Íme a mai humorfélperc, amolyan májduzzasztónak: http://sportgeza.hu/kosarlabda/2011/01/15/feldobasbol_onkosar/
Jópofa. Mosolyra indított. Persze ez még belefér, láttam én már a tulajdon szememmel, élőben ennél cifrábbat is. Itt ugyanis egy ösztönös mozdulat eredményezte a fatális véletlent, hogy a labda röpíve épp a saját kosárig tartónak bizonyult és a gyűrűn belül landolt, de anno, 1989-ben, a gimi tornacsarnokában, a tanár-diák összecsapáson a szitu sokkal kacifántosabb alaphelyzetből kerekedett végül komikussá, mondhatni: dermesztővé.
Ott két-három másodpercig senki nem tudta, nem értette, most mi van, és a teljes világrend egy pár pillanatig képlékenynek tűnt: elveszni látszottak a biztos fogódzók.
A kezdő feldobás és labdaszerzés pillanata volt ez. Nézőközönség gyanánt ott szorongott az oszlopok alatt, a futófolyosón a teljes évfolyam, sőt még alsóbb osztályokból is jöttek. A csapatok felálltak a kezdőkörbe, vegyes gyűrűt alkotva, amint azt illik, és lesték a felrepülő labda lehullási ívét. Mint szinte mindig, K. Peti osztálytársam, a Melák nyúlt fel érte a legjobb ütemben és a legmagasabbra szökkenve, hogy a kezére kerülő játékszert ne csupán elpöckölje bárki más elől, de egyből lekezelve azt magánál is tartsa. Megtette.
Tanítani való testcsellel kitört a kezdőkörből, ki a körbenállók gyűrűjéből, és ellenállhatatlan iramban vetette magát a nézőközönség szemszögéből értve jobb oldali palánk felé. Nem vétett lépéshibát, nem pattant el kezéről a labda, tökéletes mozgással érte el a palánkot, majd könnyed felemelkedéssel egy sima kétpontost szerzett. Szerény, ámde diadalittas mosollyal kapta el a gyűrűn át lehulló labdát és fordult vissza a többiekhez, mikor feltűnt neki végre, hogy azok továbbra is a kezdőkörben állnak, némiképp bénultan és értetlenül, és őt méregetik. Hogy mikor nekiiramodott, senki őt nem követte: sem saját csapattag, sem ellenfél. Itt, e ponton kezdett el neki derengeni, hogy valami nem stimmel: hogy valami egész biztosan nem stimmelhet.
A dolog nyilvánvaló: a saját palánkját rohanta le ezerrel és dobott rá tankönyvbe kívánkozó kosarat.
Mert épp csak azt az egyet nem tisztázták – ezek szerint: mindenki számára – egyértelműen, hogy melyik csapat merre is játszik majd. Illetve a többiek talán tisztázták, Peti barátom meg magától értetődőnek vette az egyik irányt, anélkül, hogy ezt az ő feltevését mások előtt szóba hozta volna. Nos, tévedett.
Még ma is magam előtt látom az egész szituációt, a hangzavar hirtelen elnémulását, mikor mi, a közönséget alkotók is észleltük, hogy valami nem klappol. De hát mire ocsúdtunk, a kosár megesett, és Melákkal már csak azt közölhették játékostársai nagy sajnálkozva, hogy az ellenfélnek szerzett az imént ajándék pontokat. Bosszús kézlegyintés, zavart vigyor, más baj nem származott az esetből. Szóval, én ott voltam és láthattam ilyet is, ezt is.
Jó dolog a sport. Meg persze a helyzetkomikumok is azok.
