Franckarika

Nagyjában-egészében az történt, amit józan ésszel kalkulálva előre tudni lehetett. Bohóctréfává silányított magyarkodás, ami amúgy még a 'cirkusz' kitételre sem méltó nívón zajlott, és persze órákon át tartó meddőhányás. Bajnai leköszönő kormányfőként megtette még, amire a korrekt kiállás és a jogi követelmények rendszere amúgy is szorították: szóvá tette a szemük láttára – nemkülönben tévénézők tíz- és tízezreinek szeme láttára – megesett törvénysértést, majd tárgyilagos hangnemben közölte: kormánya illetékes minisztériuma szintjén megtette a szükséges és elvárható lépéseket. Az így megkezdett mondatnak viszont már egy új vezetésű rendőrség, egy új felügyeletű ügyészség és egy új összetételű kormány tesz majd pontot a végére, azaz nemigen lesz az befejezve.

Martonyi diplomatikusan előadott keménykedése Pozsonyban pár napja már kellő felütéssel szólaltatta meg a hamarosan kiteljesedő zeneművet, most azonban élő egyenesben szemlélhettük, miféle évek köszöntenek reánk, ebből nyújtott ez a mai, ünnepi ülésnap nem is oly kevesünk számára csak nehezen nyelhető ízelítőt. De sebaj. Egyszer hopp, másszor kopp. Az ország félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan többsége ezt akarta, ezt választotta, ezt vélte üdvözítőnek és számos gondra korrekt megoldást hozónak, akkor pedig nincs apelláta: ez van, ezzel kell együtt élni. Mindaddig, míg hagyják. Sőt még azon túl is egy dobással. De az a fránya, megrögzötten székely himnusznak mondott szentimántális műdal átkozottul nem passzolt a végére. Holott magam is énekeltem nemegyszer, és ha olyanom van, dalolom még ma is. Ám én magánember vagyok, messze bármi kamerától. Ők ott nem azok. Fals volt a produkció és erőltetett, politikailag éppúgy disszonáns, mint szokásjogilag. Ezzel az erővel – Orbán pár perccel korábban elhangzott szavaira rímelve, miszerint a múltat végleg lezárni és valami reményt keltően újat kezdeni van ő itt – az e szavakkal magyar fordításában kísértetiesen egybecsengő Internacionálét is lazán elfújhatták volna, csak úgy, a friss, ropogós, ám egyelőre még sarokpontjaiban sem ismert nemzeti kormányprogram afféle polgári mozgalminak szánt előhangjaként. Haj-haj. Istenem, és még ezt nevezik több mint forradalomnak, ezt mondják magyar törvényhozásnak. Kifele fordított tenyerével híven a tanácstalanság élő szobrává görnyedve áll csak a magamfajta és csodálkozik. Most akkor vagy megátalkodottan rövidlátó, vagy éppenséggel túlontúl furcsa, rendíthetetlenül cinikus emberek közt van szerencsém élni, kik elvhűségnek tartják az idomulást, valamint nemzeties magatartásként írják le és élik meg a magakellető, grimaszoló hivalkodást. De mit tegyek? Itt kell élnem. És tovább és tovább és tovább, míg csak bírom szuflával, idegekkel és humorral.