Franckarika

Úgy esett a tegnapom, hogy nagyjából két és fél heti permanens munkarohamot követően végre ágynak eshettem, amolyan kispolgárian, és hédereltem vagy tíz óra hosszat, ami kifejezetten jót tett a lelkemnek. S mikor aztán kellően bamba tekintettel, mellkasom évek során egyre inkább elburjánzó szőrzetét vakargatva, meglehetősen kelletlenül gondolva a felkelés kényszerére, szuggeráltam a szemközti falat és szekrénysort, adódott össze bennem minden korábban magamba szívott elem, s a félig nyitott mondat csakhamar olyan kőkemény egyenletté kerekedett, ami az eredmény tekintetében – elkeserítő amúgy – nem hagy immár semmi kétséget.

Rádöbbentem, Orbán Viktor és rezsimje egyszavas meghatározására melyik magyar kifejezés volna a legtalálóbb, melyik szavunk volna rá a legmegfelelőbb és leginkább adekvátan veendő jelző.

Mikor dúvad téved erdeinkbe vagy földjeinkre, mikor valaki gyújtogat, mikor az ár közeledtével szándékosan gyengíti a gáttestet, mikor az elbomlási időn belül árul permettel átitatott terményt, mikor előre eltervelten, szándékkal terjeszt rólunk képtelenséget, amely hír hatásában gyalázatos és ártalmas, mikor a sarkon befordulva felemelt ólmosbottal várakozik ránk, zsákmányra éhesen, készen bármi szörnyűségre, hogy amire a foga fáj, megszerezze – akkor a magyar nyelv erre egy igazán találó szót alkalmaz.

Eszme és tett, szándék és cselekedet, dogmatikus felfejlődés és bigott, gátlástalan, szemellenzős törvénykezés rendkívüli együttállása, a természetben, illetve bizonyos társadalmakban csupán ritkán megeső párhuzama, aminek mostanság nap mint nap szezonját éljük, ad alkalmat arra, hogy ezt a meglehetősen nyers, dehonesztáló minősítést a kétharmaddal mint isteni felhatalmazással regnáló bagázsra és annak félbefűrészelt óriásként a nemzet nyakára növő Führerchenjére alkalmazzam.

A magyar nyelv ezt így mondja, és rájuk valamennyiükre ez áll: kártékony.

Kártékonyak. Számos szempontból azok.

Annak tekinthetők alkotmányozás, törvénykezés, jogbiztonság, gazdasági kilábalás és ötletadás, a kormányzás logikai kohéziója teljes hiányának, valamint a közmorálra és a tájékoztató médiumokra, orgánumokra gyakorolt nyomáskényszer tekintetében.

Jut eszembe: mit tippeltek, vajon milyen alapon dolgozzák ki a legfelsőbb központban az apportírozásra szánt/bírt jónép számára az elvonási – újabban: elbitorlási – rendszert? Nos, körülbelüli megérzésre hagyatkozva, amolyan sarc per kápé... (Bocs a szóviccért.)

Amihez csak hozzáérnek, szarrá válik, elfertőződik vagy éppenséggel összeomlik, hiszen azt a szocik már előzőleg ementálivá lyuggatták, noha egykor azok is és ők is most hathatós orvoslási ígérvényekkel léptek színre, mikor a megkaparítandó mandátumhoz a köznép négyévente megkerülhetetlen szavazatai kellettek.

Elképzelhető, hogy hamarosan ennek a kényszernek is elébe mennek, és törvénykező hatalmukkal módosítanak egyet-mást ezen a játékszabályon – is. Már miért ne boldogíthatná valaki a nemzetet akár nyolc vagy épp tíz éven át is anélkül, hogy áldásos tevékenységébe egy elvadult korteshadjárat és választási hercehurca belezavarna?

Miért ne lehetne akár 1984 napon át regnálni egyfolytában? Plusz-mínusz 56.

Csak eljön az a perc, kérlelhetetlenül, amikor nincs tovább: mikor megálljt kell kiáltani.

A földjeinket dúló vadat kilőjük, a gátat rongálót sittre vágjuk – de még előtte a helyszínen eltörjük a kezét, amivel ezt megtenni merészelte –, a népeket mérgező barmot minimum törvény elé állítjuk, de amolyan ad hoc mellékbüntetésként előbb felzabáltatjuk vele mérgezett árukészletének tetemes részét, hadd élvezze ő maga is mások örömeit. Általában véve: azzal a mértékkel igyekszünk viszonozni a kapott – elszenvedett – gyötrelmeket (nem csupán sérelmet, az más!), amilyennel a gazemberek korábban nekünk mértek. Fogat fogért – az Írás sem azért helyezkedik az ótestamentumi törvénykezésben erre a radikális, manapság inkább meghaladottnak, mintsem követendőnek vélt álláspontra, mert hogy amolyan kőkorszaki origót óhajtana számunkra kínálni, amihez a későbbiekben mérni lehet a majdani, remélt humán fejlődési ívet, hanem mert ennél a szemléletnél igazságosabbat és hatékonyabbat az emberi faj még nem talált ki.

Amennyiben hatalmi szinten, kollektíve előre eltervelten, szánt szándékkal, felelősségük teljes tudatában károsítanak meg és veszélyeztetnek, akkor nem csupán a hányinger, a méla utálat vagy a kényszeres röhögőrörcs lepi meg az embert, hanem az a cselekvő indulat is, hogy elemző hajlandóságú valagát a monitor és a klaviatúra elé tolt székről megemelje végre, feltápászkodjék, és kényszeres tétlenségre szánt/kárhoztatott tagjait kinyújtóztassa. És ahogy azt egykor az alapsuliban belénk sulykolt orosz nóta sorai vallják, körbevizslasson és cséphadaró, furkó, karó, ütleg, fustély, bot, de legalábbis valami bunkó után nézzen. S mert az ember szeme ösztönösen a magasságra szegeződik, ez utóbbi után olyan túl sokat nem is kell mifelénk kutatni.

Ott tenyésznek a maguk magaslatán, törvénykezve számolatlan. S teszik, mantrázzák, gajdolják mindegyre, amire képesek. A műsor, amivel nyaggatnak minket, célzottan belföldi fogyasztásra szánt, a mi garatunkon letuszkolandó béka, hiszen az ügy megítélése folytán agyonra kárhoztatott Nyugaton, meg úgy általában a civilizáltnak tartott világ egyik mérvadó fertályán sem veszik be azt az ótvaros dumát, amit Budapestről nyomnak illetékesék, de meg csak el sem hiszik a szándékot, amit az itteniek odakinnt feltételeztetni szeretnének. Ez a produkció józanul gondolkozók körében ab ovo eladhatatlan, csakis rosszallást, és ha így folytatódik, talán még szankciókat is kiváltó lehet, semmi más. Mondom, kártékonyak.

Az elemi ellenérzés megvallásán túl csak egy valami garantálja a nekiszabadult kurzus dúlásának abbamaradtát. Ha szép komótosan szembefordul velük az ember és elszántan nekik megy. Ugyanis félnek, miként az a fejünkre hozott rendszabályokból egyértelműen kiviláglik. És aki féltében cselekszik, az igen hamar kitermeli az erre visszavezethető okokat is, hogy eztán már joggal félhessen.

Nekem nincs okom tartani tőlük. Amit elvehetnek, amúgy is enyészet tárgya, ami meg valós érték számomra, afölött nincs hatalmuk. Nincs erejük más, mint a puszta fenyegetés képessége. Csakhogy az kevés, nagyon kevés az országhoz, s még annál is karcsúbb az emberhez, ahhoz, aki szabadnak tudja magát. Én annak tudom magam és ellenük vagyok. Mivel tök egyértelmű, számukra inkább leszögezem.

Ugyan nem a most következő hasonlatba vontak kvalitásainak egybevethetőségére apellálva, de megemlíteném, hogy Orbán 2002 és 2010 között járta meg Elbát. Most már ezerrel Szent Ilonát készíti elő magának. Feltéve, hogy megéri egyáltalán. És kétlem, erősen kétlem, hogy e tekintetben szurkolnék akár neki magának, akár ennek az áldatlan lehetőségnek.

Csak hogy félreértés közöttünk a továbbiakban már ne legyen.

De a józan észhez aligha tér ő már vissza. Nem mert elhagyta volna, hanem mert az hagyta el őt. Mit tehetnénk? Ez jutott nekünk, valahogy túl kell éljük. Legfeljebb siettethetjük a most már amúgy is bukásba rohanók végső romlását. Meglehet, ez nem fog menni simán, bársonyosan. Akkor pedig? Mit tudom én. Mikor a nyakunkon lesz a kellemetlen döntés kényszere, alighanem meglátjuk úgyis, és lépünk. De nem korábban.

Addig viszont éltessük az új évet. Bizalmunkkal is, hátha rászolgál.