Igen, Alföldi Róbert hibázott.

Szemére hányják most, éspedig nem is oktalanul, hogy egy olyan ország nemzeti ünnepének apropóján tartandó állófogadásnak adott volna az irányítása alatt álló intézmény, a Nemzeti Színház igazgatójaként otthont, amely esemény és dátum éppen hogy nem ünnep sem a nemzet (mármint a magyar nemzet), sem az anyaország, sem a területileg közvetlenül érintett, tehát az erdélyi nemzetrész tagjai számára.

Eddig tiszta sor. A legyőzöttnek sosem élmény, ha vereségét és ebből fakadó veszteségét a győztes (és vele szemben nyertes) fél rendszeresen és fennen ünnepli. Különösen nem az akkor, mikor erre a fiesztára a sértett fél területén, annak egy szimbolikus értelmet is hordozó intézményében kerítene sort.

Amivel nem is kell azonosulni, hiszen ezt senki sem várja el tőlünk.

Ehhez segédkezet nyújtani – és ebben áll Alföldi előbb meghozott, később visszavont döntésének tragikuma – elhamarkodottság, valójában az adott nemzeti közeg pszichéjének meg nem értése, merőben átgondolatlan húzás.

S mégsem felelőtlen döntés.

Alföldi Róbert úgy hibázott, hogy ez esetben nem csak (igaz, felemás) kockázatot vállalt, de előre is tekintett és használta az eszét. Ebben tévedett nagyot, mert a mai magyar légkörben pont ez az, amire semmi szükség. Ma itt mifelénk melldöngetés járja, nyers és elvakult erődominancia, miközben a nemzeti politizálás tényekben tetten nem érhető misztikuma egyfajta kollektivista haláltáncot jár a realitások porondján, amely fergeteges előadásnak kivesézhető koreográfiája esetleg még akadna, értelme és hozadéka viszont nem sok.

Ez a mi mai korunk és nemzetünk, mely nem átallja nyugati(as) kultúrkörbe tartozónak sorolni magát, még azzal a trivialitással sem képes szembenézni, hogy egy háborút elveszteni csak úgy lehet, ha 1, eleve tudottan túlerővel száll szembe; 2, a hadászati kivitelezésben és/vagy a közbeni diplomáciai terepcsatában végzeteset hibázik.

Magyarország a Monarchia tagjaként elkövette mindkettőt, ráadásul úgy, hogy tulajdon hátországa, a feszítő mértékű nemzetiségi és szociális kérdések gyúelegyét önmagában megtestesítő dualista állam tagjaként nem volt hajlandó szembenézni azokkal az evidenciákkal, melyek végül, a katonai összeomláskor törvényszerűen a vesztét okozták. Mert eleve nem kellett volna hadba lépni – pláne támadó félként – tizennégyben, mikor nyilvánvaló volt, hogy a központi hatalmakat az entente cordiale körülölelte, ingadozó tagjai pedig (Olaszország, Románia) rég többet remélhettek túloldali koncokból, semmint hogy győzelemben bízva kitartsanak Vilmos és Németországa mellett, és a geopolitika szinte minden ismérve a német-magyar-osztrák hadigépezet infrastruktúrájának és logisztikai lehetőségeinek eleve korlátozott voltáról vallott.

Amennyiben ma – és itt kapcsolódunk vissza Alföldihez és az ő lépéséhez – bárki a tizennyolcas országvesztés felelőseit keresi, éspedig tisztán tények és elemi logika alapján, nem pedig máig ható mítoszokra és népregékre hagyatkozva, és a trianoni diktátum fölött érzett keserűségét valami ugyancsak nyomatékos formában óhajtáná kifejezni, az menjen ki az illetékes sírkertbe, ahol a vonatkozó hantokat leli, és csulázzon tiszta szívvel egy igazán méreteset déd-, illetve ükapja sírjára, természetesen saját vérvonalának és önazonosságának legmesszebb menőkig való tiszteletben tartása mellett.

Az a nemzedék, az a korosztály, az a társadalom volt ugyanis, akik és amely előkészítette, megágyazott neki, majd a legjobb szándékoktól vértezetten (ezt nevezzük csak korlátoltságnak, ahogyan illik) véghez is vitte a háborús összeomlás Magyarországa máig ható agóniájának nem éppen épületes, ámde felettébb tanulságos szcenárióját.

Az ám. Kéretik ébredni. Ez aztán a keserű méz, nemde?

Nem zsidók, nem bujkáló osztályellenség, nem defetista áskálódás okozta Magyarországunk vesztét és a mostani külterületek idegen kéz alá jutását, hanem az az önként vállalt vakság, amely tévútra vitt országot és nemzetet egyaránt, valamint a megkésett kapkodás, amely negyvennyolcban is megpecsételte a fegyveres harc kimenetelét: hogy saját nemzetiségeinkkel, tulajdon hazánk más ajkú polgáraival nem voltunk hajlandók szót érteni, és ellenükre akartuk azt az országkeretet intakt voltában megóvni, mely államalakulat sem intakt nem volt, sem pedig nyelvileg homogén.

Eleve lehetetlenre vállalkozni, s hozzá a sikerrel legkevésbé kecsegtető eszközöket választani: ez a biztos bukás receptje.

A katasztrófa megesett, s ennek kilencven éve immár. Három, de inkább négy emberöltőnyi idő az, mely Erdély birtoka nélkül telt el a nemzet életében – mostanra azért már hozzászokhatott volna. Amondó volnék: félre a honfiúi kebelben dagasztott sovén érzelmekkel, mert talmi mind és kontraproduktív (ez utóbbi az igazán fájó és bosszantó), tekintsünk most már higgadtan a kérdésre, hiszen sakkjátszma ez, diplomáciai terep, és az említett elmejátékban sem virtussal, sokkal inkább briliáns logikával építkezve lehet csak az ellenfél fölébe kerekedni. A reálpolitikus legelemibb ismérve pedig, citálom egy életrajzi regény halhatatlan szavait, hogy már céljai kijelölésénél, azaz eleve lemond a lehetetlenről, az általa meg nem haladható korlátok áttöréséről. Tehát ha feszegeti is azokat valaha, taktikából teszi, nem stratégiát valósít meg. Erdély, a mai (tágabb) értelemben vett Ardeal akkor román kézre került, és nem támadt azóta sem emberi értelemmel kivehető tényező, semmi olyan a Nap alatt, mely ennek a helyzetnek radikális változását hozhatná.

Nincs bölcsebb annál, mint aki képes belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Kiindulópontnak fogja föl, és mint tényre építkezve cselekszik, hogy boldogulását ne a helyzet teljes és hiábavaló tagadásában, hanem az adott keretek szívós munkával és hideg logikával végrehajtott, fokozatos tágítása révén érje el.

Magyarul beszélek, keresetlen szóval élek, senki hogy félre ne értse: nem vívhatunk háborút, sem nyíltat, sem látenset, az elcsatolt területek bármelyikének visszaszerzéséért, és regenerációs potenciálunk korszakos hanyatlása még azt a gyermeteg reményt sem engedi számunkra táplálni, hogy mihamar teleszüljük magunknak a Kárpát-medencét, így kerülve valamiféle etnikai fölénybe, amit, ha a politikai konstelláció egyszer kedvezőbbre fordulna, esetleg területi kedvezményekbe, korrekcióba fordíthatnánk.

A mai magyar tendenciák ismeretében ez teljes képtelenség. Röhej.

Alföldi tehát reálisan mérte fel, amit Medgyessyék egykor szintén, hogy e két, regionálisan (és szűkebb értelemben véve, felségjogoktól és nemzetközileg garantált határoktól eltekintve is: Erdély területén) egymásra utalt ország és nemzet, a román és a magyar jobban teszi, ha nem köpködi a másikat, hanem békejobbot nyújt: ami megesett, megesett, és mi sem kíméltük volna őket, ha hajdan győztesként állunk velük szemben – a háború és a zsákmányszerzés logikája már csak ilyen sematikus. De Erdély földje ott áll és terül el, ahol a földtörténeti harmadkor óta egyfolytában: népek jöttek-mentek, ütöttek tanyát és múltak el területén, de a hegyek és a dombok ugyanazok, a folyók sem váltottak folyásirányt, és a flóra sem cserélődött egyszeriben másra. Az ember az, aki békétlen fajta, nem az őt befogadó-befoglaló természet. Erdély egy sokajkú hitbizomány, amit néhány évtizede, nem kis részben eleink hibájának köszönhetően, a románok kezelnek. Hogy ezt mértékletesebben, nagyobb körültekintéssel tegyék, ahhoz mi is kellünk, de segédkezet nyújtva, nem hepciáskodva. Szóval Alföldi Róbert lépése teljességgel logikus volt, út- és jégtörő, mint volt nyolc esztendeje Medgyessyé, de jelen körülmények között, pláne a kétharmaddal örökbérletesített, retardált tramplik uralma és az ország finoman szólva is fapadosan szemlélődő többségének tapsától kísért retroszocialista menetelése közepette, azaz a mostani legfelsőbb kényúri légkörben vállalhatatlan, kivihetetlen és provokatívnak ható. Úgy volt igaza ebben a kérdésben, hogy nincs a közelebbi és tágabb környezetében senki, sem Isten, sem ember, aki igazát valaha is elismerné, vagy aki lehetőséget adna számára, hogy igazát tetteken mérhetően is bizonyítsa.

A román állam és a magyarországi román képviseletek pedig a gyulafehérvári határozat évfordulójának ünnepét odahaza is és nálunk is megülik, mint minden évben. Csak épp idén nem a Nemzetiben. Majd valahol máshol. Most mi is jelen lehettünk volna, részeseként egy talán meginduló folyamatnak – így viszont a fogadás majd nélkülünk esik. Hogy az elcsépelt poénnal éljek, nem kis mértékben keserű szájízzel idézve fel: az a fogadás, amit a románok akkor megnyertek, mi pedig elveszítettünk.

S ha továbbra is makacsul, vakon állunk a rögvaló tényeivel szemben, ha engesztelődés nélkül szegezzük szembe háborgó tekintetünket a tőlünk minden értelemben nagyobb potenciállal bíró országgal-nemzettel, hát fogunk mi még többet is, úgy hiszem.

Különösen az európai nemzetek integrációja, az Unió soros elnöki tisztét hamarosan betöltő országként.