Schmitt Pál tegnap megtette azt a mérhetetlen szívességet, hogy nyílt színen és mosolyogva, hathatós riporteri segédlettől megtámogatva, egy egész ország figyelő szeme láttára nyírta ki saját magát, és rombolta porig amúgy is megroggyant hitelességét, időtől és megszólalásoktól jócskán koptatott nimbuszát.

Sajátságos logikával építkezve az őt e pozícióba katapultáló miniszterelnök-pártelnök engedte neki, hogy ezt meglépje, és hasonlóan sajátos logikával az elnök úr szemlátomást abba a sajnálatos tévhitbe ringatja magát, hogy ezzel megfelelt holmi elvárásoknak, és a lefolytatott vizsgálat, az utcai-internetes szóbeszédek ellenére most aztán jól tisztára mosta magát éppúgy, mint a (más egyéb) képességeibe vetett hitet.

Szánakozva kell megállapítsam: ezt nem tette. Pontosabban fogalmazva: nem ezt tette. Némiképp szarkasztikus felhanggal írva kommentárt: tett ő sok mindent az interjúban, viszont azt az egyet, amit meg kellett volna, simán kihagyta a sorból. Megtette viszont nekünk azt az egyetlen, számára kellően soha meg nem hálálható szívességet, hogy végül csak nem tette meg azt az egy, amúgy kikerülhetetlennek tetsző szívességet. Belekapott ő ott mindenbe, akárcsak egy kezdő kukta, mikor a szakács dolgát szakasztják a nyakába, és kapkodása közben fennhangon elmélkedik vörös és fehér húsokról, zöldségelésről és fűszerezésről, épp csak eközben keze alatt ég szénné a pörköltalapnak szánt hagyma.

Onnantól pedig baszhatja.

Elhangzott több kijelentés a tegnap leadott, majd' háromórányi felvételből kínnal-gonddal szűk negyedórányira összeollózott (csak megálltam, hogy azt ne írjam: összeschmittelt) interjúban, ami mellett nem mehetek el csak úgy, szótlanul.

Felhánytorgatta az elnök, mégpedig az önérzetében és igazában megbántott ember pózában tetszelegve, hogy őt mint másik felet a szenátusi döntési eljárás folyamán nem hallgatták meg, holott ennyit azért elvárt volna. A latin idézet legalább olyan jól ült, mint most ő az elnöki székben. Szerinte ezt a kapkodó sietséget semmi sem magyarázza, igazán várhattak volna egy árva napot, míg ő a világpolitika potens alakítójaként bevégzi nemzeti küldetését Koreában, s hazatér számot adni minden más egyéb kvalitásáról, ha már az önálló gondolatok alkotása és kifejtése képességének újabban felhánytorgatott kritériumát ízekre szedett egykori diplomamunkája alapján ebből az ő kiváló erényei sorából sajnálkozva bár, de ki kellett iktatni.

Nos, mint az az egyetemi vizsgálóbizottság végkövetkeztetéséhez a dr. Fluck által csatolt, majd huszonnégy óra múltán az internetre ki is került különvélemény ide vonatkozó sorait olvasva kiderül: az elnök úr a vizsgálati szakaszban igenis meghallgattatott. Maga a bizottsági elnök járt nála, tudakolni álláspontját, valamint beszámolót nyerni az értekezés írójától a vizsga, a dolgozat egykori megvédésének pontos lefolyásáról. (Eközben a rektor, a tudományegyetem szakmailag kompetens, annak törvényileg is garantált autonómiája révén pozícióját tekintve kikezdhetetlen vezetője egyfajta fordított Canossára indult a miniszterelnökhöz, akinek viszont írd és mondd: nulla egész nulla, azaz éppen hogy semmi köze és beleszólása ebbe a tisztán jogi, tudományos-szakmai kérdésbe és eljárásba nincs és nem is lehetett volna, legfeljebb csak politikai ráhatása, de hát az már más tészta és egy másik történet.)

Azaz a nyavalygás, amit félmosolyú mártírpózban az elnök az általa nagyra becsült köznek előadott, eleve fals. Őt bizony ebben az ügyben idejekorán meghallgatták, elmondhatta tehát, ami a lelkét nyomja.

Az pedig, hogy ő szó nélkül, alázatosan elviseli a doktori címétől történő megfosztás tényét, sőt a riporter által felvetett szempontot is, miszerint őt itt ezzel becsületében sértették meg, eliminálja, és nem: nem perel, ha már egyszer köztársasági elnökként ő sem perelhető – ez több mint szánalmas félreértése a puszta tényeknek. Semmiféle vagy-vagy kritériumnak nem felelt ő meg hajdanán (sem), mert a mások szellemi termékének gátlástalan eltulajdonlása és azoknak tulajdon gondolatként való eladása, vagyis a plágium ténye annullálta már eleve a doktori értekezés egészét, nem pedig az, hogy most akadt-e abban új gondolat, illetve hogy hasznosnak bizonyult-e a társadalom és/vagy a tudományos közélet számára.

Utóbbinak a teljesülése amúgy is felettébb kétséges, mivel 1, közember amúgy sem forgathatta tömegével a művet, amit hajdan összeollózott további szíves hasznosításra, hiszen két példányából egyik a címet neki megítélő egyetem (ma: kar) könyvtárában hevert érintetlenül, a másik példánnyal ő rendelkezett, csakhogy annak az idők során lába kélt valahogy. S hacsak valami megátalkodott tudományfetisizáló megszállott illetéktelenül be nem hatolt Schmitt Pál lakásába/házába/irodájába és emelte el stikában e korszakalkotó értekezést, és nem dobta piacra szamizdatként, tíz- és tízezerszám, hadd emelkedjék általa a nemzet amúgy igen intenzíven romló intellektuális szintje, de hogy legalább a szakszövetségek e tekintetben végképp tájékozatlan sportági vezetői megtudhassák, mi módon is kerülhetnek be az olimpiai programba, mivel addig, tehát 1992-ig erről még csak képet sem alkothattak szegények – szóval hacsak nem így esett, ahogy azt a fentiekben vázoltam, a közéletnek ebből semmi haszna nem származhatott. 2, A tudományos világ pedig aligha juthatott új ismeretekhez azáltal, hogy valaki fogta magát és doktori értekezés címén egybenyalábolta mások korábban leszögezett és jól meg is rágott-forgatott gondolatait, szakmai eredményeit. De még ha ez is lett volna a szándéka elnökünknek, mármint hogy fényt csempésszen sötét szakkollégái konok és elmaradott elméjébe, úgy összeállíthatott volna egy sima irodalomjegyzéket, esetleg ennél fáradságosabb munkával egy antológiát is. Kizárólag ezért kár volt a stiklijét holmi doktori szakdolgozatként beterjesztenie és előadnia.

Akárhonnan tekintsük is, a plágium puszta ténye eleve diszkvalifikálja Schmittet, akármiféle szándékkal is merített ő ekkorát másoknak ekkorra már végső formába öntött, esetenként publikált, de mindenképpen létező alkotásából.

De legalább ő maga fordította volna az eltérő forrásmunkáknak a tulajdon dolgozatába applikált szakaszait! Csakhogy gyaníthatóan még ezt a fáradságot is megspórolta. Ennek a műnek az idegennyelvű forrásokig visszakövethető részeit, dr. Flucknak a szőrszálhasogatásig részletes és precíz, olykor ráutalóan elemző leírása révén legalábbis sejthetően, ha nem is biztosan tudhatóan, minimum két ember ültette át egykor magyarba. A nyakamat erre nem tenném, de már egy nagyobb összeget minden további nélkül. Bérmunkában magyarított és újraformált szemelvényekkel és sajátságosan rekvirált szakirodalommal dolgozott tehát az, aki ezt a munkát Schmitt Pál: doktori értekezés a modern kori olimpiák stb. címen a kandidálónak további szíves használatra összeollózta és megalkotta. És ez még abban az esetben is megáll, ha ez az ember esetleg maga Schmitt Pál volt is.

A plágium, jelen esetben a másoktól gátlástalanul, aránytalan mértékben és korlátozás nélkül átemelt szövegtesteknek a dolgozatban tisztán kivehető jelenléte, majd ezeknek egyértelmű, világosan beazonosítható hivatkozás, tehát az idézés minimális szabályainak mellőzésével történő felhasználása teszi ezt a művet, amit a vizsgálóbizottság elbírált és ítéletet is mondott felőle, érdemtelenné arra, hogy önálló tudományos munkaként és/vagy teljesítményként tekintsük.

Ennek alapján a plagizálásban tetten ért és vétkes elnököt is érdemtelennek kell tekintsük arra, hogy akár önmagát, akár mások: közemberek életére igen komoly ráhatással bíró szakszövegeket (értsd: törvények) érdemben elbíráljon, és ítéletet kell mondanunk felőle, mert ez nem csupán elemi jogunk, de egyben érdekünk is. Az ország mi vagyunk – és nem ő vagy ők.

A demokráciát mi nem szolgáljuk, hanem szolgáltatjuk, mert annak (jog)alapja nálunk van, nem pedig időről időre árendába kapjuk azoktól, akiket pont hogy ennek kiteljesítése végett szavazunk magunk fölé, hatalomba.

De most vissza az elnök úrhoz.

Hogy pedig oly könnyedén legyintett a visszavett doktori címre, valamint a szakmai minősíthetetlenség szintjére devalválódott doktori értekezésre, szintén bizonyít valamit, ami nemigen válik javára, sem előnyére. Nevezetesen azt, hogy anno aligha fektetett ő ebbe komolyabb munkát, időt, fáradságot. Mert aki valóban végigmelózta a maga szakdolgozatának/diplomájának/doktorijának szakmai szempontok szerint is helytálló megírását, az ilyen könnyen nem mond le róla, hiába a becsület és az úri gesztusok megtételének annyit emlegetett magasabb szempontjai. Éppen hogy önbecsülése végett nem teheti. Ő szenvedett meg érte, ő alkotta, az övé, annak megítélése talán lehet kétséges, de a tulajdonjogát tőle, az alkotótól senki elvitatni ne merészelje! De mert elnök urunk egy elnéző félmosoly kíséretében engedte el kezét ennek a – bevallása szerint – saját alkotásának, amihez ő hozzáadott értéket is társított, valahol sántít a gesztus és a történet is, úgy hiszem. Finoman szólva sántít.

Amúgy sem értem, már a konkrét ügytől valamennyire elvonatkoztatva és némiképp általánosabb kitekintésben szólva erről, hogy miért húzódoznak egyesek annyira az idézetektől – mintha ez valamiféle szekatúrába hajló idióta tehertétel lenne a magasabb vizsgakövetelményt teljesíteni szándékozók dolgának nehezítésére. Holott frászt. Könnyítés, kapaszkodó, mankó, sőt mérvadó komponens. Szakmai megmérettetésen, tűzpróbán, hitelesítésen átesett publikálók, kutatók, írók és auktorok autentikusnak mondható gondolatai, eredményei és következtetései – akár egyetértőn támaszkodom rájuk a magam gondolatmenetében, akár ellentmondani szándékozom nekik – mindenképpen nemes, értékes adalékok, szükségszerűek is, hiszen nem az adott, épp születendő szakdolgozat, értekezés keretében kell újra felfedezzem a puskaport, ha már mások ezt bizonyíthatóan és köztudottan megtették, hanem bátran továbbléphetek, ha kell: átlépek rajtuk és téziseiken, de ehhez pont hogy korrekt módon és beazonosíthatóan jeleznem kell, mivel szállok vitába és miért, vagy hogy mire támaszkodva teszek meg egy további lépést, egy talán újnak ható következtetéssel. Az idézések tehát egyenesen megkönnyítik a dolgomat és a kezemre játszanak, mint ahogy a munkámat elbírálókéra is jócskán, ezért is a rigorózus szabályok ezen a téren – persze az egész kizárólag abban az esetben igaz és áll meg, ha akadnak saját gondolataim, ötleteim, van hozzá kutatási eredményem, amit ily módon összevethetek másokéval. Mikor ez hiányzik, nem a mű lesz, már elnézést ezért, hiánypótló, hanem pont hogy a mű ilyetén összehányásával pótol az azt a maga nevén futtató figura egy igencsak égető hiányt –  mégpedig saját magában lévőt. Nevezetesen az önálló gondolatokét, igaz, azt is csak ideig-óráig, mint láthatjuk: míg hozzáértők górcső alá nem veszik. És jól le nem buktatják, hogy Rejtő nyelvén szóljak erről.

Anno, úgy majd' két esztendeje, mikor Orbán Viktor személyes nyomására a Fidesz nevű politikai magánalapítvány és közéleti hitbizomány egy bizonyos Schmitt Pált javasolt és választott is meg a köztársasági elnök székébe és hivatalába, a félországnyi felzúdulás közepette egy maró iróniával ható hang egy poszthoz írt kommentjében nem átallotta feltenni a kérdést: "Oké, előnyére mondják azt, hogy jó kiállású meg sármos, de könyörgöm – neki aláírásra felterjesztett törvények alkotmányosságát kell majd elbírálnia, megítélnie. Mit csinál majd az első neccesebb megérkeztével? A tükör elé áll?" Jelzem és jelentem, ma már ott tartunk, hogy ezt hiába is tenné. A kamerába ugyanis még csak belepisloghat holmi szélütöttre hajazó somolygással, és ha az túlzottan kényszeredettnek vagy épp hiteltelennek tűnik, legfeljebb snitt: újraveszik. De már az a tükör kényesebb dolog ennél. Nem is azért, mert lakosztálya rejtekén elnök urunk a szigorú önvizsgálat perceit követően esetleg valós önértékeléssel lépne az oly árulkodón visszatetsző üvegfelület elé. Hanem mert nincs az a magára valamit is adó tükör a világon, amelyik ha egy ilyen szánalmas profilt, egy ennyire üresen kongó alkatot tükrözni kénytelen, mély és lemondó sóhajt hallatva azon nyomban végig ne hasadna és cserepeire ne hullana.

S mi itt állunk most egy megnyilvánulásait tekintve szabadjára hagyott, becsületét vesztett köztársasági elnökkel, aki most valamiféle, amúgy hetvenévesen megejtendő PhD-ről papol, holott még fénykorában sem volt képes vagy hajlandó, lám, egy ennél jóval könnyebben megszerezhető, önálló doktorit összehozni, s kezdünk tisztán, mind tisztábban látni, már nem tükör által, de valami piszok homályosat, talán épp magát a homályt. Le sajnos nem írhatom, pedig nagyon megérné, hogy: úgy kell nekünk. Ezt kaptuk, mert ezt is érdemlettük.