője időszerűnek érezte pont ekkor bejátszani a roppantul kellemes hangú hölgyet: "Kérjük, tartsák zárva az ablakokat, mert működik a klímaberendezés. Köszönjük." Nincs mit, drágám, nincs mit. A sín az kötött pálya, és itt más készségekre van szükség, mint holmi következtetési készség és logika.

Talán humorérzékre? Mert akkor oké, akkor ha-ha. Értem én a tréfát, ja, bizisten. Csak nemigen szeretem.

De nem is ez lett a Nyugatinál megélt pillanatkép legemlékezetesebb momentuma. Körbevizslattam, csak úgy, a szemem sarkából. Meglehetősen hézagosan álldogált a tisztelt utazóközönség, fene tudja, mi lehetett, tán senki nem akart idejében melózni menni... Szabad rálátást kaptam így a legelső, ekkor még nyitott ajtóra. Egy flanellinges férfi kopott farmerben támasztotta a rejtett hidraulika borítását, hanyagul bámulva ki a forgatagba. Ő már kényelmesre pozícionálta magát, jöhet-mehet bárki, az ő helye biztosított, helyzete megingathatatlan... Nincs ember, nincs Isten, aki őt innen elmozdítani volna képes, az rüfke hétszent. Töredékes boldogság bár, de attól még kiélvezhető.

Ebben az ejtőzősre ereszkedett pillanatban egy látszatra is idegesen vibráló férfi toppant a tag elé, de nem szállt fel a járműre, csupán egy kutató-kérdő pillantással felmérte emberünket, majd obligát interjúra nyílt az ő szája, mondván: "Maga nem román véletlenül?"

Szólt tehát csak így, lazán be a villamosba.

Fene a gusztusát, fene a gesztusát, gondoltam. Mert ha úgy kezdi, hogy, teszem azt, ugye milyen szép időnk van, komám, vagy azzal méri fel a másik idegrendszeri teherbírását, hogy mondja csak, maga még ünnepre is turkálóból ruházkodik? – akkor az ember felsóhajt legfeljebb, hogy hát istenem, van ilyen. Nagy az ő állatkertje, kerítésről meg szó se essék. De valaki származására, nemzeti identitására csak így, nyersen rákérdezni, ez talán mégsem járja. Vártam tehát, a manus miként reagálja le a szitut.

Hát nézett egy nagyot, kezdetnek. Szeme gyanakvóra szűkült, ő is felmérni látszott most a kérdezőt, szinte átdöfte őt a tekintetével. Majd határozott nemmel felelve neki, visszakérdezett: "Miért kérdi?" Mire az, megnyugodva immár a nemleges válaszban és félig-meddig már az aluljáróba vezető lejáratnak fordulva, elmenőben visszaszólt még, megmagyarázva: "Munkást keresek, alkalmit..." És megrántva kissé a vállát, mert hiszen pont ezt nem talált, nekiindult a lépcsőnek.

Az imént kérdőre vont ipse két hosszú, némán kitartott másodpercig tanakodott a dolgon. Ezt megelőző válasza ösztönös volt és így értelemszerűen tagadó: ha arról faggatták volna, anya szülte-e őt, ebben a helyzetben arra sem mondott volna egy magvas nemnél egyebet. Román-e ő, szentséges Isten! Hát már itt tartunk, így állunk, hogy valaki a semmiből elé lép és ukmukfukk ilyen inszinuációba rángatja? Kész provokáció! Azt sem tudja ő, merre van az a nép, az az ország, ő magyar, kérem, láthatja bárki, akinek szeme van, ő azt sem tudja, eszik-e vagy épp isszák a románt; hallott ugyan renye szólamokat rebesgetni arról, hogy van valami efféle államképződmény, túl az óperencián, valami messzi ködbe vesző marsi félsivatag, elég sárkányos egy vidék... Nehézség essen a mócokba, de akkor gócokba'. Ő pedig színmagyar, ezt még a vak is kitapogathatja. Románia? Na ne már. Pancserland.

Leszállhat róla a mindenki, egyesével.

Agya azonban, jó magyar módjára, sebtiben az érdemi információkat kutatta, és ha már egyszer kutatta, úgy meg is lelte az elébe ömlesztett problémában. A csak foghegyről odavetett magyarázatban akadt ilyen dögivel. Munka, alkalmi. Vagyis pénzkereset, mindenféle adóterhelés híján. Tiszta pénz az ilyen, még ha nem is talált. Az alkalom, ami kapóra jött, na, az talált. Delikvensünk tehát, legnagyobb elképedésemre, amit aztán csöndes félmosoly tromfolt, kilódította magát a békés sarokból, amit eleddig oly királyian és előrelátóan bitorolt, és az érdemes férfiú után vetette magát. Két másodperc alatt átgondolta és átértékelte a dolgot. Ez reggel nyolc magasságában eleve figyelemre méltó teljesítmény, mit tagadjuk. Munka, zsozsó?! Hohó! Az mindjárt más! Az rögvest megbocsáthatóvá szelídíti az őt ért inzultust, a hivatlan tolakodást, az ő legelemibb jogaiból összetevődő intimszférát ily impertinensen feszegető intoleranciát. Rugalmasság, flexibilitás, az kell ide. Legyünk csak korszerűek. Románia talán mégsem annyira sárkányos terület, románnak lenni talán mégsem annyira gázos bevállalás, mint azt elsőre és hivatalos formájában képzelni hajlamos az ember. Meló... Megér az egy kósza identitásváltást. Szóval emberünk kapta magát, kapta a szegényes szütyőjét, ami a lábánál hevert, és valósággal utánaugrott annak a másiknak a most frissiben támadt felismeréssel, hogyaszongya: "Izé, átgondoltam. Hát persze, hogy román vagyok... Mi egyéb lehetnék? Miről is van szó egész pontosan?"

Az életösztön diktál itt, nem a rátartiság.

Ennyire kozmopolita élet a miénk. És ennyire könnyed. Hajaj. Meg persze ennyire törvénykövető emellé minden moccanásunk, gondolatunk. A szavasincs szemlélő most aztán derűsen somolygó krónikásba csap át, és a megélt élethelyzetet híven, abból egy iótát sem elvéve vagy épp hozzátoldva, lejegyzi. S mikoron művével elkészült, rögtönzött dedukciója mellett már csak egyetlen zavaró eszmeszilánk sajog benne ki nem húzható tüskeként.

Hogy bárcsak az őt ezidőtájt utazásra jogosító bérlete is nála lett volna. Mondják, tartják, úgy az igazi.

Nyugtában dicsérd a papot. Mert mikor elemében van, amikor nekilendül és kioszt elevent meg holtat, aligha halmozható el köszönettel, hálával meg aztán pláne nem. De ha már pap, meg ha már hit és annak világa említődött itt, és ha már ennyire megcsavartam egy amúgy szép magyar szólást, hadd lukadjak ki végre oda, ahová manapság minden második hozzászóló, elemző, szakértő vagy legalábbis magát erősen annak képzelő szokik: a napi politika állására.

Az aztán a hálás téma. S ha Isten szokott volna közösülni, ezt alaposan meghágná.

Na most akkor step by step. Erősen vitatható pózban tetszelgő és szerepkörének rég meghaladott határain is újfent túllépő köztársasági elnökünk asszisztált minap egy kiadósat a Fidesznek, és tök politikasemlegesen belekavart annak az egy jelöltnek a ha nehezen is induló, de később annál inkább kibontakozó esélyeibe, aki talán még potens módon hozzákezdhetett volna egy gazdasági rehabiltációs – de okosabb is, tényszerűbb is, ha életmentőnek nevezzük – csomag keresztülviteléhez, és akinek a nemzetközi reputációja, szakmai kvalitása ennek az ő szép lassan kiteljesedő jelöltségének valamelyest tápot is adott: Surányi Györgyről van szó, igen. Az ellenzék részéről részint kényszerű, részint tulajdon jól felfogott – persze vegytisztán politikai-hatalmi – érdekük szerint megítélve ez briliáns lépés volt, a szocialisták további kilátásai felől tekintve meg egyenesen – áldásos.

Igen, igen, nem tévedés: áldásost írtam.

Surányi György ugyanis habitusánál fogva ezt a meccset nem tudta volna sem lejátszani, sem hatékonyan irányítani. A parlament, a belpolitikai csatatér nem bank: ha valamitől, hát attól áll a legtávolabb. A pénzügyek vitelének megvannak a maguk közgazdaságilag kidolgozott és begyakorolt technikái, szabályai, még ha a szakma becsületkódexét erősen megtépte, nimbuszát szétzilálta is a mostani válság, ami javarészt a bankok felelőtlen viselkedésének torzszülöttje. Surányi, a halk szavú, megfontoltan, nota bene: higgadtan mérlegelő, már-már elemi szinten bankárlélek Surányi szerintem két napot nem élt volna túl egy olyan felfokozott közhangulattal súlyosbított belpolitikai erőtérben, mint ez a hazai. Ezt azért az MSZP-nek, de minimum a vezérkarnak illett volna fölmérnie, az SZDSZ-nek meg eleve illett volna tudnia. Ehhez képest történt, ami történt, és Surányi végül kimondta az egyetlen szót, amit erre a suta felkérésre felelősen mondhatott: köszöni szépen, nem.

Figyeltem a kommentárokat, de még inkább a "hogyan tovább"-ot latolgató elemzéseket, médiabeszélgetéseket, fórumokat. Még a legfelkészültebbek is, midőn pontról pontra vázolták pedig az adott helyzetben megkívánt, sőt elengedhetetlenül szükséges (személyi) kritériumokat, tehát annak a valakinek az ismérveit, aki mind a szocik, mind a liberálisok számára elfogadott, aki józan programmal föllépő, cselekvőképes kormányfőként regnálhatna a jövő évi válsztásokig, valahogy mániákusan kerültek kimondani egy nevet – annak az egy embernek a nevét, aki, ha sokáig sakkoznak még, mármint napokig, hát tényleg az egyetlen még szóba jöhető név marad a baloldali tarsolyban: Németh Miklósét.

Talán hogy ne rombolják esélyét még azzal is, hogy nevesítik. Meglehet, még az MSZP sem jutott a döbbenet és felismerés azon fázisába, hogy konstatálja, pár óra csupán és még néhány gyorsan enyésző név, s ezt követően végképp nem marad választása más, mint Németh. Gyeplőt a lovak közé, hadd ragadják a fogatot arra, amerre természetük s veszélyérzetük ösztöne diktálja. Szabad kezet adva neki, a volt miniszterelnöknek, hogy ismét az lehessen, ami nem egészen kockázatmentes kanyarvétel. De húzónév, kétségtelen, kormányzati gyakorlattal és pénzügyi ismeretekkel vértezett. S ha még emellé Békesit szerződtetné maga mellé pénzügyérnek, és a két baloldali párt részéről is megkapná ehhez, mármint az elodázhatatlan rekultivációs szanáláshoz a szükséges támogatást, hát jönne ránk egy olyan fasza kemény esztendő, hogy csak na, ami csupán javíthat, de rontani szinte már semmit sem ronthat jelen helyzetünkön, kilátásainkon, megítélésünkön. Mint egy falat kenyér, úgy kellene ez az országnak.

No persze, fűbe harapni volna az ezzel szembeni alternatíva, de az meg minden zöld vonása ellenére is kutyaszaros egy falat.

Alig van rá esély, hogy így történjen, mert a józan megoldások nem a politika eredői, sem a válságoké. Az MSZP platformfüggő töketlenek gyülekezete, míg az SZDSZ habókos amatőröké. A csodáknak manapság nincsen idejük már, legfeljebb palotájuk.

Az amatőr bajvívás minden tünetét felmutató kardcsapkodás és -suhogtatás után talán nem megkerülhető, hogy leszögezzük: alkotmányossági tekintetben nem létezik kicsit, kevésbé vagy épp rendkívül demokratikus ötlet, eljárás vagy megoldás. A szakértőknek ebben igazuk van, a jog adekvát válaszokat ad, legalább ezekre a kérdésekre. Valami vagy alkotmányos, vagy nem az. Nincsenek "fokozatok". Köztársasági elnökünk, ha már egyszer ily kevéssé álcázottan politizálni kezd, talán megfontolhatná, miket beszél. Feltéve, hogy eszénél van.

S még mielőtt szanaszét ájulnánk a Fidesz permanens nép- és demokráciaimádatától, meg hogy a zemberek akarata kell végre érvényesüljön a haza sorsa felől hozandó döntéseknél, gondoljuk át egy pillanatra, mit is takar hatályos alkotmányunk ama malasztja, hogy "népképviseleti rendszer". Mit az, hogy az állampolgárok a politikai hatalmat demokratikus úton választott képviselőik révén, közvetett módon gyakorolják. Hogy miért nincs kinek-kinek az otthonában egy központi szerverre kötött készülék, amin naponta két-három megválaszolandó kérdés virít, mikor hajlékába toppan, és amit a fáradt munkásember, miután átnyálazta az aznapi Blikket és Borsot, két sör vagy két gyermekverés közben megválaszolhatna felelősen és sebtiben, amolyan közvetlen hatalomgyakorlás címén.

Suszter a kaptafánál, közember meg a maga személyes ügyeinél maradjon, és végképp ne kotnyeleskedjék bele olyan dolgokba, melyekhez se képzettsége, se affinitása, se elegendő rá-, illetve átlátási képessége nincsen. Érdemi, valamirevaló információja meg aztán még ezeknél is kevesebb. Vágyai vannak legfeljebb, no és megcsontosodott szim-, illetve antipátiája, viszont az ilyenek leküzdéséhez ott a házastárs, az illusztrált magazin, vagy doktor Csernus. 

Értékeli ám a magamfajta, a vonatfüggő honpolgár, mikor amúgy sem emelt fényűre szidolozott pesti munkanapját a MÁV foglalja neki keretbe, s hozzá még nem is akármilyenbe.

Kitettek ma magukért, annyi szent.

A reggelente szokásos sémával indítottak: megkésett vonatok a menetrendtől teljességgel eltérő időpontokban kúsznak be és kolbászolnak tova a megállóból, seregnyi közönyös utast fogadva be a már ott szorongók rovására, melyek közül az újonnan csatlakozók túl tompák, az amúgy is megcsappant komfortérzetüket állomásról állomásra vesztők pedig túl beletörődöttek már egy kiadós egymásra fenekedéshez, alkalmasint jótékony anyázáshoz.

Úgyis a vasút tehet az egészről, azt meg úgysem lehet megszívatni, hisz' tudjuk. Nem az ájer gőzölgi a szart.

Paprikás tokánnyá fűtött utazóközönség kábul és dűlöngél a vagonokban. Szalonkocsik egy másik évszázadban-évezredben, a másodosztályúak szintúgy feledve. Ez a mostani, mai szinten mérve, talán ha fapados. Mivel előrelátóan a szerelvényen hátra szálltunk (nohát, micsoda anakronizmus), én és barátom belebzseltük magunkat egy kocsibelsőbe, s egy riadtegér-arcúra formált hölgy utazótársául szegődtünk, aki kellően ígéretes dekoltázzsal villantotta meg egy ugyancsak szolídnak mondható résen át azt a keblet, amit egy ennél merészebb vágat bizton toronyépítő keretbe foglahatott volna... Na, mindegy. Lehuppantunk, s a világ egyik listavezető hazugságára adtuk fejünket: úgy tettünk, mintha elmerültünk volna az vasúti utazás nyújtotta élvezetben.

Ment is a dolog a maga rendjén egészen Rákospalotáig, ahol hamarjában félreparkoltattak benünket, és hogy meg ne feledkezzünk arról, milyen is a magyarok Istene, az Öreget hamarjában háttal állították nekünk, hadd asszociáljunk egy jó darabot szabadon. Nevezetesen, hogy mi a jó büdös francért ácsingózunk már öt, már nyolc, már tizennégy perce... A beérkező és tovahaladó szerelvények csak úgy gurultak el mellettünk: a rejtély egyre masszívabb ködöt öltött, a türelmünk nőttön fogyott. Vad talányok és vattalányok sosem lendítenek az ember reggelén.

Hogy az idő mégse teljék oly monotonon, de legalábbis hogy a társasági érintkezés szabályainak tessék-lássék megfeleljünk, szót szóba fűztünk az áldatlan helyzetet elemezve, s dialógusunk csakhamar rögtönzött kabarévá fajult: régen, még gimisként műveltünk effélét. Mikor aztán a szerelvény végre-valahára nekiindult s átküzdötte magát Palotán és Istvántelken, megint csak lecövekelt Rendező kapujában, a senki földjén. Nem volt mit tenni mást, a kabarét folytattuk. Szófordulataink fásultság ihlette helyzetkomikumokra épültek, írásban visszaidézhetetlenek. S mikor a menetrend alapján huszonhárom percesre kalibrált utat immár huszonnéggyel megfejelve elegánsan zökkent vonatunk a Nyugati peronjánál, mi akkora rég a könnyeinket törölgettük.

Jó, ha az ember a saját kínján is tud röhögni. Sőt: igazán csak az a jó.

Az álmosan pillogó kebelcsoda leszállt, mi követtük, de csakhamar más irányba tértünk. Ebből sem lesz flört, de még egy sima megdöntés sem, legyintettünk lemondón. Majd hazaérve, este talán, a zuhany alatt, reszkető szívvel és remegő kézzel idézve fel az igéző idomokat. Ez aztán a Hángérien bjuti. Szar napnak fénypontja lesz az, semmi kétség, csak épp napnyugtára halasztva, mint lakoma koronájaként a desszert. Fennkölt malasztja ez a fokhagymás pirítósnak, ami rám vár.

A munkanap úgy telt, ahogy már az összes többi szokott: vontatottan. Micsoda hasonlóság ez a MÁV-val! Lelökvén nyakamból az igavonó jármot, s proletár önérzetem minden még megmarkolható foszlányát zsebre gyűrve, hazaindultam. Gondoltam, most nem poroszkálok el a villamossal Újpestig, hanem mindjárt a főpályaudvaron különbözetit váltok a BKV-bérletemhez, befészkelem magam a pihe-puha enteriőrbe, s fel sem eszmélek Gyártelepig. Az ötlet tökléletesnek bizonyult – az ötlet megbukott.

Akit ez meglep, bocsássa le a kezét.

Talán csak rossz pénztárt pécéztem ki magamnak, talán nem ébredtem rá idejében, hogy egy másik sorba kellene átállnom, mivel ez az enyém, melyet szerénységem is alkotott, feltűnően keservesen haladt, apadt, fogyott előlem. S mikor aztán kizárólag urbánus bennszülöttekre jellemző diadalérzet kezdte feszegetni keblemet, hogy no lám, a kitartás végül megtermi az ő mirelit gyümölcsét, a kasszás csaj, az az áldott lélek, az előttem a pénztárhoz lépő hölgyre meredve, egyszeriben felemelkedett helyéről, rutinos mozdulattal félrelökött egy kézzel firkált információs kartonlapot, ami az ablakban lógott, majd a mögötte megbúvó, mindeddig láthatatlanul szerénykedő Nyitva (Open) táblát egy határozott csavarintással borúsra fordította. Zárva.

Jaj én, az árva!

Mondanom sem kell, nem hagytam annyiban. Maradtam, ahol voltam. Mikor aztán a MÁV-alkalmazott szeme sarkából észlelte, hogy bár rituális mozdulatára mint egy varázsütésre szélnek eredt a jegyre áhítozó sor, egyvalaki mégsem lép el zavart bűntudattal, sem nem legyint, sem nem nyüszíti közel magát az ablakhoz, hogy "legyen szíves, kisasszony, ugyan adjon már nekem is menetjegyet, a jó Isten áldja meg, hadd ne kullogjak át egy másik, kilométeres sor végére, hasonlóra ahhoz, amit már itt végigálltam!", furcsálló rosszallással rám meredt. Nyilván szöget ütött a fejébe, hogy kétségtelen szándékának valami csökött barom (én) ellenáll. Hogy az iménti verdiktet még ennél is nyomatékosabbá tegye, értetlen fejemnek odavetette, át a mondókájába épp belekezdő hölgyutas válla felett: "Zárva vagyok!"

Ezzel aztán jól ki voltam fizetve, nem mondom. Esetleg féltett, hogy valamikor a jövőben hülyén halok meg.

Namármost, az ember ilyenkor zavartan hebeg valamit, mintha csak kétségtelen ütődöttségét olvasták volna rá. Sugallván ezáltal, hogy olyan figura ő, aki nem tudja a lényeget kihámozni egyértelmű jelekből, mozdulatokból. Netán valami illiterátus lézengő, aki egész egyszerűen képtelen megfejteni a tábla tilalmát. Másik út, járható: szótlanul annyiban hagyja az ember a dolgot, mert a vércukor hamar megugrik, s a MÁV-kórház még odább van. Vagy süllyedni kezd, mint Velence. A hölgy szemmel láthatóan magától értetődő evidenciaként kezelte azt, hogy én hamarosan eltisztulok az ablaka elől. Ehhez képest meglephette, mikor egy lépést sem tettem, csupán határozott, mélybariton orgánummal odaszóltam neki, hallják mindenek, akik körben fülelnek: "Azért engem még kiszolgálhat." Nem adtam az ingerültet, mert nem voltam az. Épp csak feltettem magamban erősen, innen ő engem el nem szekíroz.

A MÁV-os megütközve meredt rám, erre aligha számított: vélhetően nem ehhez volt szokva. Az Úr kinyilatkoztatott, s az Úrnak most egy pondró visszaszájalt. Szokatlan ám az ilyesmi a jurópien junion kellős legszélén. A csaj a továbbiakban szót sem szólt, komótosan kiszolgálta az előttem érkező, általa sorzárónak kinevezett asszonyt, majd mikor az ablakhoz léptem, ő erősen a monitorára meredt, s a továbbiakban is szinte betegesen kerülte a szemkontaktust. Tudván, hogy a szem a lélek tükre, megeshet, a maga részéről nem akarta konokul jegykérő személyemnek felfedni e vonása hiányát. Akár így, akár úgy, tudtam, ezt nem úszom meg ennyivel. Ahhoz túl régóta élek az országban. Gyanítottam, valamit kitalál. Végül is azért közfeladatot ellátó személy. Hajtott a morbid kíváncsiság, kiadott jegy nélküli eltávolításomat hogyan oldja meg.

Egy a már beérett hangulathoz illő "tessék..." felvezetéssel indított. Halálos ítéleteket is közöltek már emberibb hangon. Hogy szó a ház elejét ne érhesse, érthető artikulációval előadtam neki, hogy Rákospalotától Gyártelepig kiegészítő jegyet kérek. Szándékosan nem Palotát mondtam, nehogy beleköthessen az istenadta, s közben vártam, a Gyárteleppel ugyan mit kezd: hogy ugrik-e rá? Közel s távol egyetlen más Gyártelep elnevezésű megálló nincsen, ami a Rendezőre menő s az onnan távozó síneken haladva Rákospalota viszonylatába esne, de azért találgattam, talán ebbe köt majd bele. De nem. Bevallom, meglepett.

Először is úgy tett, mint aki egy árva hangot sem hallott iménti mondókámból, feszesen türelmetlen arccal elismételtette hát velem ától cettig. Mókásnak találtam, hiszen az előttem jegyet váltó hölgy csöndes szavát fél perce még hibátlanul és elsőre kivette. Ha viszont már táncba megy az ember, akkor illik azt végigjárni. Nem adtam fel, mint ahogy várta talán. Újfent elmondtam a magamét, de most már megemelt hangon, jó hangosan, hadd kapkodják fejüket a mellettem másik ablakhoz várakozók. Ezt a mondatomat, mivel akkor túlságosan kilógott volna a lóláb, ami még így is majd' átszúrta a vásznat, már nem lehetett hallatlanná tennie.

Nem is tette. Mást csinált. Azt hittem, lehidalok, ami tréningből rég kijött magamtól meglepő teljesítmény lett volna. Kérdést tett föl, életemben először hallottat, ősrégi utasként és gazdaságföldrajzi exhallgatóként egyaránt zsibbasztót: "Budapesten vagy Rendezőn át utazik Rákospalotára?"

Kérdezte ezt tőlem egy a szakmáját szemlátomást nem ma kezdő MÁV-os.

És ekkor tényleg megállt az eszem. Senki ne kutassa, ha ép elméjét integrált egészként akarja a holnapra tovább örökíteni, mi köze ennek ahhoz, hogy épp Palotától Gyártelepig szóló kiegészítőt kellene neki adnia, ahogyan kértem, mivel Budapest határán belül a most már egységessé avanzsált BKV-bérlet fedez minden tömegközlekedési költséget. Természetesen az útvonalon érintett állomásokra közlekedő MÁV-járatokon is. A rüfke tehát váratlan ultit terített most ezzel, überelhetetlen piros negyven-százat, ami valósággal letaglózott. Mintha csak egy megborult fószer, akit az esti utcán kicsaklintott késsel vesznek körbe s a tárcáját követelik, azt felelné sajnálkozva: "Önök tévednek, II. Ramszesz nem az Óbirodalom dinasztiáinak sorából született."

Mondhattam volna e ponton egy magvas kurvaanyádat, tudom, csakhogy ez nem passzolt az ízlésemhez. Úgyhogy én a felvetés legkézenfekvőbb bicsaklására mutattam rá, mintha csak vitába szállhatnék - a meggyőzés legcsekélyebb esélyével - egy őrülttel. Visszakérdeztem, s ez alkalommal én ismételtettem el vele az ő mondókáját, hátha visszakozik hallatán, vagy ráébred, mekkora állatságot kérdezett. Ám ő ezt nyilván jól tudta, a kérdést is pont azért tette fel nekem. Szeme sem rebbent, miközben a monitort bűvölte hideg darutekintettel, az orra hegyére csíptetett okulár mögül: "Palotáig Budapesten vagy Rendezőn át akar utazni?"

Gondoltam, e ponton teszem rendbe a dolgokat, s terelem vissza az értelmetlenségbe vesző dialógust a normalitás talajára, de legalábbis megkísérlem ezt. Megint visszakérdeztem, most már élesen: "Maga szerint Rákosrendező minek a területén található?"

Kifejezés nélküli tekintete erre sem engedett fel, sem rám nem emelte. Innentől ez most már az ő játéka volt, irányíthatta azt, nyeregben érezte magát. Pár másodperc volt csupán, mely persze az adott helyzetben ennél jóval nyújtottabbnak tűnt, s én elhatároztam: ennek így végképp nincs értelme. Ütemet veszítettem, a labdát vissza nem szerezhetem, neki pedig egyéb dolga sincs már, mint várni türelemmel. Minden eltelt másodperc neki dolgozik, míg az én megalázottságomat szakadatlan növeli.

Ez a része mondjuk nem érintett valami mélyen, tekintve, hogy merőben érdektelen ügyben törte magát számomra kezdettől érdektelen személye, valahol azonban mégis bosszantot a dolog. Megfordítottam hát a pénzbeadó tálat, szép lassan kibányásztam az oda dobott százasokat, majd, miközben elléptem az ablak elől, búcsúzóul beszóltam neki nagy nyugodtan, hadd töprengjen el a közlés hitelén: "Ki lesz rúgatva."

Ha lett volna akkor újságpapírba göngyölt halam, hát azt vetem elé. Hatásvadász lelkemnek kétségtelenül jót tett volna. Golyóálló mellényt nehéz beszerezni, dögnehéz is, meg aztán az eset súlyához mérten kurva luxus lenne. Annyit nem ér. Ezért is nem rohangálok én ilyesmivel munkába menet és abból jövet.

Szárazon mondtam oda, amit mondtam, olyannyira, hogy a nyári hőség perzselte, kiégett tarló is esőverte békalencse lett volna ahhoz képest. Hogy aztán magára vette-e ezt, vagy csak simán elrántotta a függönyt utánam, örülve, hogy végre eltávolított jegykiadás nélkül, fogalmam sincs. Nem is akarom tudni, nem számít.

Az utazásom árát ugyanis, az e szolgáltatási területen ténykedők bérfőösszegének egészével egyetemben, én és minden adót fizető álljuk. Nemkülönben az évről évre halmozódó deficitet, melynek keserves forintjait javarészt e díszes társulat termeli. Ami hiány nem is annyira papírra rótt kimutatásokban ölt mifelénk testet. Másban.

Ritka gyalázatos fotók közt szemezgethet az érdeklődő nagyvilág, mely háborút ugyebár sosem látott még, de még ha hallott is valaha fegyveres konfliktusokról, legfeljebb tanárai szájából, anno történelemórán. Gondolom én, figyelve a felfokozott reakciókat. Mindenki váltig csodálkozik és felháborodik.

A harctér mellékéről és a tüzérségi csapások által halálukat lelt gyermekekről rögzített képek a háború azon oldalára világítanak rá, amit egy MTI-hír sosem adhat vissza: a könyörtelen borzalomra, hogy egy rakéta vagy harckocsilövedék sosem válogat, ahová hull, ott gyilkol, akiket ér, el azok hullanak.

Meglepően sok írás, elemzés és blogpost kísérli meg a lehetetlent, hogy ebben a halálossá lett epizódban is, de úgy általában véve a zsidó-palesztin viszályban is valami módon igazságot tegyen. Állást foglalnak, s állásfoglalásuk értelemszerűen elfogult, részrehajló, szubjektív, olykor elvakult, holott. Halott gyermekek dolgában persze nehéz nem szubjektívnek lenni, s nem vágyni az igazságot mindennél jobban. Igaz, ez fel már senkit nem támaszt, sem katonát, sem civilt, ahogy nem veszi önmagában elejét sem annak, hogy ilyesmi a továbbiakban megessék.

Ilyesmi a jövőben is meg fog esni. Ezt kénytelen vagyok jelezni, még mielőtt túl nagy számban kezdenék magukat emberek ezzel szembemenő tévhitekben ringatni. Merthogy szemlátomást hajlamosak rá.

Ez nem angyalok háborúja, s már csak azért sem, mert nem Eric Stoltz és Christopher Walken vívja.

A ritka gyalázatos fényképek között a talán legmegrázóbb egy (palesztin? – jó eséllyel az) halott kisgyermeknek (http://index.hu/gal/index.php?dir=hetkepei/200902/&pid=10) a rommá robbantott ENSZ-iskola törmelékei alól kikandikáló feje: vértelen ajkai, körül vérrel maszatoltan, szétnyílva, mintha az elröppenő élet erőszakkal szétfeszítette, majd részvéttelen úgy hagyta volna, szeme közönyösen és élettelen merevséggel villan ránk az immár végérvényesen rácsukódó szemhéj alig milliméternyi nyílásán át, arca részint csodálkozó, részint szemrehányó, és az elmúlás gyötrelme csak ebben a végső fázisban, az értelmetlenségben ragadható meg. Meg nem érti, el nem fogadhatja a gyermekarc ezt az embertelenül kényelmetlen állapotot, noha a végzet kéretlenül, észérveket mellőzve is elérte őt.

Élt vagy hét évet.

Élhetett volna akár hetvenet is. Megtizedelték hát.

Távolságtató mondatokat ró az ember, mert bár a borzalmak óhatatlanul megérintik, személyes védekezés gyanánt valahogy nem hajlandó a végső asszociációra, vagy mert túl realista, vagy mert túlontúl babonás ahhoz: hogy tulajdon kislánya is fekhetne ott, a romok alatt, halottan – és mi is következne ebből? Hát csak annyi, hogy akkor nem lehetne már távolságot tartani messzi eseményektől, ahogy az ott élők, rokonaikat vesztők nem is teszik. Mert az a gyermek, aki a képeken látható, s aki hátra ránk csupán enyésző porhüvelyét hagyta mementóként, miközben emberi lényege más terekbe szállt – szóval ő valaki más gyermeke volt, valakié, aki most indulhat gyermekét temetni. Aztán meg megbosszulni. Életért életet, egy másik életet, hogy a rovancs legalább nullszaldóra jöjjön ki.

A halottak volnának ez esetben a káló. Veszteségként lenyelhetők.

Izrael, csak hogy nevesítsünk végre szereplőket, komoly gyakorlatot szerzett abban a nemtelen sportban, mikor kénytelen volt szeme láttára likvidált gyermekeit néma gyásszal eltemetni. Hogy Izrael állama oly sok századnyi sorstalanságot követően egyáltalán megszületett: hogy honalkotó hitel és erővel született meg, az szinte csak ennek a felvállalni kénytelen vérszerződésnek volt köszönhető. Izrael léte nem történelmi kényszer, csupán az áldozati bárány kibaszottul hálátlan szerepéből kilépni vágyók harcának egyenes következménye. Amivel lehet azonosulni, de lehet nem azonosulni is.

Nem volt már mit veszteniök, ezért a harc mellett döntöttek. Tudták, életre és továbbélésre szinte csak ezáltal esélyesek.

A sztori felemelő hőstörténetté kerekedett, majd Izrael Állammá, ahogy azt mai nap ismerjük. Csakhogy a történelem dinamikus egyenletrendszer: nem fixálja magát egy bizonyos ponton, azon mindenképpen továbblép. A tegnapi üldözött, midőn harcát sikerrel megvívta, csakhamar kedvezményezetté válik, ezáltal irigyeltté, azaz mások boldogulásának gátjává, kerékkötőjévé. Most már a palesztinai arabok azok, akiknek hovatovább nincs mit veszíteniök, talán csak gyermekeiket, de azok – per amorem Dei: biológiailag – még pótolhatók, viszont azok jövője, ha a maiak hagyják elúszni, már semmiképpen. A harc ettől válik indokolttá, ettől lesz jogossá és érthetővé. Meg persze elkeseredetté.

Izrael odáig konszolidálódott a kánaáni talajon, hogy most már őt látja a nagyvilág abban a kutya hálátlan szerepben, ha védekezik, ha támad, amiben hajdan Nagy-Britannia és arab szövetségesei voltak. Szabadságharc részese, azt viszont most ellene vívják. Honvédő harca meg, amire kényszerül, nemzetközileg el nem ismert határokat átlépve folyik, vagyis azok védelméről legfeljebb egyoldalú és önkényes értelmezésben lehetne csak szó. Állampolgárainak védelme érthető prioritás, s ebben a Hamasznak, a Hezbollahnak és a mögöttük álló arab és perzsa potentátoknak elévülhetetlen érdemei vannak, mert más állam területén élő civilek rajtaütésszerű és találomra történő gyilkolászása ma még egyik demokratikus berendezkedésű államban sem nyert igazán polgárjogot. Hiába ragasztgatják akcióikra a szabadságharcos küzdelmek médiadecens vignettáját, az valahogy mindig elválik a hordozó felülettől.

S ha már erről, a fegyveres küzdelmek népek, államok és egyének viszonylatában felmerülő értelmezéséről esik szó, rá kell mutassak: a homo sapiens, mikor csak tehette, élt a lehetőséggel, s különösebb lelki tépelődések híján ölte, ritkította saját fajtáját, épp a köreinkben oly népszerűvé és általánosan is elfogadottá lett evolúciós axióma, a kiválasztódás tézise alapján – de persze anélkül, vagy azt tagadva is. Minden módon, minden lehetséges alkalommal. Puszta kézzel vagy segédeszközzel, egyedileg vagy csoportosan, ad hoc módon vagy előre eltervelten, hideg fejjel vagy felindult állapotban – mindegy is. Megtette. Megteszi még ma is, ahogy az eljövendőről sincsenek e tekintetben illúzióim.

A halott gyermek feje a törmelékkupac tetején iszonyatos látvány, mert az emberi nem belső, lelket és tartást egyaránt sorvasztó harcát, annak végső soron vett abszolút értelmetlenségét, horribile dictu: kockázatmentességét szimbolizálja. Az utóbbi állításomnak az azt megelőző jelző ad tápot: a halál mindenkinek, aki e világra született, szabott osztályrésze, ha akarja, ha nem, ha vágyja azt olykor, ha nem. Ha erőszakkal hozzák azt fejére mások, ha nem. A műfaj színre vitele fakaszt csak különbözőségeket. Egyén ugyan nem, de egy állam gyakorlatilag korlátozás nélkül gyilkolhat. A közösségi akarat malasztja sokféle kötöttség alól oldozza fel a fajtája genetikájánál fogva gyilkos ösztönökkel vert embert. Izrael azt teszi, amit más tett, tenne és tesz is majd, mikor erre kényszerül. Öl, hogy végre már ne őt öljék.

És most abban eligazodni, a tekintetben kikezdhetetlen igazságot mondani, hogy egy államnak saját, joggal fenntartott hadereje révén van-e joga egy állammá még nem szerveződött, viszont számos tekintetben tőle függő népet aktív, expanzív önvédelem címén megtámadni, majd az adott, hadszíntérré lett terep sajátosságainak köszönhetően civilek közé vegyülő terroristák likvidálásával egyidejűleg a fedezékül használt kiszolgáltatottakat is tömegével öldösni, lehetetlen. Én meg sem kísérlem. Ahhoz túl sok a meglehetősen ingatag besorolású határozószó ebben az istenverte mondatban.

Hallom most, mert épp bemondták a hírekben, hogy hazánk miniszterelnöke arra utasítja két miniszterét, az ebben illetékesekert persze, hogy a szerdai kormányülésre valami olyan javaslatot terjesszenek neki elő, ami elejét venné a tél szedte áldozatok száma további bővülésének. Hogy tehát idén már senki ne fagyjon meg...

Akárcsak a világ-, vagy a közel-keleti béke óhaja, sóhajtok fel cinikusan, s csak azért nem köpök egy hegyeset magam elé, mert aztán jó ideig törölgethetném a képernyőt. Gondolom, rendeletileg előre hozzák így a kora nyarat, és akkor majd egyszeriben mindenkiről lekívánkozik a nagykabát, az emberek boldogan és önfeledten miniszoknyában és lenge pantallóban fognak korzózni, s kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogysem halomra fagyjanak. Csak rendelet kell ide, politikai akarat. Izraelbe pedig a külhoni tömegtüntetéseken megnyilvánuló elemi felháborodás híre, s a háború ettől máris abbamarad. Ez annyira gyerekség, hogy csak na. Más baj nincs is ezzel, mint hogy irreális. Vágyakra épül, miközben tényeket nem vesz figyelembe.

Van nekem is, a világnak is baja elegendő, még ezt leszámítva is. Például, hogy kaja legyen a bendőnkben, s ha épp szarunk, az ne fagyjon a seggünk lukába. A halott kisgyermek fejének látványa elképesztő, mert az üzenet, amit közvetít, igazságtalan, cinikus, dermesztő. A háború mindig az emberi érzések szibériai telét hozza ránk. Mondjuk egy halott izraeli katona látványa sem lehet valami felemelő, ha épp akna tépte szét. Csakhogy mi élők vagyunk, legalábbis egyelőre, s halálunk óráját, percét éppúgy nem tudjuk, miként az a palesztin gyermek sem sejtette, hiszen az élet létezni, virulni, örülni akar, a maga örömére lenni, nem pedig idegen vagy épp baráti tűzben elhullani. S mikor kihűlt tetemünk felett mások értekeznek majd, az éppoly mértékben nem számít majd nekünk, amint nem segít most fikarcnyit sem azon a szerencsétlen gyermeken, kinek maradványait nagyjából egy fél bolygó bámulhatja, mert a legutóbbi világégés óta csuda mód' globalizálódtunk. S most aztán globalice nem lelünk megoldást azokra az örök kérdésekre, amelyek előtt régebben külön-külön kapitulált az emberi társadalmak legjava, a józan emberi értelem és a lélek.

Az írás tehát, épp mint a halál – bármiféle –, e ponton válik tökéletesen értelmetlenné.

A Szentlélek üzenete elhatott végre az emberiség érzőbb felének szívéig, majd ez a malaszttal teli, szakrális sugallat egy szentföldi adok-kapokban teljesedett most ki, s teljesedik tovább a szemünk láttára, fülünk halatára ezekben a nyomorult órákban is, amit csak azért nem hívunk (legfeljebb vívunk) háborúnak, mert az ENSZ tagállamai (és Izrael az) az alapokmány értelmében nem vívnak háborút, legföljebb védekeznek, békefenntartanak vagy megelőző csapásokat mérnek másokra, szintén háborúmentes ENSZ-tagállamokra. De soha nem háborúznak, mert azt az ENSZ alapokmánya szerint már vagy hatvan éve nem illik. Na meg legföljebb honvédenek még, ha a sors úgy hozza, olykor aktuális határaikon túl is.

A palesztin sztori gyökerei messzi mélybe nyúlnak, az ott felhalmozódott gyűlölet ősi keletű indulat, nem kell hozzá más összetevő, mint egypár arab, egypár zsidó, meg persze Jeruzsálem. Ez mind adva van. Kell aztán hozzá némi fegyver is, azt meg fejlesztik, vásárolják, csempészik helyben dögivel, szóval abban sincs hiány. Szükséges emellé némi ideológia, alkalomadtán vallási szítvány is – hát, ebben sem szenvednek szükséget.

Minden összetűzés úgy kezdődik, hogy az a szarházi másik visszaütött, visszalőtt, visszabeszélt. Az efféle konfliktus kezdete nagyjából abban merül ki, hogy az ellenfél egyáltalán létezik. Mert ha nem létezne, ugyebár, már nem is volna baj semmi.

Izrael több évtizede állam, a palesztin önkormányzat – meg a gázai enklávé, jelenleg Hamasz-uralom alatt – egyelőre viszont nem az. Izrael joggal tart fenn hadsereget, a palesztinai arabok ellenben maximum rendfenntartókkal rendelkezhetnének. Namármost a helyzet, a jól ismert helyzet az, hogy a Hamasz milíciái amolyan tartományi haderőként működnek, miközben az államiság küszöbén toporgó Palesztin Hatóság kiszorult Gázából, s a Nyugati Parton az izraeli hadsereg felügyelte övezetektől szétaprózva jórészt fegyvertelen is, életképtelen is. Nincs Palesztina, nincs palesztin állam, nincs gazdasági élet, csak egy szétfolyós palesztin álom van arról, hogy jó lenne... De mert Izraellel népként is, országként is számolni kell adott területen, ez nem is születhet meg olyan könnyen. Az álmokból ugyanis egy-két tarthatatlan tételt fel kellene adni ehhez, ami az araboknak szemlátomást nem megy, s ezt a felnövekvő nemzedék nevelés-oktatása sem segíti. Akkor meg különösképpen nem, ha izraeli bombák ritkítják soraikat. Eszmélő korú gyermekek az efféle élményeket ritkán felejtik aztán el.

Nehezíti ebben a vajúdási históriában az amúgy is farfekvéses kitolási szakaszt Gáza elrettentő helyzete. Iskolapéldája lett a XXI. századi nyomortelepnek, az atomkori reményvesztőnek. Bő másfél millió ember alig pár száz négyzetkilométeren: ez még Banglades népsűrűségét is túlszárnyalja, pedig azt nem könnyű. Nincstelen nyomorgók közt, ha azok a radikális iszlám elvein nevelődnek, mikor tápot kap a "nyomorunkért ezek a felelősek, így aztán irtani kell csak őket" nézet, a mentális gyom fékezhetetlen burjánzásnak indul, s nem is vihet más eredményre, mint az intifádák, meg azok törvényszerű elbukta.

Amit aztán kívülről kell csak jól megtámogatni, szóval és indulattal, kiképzőkkel és fegyverekkel. Olykor iráni dörgedelmekkel, mert jó is az, és qrva sokat lendít a dolgokon.

A harcosok meg, akik az egyenlőtlen harcba vetni magukat sosem késlekednek, egyenesen a Paradicsomba röpülnek; ha ügyes a taktikájuk, úgy sokadmagukkal.

Nincs itt háború tehát, csak némi félreértés.

A koreai háború nem háború volt, csupán egy ENSZ-égisz alatt lerendezett katonai félreértés. Azóta is demarkációs vonal jelzi a földnyelven, kétfelől állig fegyverzett hadosztályokkal, mely ponton jutottak kvázi dűlőre egymással az összekülönbözött felek. Alig pár tízezren folytonosan célkeresztbe fogva tatják szemmel egymást, mert a bizalom szép dolog, de még jobb a totális ellenőrzés. A vietnami háború sem háború volt, hanem rendőri-jószolgálati küldetés, csak kissé sok volt mellé a napalm meg a durrogtatás. Meg a kétoldali emberveszteség. Az afganisztáni szovjet hadjárat sem háború volt, hanem echte internacionalista hadművelet, amolyan expanzív helyzet-megszilárdítás. Ami most Gázában, tágabb értelemben meg jó hatvan éve a Szentföldön folyik, az sem háború, hanem egy többfordulós oda-visszavágó, meglehetősen kiterjedt szurkolótáborral innen s amonnan is.

Érdekekről most ne beszéljünk. Mert hátha akad azokból is...

Inthet Washington, az ENSZ BT, Brüsszel, mennydöröghet az Arab Liga, békefelhívhat a pápa, tömegtüntethet az érző lelkű emberiség seggén nyugton megülni nem képes hányada: Izrael szilárd békét és korrekt vízmegosztást akar, végre egyértelmű határokat biztonsági garanciákkal az eddigi övezetek helyett, no és Jeruzsálemet, mert arról le nem mondhat, az szimbolikusan maga Izrael. A palesztinok végső soron egy élhető és belakható államot akarnak maguknak, épp csak emellé még zsidótalanított Palesztinát is szeretnének, ami nonszensz, többszörösen is az. A vízmegosztás és Jeruzsálem kérdése kritikus pont, neuralgikusnak is mondhatnók, mert ezeken mindeddig még mindig sikerült bármiféle megegyezés-kezdeménynek megfeneklenie. S akkor aztán elő a Koránt és a fegyvert, aztán hegyibe!

Az intifáda, félek, meg-megújuló részeiben túllép majd még Harry Potteren vagy az Alien-epizódokon is. Holott mindegyikből már az első is bőven elég lett volna. S mint minden fegyveres összetűzésnek, ennek sincs táptalaja más, mint az emberi természet, annak legmélye és tetszés szerint fokozható sötétsége, ami örök, kikezdhetetlen, és mint Isten maga, megváltoztathatatlan.

A pesszimizmus az a realizmus maga, épp csak tagoltan olvasva.

Akárcsak az arab-izraeli konfliktus, ez az írás sem szolgálhat megnyugtató véggel. E konfliktusban szembenálló feleink sosem fogják szeretni egymást, mert az ember alapjaiban ösztönlény, s régről öröklött beidegződései fontosabb szerepet játszanak döntéseiben, mint a tények, vagy a hideg logika. Akik viszont mégiscsak hideg logika mentén hoznak döntéseket, ezek megvalósulását kivétel nélkül ösztönemberekre és ezek zsigeri indulataira alapozzák, nem is tévesen, s ettől lesz ez az egész aljas, végtelenül aljas és számító.
Boldog karácsony után boldog új évet hát mindannyiunknak.

Zárszó helyett: Amondó vagyok, hogy ha épp akad is olyan szelete a világnak, ahol ember megfér az emberrel, annak csak az lehet oka, hogy ezzel egyidőben van olyan is bőven, ahol semmi esetre sem. Az egyensúly adekvát tétel: tévében lehet bámulni, milyen az, ha máshol művelik, amit pedig a szomszéd utcasarkon is lehetne. A világbéke meg olyasmi, mint a szerelem. Mindenki utána áhítozik, mégis mindenkinek valami egészen mást jelent. Van, akinek eszmei szimbólum, van, akinek a lajtoskocsiból mért ivóvíz nyugodt felhöpintésének lehetősége, hogy mialatt iszik, nem lövik le. Sokszínű a világunk, még ha az emberi társadalmakban ható hatalmi mechanizmusok egy kaptafára szabva működnek is.

Nincs már messze az idő, úgy hiszem, mikor majd újra írni támad kedvem, márminthogy blogra, ami per pillanat abszolút nem igaz. Magam sem értem, hogyan jutottam idáig. Tök értelmetlennek találom a közírkálást, de még a hírekkel való törődést is. Egy szelet Sacher torta több örömet okoz, bizisten, mint egy hírportál végigböngészése. Filiszter lettem - vagy mi a szösz. Sebaj. Mikor épp mindenki hipertrendi, akut designer, napi észfolyásban szenvedő, ehhez s ahhoz is egyaránt kisujjból hozzáértő polihisztor, akkor kispolgárnak is csak kell lennie valakinek. Ez vagyok én. Megvagyok.

Fogalmam sincs, mit művelnek. Szemlátomást nekik sincs sok. Az én tudatlanságom, a tényekre való esetleges vakságom nem okoz, nem okozhat felfordulást, sem végromlást nem idéz elő. Az övék azért sanszosabb ennél. Ma már nincs reformkényszer, mert a népszerűségi és pártszimpátia-felmérések úgy állnak, ahogy. Ma már csak nyerési (Fidesz), illetve túlélési (MSZP) kényszer van. Az sem kutya, ha jobban átgondoljuk. "A belpolitika dinamikája minden más késztetésnek fölébe kerekedik." Ez Heller-idézet. Nem találta fel a spanyol viaszt, csupán leszögezte azt, ami korról korra nyilvánvaló. Az uralkodni, azaz a legfelülre kerülni vágyás, az. Felülkerekedni szükségszerűségeken és tényeken is, ha kell. Mindenki a hazai közönségnek nyal, neki játszik, mert ők azok, akik szereposztók lehetnek itt, igaz, a darabot eleve nem ők írják: mások és máshol, de ezt meg elég leküzdeni egy-két kiadós zsidózással, mert az hamar kézhez áll, sikere pedig el nem enyésző: örökzöld fülűeknek örökzöld sláger, biztos találat. Ez a kulcs a hatalomhoz: megszerzéshez, megtartáshoz egyaránt. Játszunk a tömegnek, az együgyűnek, hadd higgye, a történet róla szól. Annyira szereti hinni, hinni bármiben, ami csillog a napfényben: hát miért ne hihesse? Az istenadta... Most aztán tobzódhat mind a magyar. Két oldalról is teszik majd neki a szépet, s a rideg tényekkel mit sem törődve terítenek majd neki aztalt, ahol minden fel lesz cédulázva azzal, hogy: kedvedre és ingyen van. Az ilyenre vevő a szavazópolgár, a gyomor a leginkáb adekvát irányjelző. A közjavak nyilván maguktól teremnek, vagy Isten hullatja ezeket alá, mint egykor Izráelnek a mannát. A népek meg hálásan falnak, s mint annak a rendje, zabálják fel a jövőt. Mi kezdhetné ki meggyőződésüket, ha egyszer ehhez van kedvük, akaratuk, jussuk és — hagyományuk? Na de ez a mai nap történése — kinek mi gondja a majdan elkövetkezőkkel? S ha majd a kölkök jönnek szemrehányni meg aprehendálni a számukra kivédhetetlenül előidézett és elébük kerekített szitun, úgyis lesz kire-kikre mutogatni: azok az izék, a politikusok csinálták, mert nem mondták el, mi mibe kerül. Csak hát a történeti szál olyan tök egyértelmű, olyan periodisztikusan predesztinatív mifelénk. Nem egyénenként korlátolt ez a nép, épp csak tömegében és abból visszabontva az. Így sem rossz, az út végtére is ugyanoda visz. Mert számításaikat kereső gazemberek süket fülű ostobáknak, jóra és tevékeny mozdulatra resteknek ugyan mit és minek magyarázzanak? Kihasználják őket: mai árazással, jövőbeni törlesztésre. Mindenre lehet permissziót szerezni, ha kellően jó a duma. Nívó közelít itt a valós, a rögmagyar színvonalhoz. Nincs elit, nincs pórnép. Csámcsogás van csak: szolid röfögés, amit nagy néha a gyöngyök kissé nehézkes leküzdésének kínlódó nyeldeklése szakít csak meg. Aztán a kórusban fingás következik, mert közös élményekre mégiscsak szüksége van a zömnek, a statikus, statisztikus többségnek. A jövő megérintett minket az ő szelével. Erős, átható illata van; de hát minek nincs? Magyar termék, igazi hazai. Se nem oltári, se nem zsoltári a hangulat, most mégis búcsúzom egy lemondó — szelával. (Akela is megjárta: szép lassan beleszürkült a valóságba. Rideg farkasként a rideg valóságba. Aztán kimúlt.)

Játsszunk el egy gondolattal, ami bár nagyon hasonló lesz egy monstre összeesküvés-elmélethez, de a cimkéket hagyjuk a fenébe, a lényeg a fontos. Elemzésem és végkövetkeztetésem bizonyos tapasztalati tényeken és a most megfigyelhető-kivehető belpolitikai fejlemények sajátos logikáján alapul. Előre is elnézést, ha túl merész volnék.

Mindketten szarban ültek, nyakig. A szocialisták is, az szadeszesek is. Egyazon koalíció keretein belül tevékenykedve és jó ideje amatőr módon félrekommunikálva vívták ki ezt a nem irigylendő kavart, ezt a piszok helyzetet. A Fidesz másfél éve nyüstöli őket, javarészt saját hibáikra támaszkodva ebben, és a most március kilencedikén megtartott népszavazással már parlamenti ellenzék, azaz kisebbségi léte ellenére is komolyan sarokba szorította a kormányzó többséget. Megtorpedózta — és ennek további, gyakorlati lehetőségét fönntartva folytonosan fenyegeti őket ezzel — a parlamenti többség legelemibb jogosítványát, amire az egész rendszert kitalálták: hogy saját jogán, a választásokon elért többsége tudatában kormányozzon. Hogy a hazánk alkotmányos rendje felett mint elvi igazságosztó testület őrködő taláros grémium ehhez miként és miért nyújtott segédkezet, azt talán ne firtassuk. Vagy szakmailag inkompetens elmeháborodottakkal van dolgunk, vagy egyszerűen csak cinikus gazemberekkel. Egyik lehetőség sem teszi az embert maradéktalanul boldoggá...

Namármost, visszatérve a két főszereplőre: ha szarban csücsülnek, abból valahogy ki kell másszanak, majd adni kell a higiéniának is, mert úgy illik. Én kezdem azt tippelni, hogy a történtek egy stratégiai kalkuláció eredményeként megtett, hosszabb távú lépéssorozat kezdő elemét képezik. Kóka helyzete bizonytalan saját pártjában, az eü-átalakítás egy nem annyira érdemi, de szimbolikus újítását (vizitdíj, kórházi napidíj) a lakosság túlnyomó többsége — a bosszantóan nívótlan Fidesz-kérdésfeltevés útjára engedése folytán — kerek perec leszavazta, a koalíció pártjainak és prominenseinek egyenkénti, de egységében is vett szimpátia-mérőértéke éppen a bányászbéka valaga alatt található. Innen, ebből a bénító helyzetből kellene valahogyan kitörni.

Bőségesen elég ehhez, ha csak a végpontot tisztázzák, s azt is csupán ketten: Kóka és Gyurcsány. Nyilvánosan nem pendülhetnek egy húron, ezt a helyzet nem engedi. Mert ha közös megegyezéssel váltják le Horváth Ágnest, akkor ki-ki a maga hívei előtt beismeri, hogy vagy tévedtek korábban (Kóka ajánlotta, míg Gyurcsány elfogadta és vele dolgozott), vagy most kénytelenek már közjogi relevanciák terén is meghajolni a parlamenti kisebbség éppeni szimpátia-többségtől szított diktátuma előtt, azaz Orbán Viktor fütyüli számukra a tánclépéseket. Ennek tragikumától most tekintsünk el, de ez minden volna, csak nem kormányzás, ha koalíciós az, ha nem. Az ilyen mindenáron együtt maradás és a végsőkig vállvetve küzdés hozadéka 1998-ból pontosan tudható: vereség. Az SZDSZ ráadásul azon a minimumon áll, ahonnan tovább már nem süllyedhet: nem szabad neki, mert az a megsemmisülésével lenne egyenlő. Ki kellett hát találjanak valami szokatlant, ami mindkét pártot megszabadítja a másiknak, a koalíciós partnernek a maguk táborában éppen nem imádott jelenlététől az eddig közös csónakban, ahol hat éve együtt lapátolnak. Ezt oly módon kellett véghezvinni, hogy ne lehessen kulisszák mögötti susmusról és paktumról suttogni, mondván, hogy csak porhintés és villámhárítás ez az egész. A kétfelőli tagságot érdemben, valósan kell méreg- és salakmentesíteni, hogy az eddig egymás ellenében felgyülemlett gázt, feszültséget kiadhassák, aztán lenyugodva felsorakozzanak immár saját pártjuk megerősödött (és a közös szenny piszkától megtisztult) vezetői mögé. Ez eddig briliáns. Taktikai áldozatok az áhított stratégiai győzelemért.

A Fidesz meg át lenne rázva alaposan. Elérte ugyan a népszavazás révén a félidei győzelmet, de azt sehol nem jegyzik, mert közjogilag tökéletesen irreleváns. A taktika most alighanem arra irányulhat, hogy maradjon csak meg a revánsra törő ellenzék ebben a maga viszonylag kényelmes, de egy akár csak alapszinten is normálisnak ható kormányzás révén simán kivédhető, lerontható pozíciójában. Ha a kezét dörzsöli, hát hadd dörzsölje: az még nem kormányzás, hanem ellenzéki tenyérmasszírozás. Exoterm folyamat — de jó is az.

Ha most szétválnak útjaik, mármint Gyurcsánynak és Kókának, azzal mindketten nyernek. A balhé, minden járulékos haszna mellett, eminens érdekeket szolgál. Az MSZP kitörhet az örvénylő fuldoklásból, amiben vergődik. Tisztán szocialista kabinet alakulhat, ahol immár kompromisszumok nélkül lehet a tárcákat vezetni — majdan megvalósítandó programjaik tekintetében persze egyeztetési kényszerrel, mert az SZDSZ támogatására, ha külsőleg is, de továbbra is szükség lesz, tekintve, hogy ilyesmire deklaratíve sem az MDF, sem a Fidesz-KDNP nem hajlandó. A törzstábor és a szimpatizánsok meg egy nagyot fújhatnak: na végre, a kormányzás rossz szellemétől, az ultraliberális SZDSZ-től mint kolonctól megszabadult a párt, s aki ezt előidézte, konok határozottságával kivívta: Gyurcsány Ferenc, a párt miniszterelnöke, egyben elnöke. Nyer a párt is, nyer Gyurcsány is, nyernek általa a velük (még) rokonszenvezők, akik egy kényszerházasságban nyüszítő MSZP-t nem szerettek, ám egy felszabadult, továbbra is kormányképes szocialista pártot már annál inkább hajlandók. Netán támogatni is, mikor annak ideje jő.

Az SZDSZ pokoljárása ennél azért hosszabb, kínnal inkább szegélyezett. Maroknyi táboruk egyberántása nekik nem hatalmi, hanem immár létkérdés. Ezt a célt az örökkön habozó, a közös kormányzás alapjául fogadott és elismert reformok következetes végigvitelétől folyton fázó szocialistákkal közösben nem volnának képesek teljesíteni, a liberális érzelműeket megszólítani, visszaédesgetni, a mindenképpen szükséges öt százalék erejéig legalábbis aligha. Ilyen kondíciók mellett két év kevés ehhez. Most, hogy Kóka konzekvens álláspontja erődjében villogva izmozik a nagyobb testvérrel, jelezheti a törzstábornak: a párt elszánt, reform vagy halál. Ez persze lufi-szlogen, esztrádműsor a színpadon, de hát nem is annak műfaji mikéntje az érdekes, mert az akadémikus kérdés csupán, hanem a célzott eredmény elérése: a siker ténye. Azt kell valahogy kicsikarni. Az SZDSZ a korábbi kompromisszumok után, melyet kínkeservvel nyelt csak le — noha MSZP-s lieblingje, a leginkább liberálisnak mondható Gyurcsány mint miniszterelnök ugyancsak forszírozta a dolgot, olykor még pártja ellenében is —, most már nem tehette meg, két százalékon állva aztán meg különösen nem, hogy enged, és veszni hagyja második egészségügyi miniszterét is, mikor már a meghozott törvény is lassacskán veszni látszik, hiszen vagy a szocik koptatják azt tövig, és higítják újfent állami monopólium szintjére az egészségpénztár-tervezetet, vagy egy őszi népszavazás söpri azt el, de akkor már gyakorlatilag miniszterelnököstül. Ami senkinek nem jó, mert az előre hozott választások rémképe akkortól fogva elérhető közelségbe nyomul, és ha az MSZP megússza is számottevő vereséggel, ámde komoly ellenzéki státusszal, attól még az SZDSZ úgy tűnik el a süllyesztőben, mintha sosem lett volna a porondon. S jön a Fidesz a maga kényelmes kétharmadával, s akkor aztán megnézhetik magukat az idehaza demokráciát álmodók. Putyin és Medvegyev is Budapestre járhatnának tanfolyamokat venni, hogy miben is áll az a híres nem konszenzusos demokrácia. Arrogáns és kíméletlen autokráciában, naná. Négy évnyi ízelítőt már kaptunk egyszer ebből. Több se kéne.

Gyurcsánynak és Kókának tehát csak a végcélt, az át nem léphető határt kellett úgy nagyjából három bővített mondatban megtárgyalniok. Nem kell és nem is szabad mindent előre, ától cettig lebeszélni, mert ha egy pontján elakad vagy kisiklik a folyamat, máris újra kellene kombinálni azt. A túl sok konzultáció idővel azért szemet szúrna. Most csak egymást kell szemmel tartaniok, s a rögzített outputot szem előtt. A peremfeltételekkel mindketten tisztában vannak, saját táboruk potens szereplőivel is. A rögtönzésnek itt széles tere nyílik, ki-ki a maga politikusi vénájával szalad neki a dolognak, s a rendelkezésre álló eszközökkel abszolválja azt. Azaz: szétmenni, saját táborban aratni ezzel, külön-külön rendezni a sorokat, a közös kormányzást de facto fenntartani mégis, Horváth Ágnest, mert ez elkerülhetetlen, beáldozni, hogy majd ezen az polémián katalizálva ki-ki megmutathassa tulajdon arculatát, kivillanthassa foga fehérjét, miszerint ő deklarált elveihez mennyire hű. Hadd rajongjanak egy kicsit a kétoldali táborok egyszerű fiai. A Fidesz meg csak hadd örüljön a háttérben, ahonnan leskelődik: ettől még egy fia szál mandátumot nem nyer a törvényhozásban, sem önkormányzatokban. A hovatovább reménytelenné szerencsétlenkedett helyzetből ez talán az egyetlen ésszerű kitörési pont, és talán az utolsó, még időben megléphető lehetőség is. Meg kell előzni az őszi népszavazást a kifogásolt és többfelől célba vett eü-törvény megváltoztatásáról, amit az SZDSZ kormányon ugyan nem engedhet, mert akkor már nem csupán vele mossák fel a padlót, de még bele is pisálnak a vödörbe, ahol a liberális rongyot kicsavarják. De kívülről, konstruktív külső támogatóként, a kormányzóképességet biztosítva ezt már, ha koronként látványosan morogva is, megteheti. Beletörődik... Gyurcsány meg a számára ugyancsak terhessé lett kabineten belüli béklyótól szabadulva, s kihúzva így számos szocialista prominens és mezei párttag kritikájának méregfogát, felszabadultabban vetheti magát érdemi átalakítások után. Lassabban, megfontoltabban, inkább előkészítve és átbeszélve. Mert az egészségügyet mégiscsak nyugvópontra kell juttatni, s némi adóreform sem ártana idővel, ami hozhat az emberek és a vállakozók pénztárcájába, s hozhat a kormányzat konyhájára is, mert ha az emberek egyszer tudtak saját bukszájuk által ihletetten szavazni, fognak tudni akkor más esetekben is, mondjuk egy európai-, majd országgyűlési voksoláson, épp csak akkor már nem a Fidesz szája íze szerint, sokkal inkább ellenükre. Itt nem a kétharmad a cél. Hanem az együttes ötvenegy százalék.

A fentebb vázolt szcenárió kockázatos tervnek tetszik, rengeteg buktatóval, de a biztos tehetetlenség, a lebénított kormányzat és tetszhalál mindenki számára haszontalan állapotából, majd az abból következő totális vereségből csak így, hasadás útján felszabadítandó vegyértékekkel lehet továbblépni. Ha — ha mindez valós gondolatmenet egyáltalán. De lehet, hogy alapjaiban tévedek, és a történetben szereplők egytől egyig felelőtlenül keménykedők csak, alapból hülyék, és a dolgok most a maguk tehetetlenségi útján haladnak, hogy a végén a Fidesz által favorizált forgatókönyv valósuljon meg. Isten ne adja.

A politika mezején minden lépés és számba vehető opció halálosan komoly, míg minden megnyilvánulás színjáték csupán, de ez a kettő nem szétválasztható, mert a látszat, a köz számára mímelt mimikri a politizálás lényege: alkotóelemeire nem szétválasztható kombináció.

És persze még egy nem eliminálható megfontolás is kell hogy befolyásolja mindkét szereplőt, de egy hajszálnyival inkább Gyurcsányt, aki szemlátomást hisz és tenni is kész egy modern szociáldemokrata pártban és -ért: ez az egyetlen módja annak, hogy 2010-ig az SZDSZ-t valahogy ötszázalékos szint fölé tornásszák, mert ha a terv beüt és a csoda megvalósul is, az MSZP még egy rakat varázsige bevetése mellett sem viheti át az abszolút többség mércéjét, ergo szüksége lesz az újbóli kormányzáshoz egy hozzá minimum konstruktívan viszonyuló pártra/frakcióra a parlamentben. Ez pedig jelenlegi ismeretei(n)k szerint csak az SZDSZ lehet, senki más. De ahhoz be kell kerüljön. De ahhoz egy önálló arculat megvillantása és újraépítése mellett talpra kell álljon. De ahhoz most szakítania kell az MSZP-vel. De ahhoz meg egy kiprovokált alkalom kell, egy a sajtónak hatásosan eladható és bizton a publikum elé tárható, hangos apropó...

Hát itt tartunk most, szerintem.

Persze egy dolog egy elképzelés, más egy terv, és megint csak más annak megvalósulása. Ezer és egy dolgon elhasalhatnak. Iszonyatosan sokszereplős a darab. De a terv attól még, ha feltételezésem megáll, pompás. Alternatívája ennek a két éves kormányzóképtelenség, a nemzetközi tőke fokozatos elfordulása, s ez időszak alatt Fidesz-kegyek keresése, hogy sűrű bocsánatkérések közepette legalább időnként levegőt vehessenek. Az átmeneti tőzsdei hanyatlás és forintgyengülés belefér a pakliba, különösen, ha megnézzük, középtávon mit kell kivédeni, s hogy az milyen árat követelne. Nem is beszélve arról, hogy a gyengébb forint csak jót tesz az exportnak, márpedig gazdaságunk nyolcvan százalékban arra termel. Ezek.. bekalkulálható és el is viselhető veszteségek. Egy, az országot politikai és hosszabb távon akár gazdasági romlásba is döntő, erőszakosan klientúraépítő és tenyérbemászóan nacionalista, radikális politikai kurzusnak kell valahogyan az elejét venni. Ez huszárvágás nélkül nem megy. Amit most láthatunk, az Alexandros receptje a csomóoldásra, épp csak modern retróban. Egy felvilágosultan abszolutisztikus államrezonban ez jóval egyszerűbben menne, kétségtelen, mert kisebb és kevésbé hangos műsort kellene rittyenteni az érdemi történetszál köré. De persze egy csupán feltételezett abszolutisztikus államban ilyen áldatlan belpolitikai helyzet eleve elő sem adódhatott volna.

Könnyű volt kiindulnom némely kézhez álló alaptézisekből, melyek önmagukban igazságként is megállnak. A helyzet finoman szólva gázos, a légkört fojtóan belengi a krónikus bizalmatlanság és az azonnali kicsinálhatnék hovatovább villamos árammá generált túlfeszültsége: ájerré lett. (De nem Szájerré, hál' Isten.) Ellenben belélegezhető még, és az adott szituban ez életet menthet.

Gyurcsány nem hülye gyerek. Ezt fogadjuk el axiómaként, ne boncolgassuk — s habár a Fidesz leginkább elevenen tenné ezt meg vele, alaposan az elevenjébe vágva, de ezt most hagyjuk talán. Ha egy politikus valamit tesz, akkor annak nem egy lépésre, hanem minimum kettőre szóló értelme, hatálya van, kell legyen. Egy, az ország miniszterelnöki posztjára — ráadásul milyen körülmények közt, emlékezzünk — vergődött ember annyi politikai érzékkel, gyakorlattal és eszköztárral (információkkal) mégiscsak kell rendelkezzen, ha már ideáig jutott, hogy nem szalad csak úgy bele egy vele szembeállított helyzetbe, akár egy kinyújtott tőrbe.

Feladata a mai napon egyszerű. Az SZDSZ kínlódását kell csak végignéznie, miután a maga pozícióját néhány nap vagy talán csak óra erejéig stabilizálta a saját táborában. Az őt szeretők száma ugyan eggyel sem szaporodott, sőt az is meglehet, hogy erodálódott, de az őt támogatni hajlandóké(!) átlépte a kritikus mértéket, s ugyanezen, fentebb már megpendített kritikus élt a kormányfő ennek tudatában (és érdekében) egy kevéssé nemes, de annál praktikusabb gesztussal a koalíciós partner irányába fordította, amely gyülekezet úgy en bloc már régóta a szocialisták bögyében van, böködi azt erősen. Mikor a szocialista miniszterelnök, ha kódoltan is, de kimondta a bűvszót: ez a szarkupac innetől legyen csak az SZDSZ gondja, mert ő bizony kormányfőként eltávolítja a népszavazáson csúfos fricskát kapott eü. reformok mindenki másnál emblematikusabbá lett figuráját, Horváth Ágnest a minisztérium éléről, akkor az övéinek is, de egyúttal az SZDSZ-nek is üzent: előbbieknek kiegyezésre hajló békejobbot ajánlott fel, utóbbiaknak hadüzenettel felérő ultimátumot küldött. Ez eddig egy várható, ha nem is túlzottan reményt keltő opció volt. Most realizálódott.

De az igazán érdekes pontja ennek a hogyan továbban csúcsosodik. Valamerre ugyanis lépni kell ebből a borzalmas hadi helyzetből, melyben találta magát a kormányfő — és amelybe részint bele is manőverezte magát, persze javarészt jobb híján, mert az idáig vezető utat nem ő kövezte ki, legalábbis egyedül semmiképp: tulajdon bénázásuk mellé hathatós segédkezet nyújtott ehhez a Fidesz, melynek vezére valami excentrikus revánsvágytól hajtva a bosszút mindenkinél jobban lihegi. Racionalista pragmatikusként a szocik felett: ez a kormányzás semmi máshoz nem hasonlítható lehetőségéről, gyönyörűségéről szólna; esendő emberként pedig maga Gyurcsány felett: ez eddig elszenvedett személyes sérelmeire hatna gyógyírként. Ezért látja szükségesnek mihamarabb Gyurcsányt megverni, addig legalább, míg az egyáltalán posztján van. Másként tán örökre lecsúszik az élvezetről.

Namármost: a kisebbségi kormányzással, ha ránk köszönt, nem az a baj, hogy jórészt kiszolgáltatott pozícióból indul: minden egyes ügyhöz hajtani kell pluszszavazatokat, kuncsorogni értük — és persze fizetni, mert ha létezik olyan szelete a világnak, ahol semmi sincs ingyen, akkor a politika az. A kisebbségi kormányzással a jelen magyar közéleti állapotok hőfoka és méregtartalma a baj: a hideg, de lassacskán olvadáspontra melegített polgárháborús közeg. Itt nem nyerhetők értelmes okfejtéssel szavazatok, mert a pártpreferencia és a tábori szabályzatok hideg és gyűlöletes logikája minden más megfontolást felülírnak. Gebedjen csak bele bajába a kormány, a még megmaradt kabinet: úgyis saját maga idézte azt tulajdon fejére. És a helyzet a kabinet szempontjából bizony eléggé beszorítottnak tűnik: a mozgástér kevesebb már, mint a levegő, amit szívhatnak. Már a foguk mellett, persze...

Mindig következtetni kell — illik — a következő lépésre, mert a már megtetteknek csak az adhatja értelmét. Ki kell jelentenem, Gyurcsány mai és holnapi nappal nem megbuktatható. Egyfelől védi, igen erősen védi a kollektív bizalmatlansági indítvány kötelező érvényű előírása, mely az ő esetleges kiebrudalásával egyidejűleg a helyére állítandó miniszterelnök-jelöltet is megnevezni követeli. Nem is majd meg talán: a menesztéssel egyidejűleg. Nem állhat elő interregnum, egyetlen másodpercre sem: ez ennek a lényege. Amíg meg nem szavaznak egy másik valakit erre a posztra, vagyis az illető nem tud felmutatni egy kormányképes többséget maga mögött a törvényhozásban, addig Gyurcsány akár meg is mosolyoghatja Orbánt és a most jól elébük szabott dilemma képezte csapdában vergődő SZDSZ-t: erre ugyanis — az MSZP: a Gyurcsányt kínkeservvel, olykor fogcsikorgatva bár, de mégiscsak támogató MSZP ellenében — csakis összefogva lehetnek képesek. A Fidesz meg a Szadesz. No meg az MDF. Szép kis tábor lehetnének ők hárman, nem mondom. Fölébük kerülne a győzelmi zászló, már amíg el nem szállna...

Gyurcsány ezért veheti többé-kevésbé biztosra, hogy eddigi (és jelenleg még) koalíciós partnerei józan ésszel nem játszanak erre, tehát a kormányfőváltós opcióra, mert hamarjában aligha találnának olyan személyt, aki a szocik mezei hadának, a miniszterelnök-jelöltet megválasztani jogosult kongresszus egyszerű többségének szimpatikus és elfogadható, hiszen jelen pillanatban, ha hihetünk egyes felméréseknek, ez a személy ő maga, senki más. Az MSZP elnökeként amúgy is sok mindent elérhet a sajátjai közt, még ha a párt vezérkarának egyes figurái váltanák is már le ezerrel. Másrészt, ha netán kisebbségben marad, sem szoríthatják ennél jobban be, mert a kormány bukásához egyazon kérdés sokadszori és konzekvens egymás utáni leszavazása szükséges, azaz a Fidesznek, a Szadesznak és a Fórumnak ehhez zsinórban együtt (egyféleképpen) kell szavaznia: csakis ez esetben következhetne be kormányválság (valódi), és csak ekkor jöhetnének az előrehozott választások. Melyeken az MDF talán, az SZDSZ viszont egészen biztosan elbukna. Így aztán ezt a forgatókönyvet megvalósítani aligha szorgalmazzák, és saját vesztük ellenében a nagyobb bajt inkább beelőznék, én azt taksálom. A kisebb rosszat fogják választani, amint meglátják, és annak mennek majd elébe, ha nem is mosolyogva.

Orbán diadalittas vihogása most a háttérből még csak nem is balsejtelmekkel tölt el. Érthető, de szánalmasan korai még, úgy hiszem. Amit ő preferálna, forszírozna, tehát az idő előtti országgyűlési választások, épp olyan távoli lehetőségnek tűnik, mint volt eddig. A magyar közéleti struktúra, de kivált a jelen konstelláció, már a Fideszen túl, mely párt épp erőnyerő volna, egyik szereplőnek sem teszi érdekévé, hogy megreszkírozza. A Fidesz pedig önmagában még annyira sincs többségben a Házban, mint az MSZP. Máskülönben már rég bankot robbantott volna és kormányozna. Így hát a maga szempontjából bár meglehetősen jól áll a szénája, de erre az üdvözült pillanatra még egy darabig várnia kell. Gyurcsány szívós alkat, ekképpen rágós falatnak bizonyul. Nem csupán Orbán, de a liberálisok, sőt még a sajátjai számára is. Egyénisége adta kérdéseit pusztán az ország egésze emésztheti meg. De csak miután felőrölte.

Ha késve is, de megadatott a lehetőség az ősökön esett sérelmeket, a megalázó — és talán máig méltánytalannak vélt — vereséget megbosszulnia egy német rendőrnek odahaza, Teutoniában, mivel egy arrafelé lődörgő, ideiglenesen épp begőzölt amcsi szoldát egyszer csak gondolt egyet, és miután aktuális barátnőjét akképpen vélte megfegyelmezni, hogy jól lekötözte a csajt, kapta magát, kivonult egy kiadósat lövöldözni, nyílt terepre. Hadd lássák azok a sápadtarcú svábok, hogyan lett naggyá Amerika. Nos, mivel az, mármint Németország, se nem Koszovó, se nem Abházia, és mert az ilyesmire arrafelé élből allergiásak hatóságék, szóval érkezett is rohanvást a karhatalmi desszant, szakirodalmi tematikát követve körbevették, aztán valamelyikük még célba is — és puff, az ürge máris le lett terítve, mint damasztabrosz a nagyasztalra. Aztán meg szép rendjén belehalt az esetbe, jenki böcsület ide vagy oda. A német pedig csendesen mosolyoghatott a bajsza alatt, annál is inkább, mert az ügyészség később úgy határozott: ők márpedig nem indítanak nyomozást az ügyben, jól van minden úgy, ahogyan történt.

A fickót nyugosztalja Isten, az az ő dolga, rá tartozik — a rendőr viszont nemhiába részesült precíz kiképzésben, hathatósan intézkedett. Szépen vagyunk.

A revans tehát megesett — nemzedékek vártak erre a pillanatra: német földön német férfi végre-valahára minden kötöttség nélkül telibe nyomhat(ott) egy amerikai katonát, aki ugye alapból übermenschnek gondolja magát bárhol e világon, ha épp arra jár, de hát ez, ha emlékszünk még rá, valójában német találmány, úgyhogy semmi kétség, jól megadták neki. Nagyjából azt, amit érdemelt. A német lélek meg ismét gyógyult egy kicsit, s a világ is újfent kerekebbé lett a söröskorsók alatt. Voltaképp: alátétként szolgál. Az amcsit igazándiból egyetlen benyomás érte Deutschlandban, az viszont alapos volt, és nagyjából örök időkre kiirtott belőle minden téves képzetet meg előítéletet, már ha volt neki ilyesmije, ami most már olyan nagyon nem számít, de azért mégis. Legalább halálában javulhasson az ember — nemde? Németország meg talpra áll. Nincs is felemelőbb egy nemzeti rekultivációnál. Pláne, mikor az nem jár hekatombával. És íme, nem jár. Hisz' lám — nem ám iszlám, vigyázat! —, mint a példa is mutatja: egy nyamvadt, kiakadt jenki leszedése is több mint elegendő hozzá. Fegyver megpucol, sör felhajt, asszonyka megölel. Szép és jó kor ez a mai modern, csak aztán tovább ne fajuljon nekem valahogy. Mert totálban szemlézve ezt, túl sok német juthat majd túl sok amerikaira. Igaz, addigra a harmaduk török lesz már. Amazoknak meg latino. Érdekes egybeverődés volna, szó se róla. S lövésünk sem sok lenne hozzá.

Ezt azért nem sűrűn szeretném elkövetni, márminthogy a nagy semmiről értekezzek, épp csak baszná a csőröm kurvára, ha februárra nem jutna akár csak egyetlen nyomorult bejegyzésem sem, megszakítván ez eddig kifogástalan kronologikus kontinuitást. Íme: megtörtént. Túl vagyunk rajta, fasza, adieu.

Nem vagyok egy kimondottan rosszmájú fazon, azt nem mondhatni, mégis már vagy negyedórája röhögök egy félpercnyi jeleneten. A spanyol első osztály leggyorsabban esett gólját láthattam, nagyjából a mérkőzés kezdetét követő nyolcadik másodpercben (hivatalosan: 7,42 sec.) következett be, erről ad képet a tudósításba linkelt video. (http://index.hu/sport/foci/hetes0121) Nem álltam meg, a hasam fogtam az eseten.

Mert ilyet én még nem pipáltam. Ugyan rémlik, talán a 2002-es foci vébén: azt hiszem, a cseh vagy a horvát csapat közül az egyik rúgott a tizenhat közé jutásért vívott meccsén olyan tizenegy másodperc alatt gólt, de ez a most elért találat messze túltesz még azon is. Mintha csak ezt a csúfos cumit bekapó Espanol játékosai nem hitték volna el, hogy valaki a pályán már rögtön a bírói sípszót követően mérkőzést akarjon játszani, kihagyva a — szerintük szemlátomást — kötelezőnek vélt akklimatizálódási időt. Hihették, valami hallgatólagos szabályt követve itt öt percnél előbb senki nem tör majd kapura. Vélhetően nem hallották, nem ismerték Hofi örökérvényű intelmét: "Mikor a bíró belefúj, az nem azért van, mert jó a sípnak — az onnantól már a mérkőzés." Ezt innentől fogva alighanem tudni fogják szegények, és a palánkon átbaszott kapus meg a lesprintelt védők gól utáni ábrázatát elnézve azt hiszem, életük végéig nem is felejtik el.

Tizenhatszor néztem meg és vissza, újra meg újra, és mindahányszor végigröhögtem. Ilyen pazar, hanyag eleganciával és ennyire átlátszó-fifikásan megszívatni profi futballistákat: ez több is már, mint nézői élmény. Ez vegytiszta káröröm.

Címadásom önkényes, mégis jellemző. A szütyő, amiben minden személyes kincsünket hordozzuk. Magunkkal, ha egyszer útra kelünk. Hogy kéznél legyen – egyfelől, meg hát azért is, hogy mások kezére az érték, amit annak tartunk, olyan könnyen, felügyelet híján ne juthasson.

Most, mikor naptári év váltása közeleg felénk (ránk), felnyalábolom valahány értékes holmimat, igaz, túl sok nincsen ezekből. Magam elé terítem ezeket, számba veszem. Eszem, hitem, tudásom, valamennyire csorbítatlan egészségem (melynek integritása felől azért nem vagyok ám maradéktalanul meggyőződve, de balga hitemet és lelki békémet tartandó inkább nem háborgatok orvosokat), valamint három leányom. Nem, nem is: ők elsősorban, a többi csak aztán. Ezek az én kincseim.

A szerelem nincs köztük. Ha rajtam áll, jó ideig nem is lesz.

Az ország, a népes sokaság meg, mely belakja a jelenlegi államhatárokat, hogy most miféle kincseket pakol a maga átalvetőjébe, hogy majd vállra lódítva az iszákot, átmentse azokat az új esztendőbe, nem tudom. Nem az én dolgom. S hogy a sokaság felett diszponáló hatalmi szféra szereplői mit, arról szintúgy nincs fogalmam, igaz, ezzel nemigen törődöm, mivel indolens vonatkozás számomra az ő értékválasztásuk, hiszen az enyémmel, a közember által vallottal az úgysem harmonizál. De valamiféle váltás történik most mindenki orra előtt és szeme láttára, úgyhogy valószínűleg ők azt málházzák a csomagba, és azt mentik át 2008-ra. Nagy rössel futottak neki a műsornak, amit jó előre meghirdettek, tény, viszont egy félig megbukott jelmezes főpróbáig jutottak csak el. Ez van, ennyi telik tőlük. Vállukon a szütyő, s abban ott az olyannyira elkerülhetetlennek mondott, lépten-nyomon propagált váltáskényszer. Amit aztán megkoptattak, lefaragtak, harmadoltak, kiheréltek, mondván, ez a kompromisszum lényege, erénye, erőssége. Akkor hát nem is teljes mértékű váltás ez az egész, s csupán egy olyan kisebb tarisznya lóg a vállon, igaz, azt az egekig magasztalni nem késnek semmi fórumon, médiumban vagy hírcsatornán. Kisebb volumenű váltás volna hát, azaz: váltáska.

Ettől a lufivá érlelt, felfújt humbugtól eltekintve, miről szót ejtettem, kívánok minden egyes polgártársamnak, minden egyes magyarnak szerte a nagyvilágban, de meg minden egyes embernek is, aki csak belakja e pillanatban az alánk szerkesztett planétát, boldog új esztendőt. Emberségeset, vidámat és szerencséset. Úgy legyen, ámen.

Lelkes és kitartó, mondhatni: hű nézője vagyok az ATV-n futó Újságíróklubnak. Már akkor is az voltam, mikor még Sajtóklub néven ment műsorba, igaz, akkor e cím alatt kettő is találtatott: volt mellette a pénteki is, mikor a jobboldaliak ültek sajtóklubos tort az adott hét eseményei felett, s csócsálták vég nélkül az akkor még ellenzéki baloldaliak és liberálisok viselt dolgait. Majd a világ fordult egyet, nem is kicsit, a jobboldali szimpózium egyszer csak kikopott a csatorna kínálatából, átköltözött a Budapest TV-re, akkor már Bayer Zsolt nélkül, s hogy van-e még egyáltalán, fogalmam sincs. Rendszeresen néztem azt is, míg az ATV-n futott, mert a kiegyensúlyozott tájékoztatás elemi igényével vértezetten fontosnak tartottam, hogy ismerjem az azoldali véleményeket is.

Akkora már — valami ordenáré bayeres kirohanás okán — az eredeti Sajtóklub rég nevet váltott, tovább már címében sem azonosulván azzal a másikkal, ami ilyen penetráns módon tér el a szakma általánosan vallott és követett etikájától, s felvette az Újságíróklub nevet. Aczél Endre, a szakma doyenje, midőn az MTV-s száműzetés négy évét követően a Nap-Kelte visszatérhetett a királyi (közszolgálati) csatornákra, s ő velük tartott, kikerült ebből a csapatból. Idővel Juszt László is, aki a híreket konferálta föl és emellett moderálta-vezette a beszélgetést, átkerült az MTV-re, odahagyván így a hetente összeülő asztaltársaságot. Aczél helyébe Avar János, Juszt helyébe Dési János lépett (ült), így alakult ki az a mostanra meglehetősen stabilnak mondható kör, melyet időnként — hol kvázi műsorvezetőként, hol meghívott vendégként — csupán Németh, a Népszava főszerkesztője bont meg, mikor e koherens szereplőgárdából valamelyik résztvevő épp nem ér rá. Baloldali orientációjú, széles látókörű, tájékozott és tapasztalt emberek: műveltek, elemző hajlamúak — és korántsem tévedhetetlenek. Ezt persze maguk is pontosan tudják, s ennek ellenkezőjét nem is kívánják senkivel elhitetni. Élvezet őket hallgatni, na. Tényszerűek, felvetett témáikban relevánsak, mindamellett jó svádájú, jó tollú publicisták. Dicshimnuszból, úgy hiszem, elég is ennyi.

Hétfői nappal történt meg velem először, mióta csak hallgatom/nézem a műsort (holott 2001 óta teszem ezt), hogy vagy húsz perc után, bújtatott kritika gyanánt lekapcsoltam a készüléket, felálltam a székből, s meglehetősen rossz szájízzel dolgom után néztem, amiből estébe hajolva már olyan túl sok nem adatik. Mészáros Tamás miatt tettem. Amiatt a Mészáros Tamás miatt, akinek valósággal falom írásait, mert világosan és szabatosan, kopírozhatatlanul fölényes stílusban, olykor vitriolosan, olykor mesteri iróniával fűszerezetten ír, sosem dagályosan vagy kioktatón, hanem kerek, sokszorosan bővített mondatokban, ha kell, mely gondolatoknak a legvégén is tisztán érti az ember, mit olvasott az elején. Frappáns és találó. Mestere a szónak, a tények kezelésének és a logikának.

Amiben nem mester, az a tulajdon természete feletti uralom. Minden manír ellenére is kiütközött, nem egyszer, hogy Avar Jánossal nemigen szimpatizál. Nem csupán meglehetős sűrűn tetten érhető ellenvetései és legfeljebb másodpercnyi kamerasnittekben elleshető fintorgásai folytán, de nem egyszer hanghordozásában, olykor szófűzésében is. Nehéz az ilyet elkendőzni, különösen huzamosabb időn át. Avar nyilván tudta is, érezte is ezt a csak lengén leplezett antipátiát, mely személyét illette, mégis viszonylag jól tűrte a finom, célzott tőrszúrásokat, nem ugorva azokra. Becsületére legyen mondva, sosem viszonozta. Ezért is tűnt számomra érthetetlennek a hétfői eset. Mészáros Tamás olyan otromba fordulattal, olyan bárdolatlanul, már-már arrogánsan szólt oda Avar Jánosnak, hogy másodpercekig azon tűnődtem, az így megbántottat ugyan miféle erő tartja még ott a székben, a stúdióban. Nyilván abbéli meggyőződése, hogy egy intelligens ember, már egy olyan persze, aki magát annak tudja s tartja, nem pattan csak úgy fel, és nem hagyja faképnél élő adásban azt a társaságot, melynek ő amúgy oszlopos, még ha nem is minden résztvevő rokonszenvétől övezett tagja. "Éppen beszélni kezdtem..." — világosította fel Mészárost Avar, midőn egyazon lendülettel, épp ugyanabban a pillanatban vették el a szót Bolgár Györgytől, ám Mészáros úgy határozott, nem enged a negyvennyolcból, sem teret Avarnak, mert az neki épp nem volna ínyére. "No mert én is!" — vágott vissza kissé élesen, kezeit didaktikusba hajló mozdulattal feszítve egymásnak, majd zavartalanul folytatta mondókáját, mintha mi sem történt volna. Avar erre nyelt egy nagyot, lehunyta szemét, arca el is sápadt, el is sötétült kissé, és a stúdió addig viszonylag derűsnek mondható légkörét egyszeriben valami nyomasztó hangulat szinte a semmiből támadt feszes kényszere ülte meg. Még vagy három percig bámultam a képernyőt, de Avar kínos hallgatását, indignálódott magatartását látva inkább úgy döntöttem, ebből most ennyi is elég. Nem volt kellemes nézni, látni, ahogy se szó, se beszéd elmennek a történtek mellett: Bolgár is, Dési is.

Gyűlölöm az effélét, s ha tanúja vagyok, élből refüzálom. Miként most is tettem.

Mert ez nem volt fair, nem volt komilfo. Mészáros Tamás tán felülmúlhatatlan, ha kétségtelenül okadatolt események laza szövedékéből tézisek/hipotézisek köré szorosan feszülő logikai hálót kell szőni, ám úriemberként most leszerepelt. Nem is annyira kihívó, támadó jellegét tekintve volt igazán kellemetlen Avarra nézve az, amit művelt. Egyszerűen csak lekezelő volt és bántó. Magyarán: sértő. Nagyjából ennyi. És mikor valaki renoméján — mondjuk így: imázsán — az első makula megesik: ha a tételsorban, mely jellemét képezi, az első elem megdőlni látszik, az aztán megdöntheti gyors egymásutánban akár a teljes dominósort. S akkor odalesz egy mítosz. A viselkedni tudó gentleman mítosza. Az első elem pedig most hétfőn megdőlt. Kérdés, már ezután hogyan hat ez a tény a többire. Nem vált Mészáros Tamás egyszeriben ellenszenvessé, nem: ahhoz túl jó fej. Felfuvalkodott lett, s pallérozatlan modorban vágott vissza Avarnak, aki ezt nem érdemelte. A stílus az ember maga, tartják. Ha így van, Mészáros Tamással bizony bajok lehetnek. A helyében én minimum bocsánatot kérnék, méghozzá oly módon, ahogy a sértés is esett: kamerák előtt, premier plánban. Mivel nem néztem végig az adást, nem tudom, rádöbbent-e ennek szükségességére, eljutott-e a felismerésig, és végül megtette-e. Ha igen, sem lesz pusztán ez okból tárgytalan a kérdés — viszont akkor elmondható lenne, hogy korrekt módon retirált Avarral szemben, és a sajnálatosan odavetett sértésnek így némiképp élét vette. Ha viszont nem tette meg: ha el sem jutott a tudatáig, mit művelt Avarral, akkor Mészáros Tamás továbbra is remek elemző és publicista, viszont többé már nem az az ember, akinek én írásain és fejtegetésein keresztül megismertem. Ami nem tragédia persze, épp csak sajnálatos. Vagyis: kár.

Kiss Ernő rendőrtábornok a mai szép reggelen azon kapta magát, hogy már megint az érdeklődés homlokterébe nyomult. Autója meg egy másikénak a farába. Hmm, kimondottan meleg helyzet lehetett, még jó, hogy esetünkben csak kocsikról van szó.

Kiss főközeg most újságszerte háborog, és mellé koncepciót gyárt. Mindenekelőtt leszögezi, hogy ő aztán minden terhére rótt vétségben ártatlan. Hát ez csak természetes, akár a test szükségletei. Ez az esetében bizonyításra sem szoruló tétel volna hát a kiindulási pont, ergo a kályha. És hiába is próbálnak meg egyesek befűteni neki, siker e törekvésüket nem koronázza, hirdeti Kiss, mivel az ő renoméja nem kikezdhető. Hát az már tényleg nem — ebben egyetértünk. Rendkívül jól pergő nyelvével Kiss tábornok ezt követően azt a tökig valószínű szcenáriót vázolja az ő szolgálati ügyei iránt érthetetlen módon ily felfokozottan érdeklődő köznek, hogy azon a bizonyos iccakán elvetemült brigantik lovasították meg autóját, majd, folytatja egyazon lendülettel a tényfeltárást, valami átkozott hasonmást ültettek a volán mögé, aki aztán egyenest belehajtott abba a másik személygépkocsiba, majd meg elszelelt onnan. A cél nyilvánvaló, azt legalábbis a gyakorlott zsaru szimata eltéveszthetetlenül kiszagolja: bizonyos bűzönői körök pézécték ki maguknak a derék főrendőrt, s ily módon akarnák őt, a törvényesség egyik messze földön jegyzett élharcosát most ad acta tétetni.

Micsoda hőstörténet, istenem, már-már ballada. Már csupán egy erre csellengő kobzost kéne keríteni hozzá, aki ezt aztán lantot pengetve megénekelné. Hősköltemények vallanának róla, s szerte az országban közszájon élne a sztori, amint Kiss Ernő, az angyalföldi dalia, a váci úti hős, testi épségét sem féltve, öldöklő küzdelembe ront, hogy délceg termetével a sötét alvilág ellene fenekedő hatalmainak az ő személyes bátorsága láttán ugyancsak megriadt és szétzilált sorában törvényes rendet vágjon.

Ez olyan szép, istenem, hogy szinte poéta után kiált.

De mivel Kiss tábornok épp hogy az a típus és alkat, akit Horn Gyula legelébb is azért nyomott anno a csúcsra, mert végre talált egy még magánál is stöpszlibb muksót, s ennek módfelett (vagyis inkább: léc alatt) megörvendett, imigyen jutalmazva a delikvenst — hát ezt a dalia-verziót máris egy jó vastag cerkával kihúzhatjuk a forgatókönyvből. No nem a tábornokéval, ne-eem: az másra van hitelesítve... Miután pedig a hőst nem tupírozhatjuk, marad a cselekményszál boncolgatása, életszerűvé föstése. Ámde ez sem egy egyszerű menet, mindjárt meglátjuk.

Mindenekelőtt baj van a história alapját képező feltételezéssel. Ez abból a meghökkenésig ható fikcióból nőné ki magát — szemben a derék főszereplővel, akinek erre semmilyen viszonylatban semmiféle esélye sincs —, hogy Kiss tábornok, Angyalföld rendőrpotentátja valami olyan csúcsember volna, akit érdemes a szervezett bűnözésnek célkeresztbe fognia, rá lődöznie, még ha csak egyelőre képletesen is. Ez a félelmes féltörpe ugyanis legfeljebb ha egyszemélyes vízágyúnak alkalmas, mint azt egykor oly briliánsan bizonyította, igaz, ehhez előtte vagy félórán át itatni kell, azaz bevethetőségi akciórádiusza erősen idő-, csomózási technika- és pelenkafüggő. Ezt a verziót tehát szintúgy elvethetjük, de legalábbis erősen halványítanunk kell a forgatókönyvben képviselt hangsúlyát tekintve. Bármi közrendbeli folyó ügyre hogy Kisst kell rászabadítani, az kétségtelennek tetszik, viszont mindenhová azért még őt sem lehet becsatornázni. Holott nem ártana.

Ami pedig az éjszakában helyette száguldozó alteregó ötletét illeti, Kiss tábornoknak jókora adag önuralomra lehetett szüksége ahhoz, hogy ezt a szöveget legalább látszatra komolyan előadja. Hogy megóvja magát holmi kellemetlen látszatoktól, előtte talán még brunyált is egy kiadósat. De még így is rizikós lehetett. Biztos tudomásunk van ugyanis arról, hogy életében legalább egyszer már nézett tükörbe. Akkor meg... Bár a természet kedveli a tréfákat, tény, s parabolába hajló csínyei ismertek mindannyiunk előtt, na de Kiss főközeghez arcban hasonló merényletre valószínűleg még a mégoly tréfás kedvű anyatermészet sem ragadtatja magát egynél többször. Szerintem. Szóval ez is, mármint hogy e Földön akár csak egyetlen hasonmása is lehetne neki, meglehetősen valószínűtlen, hogy azt ne írjam már: életszerűtlen feltevésnek hat. És különösen annak, mikor azt feltételezzük, hogy az illető épp Pesten lődörög.

Marad akkor végső megoldásként az, hogy egy a tábornokkal alkatra azonosnak tetsző haramiát a szervezett bűnözés, minek a fickó nyilván zsoldjában áll, arra késztetett, hovatovább kényszerített — mert tekintettel a másolni kívánt fizimiskára, ezt csakis erős és hatásos presszióval lehet egy magára valamit is adó maffiatagnál elérni —, hogy maszkírozza arcát a Kiss tábornokéhoz megszólalásig hasonlóra, majd úgy exponálja magát egy kitervelt karambolban, a pesti éjszakában. Mondjuk a pesti éjszaka, gondoljunk bármit is felőle, sem elég mély és sötét depresszió az élet menetén ahhoz, hogy a földi létet azonos téridőben két Kiss tábornok terhelje — mégis a poén kedvéért tegyük fel, hogy erre a rejtélyre nincs más megoldás: valaki fogta magát, és orcáját Kiss Ernővé sminkelve akciózott. Az elmélet ott bicsaklik, hogy bár minden tiszteletem a maffiáé, én személy szerint nem tudok olyan keresztapai szemöldökfelvonást, feltétlen engedelmességre felesküdött emberében való csalódottságának annyira lejtmenetbe fordulón, oly vészterhes hangsúllyal nyomatékot adó nagyfőnököt elképzelni, ami, illetve aki arra tudna egy ép lélekkel bíró bérgyilkost, drogcsempészt, vagy egy tisztes leányfuttatót kényszeríteni, hogy az akár csak fél perc erejéig is Kiss Ernőnek látszódjék, ha már a pazarlón bőkezű anyatermészet ettől ab ovo megkímélte.

Az angyalföldi utakat járni — mely sikátorok hol vannak már a macskakőtől! — így hát még ma sem veszélytelen. Mióta az Úristen és Kádár János egyaránt levette óvó kezét a kerületről, csapás csapás hátán éri. Emitt hajdani gyárépületeket bontanak, tovább rombolva a már csak nyomokban kimutatható proletáregységet, amott plázák, bankok, multiverte bevásárló hodályok teremnek elő a földből, de mintha ez sem volna elég: Kiss rendőrtábornok is e körzetben végzi áldásos tevékenységét. Hiszen szükség van rá, na. Vagyis akkor a szükségét végzi. A köznek. Vizel mindannyiunk helyett, mindannyiunkért. Hajrá. Már egy fokkal jobb ez annál, mint mikor vígan autózik. Akkor ugyanis vélhetően nem kezd ehhez a mostanihoz hasonló magyarázatokba. Folyékonyan...

Jó, hogy Talmácsi megfontoltan küzdött: merészen, de érett versenyző módjára. Nem ült fel a kiélezett helyzetben néhány, meglehetősen kritika alá vonható húzásnak, melyet Faubel, a(z akkor még) szintén világbajnok-aspiráns csapattárs engedett meg magának, s amely minimum kétségesnek mondható manőverek ódiumát utóbb Gábor nyakába akarta volna varrni, állítván-sejtetvén, hogy hát voltaképp őt merészelték zrikálni, a saját pályáján vívott saját versenyén... Azaz, sugallta kimondatlanul is, mert hát áperté mégsem triumfálhatott ezzel a tétellel, spanyol pályán spanyol esélyest illik/illenék világbajnokká avatnia egy spanyol vezetésű csapatnak (az Aprilia az), de ha már egyszer erre élő egyenesben nem vállalkozik, legalább annak a nyavalyás kelet-európai potyautasnak volna kutya kötelessége, hogy nemhogy nem küzd gőzerővel a trófea méltó címzettje (vagyis: ő, Faubel) ellen, de még szép szerényen utat is enged neki, mikor ő méltóztatik megsárhányózni azt a kéretlenül előtte haladót. Szóval Hector barátunk ezt valahogy így képzelte — vagy ha nem is teljesen így, mivel annál józanabb elme kell legyen (őrülteket viszonylag ritkán engednek versenymotorozni), hogysem elhihette Talmáról, hogy az vígan integetve félrehúzódik majd, hogy ő tovaszáguldhasson, mindenesetre ezt interpretálta a nagyközönségnek valahány, a versenyt követően tett tapló megnyilvánulával, úgy mint: nem gratulálunk a győztes csapattársnak, holott a futamgyőzelmet (nem is méltatlanul) azért csak sikerült begyűjtenie, valamint hogy magunkat jelentjük ki kvázi világbajnoknak, sugallván, a másik valami stikli, valami nem egészen fair húzás révén juthatott csak fel az évadot koronázó csúcsra, mely pozíciót így nyilván bitorolja csak... Ésatöbbi. Kurvára röhejes mindaz, amit Faubel művelt, az meg egyenesen szomorú, amit nem.

Erre még csak rátett egy lapáttal a spanyol sajtó, szerte Ibériában, mikor azon csámcsogtak ezerrel, micsoda képtelenség volt nem Faubelt hozni kiemelt, preferált helyzetbe, ergo elsőszámú, kedvezményzett pilótává előléptetni s úgy is kezelni. Magyarán: szerintük Gábort még idejekorán Faubel mögé kellett volna sorolni, esélyek ide vagy oda. Mondván-állítván, hogy hát fordított esetben egy (feltételezett) magyar vezetésű csapat egy magyar zárófutamon, mely a világbajnoki elsőségről dönt, tutira a magyar pilótának kedvezett volna, s fütyül a sportszerűségre. Szép feltételezés, finom kis spekuláció ez a magyar mentalitásról, már úgy általában. Mindenesetre én ezt nem hiszem, és azt is sejtem, mi okból ragadtatták magukat a derék hispánok ilyen végletes következtetésekre. Alonsó, az ő derék fiuk, elbukott a Formula One finisében, ott Räikkönené lett a prím. Faubellel vigasztalódhattak volna, különösen, hogy otthoni versenyen izgulhattak a srácért — erre jön egy másik finnugor, ez a ki tudja, honnan szalasztott Talmácsi gyerek, és legyőzi Hectort. Mondjuk a történelmi előjel inkább ehhez a végkifejlethez szított, jegyzem meg halkan: Hectornak már Trójánál sem jött be minden, pedig kurvára adta a bankot. Szóval sem Alonso, sem Faubel. Még Nadal is akadozik újabban, de neki legalább nem egyetlen sansza adódik egy esztendőben, lévén sok torna, számos rangos kiírás. Akkor tehát Räikkönen és Talmácsi. A finn meg a magyar. Az ő diadaluk a latin vér felett. Utóbbié ráadásul épp Valenciában, hogy ha már egyszer lúd, hadd legyen az kövér. Kínos, módfelett kínos. Az északról szalasztottak szemlátomást jobban bírják talppal, reflexszel, és jobban bírják idegekkel. Kimiért veszettül szurkoltam, a szívroham határán vergődve izgultam végig Interlagost — és a csoda, a szinte csak matematikailag élő opció bejött. Ezt követően Talmácsi világbajnoki címéért szorítanom már kifejezetten a torta tetejére jutó hab lehetett csak. Végigizgultam, élveztem is, mert jó futam volt, közben a fehéredésig szorongattam az öklömet — és Talma megcsinálta! Jól csinálta. Ez igen, mondtam akkor boldogan. Igen. Világbajnok hát. Hál' Isten. Talma. Van hatalma.

Van azért valami, ami erősen szöget ütött a fejembe e gyalázatos (vagy inkább szomorú) Dominik-ügy kapcsán. Nem az, hogy a drágalátos édesanya tulajdon baromságával "húzta magára" a rendőrséget, csak mert valahány, még ép elmével kisüthető dajkameséből pont a legvalószerűtlenebbet találta a nyomozóhatóság elé tálalni, akik persze másfél perc múltán megérezték a sztori penetráns illatát: hogy ez a história annyira nem kerek, hogy kár volna nem odább cipelni. Úgyhogy nekiláttak kigöngyölni a reáliát abból a tökéletesen életszerűtlen maszlag-sztaniolból, amibe a jóasszony csomagolta...

Ami inkább megdöbbentett, az a felelőtlen magára-hagyásból eredő fatális balesetet követő magatartásuk, mármint az apáé és az anyáé. Egy harci kutya ha nekiront egy kétéves csöppségnek, aligha némán teszi, miként a gyermek sem hang nélkül tűri, hogy egy ilyen dög halálra marcangolja... Szóval a felügyeletet gyakorló szülő(k)nek se híre, se hamva nem volt, mikor a gyermek bebóklászott a kennelbe, és a kutya nekirontott. Ami azért azt a korántsem mellékes kérdést is fölveti számomra, hogy ugyan miként is volt megkonstruálva az az ilyen veszedelmes jószágokat elkülöníteni hivatott kennel, ha egy kétesztendős csemete ki volt képes nyitni azt. Ha pedig eleve nyitva volt... A nő és a férfi felelőssége gyermekük halálában mindenképpen megáll.

De ami a legborzalmasabb, az a felelőtlenül magára hagyott gyermek tragédiájának észlelését követő magatartásuk. Nem is az, hogy valami esztelen dajkamesével próbálkoztak, miközben megkísérelték eltüntetni a gyermek tetemét. Hanem épp ez utóbbi kitétel megkérdőjelezhetőségének megkerülhetetlen kérdése. Sem szomszédot, sem körzeti dokit, sem mentőorvost, sem az Atyaúristent nem próbálták meg a helyszínre riasztani, hogy hátha, hogy talán mégsem... Hogy a gyermek esetleg mégis él, élhet. Nem — ők saját hatáskörükben úgy döntöttek, Dominik egész biztosan meghalt. Nyilván avatott szakértői a témának, ha már a Colombo-i szintű rejtvényfűzésnek — az ezt követően előadott meséjük gyalázatosan alacsony nívóját figyelembe véve — alkalmasint nem azok. Ez azért még kemény vádakat hozhat az efféléktől már amúgy is túlterhelt fejükre. Ha ugyanis a szakértők a maradványok vizsgálata során akár csak egyetlen homokszemet is találnak Dominik légcsövében, tüdejében, ami megegyezik az elföldelés helyszínén fellelhetővel, vagy akár csak egyetlen olyan belső sérülést megállapítanak, ami kizárólag a föld alá küldve szenvedhető el, úgy semmi sem mossa le róluk annak vádját, hogy 1, bűnös segítségnyújtás-mulasztásban vétkesek; valamint, hogy 2, halálos(nak gondolt) sérülések ide vagy oda, de élve hantolták el a gyermeket. Amire nem is tudom, miféle bűnvádi tényállás áll meg. Kivégzés? Esetleg dicstelen bevégzése annak, amit az a kibaszott dög kezdett el? Fogalmam sincs, megmondom őszintén. Viszont kitüntetés aligha osztható érte.

Én az apa és az anya helyében most ugyancsak kutyául érezném magam. Hazug és egyben sánta kutyául, ami épp hogy nincs sehol sem elhantolva. Ehelyett szerencsétlen kisfiút, tulajdon gyermeküket küldték a föld alá. Élve vagy halva. Érdekes fajta az ember, én mondom, érdekes fajta. Habár... Legalább kegyeleti érzékük csorbítatlan maradt, és ez javukra kell szóljon. Mert, ugye, a gyermek hirtelenében terhessé lett maradványait akár még meg is ehették volna...

Ha már egyszer a kutya szájából, a tetemet ebek harmincadjára mégsem hagyván, kiszedték.

Frivol is, triviális is. Nemkülönben röhejes, ez viszont már más tészta. Elhunyt Horn Gyula — adta hírül Magyarország kedvenc napilapjának internetes kiadása tegnap este, igaz, csupán néhány perc erejéig, majd aztán eszök nélkül vették is le/vissza onnan, mert egyszeriben csak kérdőjelek tengere érkezett hozzájok az éteren át, miközben végre saját fejüket is használva, némiképp gyanakodva megsejtették, hogy talán eléggé el nem ítélhető módon feledni látszottak a hiteles és korrekt újságírás első számú szabályát: egy forrás nem forrás, az csupán füles — legfeljebb. Két, egymástól (lehetőleg, illetve viszonylagosan) független forrás ugyanazzal az információval: na, az már hírgyanús értesülés. De ahhoz minimum kettő szükségeltetik...

Siettek, hazardíroztak, kapkodtak, bakiztak, buktak. Megesik, olykor még a legnagyobbakkal is. Tudnék mesélni... Khm. A szerénységem, ugyebár.

Mármost ami az eset érdemi, tehát a hírlapírástól meg lapszerkesztéstől független részét illeti, az annyira komolytalan, hogy érdemes róla komolyabban is beszélnünk. Kinek halálhírét keltik, tartja a népies szólam, az sokáig él. Tán Horn Gyula az egyetlen élőlény a Földön, akire e szólás feltételi és konzekvenciális oldala parallel nem áll. Életmódját, szocialista eszméktől és más egyéb, (hogy is mondjam csak?) korántsem a koherens világnézetek körébe sorolható eszenciáktól való átitatottságát ha tekintjük, alighanem az is csoda már, hogy egyáltalán lézeng még itt és lélegzik. Horn, noha a la exteriőr politikus, valójában viszont szeszkazán. A szocik meg, persze, akik kitartóan látogatják — szépemlékű Berijánk is az utolsó utáni pillanatig lefetyelt Joszif Viszarijonovics erősen hűlő hátsójában: nem mert annyira hűséges alkat lett volna, hanem mert tapasztalt rókaként belekalkulálta a képletbe, hogy hátha még magához tér a nagy ember, és utolsó parancsszavával esetleg kiad valami olyan, rá nézve is kellemetlen utasítást, amit valami eszement meg képes lesz végre is hajtani —, na, szóval a betegágyánál libasorban vizitáló szoci notabilitások meg küldözgetik most vég nélkül a verbális kommünikéket, miszerint a vén trottynak semmi komolyabb baja nincs; ugyan kapott valami könnyed kis tüdőgyuszit a Gyuszi, de hát vasból van ő, akárcsak az ágy, amit nyom: kiheverte, tutira fel fog épülni. Na ja. Ha olyan hatékonysággal, mint anno a szocializmus, mit oly veszettül propagált egykor, úgy jobb is, ha már most nekifognak emeszpéék még a fekete ravatalnál is rőt könnyeket fakasztó gyászbeszédek mihamarabbi megírásához...

Horn Gyulával egy korszak száll sírba — látatlanban is megelőlegezem, hogy ez a passzus ott elhangzana. El kell hangoznia, nincs kegyelem. Egy világ dőlne össze nyugdíjasékban, ha valaki el nem sütné ezt a politikai malasztot a(z egyelőre elodázott) temetésen. Nincs is mi különösebbet mondanom erre. Ex nihilo nihil, talán csak ennyit mindösszesen.

Most pedig félre Horn Gyulával. Én, ha bárki halálhíremet költené, s az vissza is jutna hozzám, hát jót derülnék. Ha e hír feletti megrendülésében valaki felhívna, hogy esetleg tőlem magamtól tudakolja élőben, tényleg meghaltam-e, ahogy azt a hír állítja, tüstént megnyugtatnám, hogy igen, habár semmi egetrengető különbséget a két létezési módozat közt nem észlelek, talán csak egyet: addig, míg éltem, nem hivogattak efféle marhaságokkal.

Téma lezárva. Így aztán folytatom.

Horn Gyula a homo politicusnak az az egyede, aki leginkább ama MDF-094 rendszámot viselő, kivilágítatlan tehergépkocsi hátsó frontján mutatott a legjobban, különösen, ha megmaradt volna szerényen kétdimenziós állapotban. Nem így történt. Talán okkal nem. Okkal, adatokkal. Mint sogenannte államférfit nem tudom őt indulatoktól mentesen megítélni. De hogy mint ember már évek óta nem volt képes úgy mikrofon elé állni, hogy ne szőjön bele a mondókájába kéretlenül is valami egetrengető baromságot, sem hogy ne kelljen bizonyos mondatain félórákat töprengeni, hogy ez most ugyan mi a faszt akarna jelenteni — mindezek nem tették előttem személyét az abban az időszakban létező önmagánál, mikor épp hatalmon volt, sem szimpatikusabbá, sem elviselhetőbbé. Nincs ennek az életnek már dolga vele egyéb, állítom, mint hogy végre hátat fordítson neki. Ez a kíméletlen, közönyös cinizmus nem volt rám jellemző korábban: menetközben sajátítottam el, nem is akárkitől ellesve. A fátum lassacskán beérik, az egyenlet maradványértékei tovább már nem fluktuálódnak, az anomália egy új ismeretlent léptet be a képletbe, miközben a konstans értékek képezte hányados visszatér a forrásba... Horn Gyula eltávozik majd, a világ meg megy tovább a maga útján, és hát nem mindenki fog a szívéhez kapni, vagy akár csak könnyet ejteni e gyászon. Qualis rex, talis grex. De persze éppúgy megeshetik ez fordítva is. Könnyedén.

Gyalázat, amit írtam, hitványság, amit gondolok. Ámde tényleg így tartom, azaz e tárgyban őszinte vagyok. A botrányos szavak feszességét pedig még kínrímek sem oldhatják fel. "Eb, szelindek kapar-é? Biz' ez kutyakabaré." Ja.

Az OMV nem adja fel. Értelmetlen, nemkülönben szokatlan is lenne részéről, ha feladná. A MOL viszont kitart a maga pozíciója mellett, melybe még a júniusi felvásárlási attak idején helyezkedett, és most makacsul ellenáll.

Az OMV erősködik, mivel gazdasági előremenekülésének egyetlen számba jöhető, hathatós módja ez a tőkepiaci szimbiózis lenne, lehetne. Már ha a MOL és a kormányzat, tágabb értelemben: a magyar piaci folyamatok és a törvényhozói szándék ezt hagyná. De nem akarja és nem fogja hagyni neki. Az erre fókuszáló törvénytervezet már a parlament előtt fekszik, és aligha akad majd képviselő, aki ne az igen gombra vetné rá magát szavazáskor. Ezt a labancoknak! Még mit nem...

Az OMV-MOL egyesülés csupán az osztrák félnek hozna a konyhára, ezért erőltetik ezerrel. A MOL-ban több a potenciális lehetőség – az OMV pénzénél van bár, de lendülete kifulladóban, mozgási lehetősége csekély. Vagy időt (és életet) nyer egy ilyesfajta akkvizícióval, vagy nem is oly sokára ő maga válik célkeresztbe fogott vaddá. Persze kétségtelen: ez a sors a MOL-t éppúgy elérheti, sőt. De ha már ki kell vérezni, ha el kell bukni, hát ne egy vele azonos erőben, súlycsoportban lévő versenytárs kapja el, hanem legalább egy nagyságrenddel nagyobb, szívósabb, hatalmasabb. Egy olyan Exxon méretű fenevad, az igen. Ne pedig egy picsányi OMV.

Moldova egyik kisregényében jegyzi meg a céltudatosan ledér életet folytató hölgyszereplő: én soha nem a főnökömmel feküdtem le, hanem mindig a főnököm főnökével. Erről van szó, kérem. Csak így lehet előre jutni. A főnök, mármint a közvetlen tehát, akármit kapjon is, a maga posztját csak nem oszthatja ki, de az ő főnöke ezt már vígan megteheti, miután újfent elélvezett. Ha a MOL belemenne egy OMV-vel való egyesülésbe, ráadásul úgy, hogy annak feltételeit javarészt az osztrák fél diktálná, azzal egy zsákutcába fordulna. Tudják ezt a Lajtán túliak is, de ők az utcát lezáró tűzfal áttörését a MOL fejével hajtanák végre, ehhez kellene nekik a magyar olajcég. Ebben számunkra nincs túl sok fantázia. A MOL jó eséllyel tovább bírja alanyi jogon és saját lábon, mint fogja az OMV, ha egy kapitális csúcsragadozó e területre orientálódik és itt vadászatba kezd. Jöjjön az bár keletről, vagy akár nyugatról. Egy falásra lenyelik az osztrákokat, ez nem vitás. Miképpen lenyelik majd a MOL-t is, az sem kétséges, de. De csócsálás meg fölfalás közt is lehetnek különbségek. Nem mindegy, hogy egy oroszlán ugrik a torkomnak és csap le egyetlen, bivalyölő mozdulattal, vagy egy piranha tépdes órákon át, kitartóan, várva, míg elvérzem, és egyáltalán: míg falatnyi hús marad a csontjaimon. Az OMV erőltetett hadmozdulatai inkább ez utóbbira hajaznak.

Olvasom ezt az elképesztő (szakmai) profizmusra és egyben ezzel valami elképesztő (lélektani) dilettantizmusra valló eljárási tervezetet, melynek értelmében, már ha foganatosítják valaha, az amerikai vámszervek a lehető legrészletesebben átböngészhetik valahány, külföldre utazni szándékozó (értelemszerűen: amerikai) turista csomagját, s nem csupán szemrevételezhetik, ugyan miféle gyógyszert, borítékot, rúzst, óvszert, babafotót cipel is az magával külföldre, de mindezen adatokat másfél évtizeden keresztül meg is őrizhetik. S alkalomadtán kutathatnak benne, visszaidézhetik, hivatkozhatnak rá. Ők igen, az érintett nem.

Nincs is szebb tempó annál, mikor egy demokrácia védekezik. Kár, hogy eszköztára semmiben nem tér el azokétól, akik ellen ezt teszi. E tekintetben nem futnak párhuzamos síkok, világok. A törés-, illetve metszéspontokban meg jórészt ártalmatlan, kiszolgáltatott közemberek állnak. És csak pislognak, ha ugyan hagyják nekik.

Ilyen a történelem, ilyen a civilizáció. Ilyen a globális békeharc.

De azért ez mégis abszurd kissé, mármint ez az újdonsült ötlet. Logikus, talán még életszerű is, épp csak ésszerűtlen s ily módon elfogadhatatlan. Maholnap még arról is számot kell tán adjak — már ha, tegyük fel, amcsi állampolgár volnék, és épp külföldre utaznék —, hogy külföldi utam során kivel találkoztam, azzal mit beszéltem, és egyáltalán: külhoni tartózkodásom idején miféle mindennapokat éltem, s azt is miféle életvezetési gyakorlat mellett. Mikor jártam ki retyóra, hányszor fingottam bele a vécécsészébe, s ez miféle rejtjelet továbbított a velem konspiráló ellenségnek... Szép jövő, jó jövő, élhető jövő. Nem figyel a Nagy Testvér, de nem ám, kurvára nincs hozzá sem idege, sem kapacitása, hála Orwellnek, aki mindezt Istennél kijárta. A Nagy Testvér mindössze arra kér, buzdít, s ha teheti, kötelez, hogy magad adj számot valahány tettedről, szándékodról, indíttatásodról. S hagyd rá az elemzést. Ő ért hozzá, míg te nem.

Namármost. Amondó volnék, ez hatalmi túlreagálás, lassan már túlkapás. Jenki lélek talán elviseli, hiszen eleve ilyen érában és szinten szocializálódott (vö.: oklahomai bigott trampli), de ha neadjisten ezt a szépreményű gyakorlatot, annak otthoni sikere után, az USA ki akarná terjeszteni a külföldiek beléptetésére is, aztán apránként az egész qrva világra, végtére is a globalizáció korát éljük — akkor bizony komorabb olvasatot kap az, ami innen nézve egyelőre röhögésre késztet csak, miszerint úgy kell a fene demokratikus amcsiknak, élvezzék csak a maguk fasza rendszerét.

Hathatós ellenszert keríteni ez ellen, ha egyszer az állami hatalom így akarja, meglehetősen strapás menet. Emberjogi szervezetek most persze rúgkapálnak ezerrel, hogy ez nonszensz, disznóság, meg hát különben is. Diplomatikus érzékkel megáldott emberek fakabáték térfelén is fellelhetők: engednek majd pár apróságban, gondolom — mondjuk, hogy a pipere közé hajtogatott keszkenőt nem vegyelemzik, csupán 3D képet készítenek róla, a retikült sem szaggatják miszlikbe, legfeljebb a legapróbb flakkig kirázzák annak tartalmát s lajstromozzák... Kitalálnak valamit, borítékolható, de hogy előbb-utóbb lenyeletik a közzel a békát, az hétszentség. Nem fognak visszakozni, ha már egy rögeszme megfogant bennök.

Egyetlen megoldás kínálkozik erre: a civil ellenállás. Nem közvetlenül, hanem áttételesen. Mivel motyók, szütyők meg mindenféle kabalisztikus semmiség híján modernkori komfortérzethez szokott ember nem ruccan ki külföldre, tehát ebből az irányból az eljárást nem lehet holmi polgári engedetlenséggel, illetve passzivitással erodálni, én azt mondanám, kinek-kinek otthon kellene maradnia. Nem sokáig, legfeljebb két esztendeig. Két jó hosszú szezonon át egyetlen (vagy csak minimális számú, mert renitensek azért mindenütt akadnak) amcsi se lépje át hazája határát, legalábbis turisztikai célzattal semmiképpen. S ha ez megtörténne, akkor mint hatás és példa hamar átgyűrűzne, már csak gazdasági hatásai révén is, egyébb társadalmak polgárainak utazási mentalitásába, jócskán alakítva ebbéli hajlandóságukat.

A megcsappant bevételű, esetenként csődközelbe kerülő vendéglátó- és szállodaipar, valamint az idegenforgalomra mint többé-kevésbé biztos bevételi forrásra épülő, támaszkodó és azzal kalkuláló rétegek pedig addig basztatnák saját kormányaikat, míg azok neki kellene hogy feszüljenek Washingtonnak, hogy talán mégsem addig az eddig. Bár az is igaz, hogy ha békén ülnének odahaza a jenkik, s ily módon passzívellenállnának, úgy az egyebütt elköltendő zsozsót, jobb híján, odahaza szórnák el, ergo az amcsi gazdaság még ki is lenne segítve, és ezt az egészet, mármint egyenlegét tekintve, csak a külföld szívná meg. Mondjuk onnani nyomásgyakorláshoz alapnak ez is pont elég volna.

Azt persze nem lehet elérni, hogy erről mint gyakorlatról, eljárási rutinról, ha már egyszer komolyan felmerült, az amerikai hatóságok lemondjanak. Amit el kellene érni, annyi mindössze, hogy ne törvényesíthessék. Hogy legalábbis egy kvázi metódus maradhasson, tehát amolyan féllegális titkosszolgálati akciórádiuszba kerüljön át, és ha valahol kibukik, hát legalábbis megizzadjon az a hivatali szerv és alkalmazott, aki véghezvitte. Többet, szebbet úgysem lehetne remélni, elérni ennél. Mert ha a hatalom begőzöl, önvédelem címén mindent jogosnak tart. Ennek jogosságáról sem lehet vitatkozni vele, mert úgy véli, tartja, abban ő a szakértő, mindenki más kívülálló csupán, s legfeljebb ha kukacoskodik. Erre nincs orvosság, ez a szerepfelosztásból következik. Egy hatalmi gyakorlatot maximum arra lehet szorítani, hogy ne melldöngetve, hivalkodva basztassa polgárait, hanem lehetőség szerint suba alatt ténykedjen. Minden más csupán illúzió.

Forradalmi helyzetet kívánnának kizsarolni, illetve hát belebeszélni a társadalomba, mint szűzbe a gyermeket, egyesek, akiknek szemlátomást marhára fáj, hogy nem az ő embereik vannak hatalmon. Nos. Az ő embereik, illetve mindazok, akiket annyira preferálnának, pedig azért nincsenek most hatalmon, mert nem nyertek választásokat. Tudják, azt a négyévente előfordulót. Nem is egyet nem, hanem immár sokat. Nyerni amúgy azért nem nyertek, mert nem hazudtak olyan ügyesen, mint hazudtak volt a jelenleg regnálók. Bizony, ezen is múlik, múlhat. Hazudtak ugyan amazoknál méretesebbeket, ám az annyira átlátszó blöffnek bizonyult — közönséges szóval: humbugnak —, hogy még a szédíteni, kábítani vágyott jónép is azonnal átlátott rajta. Hát ezen múlott. Sokat akart a szarka, de nem bírta cérnával.

A hatalom ezüstje a párkányon csillogott, épp csak ott volt előtte a bezárt ablaküveg. Merész röpte volt, amit láthattunk a vesztesektől: nagyívű, jól kiszámított — azután meg méretes felkenődés. Mert hát az ablaküveg is átlátszó, s nem pusztán metaforaként.

Ami pedig a most megkiáltott forradalmi helyzetet illeti, az egy tragikomikus balfaszság. Ezek a csókák rendszeresen egybeverődnek, árpádsávos szövetek lobogtatása közben óbégatnak, kántálnak, rikkantgatnak mindenféle jogi, alkotmányjogi, illetőleg történelmi képtelenséget, és miután jól behergelték magukat, egymást — vagy sem —, két "elkúrtad" közt megállapítják, épp forradalmi a helyzet. Vagy sem... Az ő forradalmuk agyi diszfunkciókon generálódik, és jó eséllyel vagy egy őrszobán, vagy egy jól kipárnázott, erősen vendégmarasztaló helyiségben fog hamarosan végződni. Elvonulásukat, kivonásukat a színről pedig általuk jól megszolgált közröhej kíséri majd. Ahogy dukál.

Ugyanis egy olyan országban, egy olyan társadalmi közegben, ahol az emberek nagy része nem érzi magát sem egzisztenciálisan, sem a politika részéről végképp fenyegetettnek, ad abszurdum: végveszélyben lévőnek — magyarán: mikor a puszta életén kívül azért van még mit veszítenie —, akkor abban az országban legfeljebb egy eltökélt kisebbség (ismétlem: ki-sebb-ség) óhajtana csak radikális változásokat, de ha mindezt a többség tevékeny támogatása híján kívánná végrehajtani, azt tök egyszerűen felforgatásnak, felfordulásnak hívjuk, nem forradalomnak. Ennyi.

Forradalomnak hívjuk azt a társadalmi felfordulást, mely az adott (keletkezési) pillanatában szintén törvénytelen, de mert elkeseredett emberek tömegei vonulnak fel és szegülnek szembe a törvényes rend fegyveres osztagaival, a sok lúd disznót győz elv alapján előbb-utóbb diadalra viszik ügyüket, és elsöprik a regnáló kurzust. Vérrel és vassal, törvénytelenül. De mert minden társadalom hosszú távon a rendben érdekelt, és mert az emberi élet mindennapjait nem különleges, hanem kutya közönséges (ergo: átlagos) menetben kívánja terelgetni minden józan polgár, így aztán a győztes revolúció is csakhamar átveszi mindazon eszközöket, melyet az emberi természet és a szokásjog gyakorlata ehhez szab és rendel: magát nyilvánítja ki alkotmányos origónak, törvényeket gyárt, karhatalmat és hadsereget állít fel, belső szervezetei révén, ha nem is nagyon propagálva ezt, de éppúgy megfigyeli saját polgárait stb. De persze mindenekelőtt legitimálja azt a törvénytelenséget, ami révén hatalomra került, hogy törvényes (és élhető) rendet építsen fel rá. Teljesen logikusan... A metódus örök.

Aki az utcán randalírozik, tör-zúz, karhatalom ellen fröcsög, vérmes, túláradó szavakkal ágál a fennálló törvényes rend ellenében, vagy avítt, végképp atavisztikus tanok mentén kívánna hazát menteni, társadalmat építeni, az, ha a társadalmi többséget nem tudja maga mögött felmutatni s ha kell, fel is sorakoztatni — az az ember nem forradalmár, az hőbörgő bolond. Simább esetben egyszerű briganti. Elmeállapotára olykor még jótékonyan is hathat az a sugárban rázúdított hideg víz. Csak mert legalább néhány perc erejéig magához tér attól. Nem válik hátrányára. Még mielőtt tök feleslegesen belelovalná magát abba a tévképzetbe, hogy ő most itt csakugyan forradalmat csinál.

Nem — jelentem tisztelettel: nem. Mást csinál. Zűrt, balhét, szakadt, tré bohózatot. De legkivált hülyét, éspedig magából.

A Magyar Gárdával, annak alapítási gondolatával, nyiltan felvállalt szellemiségével – hogy finoman fogalmazzak most – egyet nem értőket figyelve valamit kifejezetten nem értek. Az, hogy áperté kijelentik erről az alakulatról, hogy paramilitáris meg fasisztoid, oké, mert hogy az. Hogy obégatnak felőle egy sort, mondván, aláássa a társadalmi békét, megrendíti a demokrácia alapértékeibe vetett hitet (ami, fűzzük egyből hozzá, eddig sem volt egészen makulátlan), kikezdi a köztársaság alapját – még az is elmegy, sőt helyeslendő, mivel igaz. Csak az nem megy a fejembe, miért kell ennél a pontnál megállni? Leblokkolnak? A kérdés  súlya s jellege tán föl sem vet valamiféle hogyan továbbot? Tiltakozni van merszük antifasisztáéknak, cselekedni viszont már nincsen? Mikrofon előtt bátrabbak vagyunk, mint a(z amúgy megvetett) Gárda arcvonala előtt?

Vegyük szépen sorra az eseményeket. Alakul egy csinos, olyan fekete keretlegényesen divatos egyengúnyába magyarított testület, melynek tagjai honvédelmi kötelezettségeik sorába az önvédelmi és küzdősportok erőteljes elsajátítását, valamint a célirányos lődözést is fölveszik. Félreértés nehogy essék, a Jobbik politikai égisze alatt verbuválodik az egyelőre még kisded regiment, ám a rekruták száma hamarost bővülhet, hiszen okt. huszonharmadikára – micsoda elképesztő analógia! – majd ezernyi aspiráns áll (egyenruhába) ugrásra készen, hogy aztán semmi hivatalos történelmi egyház által el nem ismerten őket is honmentő szittyának szenteljék föl. Talán még feledés jótékony homályába veszett honvédelmi miniszterek is kerülnek majd egy-egy rapid dörgedelem erejéig a jeles alkalomra. Kéznél hát a had, a kiválasztottak hada, hogy alkalomadtán nemzetet mentsen, mitől Isten óvjon. Márminthogy az alkalomtól is, de meg tőlük maguktól is.

Mondám, egyvalami csak nem hagy nyugodni. Mikor ilyen szép, kifejlett állapotában borul szemünk láttára virágba az újmagyar fasizmus dicső hajtása, miért nem alakulnak éppoly törvényesen és éppoly dicséretes buzgalomtól hajtva baloldali, antifasiszta portyák is, szintúgy egy vezérkar alá fogva? Nincsen merszük ehhez? Nincsen eszük ehhez? Félnek tán a weimariasodás tettleges változatától? Vagy pont elegendőnek vélik/tartják csupán szájjal óvni az alkotmányos rendet, a köztársaságot? Botor fölény ez, ha így van, és rátarti vakság. Mert én meg azt mondom: szavakkal még soha senki nem állta útját semmi romlásnak, rombolásnak, hitványságnak. Lehet, hogy ebben az elanyátlanodott országban virtigli munkások (vö.: proletárok) már nincsenek – TGM szerint ugyan akadnak dögivel, ám én valahogy egybe sem botlok soha –, de józan felfogású, markos emberek azért csak akadnak még, s ha igen, azoknak öklük is kell legyen, úgy hiszem. Aki veszedelmet idéz, vállalja is, mikor az fejére jő. Nem: én nem vallom, mert ennek a mostani szerveződésnek veszélye láttán nem szabad vallanom azt a teszetosza nézetet, hogy végtére is jó a fasizmus, ha kicsi, ha puha. Szerintem semmilyen formájában nem jó; hadrendbe állt, tettrekész, bevethető minőségében pedig aztán végképp nem.

Hát oly messzi korok félelme volna, mikor ártatlan, csupán hétköznapjaikat élni próbáló emberek puszta lét függött egy-egy nemzetét imigyen féltő alak eszejárásától, éppeni kedvétől, magatartásától? Okvetlen meg kell várni, míg majd a rém újból tüzet okád ránk? Nem elégséges késztetés az önvédelemre az, mikor látjuk, hogy ismét felüti a fejét? Könyörgöm...

Aggódnak egyesek marhára, hogy bármi ilyesféle kísérlet – hogy tehát a most alakult gárdáéhoz hasonló képességekkel rendelkező ellencsapatot képezzenek baloldalról – polgárháborús (értsd: nyilt, fizikai erőszakkal fenyegető, alkalmanként akár még fegyveressé is fajuló) konfliktusig eszkalálódhat. Igen, a pakliban ez benne van rendesen. Ám én inkább tartok egy radikális politikai oldal fegyveresen is fellépni képes csoportosulásának önmagában való létezése veszélyétől, mint ha a társadalmi ellenoldalon is léteznék egy potenciális ellenállásra képes, az előzőhöz hasonlóan felszerelt, viszont karakterisztikáját tekintve homlokegyenest ellenkező előjelű testület. Mert mikor emezek felvonulnak, válaszul rá felvonulhatnának amazok is. Bárhol öntevékeny honvédelembe kezdenének azok, ott rögtön megjelennének ezek is. Kutyaharapást szőrivel... Ha emezeknek totálisan törvényes (s egyelőre még nem törvényesen totális) a ténykedése, úgy jogilag helytálló kell legyen amazoké is. Vagy – egyiküké sem az.

Egy polgárháborús – ha csendes, ha hangos, ha hideg, ha forró – szembenállás iszonyatosan hálátlan szitu, tudom, s a köszönet a legkevesebb benne. De egyvalami tekintetében mégiscsak reményt keltőbb: kétesélyes. Míg mikor csendben, hogy azt ne mondjam már: gyáván, önmagunkat áltatva és másokat hitegetve hagyunk egy a Magyar Gárdához hasonló rémséget a fejünkre nőni, az egyetlen reális outputtal bírhat csak. Még csak túl sok fantázia sem kell a kitalálásához. Ugyanis ki van próbálva, hová s mire vezet, és történelmi tapasztalatért sem kell épp a szomszédba menni.

Nem voltam rest, elolvastam a Magyar Köztársaság mai nappal is hatályos alkotmányát. Semmi meglepőt nem fedeztem föl abban, amit ne a józan ész diktálna. Állami föladatok ellátására rendelt fegyveres testületek tekintetében két térfél létezik. A hadsereg munkája meg a rendvédelmi karhatalom, azaz a rendőrség feladatköre. Ezen túl slussz, semmi. Nincsenek társított szervek és föladatok, nincsen állami hatáskörbe tartozó, de legális szervezettel még le nem fedett műveleti tevékenység. Opcióba, politikai árendába tehát nem adható semmiféle nemzetvédelmi föladat, mindnek van már gazdája. Békeidőben a rendőrség a belföldi közrendet, a hadsereg a külhatalmak felőli államintegritást vigyázza. Nincs tehát fehér folt, amit hirtelenében satírozgatni kéne. És ha valaki tök civilként, régen devalválódott gondolatok és ideológiák mentén most harcászati készségeken alapuló honmentés után vágyódik, az csak ölje szépen minden ebbéli ingerenciáját számítógépes játékokba. Az egy virtuális cécó, abban virtuskodhat. A szomszédját viszont hagyja békén. Az ugyanis él. Hozzá még vele, az ún. nemzetmentővel egy hazában, egy jogon, és szám szerint éppúgy egyetlen életet. Ez az, amit kéretik nem feledni.

Erős gyanú meglehetősen sok mindenről támadhat az emberben. Ritka — mondhatni klinikai — eset az, mikor bármi kérdés kapcsán mindig ugyanarra a gyanús jelenségre gondolunk. Folyton-folyvást, szakadatlan. Csurka István, a nemzet színműírója van így a zsidókkal. Rá, ha a szekrényt kinyitja is, nem csontvázak, legfeljebb zsidók dőlnek, akkor viszont tömegével. Valahányszor körbetekint és közelemez egy sajátosan nemzeti-magvasat, vészterhes konklúzióit kivétel nélkül a zsidókra mint eleve kárhoztatandókra futtatja ki. Tán másra nem is fussa már neki.

Olyan ő — ugrik be nekem régről — mint A beszélő disznó címet viselő Moldova szatírakötet egyik prominens írásában, ami egy humanoidra alakított computer kálváriáját írja le, találóan jellemezve abban a szocialista magyar hivatali és közállapotokat: a stiklik, bejáratott kiskapuk és az urambátyám-viszonylatok felemészthetetlen tengerét, szereplő újságíró. No, ebben a szatírában ennek a csak mellékfiguraként tengődő zsurnalisztának minden cikke, glosszája, szösszenete, mi csak betördelésre került a lapban, kivétel nélkül arra futott ki, hogy bezzeg a körzeti orvosok így, bezzeg a körzeti orvosok úgy. Felelőtlenek, közönyösek, gépiesen munkálkodók, seftesek satöbbi. Minden írása végén egy jókorát rúgott beléjük, ha időjárásról volt szó, ha betakarításról, ha téeszcséről, ha külpolitikáról, mondjuk egy afrikai diktátor eszement tombolásáról. Abban is a körzeti orvosok lettek a bűnösök, naná, mert nekik kisebb gondjuk is a szegény kongói nemzet vérzésénél nagyobb. Szóval, ha esett, ha fújt, rendre a körzeti orvosok voltak a hibásak.

Szegény Csurka is így lehet a zsidókkal. Keríteni kéne számára legalább egy körzeti — bocsánat: házi — orvost, aki ha felületesen is, de diagnosztizálja végre ezt a kiismerhetetlen kórt, mi az nemzeti radikális agyat ily vészes mértékben sorvasztja. Mármost két variáció lehetséges. Vagy ő maga, tehát Csurka is zsidó, s azért véli ennyire jól ismerni amazok gondolatvilágát, késztetését — vagy halvány segédfogalma sincs arról, valójában eszik-e avagy isszák azt a fogalmat, hogy zsidó, ergo kisujjából szopott tévképzeteit öli csak sztereotíp elméletekbe, s azokkal házal. Demokráciánkban bizonyos (tág) határok között megengedhető még az efféle is, épp csak nem stílusos, nem elegáns, mint ahogyan végképp nem szerencsés. Igaz, bizonyos körökben ugyancsak honorált tempó az a fékevesztett szájhabzás, amit művel, ám ezen hivatkozott rétegek pont hogy nem tartoznak a potens véleményt formálók körébe. Sem idehaza, sem másutt. S mely igen nagy szerencse az, hogy nem...

A Moldova-írás egyik szőrmentén érintett slusszpoénja amúgy, hogy mikor a panama résztvevőinek szorulni kezd a kapca, kapkodnak fűhöz-fához, mentenék a menthetőt, s valami jobb híján kiötölt tervükben szerepe lenne egy orvosi papírnak is. De hát az említett újságíróval való kapcsulatuk a Napnál világosabb, s a körzeti orvosok mindegyike kéjes örömmel tagadja meg, hogy a cipőtalpát éveken át rajtuk próbáló firkász brancsának segítsen. Szó mint száz: ha áttételesen is, de van igazság a Földön, s én Csurka István helyében nagyon-nagyon óvnám egészségemet, nehogy az a kellemetlen, faramuci szitu adódjék elő, hogy bármi krónikus nyavalyáját esetleg Izraelben lehessen csak hatékonyan kúrálni. Mert akkor leszen ám nagy jajgatás, fogaknak csikorgatása — és leszen meghasonlás is, szégyenkezés, netán önmarcangolás.

Persze csakis abban az esetben, ha ez a túlsúlyos bohóc akár csak egyetlen szavát is komolyan gondolja. Amit azért a lelkem legmélyén erősen kétlek. Merthogy ennyire korlátolt szerintem még alanyi jogon sem lehet anyaszülte.

Basznak az utasokra. Nem is annyira a 14-esen történt haláleset példázza ezt, mert az egy fatális pech, egyéni tagédia. Inkább mutatja egy mai eset. Speciel ugyanazzal a járattal, azaz a 14-essel utaztam a Domustól egészen Rákospalota-Újpest MÁV-állomásig. Újpest Központban fölszállt egy BKV-egyenruhában feszítő faszi, mokány, markos ürge, és letelepedett a hármasra alakított – kettős ülés szemben egy egyessel – székcsokornak a tuti monogám utazást biztosító helyére, menetirányban. Fagyit nyalogatva szállt föl, és ezt a gasztronomikus folyamatot a villamoson sem szakította meg. Alkalmasint a Harangvirágból szerezte, tekintve, hogy az Orosz cukrászda most vagy három hétig zárva tart.

Három megállóval odább egy amolyan turista kinézetűre maszkírozott városlakó lépett ebbe a kocsiba, melyben a BKV-s háborítatlan nyalogatta a fagyit. Végigment az egész szakaszon, majd furán fintorogva letelepedett a kettős ülés kívülebb eső részére, szélre, félig-meddig szembefordulva a három gombócába feledkezett egyenruhással. Érdekelt, frissen csatlakozott utasunk meddig állja meg, hogy ne szóljon oda neki. Száz méterig ha bírta.

– Bocsásson meg, látom, egyenruhában van – kezdett neki végtelenül udvariasan emberünk. – De járművön nem szabad fagylalttal utazni. Ezt alighanem Ön is tudja.
A BKV-s nagy lustán rátekintett. Sem meg nem haragudott, sem el nem mosolyodott. Szemlátomást nem érintette meg valami mélyen a téma.
– Sok mindent nem szabad... – dörmögte elégedetten, amiben persze tény szerint igaza volt. Még egy nyalás, amolyan túltengő élvezettel abszolvált, hadd láthassák a felfigyelő népek körötte, mennyire komolyan gondolja.
– Ha ellenőr jönne – mélyült el a szabályzatban az utas, nem adva fel –, meg is büntethetné.
– Fütyülnék rá. Semmit sem tehetne velem.

A dialóg e ponton – érthetetlen módon – valahogy abbamaradt. Az utas fogta magát, átült máshova.

Hát ez az, gondoltam. A BKV-alkalmazott ez egyszer szimplán őszinte volt. Neki semmi dolga azzal a szabályzattal. Utasok dolga betartani – ő pedig nem utas, annak ellenére sem, hogy épp utazik, egyebet sem tesz. Ja, dehogynem: hozzá fagylaltot nyalogat. Meg persze trónol háborítatlanul a maga fölényes, önelégült, bejáratott világképén.

Engem más fából faragtak, s más műhelyben is csiszoltak. Harmincnégy év kellett ahhoz a merészséghez, majd negyedfél évtized tehát, hogy jómagam fagylalttal merészeljek felszállni tömegközlekedési járműre – egész véletlenül megint csak a 14-es villamosról van szó. Két éve történt. Időre siettem, kurva meleg volt, a fagyit már megvettem, elhajítani sajnáltam, mert az herdálásszámba ment volna, amit utálok elkövetni, viszont az éppen érkező villamost sem késhettem le, mert akkor ugrik a vonatom, s várhatok egy órát az állomáson. Megyerről Keszire hazagyalogolni akkor épp nem volt kedvem, noha számolatlan megcsináltam már. Felszálltam hát fagyival, és restelkedve fogyasztottam, nehogy folyni kezdjen. És nem éreztem magam valami fényesen attól, hogy épp szabályt kellett szegnem, mert azt nem szeretek. Tudja fene, tán kényes az ízlésem.

Más – és mégsem annyira. Régebben történt, tizenkilenc-húsz éves lehettem, a sztori még a házasságom előtt esett. Valami külső kerületbe induló buszra szálltam, olyan régebbi konstrukciójú Ikarusra, amiből ma már csak igen kevés szaladgál Pesten. Álltunk, vártuk a vezetőt. Az előttem lévő páros ülésre egyszer csak egy anya telepedett, meg a leánya. Ötven körül járó asszony volt, ócska, seszínű kabátot viselt, SZTK-keretes szemüvege az orrára csúszott, haját ütötte már a dér, kissé szanaszét is állt. Lánya olyan épp csak tizenéves korúnak látszott, szemüveges szintén, riadt kis arca volt, kedves, de megviselt. Mindketten ugyancsak kifáradt emberek benyomását tették rám, már ahogy leroskadtak a székre is. Nemigen szóltak egymáshoz, várták, hogy a busz induljon. Mondanom sem kell, végállomáson álltunk épp. Ősz volt.

Egyszer csak az asszony ölébe emeli a motyót, amit hurcolászott, kibolhász a mélyéről egy házilagosan csomagolt szendvicset, majd egy bicskát szed elő, kettészeli, és a lányával megosztva azt, mindketten majszolni kezdik a maguk részét. Morzsák hullottak a busz padlózatára. Megfontoltan, de kissé erőtlenül rágták a falatot, nem néztek sem jobbra, sem balra. Előre meredtek, maguk elé, és ettek hangtalanul.

Első érzésem, mikor a szendvicset kettévágták, a felháborodás volt. Kevés híján előreszóltam, hogy itt nem lehet enni. A második érzés viszont, ami meglepett, valami letaglózó szégyen volt, mely szánalommal keveredett. Végignéztem rajtuk, már amennyire ezt mögöttük ülve megtehette az ember. Két szürke, megfáradt, szerencsétlennek tetsző kis nő, az egyik anya, a másik meg épp csak lány. Morzsálódó kenyerükön margarinréteg, azon olcsó fokhagymás mortadella, szélein már megszáradva kissé. Majszolták kimérten, talán ettek már valaha ennél jobbat is, talán csak vágytak arra, hogy egyszer majd ehessenek. Néztem őket, és beléfacsarodott a szívem. Budapesti nyomorultak. Nem hajléktalanok, nem koldussoron tengődők, de elszegényedett, életük vitelét csak rettenetes nehézségek árán teljesítő félcsalád. Ahogy ott ültek és ettek némán, nekem mintha tőrt forgattak volna a mellemben. Idővel valami apróbb kiszerelésű flakon is előkerült, abból ittak. Iszonyatosan éreztem magam. És legbelül, valami tompa sajgás mellett, haragudtam a világra. Magamra is.

Ma, a széken részvétlenül tespedő BKV-s mindenre pökő fagylaltozását látva, s hallva mondatait, arra gondoltam, igaztalan játék ez az élet. Az az asszony a kislányával, majd' tizenöt éve, egy szürkületi időszakban, éhesen, a járatot lekésni nem akarván kezdett neki a maga szerény menázsijának egy külvárosi járaton. Egy vállalati alkalmazott megteheti csaknem ugyanezt fényes nappal, nyiltan, fagyival, amit amúgy külön piktogram tilt minden járaton, a juropien unió egyik impozáns fővárosában, különösebb lelki háborgás nélkül. Szarik az egészre. A fagyi finom, a Nap süt, a világ kerek, rajta meg egyenruha feszül. Nem a két eset közti kontraszt ijesztő, hanem amivé korunk épült, süllyedt. Változik a világ, tagadhatatlanul változik. Vagy mit mondjak még, mi mást? Fejlődik... Az ám.