Olvasom, hogy Líbia hatalmat birtokló éppeni, illetve azt majdan átvenni készülő, őket követni szándékozó urai – egy kifejezésbe fordítva: a Kadhafi család – nemsokára többek között új médiatörvénnyel kívánnak kedveskedni a pár órája fennköltnek csak alig nevezhető szólamokkal és acélmagvas lövedékekkel is alaposan megszórt népüknek.
Érdekes búcsújárás volt az elmúlt hetekben-hónapokban Budapestről Észak-Afrikába. Schmitt Pál elnök urunk Tripoliba repült, hogy magyar cégek részvételét vajazza le bizonyos líbiai bizniszekben, majd Orbán miniszterelnök urunk vizitált Kairóban Mubarak elnöknél, hogy a két ország régtől fogva élő barátságát ily módon is elmélyítse.
A diplomáciai utaknak meg is lett a foganatja. Mubarakot annak rendje s módja szerint kiakolbólították emberei a hatalomból, miután másfél heti tüntetéssorozatot követően a helyi politika meghátrált az utcán feszülő indulatok előtt. Orbán már az Unió soros elnöki tisztét viselő Magyarország kormányfőjeként utazott Egyiptomba és rázott kezet Mubarakkal, de a jólesően baráti parola melege sem tudott még elillanni igazlátott tenyeréből, már nem volt posztján az, aki a jobbját (ez esetben kivételesen nem Matolcsy Györgyöt) szorongatta. Schmitt "12 oldal/perc signal" Pál még ennél is ramatyabb lóra tett, midőn a líbiai diktátorra villantotta az ő messze földön híres mosolyát, amire Kadhafi ezredes, a már negyvenegy éve permanensen ható líbiai forradalom fáradhatatlan vezetője elsőrendű és csak rá jellemző vicsorgással grimaszolt vissza. Az ilyet nevezzük mosolydiplomáciának, persze csak az öklendezési inger leküzdése után.
E két jeles államférfi – belföldi hatókörben értendően – összehozott nemrég tulajdon nemzetének egy végtelenségig korszerű és kiegyensúlyozott jogművet – az egyikük ihlette, a másikuk parafálta azt –, amit nyomban el is neveztek médiatörvénynek. Líbia tehát, ha a kurrens demokráciák sorába akarna esetleg, ha még kissé megkésve is, emelkedni, nem kell hogy másfele orientálódjon, sem hogy fáradságos munkával újra feltalálja a spanyol viaszt: egy az egyben átveheti Budapesttől a jeles irományt, ami kétséget kizáróan minden európai kultúrállaméval megnyugtatóan harmonizál, hiszen e régtől fogva demokratikus berendezkedésű országok hasonló célzatú törvényeiből – igaz, kivonatosan – tartalmaz bizonyos részeket, ettől oly felülmúlhatatlanul európai. Szépséghiba ugyan a képletben, hogy az említett koherenciaszakaszok csupán névelőkre és kötőszavakra korlátozódnak, de ettől még az állítás igaza kikezdhetetlen. Tartalmazza és kész.
A törvény európai fórumokon való fogadtatása ugyan meglehetősen vegyesre sikeredett, a debütálást követő kimagyarázkodás meg enyhén szólva kényszeresre, viszont apróbb átalakításokat, illetve cizellálást követően az "eszem ágában sincs", valamint a "tapodtat sem" immár széles legitimációval bíró, új, fideszmagyar értelmet nyert: előbbi azt, hogy mások eszével meg annak ágával végiggondolva azért csak kénytelenek belenyúlkálni a hibátlannak kikiáltott műbe, utóbbi meg azt, hogy nem mi hátráltunk meg, hanem a falat rántották a hátunknak. De mi akkor sem mozdultunk, a mi pozíciónk és igazunk megingathatatlan. Végre egy biztos pont a folytonosan örvénylő világban.
Kadhafiéknak tehát egyetlen árva billentyűt sem kellene leütniök, egyetlen kósza papírívet sem erre áldozniok, a korszakos alkotás immár a maga intakt voltában felállt Budapesten, szépészeti – és bizonyos fokig praktikus – okokból már angolra is lefordították, hadd okuljon belőle és általa a reménytelenül elmaradott nyugatja, azaz Tripoliban nincs is más dolga a magát most hirtelenében tőről metszetten demokratikus rendszer kialakításában törő rezsimnek, mint hogy kagylót ragad, Budapestet kéri, és kölcsönveszi az egyetemes demokrácia magyar patrónusaitól a jeles irományt. Ha már egyszer a demokráciának jőnie kell, jöjjön egyből felsőfokon, sűrítve, tömegével. Ha már lúd, legyen kövér. A Bengáziban meg másutt némiképp szigorúra sikeredett belső rendszabályozás okán most épp kissé felpaprikázódott Európának ettől kezdve egy szava sem lehetne. Olyan, de olyan naprakész, virtigli médiajogszabályt emelne így Líbia tulajdon jogrendjébe, hogy még a messzi tengerentúlon is hanyatt vetnék magukat a gyönyörűségtől. Alighanem.
A demokratikus közélet lábra állításának és fejlődésének olyan, idehaza még időben kiküszöbölt gátjai, mint, teszem azt, működő- és hatóképes Alkotmánybíróság, Számvevőszék, netalán Költségvetési Tanács, Líbiában amúgy sincsenek, azaz a demokrácia viharos és minden korábbi szintet meghaladó kiteljesedésének a sivatag szélén imnmár semmi sem állhatna útjában. Hajrá. Líbai megérdemli a legjobbat, megszenvedett érte. Csak egy telefon, mondom. Mi szurkolunk. Így aztán a médiatörvény pont oda kerülne az őt megillető, a lehető legjobb helyre.
