Franckarika

Fogalmam sincs, mit művelnek. Szemlátomást nekik sincs sok. Az én tudatlanságom, a tényekre való esetleges vakságom nem okoz, nem okozhat felfordulást, sem végromlást nem idéz elő. Az övék azért sanszosabb ennél. Ma már nincs reformkényszer, mert a népszerűségi és pártszimpátia-felmérések úgy állnak, ahogy. Ma már csak nyerési (Fidesz), illetve túlélési (MSZP) kényszer van. Az sem kutya, ha jobban átgondoljuk. "A belpolitika dinamikája minden más késztetésnek fölébe kerekedik." Ez Heller-idézet. Nem találta fel a spanyol viaszt, csupán leszögezte azt, ami korról korra nyilvánvaló. Az uralkodni, azaz a legfelülre kerülni vágyás, az. Felülkerekedni szükségszerűségeken és tényeken is, ha kell. Mindenki a hazai közönségnek nyal, neki játszik, mert ők azok, akik szereposztók lehetnek itt, igaz, a darabot eleve nem ők írják: mások és máshol, de ezt meg elég leküzdeni egy-két kiadós zsidózással, mert az hamar kézhez áll, sikere pedig el nem enyésző: örökzöld fülűeknek örökzöld sláger, biztos találat. Ez a kulcs a hatalomhoz: megszerzéshez, megtartáshoz egyaránt. Játszunk a tömegnek, az együgyűnek, hadd higgye, a történet róla szól. Annyira szereti hinni, hinni bármiben, ami csillog a napfényben: hát miért ne hihesse? Az istenadta... Most aztán tobzódhat mind a magyar. Két oldalról is teszik majd neki a szépet, s a rideg tényekkel mit sem törődve terítenek majd neki aztalt, ahol minden fel lesz cédulázva azzal, hogy: kedvedre és ingyen van. Az ilyenre vevő a szavazópolgár, a gyomor a leginkáb adekvát irányjelző. A közjavak nyilván maguktól teremnek, vagy Isten hullatja ezeket alá, mint egykor Izráelnek a mannát. A népek meg hálásan falnak, s mint annak a rendje, zabálják fel a jövőt. Mi kezdhetné ki meggyőződésüket, ha egyszer ehhez van kedvük, akaratuk, jussuk és — hagyományuk? Na de ez a mai nap történése — kinek mi gondja a majdan elkövetkezőkkel? S ha majd a kölkök jönnek szemrehányni meg aprehendálni a számukra kivédhetetlenül előidézett és elébük kerekített szitun, úgyis lesz kire-kikre mutogatni: azok az izék, a politikusok csinálták, mert nem mondták el, mi mibe kerül. Csak hát a történeti szál olyan tök egyértelmű, olyan periodisztikusan predesztinatív mifelénk. Nem egyénenként korlátolt ez a nép, épp csak tömegében és abból visszabontva az. Így sem rossz, az út végtére is ugyanoda visz. Mert számításaikat kereső gazemberek süket fülű ostobáknak, jóra és tevékeny mozdulatra resteknek ugyan mit és minek magyarázzanak? Kihasználják őket: mai árazással, jövőbeni törlesztésre. Mindenre lehet permissziót szerezni, ha kellően jó a duma. Nívó közelít itt a valós, a rögmagyar színvonalhoz. Nincs elit, nincs pórnép. Csámcsogás van csak: szolid röfögés, amit nagy néha a gyöngyök kissé nehézkes leküzdésének kínlódó nyeldeklése szakít csak meg. Aztán a kórusban fingás következik, mert közös élményekre mégiscsak szüksége van a zömnek, a statikus, statisztikus többségnek. A jövő megérintett minket az ő szelével. Erős, átható illata van; de hát minek nincs? Magyar termék, igazi hazai. Se nem oltári, se nem zsoltári a hangulat, most mégis búcsúzom egy lemondó — szelával. (Akela is megjárta: szép lassan beleszürkült a valóságba. Rideg farkasként a rideg valóságba. Aztán kimúlt.)