Franckarika

Erős gyanú meglehetősen sok mindenről támadhat az emberben. Ritka — mondhatni klinikai — eset az, mikor bármi kérdés kapcsán mindig ugyanarra a gyanús jelenségre gondolunk. Folyton-folyvást, szakadatlan. Csurka István, a nemzet színműírója van így a zsidókkal. Rá, ha a szekrényt kinyitja is, nem csontvázak, legfeljebb zsidók dőlnek, akkor viszont tömegével. Valahányszor körbetekint és közelemez egy sajátosan nemzeti-magvasat, vészterhes konklúzióit kivétel nélkül a zsidókra mint eleve kárhoztatandókra futtatja ki. Tán másra nem is fussa már neki.

Olyan ő — ugrik be nekem régről — mint A beszélő disznó címet viselő Moldova szatírakötet egyik prominens írásában, ami egy humanoidra alakított computer kálváriáját írja le, találóan jellemezve abban a szocialista magyar hivatali és közállapotokat: a stiklik, bejáratott kiskapuk és az urambátyám-viszonylatok felemészthetetlen tengerét, szereplő újságíró. No, ebben a szatírában ennek a csak mellékfiguraként tengődő zsurnalisztának minden cikke, glosszája, szösszenete, mi csak betördelésre került a lapban, kivétel nélkül arra futott ki, hogy bezzeg a körzeti orvosok így, bezzeg a körzeti orvosok úgy. Felelőtlenek, közönyösek, gépiesen munkálkodók, seftesek satöbbi. Minden írása végén egy jókorát rúgott beléjük, ha időjárásról volt szó, ha betakarításról, ha téeszcséről, ha külpolitikáról, mondjuk egy afrikai diktátor eszement tombolásáról. Abban is a körzeti orvosok lettek a bűnösök, naná, mert nekik kisebb gondjuk is a szegény kongói nemzet vérzésénél nagyobb. Szóval, ha esett, ha fújt, rendre a körzeti orvosok voltak a hibásak.

Szegény Csurka is így lehet a zsidókkal. Keríteni kéne számára legalább egy körzeti — bocsánat: házi — orvost, aki ha felületesen is, de diagnosztizálja végre ezt a kiismerhetetlen kórt, mi az nemzeti radikális agyat ily vészes mértékben sorvasztja. Mármost két variáció lehetséges. Vagy ő maga, tehát Csurka is zsidó, s azért véli ennyire jól ismerni amazok gondolatvilágát, késztetését — vagy halvány segédfogalma sincs arról, valójában eszik-e avagy isszák azt a fogalmat, hogy zsidó, ergo kisujjából szopott tévképzeteit öli csak sztereotíp elméletekbe, s azokkal házal. Demokráciánkban bizonyos (tág) határok között megengedhető még az efféle is, épp csak nem stílusos, nem elegáns, mint ahogyan végképp nem szerencsés. Igaz, bizonyos körökben ugyancsak honorált tempó az a fékevesztett szájhabzás, amit művel, ám ezen hivatkozott rétegek pont hogy nem tartoznak a potens véleményt formálók körébe. Sem idehaza, sem másutt. S mely igen nagy szerencse az, hogy nem...

A Moldova-írás egyik szőrmentén érintett slusszpoénja amúgy, hogy mikor a panama résztvevőinek szorulni kezd a kapca, kapkodnak fűhöz-fához, mentenék a menthetőt, s valami jobb híján kiötölt tervükben szerepe lenne egy orvosi papírnak is. De hát az említett újságíróval való kapcsulatuk a Napnál világosabb, s a körzeti orvosok mindegyike kéjes örömmel tagadja meg, hogy a cipőtalpát éveken át rajtuk próbáló firkász brancsának segítsen. Szó mint száz: ha áttételesen is, de van igazság a Földön, s én Csurka István helyében nagyon-nagyon óvnám egészségemet, nehogy az a kellemetlen, faramuci szitu adódjék elő, hogy bármi krónikus nyavalyáját esetleg Izraelben lehessen csak hatékonyan kúrálni. Mert akkor leszen ám nagy jajgatás, fogaknak csikorgatása — és leszen meghasonlás is, szégyenkezés, netán önmarcangolás.

Persze csakis abban az esetben, ha ez a túlsúlyos bohóc akár csak egyetlen szavát is komolyan gondolja. Amit azért a lelkem legmélyén erősen kétlek. Merthogy ennyire korlátolt szerintem még alanyi jogon sem lehet anyaszülte.