Franckarika

Forradalmi helyzetet kívánnának kizsarolni, illetve hát belebeszélni a társadalomba, mint szűzbe a gyermeket, egyesek, akiknek szemlátomást marhára fáj, hogy nem az ő embereik vannak hatalmon. Nos. Az ő embereik, illetve mindazok, akiket annyira preferálnának, pedig azért nincsenek most hatalmon, mert nem nyertek választásokat. Tudják, azt a négyévente előfordulót. Nem is egyet nem, hanem immár sokat. Nyerni amúgy azért nem nyertek, mert nem hazudtak olyan ügyesen, mint hazudtak volt a jelenleg regnálók. Bizony, ezen is múlik, múlhat. Hazudtak ugyan amazoknál méretesebbeket, ám az annyira átlátszó blöffnek bizonyult — közönséges szóval: humbugnak —, hogy még a szédíteni, kábítani vágyott jónép is azonnal átlátott rajta. Hát ezen múlott. Sokat akart a szarka, de nem bírta cérnával.

A hatalom ezüstje a párkányon csillogott, épp csak ott volt előtte a bezárt ablaküveg. Merész röpte volt, amit láthattunk a vesztesektől: nagyívű, jól kiszámított — azután meg méretes felkenődés. Mert hát az ablaküveg is átlátszó, s nem pusztán metaforaként.

Ami pedig a most megkiáltott forradalmi helyzetet illeti, az egy tragikomikus balfaszság. Ezek a csókák rendszeresen egybeverődnek, árpádsávos szövetek lobogtatása közben óbégatnak, kántálnak, rikkantgatnak mindenféle jogi, alkotmányjogi, illetőleg történelmi képtelenséget, és miután jól behergelték magukat, egymást — vagy sem —, két "elkúrtad" közt megállapítják, épp forradalmi a helyzet. Vagy sem... Az ő forradalmuk agyi diszfunkciókon generálódik, és jó eséllyel vagy egy őrszobán, vagy egy jól kipárnázott, erősen vendégmarasztaló helyiségben fog hamarosan végződni. Elvonulásukat, kivonásukat a színről pedig általuk jól megszolgált közröhej kíséri majd. Ahogy dukál.

Ugyanis egy olyan országban, egy olyan társadalmi közegben, ahol az emberek nagy része nem érzi magát sem egzisztenciálisan, sem a politika részéről végképp fenyegetettnek, ad abszurdum: végveszélyben lévőnek — magyarán: mikor a puszta életén kívül azért van még mit veszítenie —, akkor abban az országban legfeljebb egy eltökélt kisebbség (ismétlem: ki-sebb-ség) óhajtana csak radikális változásokat, de ha mindezt a többség tevékeny támogatása híján kívánná végrehajtani, azt tök egyszerűen felforgatásnak, felfordulásnak hívjuk, nem forradalomnak. Ennyi.

Forradalomnak hívjuk azt a társadalmi felfordulást, mely az adott (keletkezési) pillanatában szintén törvénytelen, de mert elkeseredett emberek tömegei vonulnak fel és szegülnek szembe a törvényes rend fegyveres osztagaival, a sok lúd disznót győz elv alapján előbb-utóbb diadalra viszik ügyüket, és elsöprik a regnáló kurzust. Vérrel és vassal, törvénytelenül. De mert minden társadalom hosszú távon a rendben érdekelt, és mert az emberi élet mindennapjait nem különleges, hanem kutya közönséges (ergo: átlagos) menetben kívánja terelgetni minden józan polgár, így aztán a győztes revolúció is csakhamar átveszi mindazon eszközöket, melyet az emberi természet és a szokásjog gyakorlata ehhez szab és rendel: magát nyilvánítja ki alkotmányos origónak, törvényeket gyárt, karhatalmat és hadsereget állít fel, belső szervezetei révén, ha nem is nagyon propagálva ezt, de éppúgy megfigyeli saját polgárait stb. De persze mindenekelőtt legitimálja azt a törvénytelenséget, ami révén hatalomra került, hogy törvényes (és élhető) rendet építsen fel rá. Teljesen logikusan... A metódus örök.

Aki az utcán randalírozik, tör-zúz, karhatalom ellen fröcsög, vérmes, túláradó szavakkal ágál a fennálló törvényes rend ellenében, vagy avítt, végképp atavisztikus tanok mentén kívánna hazát menteni, társadalmat építeni, az, ha a társadalmi többséget nem tudja maga mögött felmutatni s ha kell, fel is sorakoztatni — az az ember nem forradalmár, az hőbörgő bolond. Simább esetben egyszerű briganti. Elmeállapotára olykor még jótékonyan is hathat az a sugárban rázúdított hideg víz. Csak mert legalább néhány perc erejéig magához tér attól. Nem válik hátrányára. Még mielőtt tök feleslegesen belelovalná magát abba a tévképzetbe, hogy ő most itt csakugyan forradalmat csinál.

Nem — jelentem tisztelettel: nem. Mást csinál. Zűrt, balhét, szakadt, tré bohózatot. De legkivált hülyét, éspedig magából.