Franckarika

Sok-sok éve, hogy a Sztár FM-et hallgatom. Anno dacumal, mikor a Sztár Rádió frekvenciát nyert, de célzott korosztályán belül műsorsávot vesztett a csak akkoriban piacra lépő Slágerrel szemben, tettem hitet az adó mellett, noha a Slágert is szívesen kagylóztam. Aztán tavaly novemberben elkövetkezett a mellkasra irányuló pörölycsapás, letaglózva rádiófüggő népességünk nem csekély hányadát: mind a Danubius – istenem, mennyit hallgattam azt is egykor, mikor még német nyelven karattyolt, az átkosban! –, mind a Sláger bukta a frekvenciát, amit addig birtokolt, és a patinás adók bezárnak.

Nagyobbik lányomat anyja akkoriban hozzám paterolta, annyira elegük lett egymásból, szóval a csaj nálam telelt épp, mikor ez a történelmi esemény bekövetkezett, és az adást jelző fények mindkét stúdióban utoljára villantak fel a fényesre koptatott keverőpulton. Oda-vissza rohangáltunk, egymást váltva, az éjszakában, mikor két készüléken parallel hallgattuk az utolsó két-két és fél órát a búcsúnap műsoraiból. A nagyszoba antik tálalóján álló rádiós ébresztőóra adta a Danubiust, ahol szinte könnyeztek a stáb tagjai, az étkezőben levő hatalmas sztereo masina pedig a Sláger kollektívájának pikírt, elkeseredett kiszólásokkal tarkított hattyúdalát szórta elibénk. És eljött az éjfél: az egyik csatorna pár másodpercen belül Class FM-re váltott a digitális kijezőn, míg a másik megmaradt annak, ami volt addig, épp csak elnémulva. Kisvártatva lecsavartam mindkét készüléket, kikapcsoltam őket, és egymásra bámultunk tinédzser lányommal: "Na – mondtam neki –, akkor ilyet is megértél már."

Sorsa ma éjfélkor eléri hát a Sztár FM-et is, a 102,1-en. Borzasztóan bánt, és bánom, hogy most ez is megtörténik, s hogy ennek is kényszerű tanúja kell legyek. De az ember tehetetlen. Nincs más hátra: öt bontatlan audiokazettánk ragadt itt a műsorfelvevős régmúltból, kibontottam és elkezdtem felvenni a leadott slágereket, a híreket, a szöveget, mindent. Legyen róla emlék, hogy volt egyszer minálunk egy ilyen adó is. Hármat ellőttem már. A maradék kettőt most kezdem majd meg, az utolsó három órát rögzítem, ki tudja, mi hangzik majd el az utolsó percekben. Aztán ismét csak lekapcsolom a készüléket, és mire reggel kinyitom, az évek óta megszokott frekvencián süket csend fogad majd. És én bámulok egy keveset a rádióra értetlenül és mindentudón, nyelek egy keserveset, és nekiülök korai reggelimnek, remélve, hogy a süket csend hallatán számban nem fog megkeseredni a falat.

Nem fog. Már most keserű. Köszönöm az elmúlt slágereket és éveket. Jó volt velük – veletek – tölteni az időt.