Franckarika

Nem az állatvilágból nőttünk ki, állítom. Ez valami ortopéd tévedés lehet csak. Nem térnék ki a földi fauna valahány törzsének, rendjének és fajának viselkedési jellemzőire, ám az bizton leszögezhető, az ember egyiknek sem altípusa. Az ember más, valami teljességgel más. A lehetséges végletek gyalázata.

Képeket nézek, mondhatnám végtelen sorban, holott csak néhány tucat portré abból a szorosan vett másfél milliónyiból, ami akkor készülhetett volna, ha a vörös khmerek négy esztendei országlása alatt legyilkolt vagy pusztulásra ítélt mindahány áldozatot lefotografálják. De még ez a néhány is több mint elegendő ahhoz, hogy az ember a civilizáltnak mondott fehér Európa kellős közepén ülve, szellős magányában is egyfelől elborzadjon más világfertályok iszonyatos körülményein, pedig csak a téridő más, a végrehajtó és áldozatai viszonylata még mifelénk is éppoly ismerős képlet; másfelől meg valami megkönnyebbült és riadt hálaérzet bujkáljon az emberben, mikor ezekre az eszement rémtettekre gondol, hogy ő volt oly szerencsés a világ e tájára születni. Pedig éppúgy meghal, s aligha különbül majd, mind azok valahánya, akik a vérben feredő rezsim kezére jutottak anno.

A képek (mindegyik alatt: Unidentified prisoner, azaz ismeretlen fogoly) egyikéről egy kislány arca tekint rám, még '79-ből. Gyaníthatóan egykorú velem, aki nyolcéves voltam akkor. Túlélte a borzalmat. De ehhez járnia kellett a halál táncát, meg kellett merítkeznie a mocsokban, az ember legaljasabb ösztöneinek és legelvetemültebb szándékainak gépekkel támogatott nihiljében. Néz ez a kislány a fotón, néz a blendébe, arcán sem csodálkozás, sem naiv hit, sem mindentudás, sem érett tapasztalat visszfénye nem ül. Csak valami megtört észlelésé, hogy él még. Döbbenetes. A táborba magával nem hozhatott semmit. Elvinni is csak egyetlen dolgot vihetett onnan: a puszta lét immár megkérdőjelezett örömét. Élni jó, ha emberként teheted. Élni akkor is jó, ha emberként megtapostak már. A veled élő íz a szádban, az emlékképek a memóriában, a meg-megrezzenő idegek elfojthatatlan és csillapíthatatlan tánca, a megélt rémségek nyomokban felszínre vetődése, az nem jó. A tudat nem jó, hogy az emberi nem, ahová magadat is sorolod, mire képes.

Nézek szembe a kislánnyal, valaha gyermekkel – ma, ha él még, asszonnyal –, és ő visszatekint rám. A szemében megülő kérdések válaszainak valahányát egyetlen határozott mozdulattal kiirtották egykor. A megtudott és behelyettesített válaszok egy életen át kísértik. Mit sem tudhat ideológiákról, gazdasági rendszertanokról, társadalmi katyvaszról. Ő csak egy kisleány, aki valahová a kambodzsai erdőszélre született. Tán szüleinek osztálybesorolása nem találtatott kósernek a nagy rostálásnál, miként az is előfordulhatott, hogy egyszerűen csak nagyobb darab földön élt a család, mint azt a fölébük kerekedő őrület rendszere per definitionem elfogadhatta volna. Akár így, akár úgy, a leány megjárta azt a poklot, amit gyermeknek soha nem volna szabad, de mondjuk felnőttnek sem épp kúra gyanánt ír elő az élet. Megélte, túlélte. Erősebb lett-e általa? Bölcsebb? Keményebb? Vagy pont hogy esendőbb, elesettebb, gyengébb? Nem is érdekes. Nem mint embert dugták oda, nem mint embernek kellett priccsen hálnia, nap mint nap moslékot ennie, enyhén vagy durván fertőzött vizet innia, a reá vigyázók állati kegyetlenségét megtapasztalnia. Nem. Szám volt csupán egy mesterségesen kiagyalt rendszerben, mely a tisztes lét jogának tagadásán túl semmi értékelhetőt számára nem nyújtott, nem nyújthatott, de valójában nem is akart nyújtani. Legfeljebb szenvedést, azt is csak meg.

Néz a kislány egy majd' harmincéves képről, néz tökéletesen analizálhatatlan tekintettel, fekete-fehérben, és az ember jó ideig nem tud megszólalni. E Föld és e történelem valahány haláltáborának valahány túlélője tekintetével rokon kifejezés borong a tiszta szempár tükrében. Csak az szólhat felőle, aki maga is kipróbálhatta azt, amit neki kellett. Én nem vagyok az az ember. Ha az övéhez hasonló sorssal próbálna meg az élet, alighanem nem rónám most e sorokat. Rólam sosem készülhetne fotó, mikor kiszabadítanak, csak mert a rezsim, mely ismeretlenül is döntött felőlem, végre-valahára összeomlott. Én, ha komolyan számot vetek tulajdon alkatommal, legföljebb ha a földet trágyáznám. Számként élnék csak egy lajstromban, amit vagy vezetnének kínzóim egyfajta eredménylistaként, vagy sem. Vagy tudna a világ, mely sok dolgot nem, vagy csupán utólag, finomra csiszolva akar csak megtudni, arról, hogy éltem és pusztultam nyomorultul, vagy nem. Egy egész élet belefér egyetlen számba, egyetlen fotóba, egyetlen pillantásba. Akárcsak azé a kislányé ott. Meg megannyi sorstársáé.

Ha úgy tekinthetnék vissza a kislányra, mint ahogy ő néz rám, néz valahányunkra, akik meghívjuk ezt a site-ot, hát nem írnék egyetlen sort sem: egyetlen nyomorult, hiábavaló karaktert le nem ütnék soha. Ennyivel jóravalóbb ő nálamnál. Minden tudását a szemében hordozza. Minden tapasztalata az, hogy a szíve dobog még, és hogy ez a dobbanás olykor maga az élet. Minden más tapasztalás külső erők zsarnokságából ered. Nincs kímélet, csak ha végképp érdektelenné lettél. A pusztítást sem mindig a ráció rideg számítása ihleti. Olykor kéj, mámor, ha akaratunknak korlátlanul kiszolgáltatott emberek esnek a kezünkbe, s sorsukat minden kötöttség nélkül magunk alakíthatjuk. Istenek vagyunk akkor, istenekké leszünk. Gépkarabély a kezünkben, sráf a vállapon, cellakulcs és párttagsági a zsebünkben: elégséges jogosítványok ezek az élet felőli döntéshez, döntések sorozatához. Még csak hit vagy elvakultság sem kell hozzá. A mozdulatok gépiesek, két étkezés vagy két nemi erőszak közt tucatszám abszolválhatók. A hulla eltakarítható, a lajstrom egy névvel fogyatkozott, a magamé eggyel bővült. Mi változott? Miféle kérdések élnek a levegőben, mikor valakiből végképp kiszorítom a szuszt? Morálisak? Filozofikusak? Nem is léteznek. A végső érv az a pillanatnyi hatalom, melyet akkor használok, mikor én azt jónak látom.

A vér kifut az arcomból, fehérre váltan szuggerálom a múlt feketébe forduló végzetén nevelkedett gyermekarcot. Nem tudom, igaza van-e, nem tudom, igaza lehet-e bármiben is. Nem tudom, él-e ezzel a fogalommal egyáltalán. Amit és amennyit tudok, sem segít, nem visz megoldásra. Volt egyszer egy emberi élet, melyet gyermekként tett semmissé a terror, nálánál felnőttebbek terrorja. És volt százezerszám az övéhez hasonló élet is, szerte a világon, s az övéhez hasonló fotók egész könyvtárakat tölthetnének meg, ha egyszer albumokba szedné ezeket valaki. Nem szedi soha senki. Egy ilyen képből valahányuk sorsa kitetszik. Egy ilyen kép is épp eggyel több a kelleténél.

Sápadtságomnak oka van. Nem a részvét, mert az vért kergetne az arcomba, s nem is az a jórészt testetlen és időtlen vonzalom, ami önkéntelenül ébred bennem egy ismeretlen emberi lény iránt, aki e Földön járta meg a poklot. A tehetetlenség, az. Nincs hatalmam, nincs ráhatásom arra, hogy a részvétlen gonoszság ne tombolhasson, ne fürödjék gyermekek vérében. Sem hogy ne ölje el a még lábon állókban azt a születéstől fogva lobogó hitet, hogy az élet érdemes arra, hogy legalább ez egyszeri alkalomra komolyan vegyék. Aki felett így söpör végig egy történelmi vihar, az mit véljen magában az élet ténye felől? Hurrá, hogy még megvan? Hurrá, hogy csak a nálam két évvel idősebb priccstársamat gyalázták meg, ha az őröknek épp arra támadt kedvük? Hurrá, hogy én kedvük töltéséhez akkor még túl zsenge voltam, hogy engem csak lerúgtak, képen vertek, szíjjal ütöttek? Hurrá, hogy a játékaim helyébe egy csajka, a mesék helyébe pedig egy szertefoszlott élet képei léptek? Hurrá, hogy levegőt szívhatok még, ezt az egyet meghagyták nekem? Hurrá, hogy az arcomat megörökítő fotó ott díszlik a világhálón? Nos... Sokkalta kiterjedtebb és erősebb fonalakból szőtt hálót láttam én, dadogja a leány arca a maga örök mozdulatlanságában, és vergődtem abban kiszolgáltatottan, mint volna holmi komputerek egybeláncolt összessége. Láttam az embert, ott voltam és láttam, mikor semmibe vette az embert. Láttam, mikor nem volt értelme gyermeknek lenni. Láttam, mikor felnőttnek sem sok. Láttam, hogy az élet, egyesek élete mások létének kioltásába fordult. Láttam, hogy nincs másnap, de még csak aznap este sincs, mert a hajnal lobogása mindig az éppeni utolsó napot ígérte. De aztán mindig hozott rá még egyet, és a szenvedést már nem a fájdalomban mérted. Hanem annak szakadatlanságában, reménytelen végnélküliségében.

Néz a kép, és mered reám, mint egy korszakossá lett versből két kusza, kósza csodaszem. Nem ejt igét, nem mond választ. Ő maga a kérdés. Feleletem lehetne rá egy bátortalan igény, egy vágyódó kérés. Meg sem formálom. Nem. Ennek a lánynak a fotója nem művészkép, nem is korhű dokumentum. Ennek a lánynak a fotója mementó. Csupasz és kegyetlen, zord és fennséges. Borzalmas egyértelműségével öl. Mind, aki felnőtt fejjel cselekszik, valaha gyermek volt maga is. Tetszik, nem tetszik, gyermek volt, ez másként nem megy. Nincs megoldás. A lány él és létezik, mégis halott. Gyermek volt, és valaki más gyermeke ölte meg.

Én is valaki más gyermeke vagyok, és épp két kézzel lapátolom egy valaha élt gyermek teteme fölé a hantot, sajnálkozva, kéretlen. Ez, s nem a fotó fekete-fehér.

Szóla a hír: Magyar- és Németország azonos állásponton van Koszovó függetlensége kérdésében, vagyis csak egy, a Biztonsági Tanács határozatával elrendezett státuszváltást támogatnak, és egyetértenek abban is, hogy ennek érdekében mielőbb tárgyalóasztalhoz kell ültetni Szerbiát és a koszovói albánokat.

Namármost. Ebből, ahogy Hofi fogalmazott egykoron, a magyar közpolgár (melós) megtudhatja mindazt, ami rá tartozik. Semmit. Ugyanis a hír arra fut ki, hogy a homlokegyenest eltérő törekvésekkel bíró anyaország (Szerbia) és az albán többségű tartomány (Koszovó) vezetői eridjenek egy magvasat egyeztetni arról, amiről nem lehet. Szerbia végső soron azt akarja, hogy Kosovopolje szerb terület maradjon, függetlenül etnikai arányaitól, a koszovói albánok, hátuk mögött Albánia túl éppen nem hangsúlyozott egyetértésével viszont nem is titkoltan azt kívánnák, hogy elszakadhassanak Szerbiától. Erről kellene hát tárgyalniok. A szerbek nem adják, az albánok meg nem engedik. Kimondottan kompromisszumérett helyzet.

Amiről a tárgyalások örve alatt szó van – másként nincs is értelme az egésznek –, az annyi, hogy az ügyben érdekelt hatalmak külön-külön megkeresik majd a hozzájuk, illetve eminens érdekeikhez inkább közelebb álló felet, és új, korántsem publikus ajánlatokkal, ígérvényekkel és fenyegetéssel zúdítják nyakon, amire azok, nem lévén teljesen hülyék, már eleve számítanak. Aztán meg majd eldöntik, mennyiben akceptálható a pakk, amit eléjük borítottak az asztalra hatalmasék, és egyszersmind azt is ki kell kalkulálniok látatlanban, hogy vajon az ellenség, akivel éppen mások tárgyalnak máshol, ámde ugyanarról a témáról, nem nyer-e többet, mint amit ők nyernének, ha a vázolt feltételeket elfogadnák. Csak mert ha a másik makacsságát vagy engedékenységét neadjisten jobban honorálják az azoldali mecénások, annak vészterhes visszhangja kélne a honi közösség soraiban. Szóval résen kell lenni, s hideg fejjel kell kalkulálni, miközben az árcédulát morzsolgatják.

Amennyiben nyilt háborúvá nem szélesedik a helyzet – Isten ne adja –, ami mégiscsak némiképp egyértelmű, aránylag kézzelfogható döntésre vinne, akkor bizony ki-ki féleredménnyel tér majd meg az övéihez, ha a rájuk oktrojált alkumenetnek vége, s míg odahaza hihetetlen győzelemként, addig a nemzetközi hallgatóságnak a kompromisszumkészség határán kiizzadt, önfeláldozó egyezségként kell eladni ugyanazt a portékát. El fogják, persze, hogy el – nem féltem őket. Viszont ez már kifejezetten a diplomaták dolga lesz. Voltaképp erről szól a szakmájuk.

Szavak hullanak a semmibe, és a semmi visszaokádja ezeket. Százmilliót akarna kasszírozni egy derék roma hazánkfia azon, hogy egyik fia méltóztatott egy hónapokkal ezelőtt méltán hírhedté lett rögtönítélő eljárásban bármiféle felhatalmazás, kapott mandátum nélkül résztvenni, mikor is pár tucatnyi rokonlélek oldalán, az egyenlő esélyek elve alapján gyermekei szeme láttára halálra ütlegelt és rugdosott egy szerencsétlen tanárembert. Nevezett néhai bűne annyi volt mindössze, hogy ötvennel hajtva a falu utcáján, egyszeriben kiszaladt elé az egyik udvarról egy kislány, akit ő kocsijával elsodort. A kislány felpattant, majd elinalt, a helyszínre gyűlő népes és egyvérű rokonság meg ahelyett, hogy meggyőződött volna az események pontos kronológiájáról és a kimenetel mikéntjéről, eleve a kislány halálát föltételezve addig verte a még csak a megszólalásig sem jutó tanárembert, hogy az a helyszínen életét vesztette.

Derék roma honfitársunkból elemi erővel tört most elő a felháborodás azon, hogy egy hivatalos ügyészségi irat annak nevezte a történteket, ami: lincselésnek. Jogi képviselőjük szerint e szó egyik kritériuma sem fedi a fiúnak és tettestársainak szemére hánytakat. Csodálkozom. Jogi képviselőjük akkor alighanem nem tud magyarul, legalábbis nem ismeri a nyelvet, melyen megszólal, kellő mélységében.

A lincselés az bármi törvényi felhatalmazást mellőző, csoportosan elkövetett rögtönítélkezés, mely azonnali és végzetes kimenetelű végrehajtást von maga után. Egészen magyarán: valakik vak dühvel nekiesnek valakinek, és azt azonhelyt agyonra verik. Esetleg kibelezik vagy felkötik. Előfeltételekhez kötött, gyilkosságba torkolló csoportos erőszak. Ez a lincselés. Ez történt Olaszliszkán nem is oly nagyon régen.

Nem csupán tudatlanság, de nem kevés cinikus pofátlanság is kölletik ahhoz, hogy egy jogtanult ember efféle keresetet adjon be magyar bírósághoz. Ha majd, mint Tolkien tette, ő is kitalál netán egy koherens szabályokkal építkező, újonnan kieszelt szavak ezreit használható szókincsként felölelő nyelvet, és annak polgárjogot szerez – na, talán akkor magyarázhatna arról, hogy ami megesett Liszkán, az nem nevezhető annak, ami pedig valójában. Ám amíg erre a rendkívüli, egy kereseti papíros gyártásánál valamivel azért összetettebb produktumra nem képes – és hát alighanem sosem lesz –, addig legyen oly szíves, tartsa a száját, és ne próbálkozzék ilyen se füle, se farka hablattyal tények ellenében támadni. Ne, mert ezzel eleve sérti az ártatlanul agyonvert, az őt körülvevő, gyilkos hangulatú tömeg által könyörtelenül meglincselt tanár emlékét. Voltaképp halottat gyaláz, tehetetlen túlélőket, családtagokat aláz ezzel. Sintérmunka csak, mi telik tőlük, s lám, most meg itt ez a hányingert keltő, silány blöff. Mondhatni, jellemző.

Vagyonvédelmi szempontból egyet sem hibázott az a derék, a maga autodidakta alapokra vetett orvosi döntései tekintetében tökig és csodálatra méltóan autonóm karakterisztikájú biztonsági őr, aki már a győri kórház kapujában úgy határozott, hogy őt még hordággyal és halálhörgéssel sem lehet hipp-hopp átverni, annál azért felnőttebb ő és felelőségteljesebb is, azonmód rendelkezett tehát: márpedig az agyvérzésest ide, míg ő itt posztol, annak haverjai be nem hozzák. Vigyék szépen máshová. A címet persze készséggel megadta, humanitását bizonyítandó, majd ellentmondást nem tűrőn kommandírozott: Hátra arc! Lehetett onnan elciceregni.

Más kérdés, hogy a megadott címen az előző, amúgy érdemes férfiúnál némiképp szakképzettebb emberkék úgy találták, talán mégis jobb helye volna az eredeti célállomáson. Usgyi vissza hát, hátha. Hátha menthető. Legalább a helyzet...

A beteg férfi aztán szerencsésen belehalt az esetbe, így hát a honi reformegészségügy poklának egyéb bugyrait ezen az egyen túl már nem járathatták meg vele, legfeljebb csak a bolondját – már amíg központilag sokkolt szervezete bírta a ezt kissé provinciális tréfát. Nincs is viccesebb halál az ilyennél – ha-ha. Tragikus? – istenem: van ilyen. Viszont az őr, hangsúlyozta annak főnöke, az aztán vagyonvédelmi szempontból nem vétett hibát. Tévedés nehogy essék: kimondottan korrekten járt el. Azaz egy kórházba ma bebocsátást nyerni, ahhoz bizony nem elég betegnek, rászorultnak vagy – újabban – jogosultnak lenni, neeem. Mindemellett még vagyonvédelmi szempontok szerint is makulátlan, kikezdhetetlen indokkal köll kérni a bebocsáttatást. Különben passzé a dolog.

Tekintettel erre a blődli hamukára, amit talán más ötletek híján ötöltek ki és adtak elő a nagyérdemű érdeklődőknek kórházi felelősék, én amondó volnék, szegény megtévedt Hitlert sem szabadna ám olyan mélyen és elhamarkodottan elítélni. Vakságra vallana. Könyvviteli szempontból ugyanis a Harmadik Birodalom teljesen rendben volt. Sőt, továbbmegyek. Sztálint sem kell ám a történelmi ítélkezés darálójába küldeni. Ugyanis könyvtárkatalogizálási paramétereken mérve, az a rezsim semmi komolyabb bűnt vagy vétket nem követett el. Valójában tiszta. Miként Pol Pot sem valami véreskezű mészáros volna ám, dehogy. Környezetvédelmi szempontokon mérve tökéletesen járt el, hiszen rovart nem irtatott, kigyókra nem hajtóvadászott, és még a máskülönben pusztító talajerodációnak, az arrafelé teljességgel tipikusnak mondható kisavanyodásnak kitett trópusi talajt is bőséggel trágyázta, gondos gazda gyanánt. Ja. Hogy mondjuk ezt pont rendszerellenesnek mondott parasztok százezreinek tetemével tette, az agrárszempontból vizsgálva jelentéktelen mellékzönge csak. Trágyázta – és ez a lényeg. Vagy talán nem?

Eddig a véleményem, nincs is mit mondanom mást. Ez – ez a modern ember jogkövetése, jogmagyarázata, ez a mai morális színvonal. Több jogszabály, törvény meg rendelet rendelkezik veled és felőled, mint ahány falevelet találni egy nem egykönnyen bejárható ligetben. Legalább az egyik mindig kisegít, kihúz a csávából. Hacsak... Hacsak nem érdeke valakiknek az, hogy vidd csak el szépen a balhét, ha akarod, ha nem. Akkor viszont pont hogy azt az egyet fogják majd megtalálni és alkalmazni, amelyik téged egy szál felelősként elintéz. Jogállamban élünk: nem jég-, hanem jogkorszakban. Dermesztő... A törvényi rendelkezések és megkötések keresztül-kasul szövik az életet, ami amúgy akár még élhető is lenne. Meg is nézhetjük magunkat, ha más példán nem is, hát a győrin. Végünk is van.

Egy az Index.hu-ra linkelt, amúgy az it.news.hu-ra mutató hírben a következő értesülés szerepel: egy férfi Ausztráliában, elkötve a kölcsönzőből az annak gépparkjában lévő két páncélozott csapatszállító jármű egyikét, ledöntött azzal vagy hét mobiladó-állomást, csak mert valami zavaros koncepciója volt arról, hogy mikor ő a cégnél szerelőként dolgozott, a sugárzás helyrehozhatatlan károkat okozott az agyában.

Tettére tekintettel, ez egyáltalán nincs kizárva.

Namármost. A sztori felkonferálását kissé bulváros túlzással egyengették a megtörténteknél hangzatosabbra, mivel azt "Tankkal állt bosszút a mobilszolgáltatókon" címen propagálták. El kellene dönteni, mégis mivel is indult szerelőnk csatába. Egy tank (tehát: páncélozott és löveggel ellátott harckocsi) ugyanis nem csapatszállító jármű, soha nem is volt az. Másodsorban meg: a meglovasított és az öntevékeny romboláshoz használt jármű tulajdonosa, a kölcsönzőtelep vezetője úgymond "nem dühös a férfire", épp csak azt bánja, hogy nem volt az így igénybe vett páncélozott micsodára kötve biztosítás. Nos, ami a szót, vagyis a "férfit" magát illeti, a napjainkban dívó félreragozási metódus alapján gyártanak belőle eleve magas hangrendűként kezelt főnevet, ugyanis nem az. Vegyes hangrendű, toldalékolása pedig rendhagyó. Rendre mély hangrendűeket kap: férfira, férfitól, férfival, férfinak stb. Ugyanis, bár a nyelv egyszerűsödése folytán a domináns hangzót ma már elhagyjuk a szótest végéről, a főnév teljes alakja "férfiú", s ragozása ennek a mély hangrendű magánhangzónak a figyelembevételével történik.

Hogy pedig vegyes hangképéből az utolsó, mély hangrendű hangzó a meghatározó, azt híven bizonyítja a nem ragozott, hanem képzett forma, noha a (jelen állapotában) magas hangrendűként kezelt szó esetében az ehhez passzítható változattal kellene a nyelvnek dolgoznia – és mégsem azt teszi. Férfias – és nem férfies (vö.: nő – nőies), férfiatlan – s nem pedig férfietlen (vö.: nőies - nőietlen), valamint, noha nem képző: férfiak – s nem férfiek vagy férfik. Férfiúias, férfiúiatlan alakját őrzi ennek így, még egyszerűsödött formájában is tovább a magyar. Szó mint száz: a "férfi" általános főnévnek valahány ragozott alakja mindig a mély hangrendű megfelelőt kapja toldalék gyanánt. S még csak olyan sok csodálkoznivaló sincs ezen. Tudniillik ezt tudni illik. Mivelhogy – micsoda kézhez álló mankó az elmének – még iskolában is tanítják.

Horn Gyula tevékeny ember. Nem csüggedő, amolyan letaposhatatlan típus. Igen kivonatosan summázva: egy kiöregedett konok fasz. Olyan skandalumot képes még ma is kavarni szocialista berkeken innen és túl is, hogy ihajla.

Gyurcsány pedig taktikai baki képében egy a maga, valamint pártja-kormánya számára igen-igen sokba kerülő stratégiai hibát ejtett, mikor demonstratíve erőltetni kezdte ennek a poros-koros mókusnak a jubiláns felplecsnizését. Néhány másodpercet követően magam is arra jutottam, mint Török Gábor, hogy a Horn iránt érzett politikai szerelmének nem létező faktumán túl ezt csakis egy táborfelrázási, -visszahódítási kísérlet ötlete indokolhatja. De hogy ennyire balul üt ki a próbálkozás, azt még én sem hihettem.

Gyurcsány tipikusan "törököt fogtam, nem ereszt" helyzetbe manőverezte magát: ennek a várbeli estnek a röhejét, mocskát és szégyenét, akárhogy szidolozza is népies lózungokkal tarkított beszédeiben, semmi vegyszer le nem mossa róla. Szarba lépett, na. Kénytelen volt kiállni a vén fasz mellett, akit talán legszívesebben lerúgott volna a pódiumról, ahová kéretlenül mászott történelmi értelmezőleckét tartani. De nem tehette, az ünnepelt súlya, nimbusza pártjában, legalábbis a mezei szocik közt még ma is töretlen, meg hát: nem is illik az est főszereplőjét lependeríteni a mikrofonállvány elől. Maradt a kényszerű nevetés, fintorgás, aztán a kimagyarázó szöveg – csupán egyvalamit nem tehetett Gyurcsány, amit pedig szíve szerint vélhetően megtett volna: nem temethette premier plánban, mindenki szeme láttára arcát a kezébe, kinyilvánítva így az érdeklődőknek, mennyire reménytelen szituba keverte ez a levitézlett, kivénhedt trotty az egész ún. szociáldemokrata pártot, márminthogy azt a pártot, melynek szociáldemokrata arculatán ő eddig izzadt. Már magáig az ünnepig ható előtörténéseivel is, nemhogy ezzel a senki által nem kívánt kótyagos antréval.

Horn Gyula szívós és sikeres ember. Szívós kitartással és nem utolsósorban jó évtizede csak rá jellemző módon kitartóan illuminált állapotban futtatott eszméivel most aztán sikeresen elérte, hogy a Gyurcsány-kabinet következő másfél éve maga a pokol legyen. Olyan labdát adott föl, amit nemhogy az ellenzék, de minden kényszeredett lojalitása ellenére még a partner SZDSZ sem átall majd lecsapni. A szocik meg ülhetnek magukba roskadva, latolgathatják, hogy ez az egész ugyan kinek volt jó, mert nekik semennyire sem, és töprenghetnek, hogy a jövőre nézve hogyan és hová dugják el ezt a Horn Gyulának nevezett istencsapást, de úgy, hogy annak nemhogy a hangja, de még híre se juthasson a szavazók fülébe.

De tudok én ennél még rosszabb hírt is mondani. Áttételesen bár, de legalább tíz százalékot vett el egyetlen pillanat alatt a vén marhája az egy éven belül sorra kerülő népszavazási eredmény szocialista oldalra eső voksaiból. Legalább. Szóval volt haszna ennek az estének: Gyurcsány mehet haza a fejét lógatni, és eltöprengeni afelett, hogy hogy az istenbe adódhatott elő ez a helyzet, mikor az ő legaprólékosabban kiszámított stratégiája a legkárhozatosabb, lehető leggyászosabb eredményt produkálta. Nemhogy nem hozott a konyhára, de még jól fel is gyújtotta azt. Lehet Klára asszony mellé dőlni, és stratégiai léptékben elmélkedni ezen. Mert minden kibaszott aspektust, minden politikai vonatkozást, minden protokolláris momentumot számításba vett a miniszterelnök, egyet kivéve: az emberi természetet. Jelesül Horn Gyulát magát, megspékelve egy ötvenhatot történelmi szükségnek ítélő Gorbacsovval, ami remekül rímel az "én akkor csupán a törvényes rendet tartottam fönn" mai füleknek felettébb kor- és népszerűnek ható megállapításra. Most aztán szívhatja a fogát, esetleg verheti a fejét a falba, hogy micsoda ökör volt. Sokat akart, de nem bírta cérnával. Így lesz hát ez az utolsó mondat célzatosan szarka-sztikus.

Utólagos kiegészítés, amolyan "jut eszembe": nagyjából biztosra vehető prognózisom van a baloldalnak, akik most aztán nem tudom, mi módon másznak majd ki ebből a horni terminológia által alájuk kapart veremből – azt ugyanis még csak nem is feltételezem róluk, hogy azonosulni óhajtanának vele. A tragédiát, hogy húsz százalék közelébe "verekedték" magukat közkedveltségből, sikerült most a volt miniszterelnöküknek egy csapásra katasztrófába fordítani. Mert nem csak hogy jó időre bezárta őket, en bloc, ebbe a húsz százalékos cellába, de egy ittasan gáláns mozdulattal most még a kulcsot is olyan messzire hajította, hogy nincs élőlény a Földön, aki azt a szociknak visszahozná. Szóval, járuljanak csak szépen, akár egyenként, akár testületileg a levitézlett hülyéje elé, és rázzák meg alaposan a kezét, mondván: "Gyula, ez tiszta munka volt. Így elintézni a pártot... Háát... Ezt senki más nem tudta volna. Gratulálunk!"

Aztán persze gratulálhatnak egy jókorát tulajdon maguknak is. Mert ők azok, akik újra meg újra szóhoz hagyják jutni, aztán meg lapítanak és szordínósan kussolnak csak az öreg eszefogyatkozottja égre kiáltó hülyeségei felől. Ezt a metodikát alighanem még a totálisan törvényes múltjukból cipelik magukkal. Tudják, amit Horn annyira fenntartott anno.

Még mindig a porcosult kötőszövetig lecuppogott cupák, tehát a kötelező védőoltás kérdése következik, meg annak alkotmányosan igazolható volta. Közlöm, ennek egyszerűen nincs alkotmányos kihatása. Praktikus van csak neki, logikai. Ugyanis. Ha már egyszer nemzedékeken át egész korosztályokat tizedelt meg egy-egy kór, majd egyszer csak fölfedezik a nyavalya preventív vakcináját, az állam igenis joggal avatkozik be a magánéleti körbe azáltal, hogy elrendeli a kötelező oltást. Ezzel persze konkrétan életekbe avatkozik, tény – de hisz' egyebet sem tesz: minden döntésének végső értelme, hogy a maga felügyeleti terén életekbe avatkozzék, igaz, lehetőség szerint előnyösen. Mondjuk a szülő, aki nem engedi gyermekét beoltatni, az is más életéről dönt – meglehet, hátrányosan. Minden meghozott döntés hordoz némi kockázatot: már ez a döntések velejárója. Hogy pedig eleve veszedelmes fertőzéshordozó válhat majd a védelmet így meg nem szerző gyermekből, ugyan az sem mellékes szempont, de önmagában még nem támaszt potens gócot, hiszen ha körülötte mindenki más oltva vagyon, úgy azt nem is képes terjeszteni, ennyi: végtére is itt az egyéni-közösségi védettség megszerzése és fönntartása a cél, nem pedig egy bizonyos vírus- vagy baktériumtörzs totális kipusztítása, ami amúgy is lehetetlen célkitűzés volna, ráadásul üzletileg is kedvezőtlenül visszaható, hiszen egyszeriben megszűnne az oltás létjogosultsága is, s akkor annyi a gyártásnak, a forgalmazásnak, az üzletnek.

Ám ha az állam bizonyos döntések tekintetében az egyéni akaratot és a szülői felelősséget korlátozó főhatalomként presszionál és diszponál, akkor azért felelősséggel is tartozik, ergo magától értetődően helyt, illetve jót kell állnia, amennyiben ebből az ő általános érvénnyel elrendelt kötelezvényéből fakadóan bármi balul üt ki. Mikor valaki hibás, saját egészségére káros vakcinát kap (kapott) ezen államilag kötelezően előírt akció keretében, akkor az azt elrendelő főhatalom igenis kártérítési kötelezettséggel tartozik mint az ügynek elsőrendű felelőse, hiszen a probléma eredendően abból fakad, hogy az állampolgárnak e tekintetben nincsen mérlegelési, illetve döntési lehetősége: neki be kell oltatnia gyermekeit, és punktum. E döntés meghozója és felügyelője maga az állami hatalom, azaz bárminemű, e fellebezhetetlen döntéséből eredő személyes tragédiáért első körben neki, az államnak kell(ene) a hátát tartania. Amennyiben erre jó okot, érvet talál, akkor persze törvényes úton továbbháríthatja a felelősséget gyártóra, forgalmazóra, oltóorvosra vagy Jóistenre, akire csak akarja vagy tudja – de ha egy döntési helyzet tekintetben parancs hatálya alatt tartja a polgárt, akkor az esetleges gixerek megesténél a felelősség kérdésében nem mutogathat(na) senki másra, azt vállvonogatás mellett nem háríthatja el magától. Nem, mert egyfelől merőben erkölcstelen magatartást valósít így meg, másfelől pedig kutya kötelessége felvállania, ha az általa meg nem kerülhető érvénnyel elrendelt metódus jó pár százezernyi esete közül néhány tucatnyi káros anomáliát eredményez, és ez egyéni sorsok tönkretételét eredményezi, mégpedig a központi utasítás folytán gyakorlatilag kivédhetetlenül – hacsak persze nem óhajt az állampolgár tulajdon gyermeke egészségének féltése okán törvényszegésre vetemedni, amivel pedig nem csekély rizikót vállal, két oldalról vizsgálva is: gyermeke további egészsége, valamint az állammal szembeni kötelmei tárgyában. Ő, a közember mégis vállalja a rizikót, míg a főhatalom a maga döntése tekintetében erre nem kapható, nem hajlandó. Ilyen egyszerű volna egy strukturális konglomerátumnak meglógnia a számomkérés elől, csak mert egy központilag hozott verdiktnek nincs beazonosítható neve, arca?

Amúgy meg. Gyakorlatilag nullára redukált piaci rizikófaktor mellett állítanak elő és szállítanak irdatlan tételekben (hiszen évről évre megújulóan szükség van rá) egyes gyártók ezekből a kötelező oltásokból, nyilván éppen nem ráfizetéses kondíciók mellett. Az állam tehát legyen szíves vállalni a maga sarát, azt követően meg nyugodt lélekkel nekimehet ezeknek a gyártóknak, ha azok technikai értelemben (és bizonyíthatóan) hibáztak, hiszen – jó eséllyel – van és lesz is miből törleszteniök. Ha már egyszer tevékeny segédletükkel elbaltázott egészséget és életet nem is adhatnak vissza, akkor legalább az aprón ne cigánykodjanak. Semmi hamisan értelmezett presztízs nem ér meg annyit.

Kihajította őket, tulajdon gyermekeit, majd utánuk vetette magát. A nyolcadikról ez egyenlő a biztos pusztulással. Talán annyi időt e két végzetes kimenetelű cselekmény közt még hagyott magának, hogy búcsúlevele utolsó mondatának végére sebtiben pontot tegyen, és csak azt közetően tett aztán az életére is. Most pedig, e döbbenetes hír hallatán a magamfajtának valamit mondania kellene. Kellene, illene – de vajon minek? Valami olyasmi esett meg megint e világon, minek alapesetben egyáltalán nem szabadna, ám e lélektelen tárgykörben annyi bekezdés, annyi felsorolás, annyi tétel sorakozik már az emberiség történelmének irdatlan számlakönyvében, hogy ez az egy valójában sem nem oszt már, sem nem szoroz.

Mégsem hagyhatom szó nélkül az esetet. Férfiként egyszerűen lehetetlen női, pláne mondjuk anyai fejjel gondolkoznom. Szülő mivoltom viszont ad valamiféle támpontot ehhez. Nem dönthetek gyermekem már létező életéről, s éppen ezért nem hozhatok döntést egy másik emberi élet végéről sem. Nem idézhetem elő senki halálát, nem határozhatom meg annak módját és idejét akkor sem, ha a magam életével lélekben és gondolatban végérvényesen leszámoltam már, és azt épp bevégezni készülök. Nem tehetem. A magamé felől rendelkezhetem (bár e tett igazságvonzata és megalapozottsága is felettébb megkérdőjelezhető), a másé felől nem. A gyermekem élete pedig valaki más élete, nem a sajátom, s mint ilyen tilalom alá esik. Kész.

Kegyeleti tiszteletből, mely alanyi jogon minden halottat megillett e Földön, valamint irgalomból is, melynek lélektana reánk vall, nem pedig indulatunk kedvezményezettjére, tételezzük hát föl, hogy ez a szerencsétlen asszony nem gyilkossá akart válni – nem gyermekei vesztét kívánta, ellenkezőleg: a saját élete elveszejtésében látta a maga kiúttalan helyzetéből az egyetlen menekülési irányt, ám a két gyermeket saját lénye integráns, leválaszthatatlan részének tekintette, s így az ő sorsukról éppúgy (számára: magától értetődően) ezt a visszavonhatatlan, megmásíthatatlan döntést hozta. A maga felől hozott verdikt sajnálatos, kárhozatos idea, míg a gyermekei felől hozott (majd végre is hajtott) egyenesen megbocsáthatatlan. Mert aki a saját életének önkezével kíván véget vetni, s úgy dönt, nem küzd tovább: az az ember a sorsát végképp megpecsételtnek látja, és eleve olyan tudati állapotban leledzik, amit a szaknyelv általánosságban "beszűkült"-nek mond. A problémát ugyanis, ami e döntésig vezette őt, s ami nyilván sokrétű, összetett, vagyis számtalan elemből építkezik egy legyűrhetetlen rémlátomássá, az öngyilkosságot (hozzá kell tennem: komolyan) fontolgató személy egyetlen végkérdéssé szűkíti: folytatni, vagy e ponton abbahagyni? Vagyis egy olyan dilemmát forgat magában, melynek végzetes megválaszolása esetén majd minden természettől rendelt készségét, melyek élete, léte fennmaradását biztosítják, ugyane lét és élet erőszakos megszakításának szolgálatába kell állítania. Önmaga ellen: egyetlen életének szeretete, az ahhoz való ösztönös ragaszkodás érzete ellen kell tehát fordulnia, s kell egyben fordítania tulajdon akaratát is. (Ami persze paradoxon, mert ha már akarattal tör önmaga ellen, ezt a képességet és erőt akár az életben folytatandó további harcbokba is invesztálhatná. Na mindegy.) Ha e magára erőszakolt kérdése tekintetében a válasza halál, akkor az őt körülvevő élet amúgy mindennapos dolgai megszűnnek, közömbössé lesznek számára: érvként tehát elvesznek. A halál óhajtását ugyanis az élet egyetlen eleméből sem lehetséges levezetni. Kizárólag a halál ténye még az életben (ergo bármiféle adekvát ismeret hiányában) elképzelt enyhének delejes vonzalma bátoríthatja a delikvenst erre a nem csekély önuralmat követelő tettre, mármint hogy életét önkeze által végezze be.

Mert nem hősi tett az öngyilkosság, kivéve, ha önkéntes (vagy épp önkezemmel végrehajtott) halálom másokat ment meg, azaz tart továbbra is életben. De: akkor életben tartja őket, s én efelől többé-kevésbé bizonyosságban vagyok, mikor sorsomat bevégzem. Úgy már van értelme a halálnak, nem is csekély. Ám döntést ott is csak a magam élete tárgyában hozok – másoknak csupán a lehetőséget biztosítom. Élhetnek vele, ha tudnak vagy akarnak.

Más bőrére menően hozni döntést a létről és elmúlásról, az felelőtlenség is, kíméletlenség is, embertelenség is. Ha valami meg nem oldható problémám támad az élettel, nem mások nyakába szakasztva kell azt meg- vagy feloldanom. A felelősségteljes döntésekhez nem csupán tiszta fej szükségeltetik. Kell hozzá némi empátia is.

Amennyiben egy anya a maga sorsát csak a gyermekein akarná megboszulni, leverni, vagy tulajdon életének kilátástalansága alól csak a gyermekeket "menekítené" az elmúlásba, az közönséges gyilkosság volna, semmi egyéb. Mondjuk a két csemete erőszakkal elvett élete felől ítélve meg persze így is az, épp csak jelen esetben a gyilkos nem mások élete elveszejtésének szükségszerűségéből indult ki, hanem fordított logikával jutott arra a következtetésre, hogy 1, neki magának halnia kell; 2, hogy ez bekövetkezzék, arról saját magának kell gondoskodnia, és – "természetesen" – 3, két gyermekét sem hagyhatja e nyomorult világra, árván: nem engedheti, hogy az ő életük is hasonlóképpen vakvágányra fusson. A magának már nem kívánt életettől gyermekeit is meg óhajtja menteni. És hát pont itt a bibi.

Ugyanis tökéletesen őrűlt a gondolatmenet, az élet megkerülhetetlen tényéből teljesen kivetkőző. Az, aki a tulajdon halálának kérdését magában visszavonhatatlanul eldöntötte, legyen szíves magát már nem az élet, a valós evilági lét részének tekinteni: azaz bármi, saját személyén és életén kívül eső kérdésben döntést akkor már ne hozzon. Még az esetben sem, ha valami kényszeres, nem kevés önsajnálattal (hiúság ez is, bár annak a legkeserűbb oldala) elegy bosszúvágy fűti esetleg, mármint hogy jól "odamondjon" e tettével környezetének és a rendületlenül tovább lélegző világnak, gondolván, ha azok őt egy kézlegyintéssel elintéznék is, már csak nem fogják félvállról venni a két kisgyermek borzalmas vesztét. (Nem fogják, való.) Kristálytiszta észjárás tehát az öngyilkosé, kár, hogy azt az élet egyetlen ízében sem igazolja vissza. Igaz, az a bizonyos szándék nem is célozza ezt. Az öngyilkos itt tisztán önérdekből gondoskodott arról, hogy az intés, amit a maga vesztével kívánt most mások tudomására hozni, külön nyomatékot kapjon. Tulajdon döntését igazoltatta így vissza egy senki és semmi által be nem lakott légüres térben, miközben prejudikált, azaz megelőlegezett egy ettől merőben eltérő értelmezést az őt túlélők részéről, és amely feltételezett meg nem értésre ő így csattanós, nyomatékosított választ adott jó előre. Meg teljesen feleslegesen, soha már helyre nem hozhatóan.

Értem én az öngyilkosokat, de nem tudom őket megérteni. Semmi baj: ők sem engem, nyilván. Akik pedig a saját önkényes eltávozásukat mások, nekik maguknak kiszolgáltatottak, az életet valójában még ki sem próbáltak sorsával kötik egybe, és taszítják őket is a szinte még fel sem fogható halálba, azok, már bocsánat, de minden tudatszűkületük ellenére is – elvetemültek. Aki búcsúlevelet ír, aki rákészül erre a semmi földi erő vagy képesség által nem korrigálható tettre, az egyszerűen nem lehet annyira önkívületben, hogy ne lehetne belátással tulajdon gyermekeire, akiknek egykor életet adott, mert az anyát Isten és/vagy a természet e szerepre rendelte, nem pedig annak elvételére. Végeredményben: minden élőnek osztályrésze a halál, ezt ez egy ugrást az ismeretlenbe senki teremtmény nem kerülheti el. Vagyis nem csupán kár, hanem teljességgel felesleges is, mikor én (vagy bárki más) hozok döntést (akár csak félreértelmezett könyörületből is) valaki más individuum földi létének vége felől. Mert az élet tőlem, az én személyes akaratomtól függetlenül úgyis megválaszolja majd ezt a talányt. Mások helyett nem élhetek, mások helyében nem halhatok. Ha valaki bírja az életet, amit már én nem, és amit épp föladni készülök, úgy élni fogja azt. Ha pedig nem, akkor meg letudja valahogy, "leszolgálja". Végtére: így is, úgy is meghal egyszer, mikor annak ideje jő. Legalább az esélyt illik a másiknak meghagyni – legalább arra, hogy ha netán mindenáron pusztulni akarna majd, azt ő is érett fővel, már egyet s mást kipróbáltan, saját akaratából és legfőképpen a saját kezével tegye, tehesse meg. Remélve erősen, hogy e (most csupán hipotetikus) döntése pillanatában őmellette már nem lesz ott egyetlen gyermek sem.

Most, hogy a három vitatott és persze az erre hivatott döntéshozó fórumokat oda-vissza is többszört megjárt népszavazási kérdést az OVB átengedte, Halmai Gábor, az OVB elnökhelyettese, valamint Szikinger István alkotmányjogász - aki anno meglehetős éllel kifogásolta a Népszabadság olvasói rovatában az OVB-döntést megsemmisítő alkotmánybírósági verdikt érvelését és különösen annak magyarázatát - ismét csak összeültek az ATV stúdiójában, hogy az akkor megkezdett vitát a már tudható eredmény ismeretében folytassák. Folytatták. Tett pedig Szikinger István ennek folyamán egy érdekesnek mondható megjegyzést, mikor eddigi álláspontját védve - hogy tudniillik igenis kiírható alkotmányosan megalapozott népszavazás ezekről a meglehetős polémiát támasztó, eleve a kormány pénzügyi mozgásterébe avatkozó, a költségvetési törvénynek most már per definitionem is gáncsot vető Fidesz-kérdésekről - azt találta kissé suta analógiaként felhozni e tárgyban, hogy igenis jogos törekvés és egyben járható út az, mikor akármely politikai megfontolásból egy parlamenti párt a közvetlen demokráciagyakorlást veszi elő a képviseleti demokrácia döntéshozó grémiuma egy konkrét határozata ellenében, amit pedig az ottani többség korábban már szentesített. Noha az alaptörvény éppen ezt tételesen tiltani rendeli.

Érvelése folytán oda lukadt ki, hogy a képviselőnek, a közvetett, képviseleti demokráciában érdekelt és érintett személynek is kutya kötelessége a népakarat képviselete, mert hiszen a népé a hatalom. Hisz' ezt szögezi le első lépésként az alkotmány. És hogy az általam megbízott ügyvéd is engem kell képviseljen - fejtette ki szemmel láthatóan magabiztos modorban Szikinger, értve ezt a prókátoros példát, mit felhozott, a parlament tagjaira. Csakhogy állítása és gondolatmenete pont hogy ebben sántít.

Az általam megbízott ügyvéd ugyanis kizárólag(!) engem és az általam vélt igazságot kell képviselje. Nem szavaztatom meg sem személyét, sem a bíróság előtt képviselendő álláspontját (nota bene: ott követett taktikáját) a szomszéddal, pláne nem a perben velem ellenérdekelt felekkel. Én bízom meg őt: én, egy személyben, így aztán (alapesetben) nem kollektívát képvisel, melyben ilyen-olyan szimpátiák, törésvonalak, szavazati arányok húzódnak meg vagy fedezhetők fel. Míg egy parlamenti párt adott szavazókörzetben mandátumot nyert képviselője egy többszörösen heterogén társaság, azaz az adott körzetet alkotó szavazópolgárok képezte halmaz törvényes felhatalmazását nyeri el, egyszerűen a többség dönt elve alapján. Ott ő lesz a képviselő, akárhány szavazópolgár voksolt is ellene (mikor valaki másra adta szavazatát), ha egyszer mellette ennél is többen szavaztak. Ilyen egyszerű ez. Többek közt ezért képviseleti demokrácia a fennálló rendszer, mert nem juthat minden egyes állampolgárra egy saját képviselő, mert akkor már egyszerűbb volna kinek-kinek önmagát képviselnie, akkor pedig holmi felesleges kacifánt volna csak egy a működésképtelenségig lerontott szisztémában a képviseleti nyűg. Akkor legyék kizárólag közvetlen a demokráciagyakorlás menete - minden egyes rohadt kérdésben, ami csak a közéletben felmerül és törvényszintű döntést kíván.

Ez esetben csupa-csupa népszavazás lenne az életünk. Döntéshozatali permanencia - életterünk meg véget nem érő agora, naponként többszöri cserépszavazásra hívással. Ez pedig - az emberi pszichével és a napi gyakorlattal kalkulálva - nyilván oda futna ki, hogy vagy semmi egyébre nem nyílna már értelmes, a közösség dolgai iránt felelősséggel bíró embernek módja: sem szerelemre, sem érdemi alkotó tevékenységre, de még csak egyszerű melóra, robotra sem, hisz minden idejét lekötné egy modern polgári állam működtetésének közvetlen felelőssége, amit felvállal ezzel; vagy ez az egész hóbelevanc rövid időn belül jól kiszámítható érdektelenségbe fúlna csak, és ha az érvényességi küszöb épp ennek folytán valami játszi könnyen elérhető szintre tolódna, úgy egy törpe minoritás erőszakolhatna ki nap nap után a többségi állásponttal szembemenő jogfordulatot. Csak mert az azzal egyet nem értők éppen mindannapjaikat élik, nem pedig szavazgatnak vég nélkül.

Az alkotmány ezért is szögezi le, hogy a hatalmat kétségtelenül bíró nép (az állampolgárok szavazati joggal rendelkező tömege) ezt a jogát képviseleti módon, választott képviselői útján, a többségi döntéshozatali elv alapján működő törvényhozásban gyakorolja. Nem is akármilyen összetételűben. A magyar rendszer annyira komplex és kompenzáló struktúra, hogy jószerivel egyetlen nyavalyás voks sem vész benne el. Egyéni és listás mandátumokból kombinált mechanizmus, kompenzációs-súlyozó kiegészítéssel. Tehát nem a győztes mindent visz alapon jeleníti meg az érdekeket (vagyis hagyna eleve képviselet híján bizonyos szavazórétegeket), hanem többszörösen összetett, oda-visszacsatolt képlet szerint arányosít, majd alakítja ki a parlamenti patkóban testet öltött, átlagolt és leképezett népakaratot. Képviselők útján gyakorolja a nép a demokráciát, mert ez a még mindig olcsóbb (mármint hogy összevetve egy lépten-nyomon népszavazást feltételező közvetlen népképviseleti rendszerrel) és a gyakorlatban is működőképesebb, rugalmasabb, kezelhetőbb. Hát ezért.

Ez a most, e döntés folytán meghonosodni látszó új értelmezés, ami a közvetlen hatalomgyakorlással, a valamikori alkotmányozók szándéka szerint csak különleges esetekre rendelt referendum intézményével mintegy keresztbe verni óhajtaná a népképviseleti rendszerben többséget alkotók, és így a végrehajtó hatalom törvényhozói támogatását nyújtók szándékait és döntéseit, vészterhesen megidézni látszik a XVIII. század lengyel nemesi köztársaságának államhatalmi rémképét, melyben a rendi gyűlés akár csak egyetlen tagja is vétót emelhetett bármely döntés ellenében - vagyis a teljes működésképtelenséget. Most inkább nem példálóznék a weimari respublikával, megteszik azt úgyis nap mint nap mások: ha már egyszer a mai európai egyesülésben a lengyelek jelentik a legfőbb gátat bizonyos ésszerűsítések útjában, maradjunk csak az ő valamikori esetüknél mint kárhozatos példánál. Szóval egy, az országgyűlési választásokon vesztes párt, mely politikai csapat - vagy tömb - biztos szavazóbázisa másfél-kétmillióra tehető, minden általa szavazásra küldeni szándékozott kérdésben, melynek tekintetében nincs ínyére a törvényhozásban kijött eredmény, röhögve össze képes gyűjteni azt a rongyos kettőszázezer szignót, mit a törvény az ügydöntő, tehát a kötelező érvénnyel bíró döntést hozó népszavazás tárgyában előír. És vica-versa alapon megteheti ezt a másik monolit tömb is, mikor épp nem ő van hatalmon: ha tehát nem ő nyer a négyévente sorra kerülő általános közvéleménykutatásban, melyet országgyűlési szavazásnak hív a jognyelv. Így aztán - Szikinger István felfogását magunkévá téve - az kerekedne ki ebből az egészből, hogy kormányozni (az alapeseti egyszerű többséggel) csak az lehet érdemben képes a harmadik magyar köztársaságban, aki az ellenzék szoros egyetértését is bírja ehhez (tehát hallgatólagos nagykoalícióra kényszerül), csak hogy az ne torpedózza meg a kormányzati döntéseket, melyekben pedig nem is volna hivatott dönteni - hisz' azért ellenzék négy éven át. És ehhez asszisztál meglehetősen sajátos alkotmány-olvasattal meg se füle, se farka számviteli mellémagyarázattal az alkotmányosság védelmére rendelt legfőbb testület. Halmai alkotmánybírósági pressziót emleget. Én inkább direktívát mondanék. Mindkét fogalom úgy káros, ahogy van. Ám mostanra csak behódoltak neki. Hát... A csodák idejét éljük.

Viszont nézzék el nekem: valahogy nem tudok tapsolni ehhez.

Ebben a fenerágta helyzetben egyet lehet csak tenni, mármint ha kizárólag az alkotmányos demokrácia értelmezése szerinti kikötések szellemében és a korrekt viselkedés iratlan szabályai alapján kívánunk eljárni: fel kell készülni erre a nagy nehezen kiizzadt, nyiltan kormánybuktatási célzattal született referendumra - azaz egy profi kampány során nyersen szókimondó stílusban, számos, a köz által még úgy-ahogy megérthető, ha el csak nehezen fogadható aspektusát vázolva a megvédeni-fenntartani kívánt rendszernek, sorra ecsetelni kell, miért is szükséges (elkerülhetetlen), hogy noha a zsebükről van szó, mégiscsak helybenhagyják a polgárok a most megkérdőjelezett változtatásokat. Magyarán: a saját maga által kijelölt terepen sarokba kell szorítani és meg kell verni a Fideszt. Meg kell verni alaposan, egyszer s mindenkorra, meg kell verni tökéletesen. Ez majdhogynem a lehetetlen kategóriája - de hát néhány hónappal ezelőttig bárki épeszű gondolkodó annak hihette mondjuk a költségvetési tételek népszavazásra bocsáthatóságát is. Változnak az idők, lám, a szerencse pedig forgandó. Szembe kell fordulni a támadóval, és hideg fejjel, módszeres satuba fogással, majd levegőbe emeléssel és átpörgetéssel két vállra kell fektetni. A Fideszt tehát a saját forgatókönyvével kell majd megetetni, de úgy, hogy az egyszer s mindenkorra a torkán akadjon. Kár, hogy a belpolitikai helyzet odáig fajult - merthogy cinikus-kitartóan addig szították -, hogy ezeket a kárhozatos igéket kell leírjam. Kár, tényleg. Viszont ennek a sajátosan belpolitikai kicsengésűre komponált Orbán-féle ámokfutásnak végre-valahára véget kell már vetni. Túl sokat árt az ország belbékéjének, túl sokat vesz el a mindennapok normalitásából.

Negyedszerre is megnéztem a Lesz ez még így se címet kapott mozifilmet - tudják, amit Jack Nicholson és Helen Hunt jegyez. Igaz, majd' egy üveg demi sec pezsgő elfogyasztását követően, de azt kell írjam, baszott jó. A legjobb film, amit valaha láthattam, pedig én láttam egynehányat már. A leges-legeslegjobb (az All about Eve - Lábuk előtt hever a világ: Bette Davis, Anne Baxter mellett), mert őszinte; minden második dialóg, minden második beszólás, kijelentés nyersen őszinte. Provokatív, érzéketlenségre valló, patetikusan cinikus, tehát egyenes. Olyakat röhögtem, mint soha még. Holott háromszor láttam már, háromszor hallhattam nevezetes mondatait, háromszori alkalommal élvezhettem a filmben nyújtott kimagasló színészi játékot. Mégis most döntött hanyatt - ez elképesztő. Egy fáziskésésben szenvedő, érzéketlen, alapvetően a főszereplőre hajazó elfuserált alkat vagyok, bizisten. Ezért élvezi minden porcikám a film minden sorát. Magamat látom benne, a magam minden hibáját, kibírhatatlan, elviselhetetlen modorát, vonását. Magamon röhögök ilyen fergetegesen, ilyen kétségbeesetten, ilyen magasztosan keserűen. Nincs semmi értelme, semmi teteje ennek. De minek volna? A pezsgő fasza volt, a film meg remek. Be kell érjük ennyivel: az élet sem nyújt többet ennél, legfeljebb ha ragozzuk. Adieu.

Kiállítás nyílik Dsingiz bogdóról és koráról, az általa egyesített törzsi szövetségről, a hódító potenciál felszabadításáról, a fegyveres fergeteg megindulásáról, és a hadjáratok révén letarolt földek, államok egységes elvek szerinti birodalomba szervezéséről. Temüdzsin – becsületes nevén –, akit Dzsingiz kán néven tett hírhedetté a történelmi emlékezet, valaha egy mongol töredéknemzetség, a Szürkeszeműek véréből eredt, és rövid, ám őt annál keményebbre edző számkivetettséget követően belső leszámolás révén kezdte az addig ellenséges törzseket egyetlen néppé egyesíteni. Vérrel és vassal. Legelső haditetteként a velök rokon – és szomszédos – tatárokat rohanta le és számolta fel, hogy még hírmondónak is csak alig maradt azokból. Komikus, hogy mégis tatárjárásként aposztrofáljuk mi itt, Európában a valaha átélt mongol veszedelmet. Tatárból volt abban a seregben a legkevesebb, erről maga Dsingiz tett.

Méltatta az újságíró egy országos napilapban a frissiben elénk tárt kiállítás anyagát, hogy így tegez, úgy jurta, emígy könnyű tollazatú nyílvesszők... Olvasom csak, és ámuldozom. Mármost vagy félretájékoztatta valaki, vagy nem figyelt oda, vagy esetleg másik tárlatra nyitott be tévelygő őkelme. Miként az is lehetséges, hogy a publikum elé vitt gyűjteményt összeállítók kínjukban valami nem korhű segédlettel pótolták ki az eredetiek hiányát. Mivel a mongol hadieszközökben ez az egyetlen vonatkozás, az íjszerszám volt brutálisan speciális. Az íj húrozása ugyanis eleve két embert igényelt, teljesen eltérően a hasonló európai hadiszertől. A korántsem göthös, hanem ellenkezőleg: inas, izmos, mokány harcosok is csak párban végezhették ennek a bődületes lövőerővel felruházott fegyvernek a húrba feszítését. Az íj felajzását, a vessző idegre helyezését, majd annak halálbiztos célra röpítését sem volt egyszerű egy mongol harcfinak véghezvinnie. Lévén, hogy a pokoli erősre vont idegről nem hagyományos tollazatú, hanem vassal súlyozott, acélhegyű nyílvesszőt indítottak gyilkos útjára. Hatótávolsága mintegy kétszerese volt az Európában ismertnek és használtnak: átvitt az bőrvértet, páncélt, sodronyinget, mindent. Könnyű tollazattal talán csak a pendelyes kölykök játszadoztak, gyakoroltak odahaza, Belső-Ázsiában. Hadiszerként kizárólag acéltollazattal szerelt vesszőket használtak Dsingizék. Ellenszer ellenük ezért sem akadt. Hogy egy későbbi vívmánnyal vonjak suta analógiát példázatképpen: mi itt még hagyományos lőport sütögettünk el, mikor a mongolok már dinamittal jöttek nekünk.

Az áradat, mely az akkori Európára szakadt, letarolt mindent, bármiféle ellenerőt, mi útjába vetődött. A hadjárat stratégiája is, mit Batu Dsingiz nyomdokán hajtott végre, európai szemmel kivédhetetlennek tűnt: egy központi seregtest ékként nyomult középen, míg ettől földrajzilag számottevő távolságra, precízen kivitelezett, átkaroló hadmozdulatot abszolválva önálló szárnyak vonultak, különálló, önmagukban is ütőképes ármádiaként. Míg az akkori Európa hadviselése abból állt, hogy összetrombitálom az embereket egyetlen seregbe, aztán hajrá. A mongol hadászati újítás nyomán hiába is verték (volna) meg az egyik támadó seregtestet, azon túl még legalább három állt fegyverben, pontos felvonulási és bekerítési terv alapján haladva. Nem volt, nem lehetett (mert a briliáns terv nem hagyott ilyet) biztos szövetséges vagy hátország, mi segítséget küldhetett volna, mert az egymásra fenekedő hatalmak belső szembenállásáról kémeik útján (hírszerzés, felderítés) a hódítók pontosan tisztában voltak, a főbb seregtesteket portyázó egységek tucatjai előzték meg, pusztítván a majdani felvonulási területet, és hadaik egyszerre több államban voltak jelen, ergo az ezen országok egymásnak küldendő, esetleges segítségnyújtását is eleve kivédték ezáltal. A politikai megosztottságot pontosan felmérték és szították, aztán jöttek, győztek és uralkodtak. Nem voltak vérszomjasak, csupán kiszámítottan kegyetlenek: ők barantára vonultak, teljes felprédálásra, ami jószágot, földet, ékszerszámot éppúgy szabad zsákmánnyá tett, mint a szembenálló élőerőt és/vagy lakosságot. Nyomukban végtelen csordák vonultak: valójában pásztoremberek voltak, épp csak jól megszervezve és felfegyverkezve. Töméneik (tízezreik) hadosztály gyanánt sorakoztak, s tagozódtak ezres, százas, tízes alegységekké, dandárokká. Az Európára törő áradat nem számlált többet nyolcvan-százezer harcosnál, s mégis: a végszükség esetén önmagukban is ugyanekkora létszámot kiállítani képes közép-európai királyságok nem voltak méltó ellenfeleik. Ők egységesek voltak, harcedzettek, hódításra felajzottak – ellenfeleik széthúzók, fegyverzetben és harcászatban is gyöngébbek. Ők bárhonnan könnyeden tovavonuló nomádok, míg kiszemelt áldozataik letelepedettek, tehát eleve hátrányban lévők. Itt nem lehetett irgalomra számítani, sem csodára. Hozzájok csak csatlakozni lehetett, majd a következő ütközetben előre rendelt ék gyanánt bizonyítani a hűséget, avagy nyilaik, csákányuk s szablyájuk vasa alatt menthetetlenül elpusztulni. Nem véletlen, hogy az akkor mintegy 2-2,3 milliós magyar birodalom (mely uralma alá fogta a pannon, a szkíta és az erdőelvi tartományok mellett a szlavón és a horvát-dalmát földeket, valamint a szörényi végnek nevezett oltén területet) az elszenvedett vérzivatar következtében mintegy 1,5-1,7 milliósra apadt. A pusztítók "rendes" munkát végeztek. Vastollazatú nyílvesszőkkel, ismétlem.

Olvasom, hallom, hogy tőlünk – mármint a jelen pillanatig belakott planétától – mintegy húsz és fél fényévnyire egy földi szemmel meglehetős lakályosnak taksált exobolygóra leltek csillagászék, és e képződmény felfedezői máris örvendeznek azon, hogy ha feltevéseik valósnak bizonyulnak, akár már most el lehet kezdeni az emberiség fokozatos áttelepítésének tervezgetését.
Voltam olyan piszok, hogy snasszul számolni kezdtem. Ugyan azt nem tudom, milyen sebességgel szok' manapság a kozmoszban közlekedni egy űrjármű, de én a hangsebesség háromszorosát vettem alapul, ami azért megfelelő tempónak tűnik légüres térben, tehát olyan 3600 km/órát. Ha egy expedíció vagy transzport ezzel a lökettel hajt a frissen felfedezett égitest irányában, nagyjából 6,15 millió évre volna szüksége, hogy odaérjen. Na jó, legyünk megengedően fantaszták: száguldjon az az űrszekér ennek a tízszeresével, azaz harminchatezer kilométer per órával. Ez esetben csupán alig valamivel több mint félmillió esztendőt kell valahogy kibekkelni a fedélzeten. Ami státusz már ab start nyugdíjas állásnak tűnik.
A még ennél is tetemesebb problémát viszont a bolygó paraméterei képezik. Ezek közül nem is annyira az az örömteli tény, hogy kis felfedezettünk kedvező felszíni középhőmérséklettel bír, és hogy a hákettőó, az organikus élet kialakulásához elengedhetetlen oldóközeg így – jó eséllyel – stabilan folyékony halmazállapotban halmozódhatott fel a felszínén. Hiszen ez mind-mind áldás, mármint emberi szemmel mérten. Ami inkább elgondolkodtató, az az ő, a Földének ötszörös tömege. Ergo ötszörös gravitációs erőtér. Megmondom őszintén: nem tudom elképzelni, hogyan léphetne bárki ott csak egyet is anélkül, hogy ez a közel sem emberléptékű erőhatás ne roppantaná meg azon nyomban az ennek az ötödéhez szokott gerincoszlopot, és ne állítaná kisvártatva feje tetejére az ötödannyi nehézkedési értékre kalibrált keringési rendszert is.
Talán ha annyi, de annyi víz találtatik ott, hogy Archimédesz kádas törvényét élesben alkalmazva valamiféle víz alatti életet rendezhetünk be magunknak, akkor esetleg álmodozhatunk tartós letelepülésről. Másként az ottani paraméterek a röghöz kötöttség egy új, még deklaratíve sem feloldható válfaját szakasztják csak szegény evolucionista nyakunkba. Amúgy sem árt, ha reménybeli új planétánkon a víz alá álmodjuk magunkat, mivel a bolygó atmoszférájának összetételéről eleddig semmi érdemi információ nem érkezett. Holott fontos lehet. Mert jó dolog a víz, én nem állítom azt, hogy nem jó – de még ennél is jobb lehet egy belélegezhető légkör.

A ma reggeli Nap-Kelte zsurnaliszta-hármasából a bulvárvonal prominens képviselője Eörsi Mátyás frissen választott SZDSZ-frakcióvezetőnek szegezte a maga decens kérdését: évek óta a párt éppen aktuális vezetése permanensen arról értekezik, hogy választásokon a liberális pártot tíz százalékosra szeretnék feltornászni. Eközben meg az rendre öt százalék környékén teljesít. Miféle eszközt remélnek hát – így a kérdező – felhasználni Kókáék, hogy a szabadelvű társulatot törvényhozási jelenlétük szintjén erre a kívánt értékre emeljék?
A választ meg sem vártam, egy lemondó sóhajtól kísérten lekapcsoltam a készüléket. Mert hogy mitől is? Megmondom én. Erre legfeljebb egy lift, vagy egy teherdaru csörlője volna csak képes. Feltéve, hogy megbirkózik a liberális ballaszt nem csekély terhével. Persze, említhetném még emellett a szilárdanyag-meghajtású hordozórakétákat is, ám tartok attól, hogy azzal meglehetősen túllőnénk a célon. Hogy túllőnénk vele szegény SZDSZ-t. Nagyon megszaladna akkor a pártnak... S úgy járnának esetleg, mint mostanság szoktak, mikor a túlerőltetett menetként abszolvált egészségügyi reformokat kérik számon rajtok: sajnálatos módon nem tudnának mihamar valós földközelbe ereszkedni.

Alszom békén, ami megszokott jelenség nálam. Mármost: vagy baszottul tiszta a lelkiismeretem, vagy nincs is ilyesmim egyáltalán. Majd egyszer lelkiismeretesen kibontom ezt a dilemmát – már ha leszen hozzá kedvem. Mindegy. Álmomban viszont egy jókora tanári asztal körül álltunk: én, Földesy Petya, Kurdi Peti, Békési Laci, és egy méretes kartonlapdarabra írt mondatomat vitattuk, elemeztük, bizonygattuk-cáfoltuk, mely szó szerint így festett:

"A sötétségről még a fény sem vall."

Már álmomban is rohadtul meglepődtem ezen, mert akár Einstein állandóira gondolok, akár filozofice közelítem a tézist, döbbenetes szilárdan megáll, holott valójában ellentmond. Igazi mentális ramazuri ez, tökéletes ambivalencia.

Petya vitte a szót - az emberre magára vonatkoztatott kérdéssel igyekezett cáfolni, amire én rövid töprengést követően kétélű ellentételt fogalmaztam meg (sajnos nem emlékszem már rá szó szerint), azzal vágva vissza. Szemöldöke a homlokára futott, mikor rádöbbent, hogy az általam feltett ellenkérdés valójában fogós egy csapda. Felelni bár én sem tudtam volna rá akkor, ám szemlátomást ő sem tudott, és épp ez volt a lényeg. Laci talán tudott volna, viszont ő fölényes-sokatmondón mosolygott csupán, Kurdi Peti pedig nagy műértéssel figyelte polemizálásunkat, az állát dörzsölve kitartóan. Aztán hogy dűlőre jutottunk-e végül vagy sem, az így ébren már nem rémlik, noha lehet, hogy igazából nem oszt már és nem is szoroz.

Csínján a szavakkal. Minden egyes mondatnak minden egyes szava megfelelő helyen kell álljon a szórendben - pláne mikor jól tudottan élére állítok valamit -, ami a magyar grammatikában egy gyakorlatilag teljesen kötetlen szisztéma, s az írott szöveg értésében ekként a hangra át nem vitt mondandó voltaképpeni hangsúlyozásának szerepét viszi.

Hangok, hangegységek maradhatnak ki az élő beszédből, olykor kétségessé téve a közlés eredeti szándékát, pontosabban azt, hogy célt érjen. Hisz' nagyon nem mindegy ám, hogy valami átható avagy látható volna, hogy tehát penetráns az, illetve vizíbilis. Szójáték, naná, bár ezzel az erővel akár még komolyan is vehető. Mert tényleg nem mindegy. Többnyire persze jól kivehetően penetráns inkább, sajnos. Kortipikusan.

Megy a busz, az istentudjavalahányas, rajta ülök magam is, közvetlenül a sofőrkabin háta megett – jó hely, a legjobb, állítom: bármi zűr ha adódik, a vezető automatikusan úgy rántja majd el a volánt, nyilván, hogy ösztönösen magát védje, és ezáltal engemet is. Ennyit a helyválasztás önérdekű filozófiájáról. Na szóval, ülök a vezetőállás mögött kialakított, meglehetősen viszontagságos, szűkterű kutyaszorítóban, s egyszer csak a járat két megálló közt, valahol a senki földje határán megáll. Nézelődik a tömegközlekedő jónép jobbra-balra, de még egymásra is bőven, hogy most mi a faszért dekkolunk. Megfogalmazódó kérdéseinkre hamarjában érkező válaszként a sofőr joviális baritonja csendül fel az utastéri hangszórókban: "Kérdezem, hogy rosszul van-e valaki, vagy adódott-e bármi veszélyhelyzet?" Zavart hallgatás a válasz erre, míg a gyorsabban kapcsolók kezdték már sejteni, miről lehetett szó. A vezető derűs kimértséggel, a kezdetben barátságos hangvételtől egy iótányit nem eltérve folytatta: "Ez esetben tájékoztatom az utazóközönség tájékozatlanabb részét, hogy a megállásjelző az harmincöt-negyven centivel lejjebb található, és még véletlenül sincs ráírva az, hogy vészjelző."

Nos, így is lehet.

-----

Hazafelé menet kávészünetet iktatok be az útvonalba. Kőbánya-Kispesten a megszokott bodegához járulok, kérve a szokásos feketémet ohne cukor, némi tejszínnel. Míg az áhított élvezeti cikket cseppfolyósítják számomra, jobb híján szemügyre veszem a kiadópultra állított mérlegen árulkodó cetlit, mely közérdekű információt hirdet. A mustra eredményeként az alábbiakat:

Szatyor (ez a főcím tehát)

kicsi: 5 Ft
nagy: 10 Ft

Ezzel aztán vége is a lajstromnak. De nem addig a'. Lelki szemeim előtt máris tüzes betükkel odaróva jelenítődött meg a hiányzó harmadik sor:

vén: mi fizetünk, csak vigye

Akárcsak az életben. Mert jó a csoroszlya a földeken, nem vitás, de már ha az emberrel egy fedél alatt kerepel naphosszat, úgy kurvára nem kóser. Tudnék mesélni...

-----

És ha már egyszer busz meg utazás – felrémlik nekem, mi módon is szegte kedvét egy Volánbusz-járat rangidős sofőrje a maga járművén az önfeledt polgári hulladék-elszórásnak. Méretes matrica hirdette az utastér felé, miszerint:

"Az intelligens ember nem szemetel, a többinek meg TILOS!"

Találó.

Gyött az izenet – repült az éteren át és landolt rendjén, hogyaszongya: már ezentúl a jogszerűen eljáró rendőr intézkedése folytán megvalósuló tétlen szembeszegülés (magyarán: passzív ellenállás) is szabálysértésnek minősül, amiért akár 50.000,- kemény magyar pengő forintot megütő summa is kiszabható büntetésként.

Mulattam a megfogalmazáson egy sort. Mert nézzük csak inverz logikával a hírt. Amennyiben egy nem jogszerűen eljáró rendőr intézkedéséhez az állampolgár, ha csak passzívan is, de mégis engedelmesen viszonyul, az esetben meg bűnpártolást követ el. Mert hát ugyan ki és mi alapján volna képes megítélni egy ad hoc jellegű helyzetben, hogy most a vele szemben fellépő, intézkedő hatósági közeg éppen jogszerűen avagy jogszerűtlenül jár-e el – hacsak persze nem alkotmányjogász, ügyész, bíró vagy ügyvéd az illető. Bár ha az volna, sem bírálhatná felül a rendőri intézkedést ott, a helyszínen. Annak egészen más eljárást szab a jogrend. Szóval, felesleges szószaporítás volt beletenni a hírbe azt a "jogszerűen" kitételt. Adott körülmények között a rendőr utasítását megfontolások híján is szépen végre kell hajtani, és pont. Kifogásolás a későbbiekben, legfeljebb. A tetthelyen viszont egyszerűen csak kuss.

Ami teljességgel logikus. Többek közt ezért is kar-, nem pedig szívhatalom a jeles testület.

Vannak még csodák, ahogy akadnak csodás percek is, meg persze léteznek ostoba, értetlen emberek szép számmal, ha nem is föltétlenül a egyenruházkodási hiátust megvalósító azonosítójukon... Na, de hagyjuk is a rendfenntartókat, megsorozzák őket naponta verbálisan, hébe-hóba még a székházukat is, de akkor azt ténylegesen. A történet ellenben ízig-vérig civil sztori. Mert ma például az egyik ilyen korlátolt mentalitású homo sapiens befáradott vala az MTV stúdiójába, megtisztelve jelenlétével a Nap-Keltét, majd ottan előadta, hogy ő – a Kossuth tériek jogi tanácsadójaként – semmi veszélyét annak nem látja (nyilván mert nem is akarja látni: az emberi önszuggesszió képessége korlátlan), ha az őáltala képviselt, finoman fogalmazva is radikálisnak minősülő csoport éppen a Március 15. térre jelent be megemlékezést (valójában: demonstrációt) az e hó idusán tartandó nemzeti ünnep apropóján – vagyis arra a helyszínre, ahol nem sokkal korábban a főváros központi ünnepsége, majd a Fidesz emlékező összejövetelele is lezajlik. Ahol tehát Demszky, azután meg Pokorniék mondják el a magukét, egymásra aligha rímelőt. Oda jönnének hát ők, és persze méltón ünnepelnek rá még egy sort.

Hurrá. Éljen. Gondolom, mennének ők ehelyett a névadó térre boldogan, de hát az műveleti territórium még mindig, afölött a karhatalom diszponál. Kellemetlen, hogy arratájt most nem lehet kellemetlenkedni. De hát, nini: alkalmas erre a Március 15. tér is... Lesznek ott tömegek, politikailag ellenérdekeltek, szép számban – ennél több pedig egy méltón megült nemzeti ünnephez nem is köll már. Talpra, magyar, aztán hajrá. A másik magyarra. Mert az minek megy arra...

Hivatkozott a fószer a stúdióban a szólás- és gyülekezési szabadságra bőszen. Alkotmányos kitételek, hadarta, jogi keretrendszer, szabadság és demokrácia. Fölmondta tehát érvként, amit amúgy mindenki tud: a papíros betűit. A kérdésnek a velejét nem érintette csak. Holott a műsorvezető azt firtatta, mert hisz' itt a lényeg: vajon nem veszélyes-e (még ha teljességgel törvényes is), két ennyire eltérő karakterű, egymáshoz időben ily közel eső csoportosulásra ebben a csak szánt szándékkal ki nem szagolható módon puskaporos hangulatban még egy harmadikat is ráküldeni? Magyarán: nem fogható-e ez fel kutya közönséges provokációnak? Hogy tehát valamit kirobbantson...

Emberünk viszont egyre kötötte az ebet a karóhoz: nem, semmiképpen, hiszen szólás- és gyülekezési szabadság van, jogállam satöbbi. Hát én meg azt mondom: ha csak ebben merülne ki egy polgári demokrácia, ami állítólag volnánk (holott egy fenét), ezt akár le is húzhatnánk a retyón, mert pont annyit érne. Papírost is, arra írást is könnyedén lehet gyártani: nem ahhoz kell az ész, nem az teszi a demokráciát. Sokkal inkább az életszerűség súlyozott figyelembe vétele, az önkorlátozás képessége, az elemi tiszteletadás szándéka, a józan megfontoltság, nemkülönben a mértékadó ízlés jelenléte. Egy csokorba foglalva: viselkedési kultúra és jóakarat. Nos, mondom, épp csak ezek hiányoznak ebből a csinos kis programpontból, mármint hogy a Kossuth tériek faszán odamennek még egy jót ünnepelni, közvetlenül a liberális, majd meg az azt követő jobboldali csődület után. Egy ennyire puskaporos hangulatban ez az ötlet tényleg isteni szikra. Ja. Hogy robbana fel az, aki kitermelte.

Valahol Európában ülök nagy-nagy lelki békesség közepette a képláda előtt, és szemlélődöm: csemegézek a feljövő-eltűnő csatornák között. Távirányító a kezem ügyiben, naná. S este nyolc tájban - ki tudja, tán valami hatodik érzéktől megérintve - leragadok a HírTV-n. És lám. Merthogy megkezdődik Bayer Zsolt műsora. Tudta a fene, hogy ekkor sugározzák. Vendég: Morvai Krisztina. Téma: az általa vezetett ún. civil jogászbizottság tegnap hozott végzése arról, hogy a múlt őszi randalírért meg mindazért, ami aztán abból elfajult, a fő felelős a miniszterelnök. Ő magában, senki egyéb. Az ellenzék tiszta, mint a frissen hullott hó, a közt. elnök szózatai meg sem említve, a harmadik köztársaság törvényi előírásokkal fölhatalmazott karhatalmi egysége, a rendőrség, pedig tisztán politikai megrendelésre ügyködött az utcákon, s néhány tucat(!) rendbontó brigantin túl csupa békés arrajáró meg az alkotmányban rögzített gyülekezési, illetve szabad véleménynyilvánítási jogával élni kívánó állampolgárral futottak csak egybe, akiket aztán minden ok nélkül jól megrendőrterrorizáltak. A vétlen és ártatlan polgárok egész regimentje senyved most börtönben(!) - és nem fogdában vagy előzetes letartóztatásba ám! -, szögezi le a tudós asszony, ergo a diktatúra legsötétebb évadját idézik a történtek.

Eddig a pontig ismerős a mantra. Ami újkeletű kitétel volt benne, az annyi, hogy Bayer Zsolt egyenesen rákérdezett: ugyan mikor jő már el az ideje annak, hogy az alkotmány lábbal tiprását immáron megelégelő polgárok (civilek) az ugyane alkotmányba foglalt ellenállási joguknak, nota bene: kötelességüknek eleget téve végre nyiltan szembeszegülnek a felettük ilyen nemtelen eszközökkel diszponáló hatalommal? Becsületére legyen mondva: az illegitim jelző a kérdésben most nem hangzott el. Morvai erre azt felelte: bizony, most tavasszal közel kerülhetünk ehhez a ponthoz. Vagyis élő egyenesben helybenhagyta a lázadás jogát. Ami, ugyebár, szerintük rögzítve vagyon az alkotmányban...

Én nem tudom, mennyire igazodnak avagy épp keverednek el a tisztelt hölgy és a jelenlévő urak a különböző történelmi korok közt, de efféle ellenállási záradék utoljára a Tripartitumban említődött csupán, az meg az 1222-es Aranybulla jeles passzusára utalt így vissza. A Koronát együttesen alkotó uralkodó és nemzet szimbolikus egységét ha a királyi főhatalom az alkotmányos kötések ellenére megbontja, úgy a Korona másik fele, a rendi(!) nemzet, ergo a nemesek, jogosak és kötelesek is ez ellen ha kell, akár fegyveresen is föllépni. Lényegében ez az ellenállási záradék veleje. Egy középkori hatalom rendi struktúrájának visszaidézett zárványa.

Demokratikuséknál jó ideje nem ez már a módi. Törvényességi átalhágások kiküszöbölésére különféle hatalmi ellensúlyok építtettek bele a rendszerbe. Pénzügyi vonalon a Számvevőszék, alkotmányossági vonatkozásban az Alkotmánybíróság, a törvényhozási munkálatok dandárjánál a parlamenti ellenzék kontrollál, felhasználva a meglehetősen kiterjedt médianyilvánosságot, aki maga is a körmére néz, ha okát látja, a regnáló hatalomnak, míg egyéb tekintetben ott a független igazságszolgáltatás: a magyar bíróság. Köteles az állapolgár föllépni, való, ha az alkotmányosan rögzített hatalmi megosztás és működés ellenében ható nyílt(!) törekvéseket észlel - ez áll az alaptörvény vonatkozó szakaszában. De nem utcai harcok, fosztogatások, a karhatalomra támadás formájában. Az alkotmány ugyanis józan szövegezésű irat, mert alkotói sem hibbant fantaszták voltak. Diktatúra kivédésére nem rendel medicínaként kvázi anarchiát. Sem eleve előírtan, sem implicite. Aki ezt vezetné le belőle, az tudatosan csúsztat, ami pedig politológiai értelemben a hazugság szinonímája.

De ami még ennél is közvetlenebb veszedelem: kitetszik ebből a jövőképében meglehetősen egyoldalúra sikeredett dialógból, miféle méltó ünneplést készít is verbálisan elő az ún. politikai jobboldal néhány hangadó háttérembere, prominense március idusára. Mondjuk olyan nagyon nem térnek el a lényeg tekintetében a vezértől, azt nem mondhatni. Épp csak egyenesebben kommunikálják mindazt, amit ő, tekintettel a figyelő nagyvilágra, csupán megcsavarva, kódolva adhat most elő. De ne legyenek kétségeink: fog még Orbán nyiltabban is fogalmazni, ha erre módja adódik. Viszont akkor már Bayer Zsolték nem a HírTV-ben fognak ülni. Akkor már javában közszolgálnak

Hamar megkattan ám a magamfajta, mikor hírekbe merül. Valahányszor a Híradó jól ismert szignáljára figyelek fel, rögvest elhányok minden valamirevaló tárgyat kezeimből, és harsány "na, ma ki lopott?!" kiáltással szökkenek a képláda elé, napi sugárzási dózisomat megélendő. Eddig az önpusztítási hajlam rám eső része, ettől kezdve a prímet már a hírműsor viszi.

Talán csak a neveltetés visszazöngéje teszi. Talán. A temérdeknyi news, mi röpke félóra alatt fülembe jut, valahogy nem derít jókedvre. Még akkor sem, ha kitalációnak szeretném felfogni a legtöbbjét. Mert abban az esetben ugyan miféle valós eseményeket fednek el - találgatom riadtan - a köz elé tárt ál-borzalmakkal? Ha meg igazak mégis, egytől egyig és szóról-szóra, az sem a létező világok legjobbjára utal. Legfeljebb a létező világra. Jobbára.

Bezárom a fülem, és a szemeim fölnyílnak. Lezárom a készüléket, belefojtva így a szót, az olyannyira hiábavaló információfolyamot a készülékbe: adás, ha onnan nézem, kapás, ha magam felől tekintem. Magamra való tekintettel most mégis inkább könyvet ragadok, olvasottat vagy soha nem forgatottat, és vagy felütöm találomra, ha ismerem már, vagy lelkiismeretesen nekifekszem a kiadói információs kolofontól kezdődően az elejének, amennyiben tök ismeretlen még a mű. Mértékkel élek, értékkel mérek.

A józanodás pillanataira így aztán a megnyugvás lanyha fuvallatot hozó félórái következnek. A jó könyv hűsíti a lélek minden felfekvését és üdíti az elmét. A jó könyv semmire el nem cserélhető ajándék. A jó könyv hű barát, a jó könyv egy közhely, mint a róla alkotott megfogalmazások valahánya. A jó könyvről nem áradozik az ember, hanem csendben magáévá teszi, és ha sora úgy hozza, még csendesebben ajánlja azt, másoknak.

A jó írás elgondolkodtat. Akár még föl is kavar egy kissé, megengedem. Nincsen benne soha ki nem ötlött, analízisbe még nem vitt tény, ismeret, de a már tudható elemekből némi átrendezés révén mégis képes lehet valami újat, valami hatásosan meglepőt kirakni. A szavak adottak, a nyelv és annak építkezési tana is adott, akárcsak az ember, mint a végső titkok éltetője és elfojtója. Aki írásra adja a maga fantaszta fejét, annak nem a tulajdon bajait kell elsősorban szemügyre vennie: azoknak legfeljebb egy naplóban a helyük. Aki élvezetesen akarna írni, szélesebb kör számára, az mindazokról tegye, akik okkal vagy ok nélkül, de fejtörést okoznak neki. Ha ki nem is ókumlálja írása sorain a tört fogalmakra adandó, sokak számára megnyugtatónak vélt hányadost, mégsem céltalan a tempó, mert választ mi többnyire a kérdésföltevés mikéntjében, a dilemma megfogalmazásában lelünk. Többnyire...

S mi végre, hogy mindezt ide jegyeztem? Nincsen rá felelet. De hát meglehetősen hülye már maga a kérdés is.