Franckarika

Játsszunk el egy gondolattal, ami bár nagyon hasonló lesz egy monstre összeesküvés-elmélethez, de a cimkéket hagyjuk a fenébe, a lényeg a fontos. Elemzésem és végkövetkeztetésem bizonyos tapasztalati tényeken és a most megfigyelhető-kivehető belpolitikai fejlemények sajátos logikáján alapul. Előre is elnézést, ha túl merész volnék.

Mindketten szarban ültek, nyakig. A szocialisták is, az szadeszesek is. Egyazon koalíció keretein belül tevékenykedve és jó ideje amatőr módon félrekommunikálva vívták ki ezt a nem irigylendő kavart, ezt a piszok helyzetet. A Fidesz másfél éve nyüstöli őket, javarészt saját hibáikra támaszkodva ebben, és a most március kilencedikén megtartott népszavazással már parlamenti ellenzék, azaz kisebbségi léte ellenére is komolyan sarokba szorította a kormányzó többséget. Megtorpedózta — és ennek további, gyakorlati lehetőségét fönntartva folytonosan fenyegeti őket ezzel — a parlamenti többség legelemibb jogosítványát, amire az egész rendszert kitalálták: hogy saját jogán, a választásokon elért többsége tudatában kormányozzon. Hogy a hazánk alkotmányos rendje felett mint elvi igazságosztó testület őrködő taláros grémium ehhez miként és miért nyújtott segédkezet, azt talán ne firtassuk. Vagy szakmailag inkompetens elmeháborodottakkal van dolgunk, vagy egyszerűen csak cinikus gazemberekkel. Egyik lehetőség sem teszi az embert maradéktalanul boldoggá...

Namármost, visszatérve a két főszereplőre: ha szarban csücsülnek, abból valahogy ki kell másszanak, majd adni kell a higiéniának is, mert úgy illik. Én kezdem azt tippelni, hogy a történtek egy stratégiai kalkuláció eredményeként megtett, hosszabb távú lépéssorozat kezdő elemét képezik. Kóka helyzete bizonytalan saját pártjában, az eü-átalakítás egy nem annyira érdemi, de szimbolikus újítását (vizitdíj, kórházi napidíj) a lakosság túlnyomó többsége — a bosszantóan nívótlan Fidesz-kérdésfeltevés útjára engedése folytán — kerek perec leszavazta, a koalíció pártjainak és prominenseinek egyenkénti, de egységében is vett szimpátia-mérőértéke éppen a bányászbéka valaga alatt található. Innen, ebből a bénító helyzetből kellene valahogyan kitörni.

Bőségesen elég ehhez, ha csak a végpontot tisztázzák, s azt is csupán ketten: Kóka és Gyurcsány. Nyilvánosan nem pendülhetnek egy húron, ezt a helyzet nem engedi. Mert ha közös megegyezéssel váltják le Horváth Ágnest, akkor ki-ki a maga hívei előtt beismeri, hogy vagy tévedtek korábban (Kóka ajánlotta, míg Gyurcsány elfogadta és vele dolgozott), vagy most kénytelenek már közjogi relevanciák terén is meghajolni a parlamenti kisebbség éppeni szimpátia-többségtől szított diktátuma előtt, azaz Orbán Viktor fütyüli számukra a tánclépéseket. Ennek tragikumától most tekintsünk el, de ez minden volna, csak nem kormányzás, ha koalíciós az, ha nem. Az ilyen mindenáron együtt maradás és a végsőkig vállvetve küzdés hozadéka 1998-ból pontosan tudható: vereség. Az SZDSZ ráadásul azon a minimumon áll, ahonnan tovább már nem süllyedhet: nem szabad neki, mert az a megsemmisülésével lenne egyenlő. Ki kellett hát találjanak valami szokatlant, ami mindkét pártot megszabadítja a másiknak, a koalíciós partnernek a maguk táborában éppen nem imádott jelenlététől az eddig közös csónakban, ahol hat éve együtt lapátolnak. Ezt oly módon kellett véghezvinni, hogy ne lehessen kulisszák mögötti susmusról és paktumról suttogni, mondván, hogy csak porhintés és villámhárítás ez az egész. A kétfelőli tagságot érdemben, valósan kell méreg- és salakmentesíteni, hogy az eddig egymás ellenében felgyülemlett gázt, feszültséget kiadhassák, aztán lenyugodva felsorakozzanak immár saját pártjuk megerősödött (és a közös szenny piszkától megtisztult) vezetői mögé. Ez eddig briliáns. Taktikai áldozatok az áhított stratégiai győzelemért.

A Fidesz meg át lenne rázva alaposan. Elérte ugyan a népszavazás révén a félidei győzelmet, de azt sehol nem jegyzik, mert közjogilag tökéletesen irreleváns. A taktika most alighanem arra irányulhat, hogy maradjon csak meg a revánsra törő ellenzék ebben a maga viszonylag kényelmes, de egy akár csak alapszinten is normálisnak ható kormányzás révén simán kivédhető, lerontható pozíciójában. Ha a kezét dörzsöli, hát hadd dörzsölje: az még nem kormányzás, hanem ellenzéki tenyérmasszírozás. Exoterm folyamat — de jó is az.

Ha most szétválnak útjaik, mármint Gyurcsánynak és Kókának, azzal mindketten nyernek. A balhé, minden járulékos haszna mellett, eminens érdekeket szolgál. Az MSZP kitörhet az örvénylő fuldoklásból, amiben vergődik. Tisztán szocialista kabinet alakulhat, ahol immár kompromisszumok nélkül lehet a tárcákat vezetni — majdan megvalósítandó programjaik tekintetében persze egyeztetési kényszerrel, mert az SZDSZ támogatására, ha külsőleg is, de továbbra is szükség lesz, tekintve, hogy ilyesmire deklaratíve sem az MDF, sem a Fidesz-KDNP nem hajlandó. A törzstábor és a szimpatizánsok meg egy nagyot fújhatnak: na végre, a kormányzás rossz szellemétől, az ultraliberális SZDSZ-től mint kolonctól megszabadult a párt, s aki ezt előidézte, konok határozottságával kivívta: Gyurcsány Ferenc, a párt miniszterelnöke, egyben elnöke. Nyer a párt is, nyer Gyurcsány is, nyernek általa a velük (még) rokonszenvezők, akik egy kényszerházasságban nyüszítő MSZP-t nem szerettek, ám egy felszabadult, továbbra is kormányképes szocialista pártot már annál inkább hajlandók. Netán támogatni is, mikor annak ideje jő.

Az SZDSZ pokoljárása ennél azért hosszabb, kínnal inkább szegélyezett. Maroknyi táboruk egyberántása nekik nem hatalmi, hanem immár létkérdés. Ezt a célt az örökkön habozó, a közös kormányzás alapjául fogadott és elismert reformok következetes végigvitelétől folyton fázó szocialistákkal közösben nem volnának képesek teljesíteni, a liberális érzelműeket megszólítani, visszaédesgetni, a mindenképpen szükséges öt százalék erejéig legalábbis aligha. Ilyen kondíciók mellett két év kevés ehhez. Most, hogy Kóka konzekvens álláspontja erődjében villogva izmozik a nagyobb testvérrel, jelezheti a törzstábornak: a párt elszánt, reform vagy halál. Ez persze lufi-szlogen, esztrádműsor a színpadon, de hát nem is annak műfaji mikéntje az érdekes, mert az akadémikus kérdés csupán, hanem a célzott eredmény elérése: a siker ténye. Azt kell valahogy kicsikarni. Az SZDSZ a korábbi kompromisszumok után, melyet kínkeservvel nyelt csak le — noha MSZP-s lieblingje, a leginkább liberálisnak mondható Gyurcsány mint miniszterelnök ugyancsak forszírozta a dolgot, olykor még pártja ellenében is —, most már nem tehette meg, két százalékon állva aztán meg különösen nem, hogy enged, és veszni hagyja második egészségügyi miniszterét is, mikor már a meghozott törvény is lassacskán veszni látszik, hiszen vagy a szocik koptatják azt tövig, és higítják újfent állami monopólium szintjére az egészségpénztár-tervezetet, vagy egy őszi népszavazás söpri azt el, de akkor már gyakorlatilag miniszterelnököstül. Ami senkinek nem jó, mert az előre hozott választások rémképe akkortól fogva elérhető közelségbe nyomul, és ha az MSZP megússza is számottevő vereséggel, ámde komoly ellenzéki státusszal, attól még az SZDSZ úgy tűnik el a süllyesztőben, mintha sosem lett volna a porondon. S jön a Fidesz a maga kényelmes kétharmadával, s akkor aztán megnézhetik magukat az idehaza demokráciát álmodók. Putyin és Medvegyev is Budapestre járhatnának tanfolyamokat venni, hogy miben is áll az a híres nem konszenzusos demokrácia. Arrogáns és kíméletlen autokráciában, naná. Négy évnyi ízelítőt már kaptunk egyszer ebből. Több se kéne.

Gyurcsánynak és Kókának tehát csak a végcélt, az át nem léphető határt kellett úgy nagyjából három bővített mondatban megtárgyalniok. Nem kell és nem is szabad mindent előre, ától cettig lebeszélni, mert ha egy pontján elakad vagy kisiklik a folyamat, máris újra kellene kombinálni azt. A túl sok konzultáció idővel azért szemet szúrna. Most csak egymást kell szemmel tartaniok, s a rögzített outputot szem előtt. A peremfeltételekkel mindketten tisztában vannak, saját táboruk potens szereplőivel is. A rögtönzésnek itt széles tere nyílik, ki-ki a maga politikusi vénájával szalad neki a dolognak, s a rendelkezésre álló eszközökkel abszolválja azt. Azaz: szétmenni, saját táborban aratni ezzel, külön-külön rendezni a sorokat, a közös kormányzást de facto fenntartani mégis, Horváth Ágnest, mert ez elkerülhetetlen, beáldozni, hogy majd ezen az polémián katalizálva ki-ki megmutathassa tulajdon arculatát, kivillanthassa foga fehérjét, miszerint ő deklarált elveihez mennyire hű. Hadd rajongjanak egy kicsit a kétoldali táborok egyszerű fiai. A Fidesz meg csak hadd örüljön a háttérben, ahonnan leskelődik: ettől még egy fia szál mandátumot nem nyer a törvényhozásban, sem önkormányzatokban. A hovatovább reménytelenné szerencsétlenkedett helyzetből ez talán az egyetlen ésszerű kitörési pont, és talán az utolsó, még időben megléphető lehetőség is. Meg kell előzni az őszi népszavazást a kifogásolt és többfelől célba vett eü-törvény megváltoztatásáról, amit az SZDSZ kormányon ugyan nem engedhet, mert akkor már nem csupán vele mossák fel a padlót, de még bele is pisálnak a vödörbe, ahol a liberális rongyot kicsavarják. De kívülről, konstruktív külső támogatóként, a kormányzóképességet biztosítva ezt már, ha koronként látványosan morogva is, megteheti. Beletörődik... Gyurcsány meg a számára ugyancsak terhessé lett kabineten belüli béklyótól szabadulva, s kihúzva így számos szocialista prominens és mezei párttag kritikájának méregfogát, felszabadultabban vetheti magát érdemi átalakítások után. Lassabban, megfontoltabban, inkább előkészítve és átbeszélve. Mert az egészségügyet mégiscsak nyugvópontra kell juttatni, s némi adóreform sem ártana idővel, ami hozhat az emberek és a vállakozók pénztárcájába, s hozhat a kormányzat konyhájára is, mert ha az emberek egyszer tudtak saját bukszájuk által ihletetten szavazni, fognak tudni akkor más esetekben is, mondjuk egy európai-, majd országgyűlési voksoláson, épp csak akkor már nem a Fidesz szája íze szerint, sokkal inkább ellenükre. Itt nem a kétharmad a cél. Hanem az együttes ötvenegy százalék.

A fentebb vázolt szcenárió kockázatos tervnek tetszik, rengeteg buktatóval, de a biztos tehetetlenség, a lebénított kormányzat és tetszhalál mindenki számára haszontalan állapotából, majd az abból következő totális vereségből csak így, hasadás útján felszabadítandó vegyértékekkel lehet továbblépni. Ha — ha mindez valós gondolatmenet egyáltalán. De lehet, hogy alapjaiban tévedek, és a történetben szereplők egytől egyig felelőtlenül keménykedők csak, alapból hülyék, és a dolgok most a maguk tehetetlenségi útján haladnak, hogy a végén a Fidesz által favorizált forgatókönyv valósuljon meg. Isten ne adja.

A politika mezején minden lépés és számba vehető opció halálosan komoly, míg minden megnyilvánulás színjáték csupán, de ez a kettő nem szétválasztható, mert a látszat, a köz számára mímelt mimikri a politizálás lényege: alkotóelemeire nem szétválasztható kombináció.

És persze még egy nem eliminálható megfontolás is kell hogy befolyásolja mindkét szereplőt, de egy hajszálnyival inkább Gyurcsányt, aki szemlátomást hisz és tenni is kész egy modern szociáldemokrata pártban és -ért: ez az egyetlen módja annak, hogy 2010-ig az SZDSZ-t valahogy ötszázalékos szint fölé tornásszák, mert ha a terv beüt és a csoda megvalósul is, az MSZP még egy rakat varázsige bevetése mellett sem viheti át az abszolút többség mércéjét, ergo szüksége lesz az újbóli kormányzáshoz egy hozzá minimum konstruktívan viszonyuló pártra/frakcióra a parlamentben. Ez pedig jelenlegi ismeretei(n)k szerint csak az SZDSZ lehet, senki más. De ahhoz be kell kerüljön. De ahhoz egy önálló arculat megvillantása és újraépítése mellett talpra kell álljon. De ahhoz most szakítania kell az MSZP-vel. De ahhoz meg egy kiprovokált alkalom kell, egy a sajtónak hatásosan eladható és bizton a publikum elé tárható, hangos apropó...

Hát itt tartunk most, szerintem.

Persze egy dolog egy elképzelés, más egy terv, és megint csak más annak megvalósulása. Ezer és egy dolgon elhasalhatnak. Iszonyatosan sokszereplős a darab. De a terv attól még, ha feltételezésem megáll, pompás. Alternatívája ennek a két éves kormányzóképtelenség, a nemzetközi tőke fokozatos elfordulása, s ez időszak alatt Fidesz-kegyek keresése, hogy sűrű bocsánatkérések közepette legalább időnként levegőt vehessenek. Az átmeneti tőzsdei hanyatlás és forintgyengülés belefér a pakliba, különösen, ha megnézzük, középtávon mit kell kivédeni, s hogy az milyen árat követelne. Nem is beszélve arról, hogy a gyengébb forint csak jót tesz az exportnak, márpedig gazdaságunk nyolcvan százalékban arra termel. Ezek.. bekalkulálható és el is viselhető veszteségek. Egy, az országot politikai és hosszabb távon akár gazdasági romlásba is döntő, erőszakosan klientúraépítő és tenyérbemászóan nacionalista, radikális politikai kurzusnak kell valahogyan az elejét venni. Ez huszárvágás nélkül nem megy. Amit most láthatunk, az Alexandros receptje a csomóoldásra, épp csak modern retróban. Egy felvilágosultan abszolutisztikus államrezonban ez jóval egyszerűbben menne, kétségtelen, mert kisebb és kevésbé hangos műsort kellene rittyenteni az érdemi történetszál köré. De persze egy csupán feltételezett abszolutisztikus államban ilyen áldatlan belpolitikai helyzet eleve elő sem adódhatott volna.