Franckarika

Itt van ez a minapi libanoni köz- és rögtönítélkezés, miáltal egy nemi erőszakot tett, majd ezt megúszni szándékozván körmönfont, bár adott kultúrkörben elfogadhatónak minősíthető tárgyalásokba bocsátkozó, ezt követően a megfeneklett egyezkedési folyamatban őt mégis elutasító öreget és egyúttal annak családját is megkéselő egyiptomi férfit a tett elkövetésének helyszínén lakók, midőn az elkövetőt bűnügyi rekonstrukció címén odavitték, azonmód elkapták, minden rendőri jelenlét és igyekezet ellenére agyba-főbe verték, végül halálra szurkálták. Késért kést, ha már farkastörvények, ugye. S hogy indulatukat s annak jogos voltát a nagyvilág számára félreérthetetlenné és nyilvánvalóvá tegyék, nemkülönben forrongó és régtől fogva dédelgetett bosszúvágyukat a végre kezük közé került csókán felszítsák és kiéljék, a vértől csepegő tetemet kötéllel lógatták fel egy oszlopra, hadd szolgáljon az tanulságul minden ez iránt érdeklődőnek, aki csak szemét a hullára emeli.

Jól tették, avagy helytelenül vajon? Erről első lépésben nem mondanék sem véleményt, sem ítéletet.

Mondok ellenben az eseményekre tett megjegyzésekről, reakciókról. Sokatmondók ugyanis. A civilizáció igazságérzete és józansága nevében kelt ki mindenki, aki csak véleményt formált, s minden fórum és orgánum, ami csak állást foglalt, e "vandál", "barbár" és totálisan embertelen cselekedet ellen. Felemlegettek még holmi dzsungeltörvényeket is, hadd legyen az ábrázolt kép a komor tónus mellett még megrendítőbb. Kész melodráma, mivé így fokozták.

Az egyiptomi férfi civilizáltságát még az őt kitermelő civilizált társadalomnak a korábban elkövetett bűntettei folytán sem érintett, így tehát közömbösnek is mondható többsége valahogy nem firtatja, nyilván mert – e logika mentén hamar kézhez álló konklúziókat vonva és dedukciót jegyezve le – a tekintetben az ürgénél semmi megragadható probléma nem fedezhető fel, nem úgy, mint nyíltszíni kivégzői esetében, akik aztán a holttestet, ha utólagosan is, de felfüggesztett büntetésben részesítették.

Nagy kár pedig, mert érdekes egybevetés lehetne, mikor ezt a szituációs képletet megkapargatjuk kissé: mennyivel inkább követne egy nekivadult lincselés civilizálatlan normákat, mint a férfi, mikor gyermeket becstelenít meg és erőszakosan fajtalankodik vele, majd veszteget, és ebbéli igyekezetének nyilvánvaló kudarca láttán gyilkol, kiirt egy egész családot? Érdekes a kérdésfeltevés, kár, hogy elfogadható választ még csak keresni sem kell rá. Ugyanis maga a kérdés a felelet.

Álszent sikkongatásból és bősz szemforgatásból jelesre vizsgázik itt mindenki, mert hát a civilizáltság, nemde. Kell az, akár egy falat kenyér. Az a falat kenyér, amelyért naponta ezrek és ezrek ölnek, csalnak és kaparják magukat előre a sárban, ha épp azon múlik, s amely allegorikus menázsit fejlettebbnek és boldogabbnak gondolt államokban és nemzeteken belül ki-ki a másik alatti ág fűrészelésével, háta megetti szakszerű késforgatással, illetve csöndes, de kitartó méregkeveréssel kísérel megszerezni, élvezni és mint adagot nagyobbra növelni. És a nap nap után űzött életmódfenntartási versenysportból megtérvén és elnyugodván a TV elé szok aztán vágódni, vagy monitor elé szegeződni – épp mint jómagam most – s szörnyűlködni hozzá egy olyan másfél fejcsóválásnyit, hadd bizonyítsa így az ember legalább önnönmaga előtt, mennyi civilizáltság és emberbaráti készség szorult is őbelé, mely készség és hajlam azonnal kitör belőle, mikor ilyen elképesztő rettenetről hall. Hogy azok odaát Libanonban... Nahát!

Nem úgy az őserdőben, a tett véleményezése folytán megidézett dzsungelben, melynek egyre ritkuló fakoronái alatt az egyre fogyatkozó élővilág mind csekélyebb számú faja és azoknak is egyre fogyatkozó számú egyede próbál a maga módján túlélni: eliszkolni a mérföldes léptekkel arra vonuló civilizáció elől, melyből az esőerdők fogyatkozó vidékén így aztán egyre több, Libanonban pedig, mint most sajnálattal értesülhettünk erről, egyre kevesebb található. De legalább azt a szerencsétlen muksót kiragadhatták volna a rend éber őrei a rátámadó barbárok kezei közül! Mert akkor egy civilizált emberrel több nemesítené ezt az emberi nem tapodta és belakta planétát, ahol úgyis mindenkire jut, ha kell, ha nem, némi fölös oxigén. Míg csak az ügy kapcsán oly vehemensen számon kért és felidézett civilizáció el nem sorvasztja, emészti ezt is.

Vannak pillanatok, melyek érkeznek és elmúlnak, épp mint bármelyik azt megelőző vagy utána következő, de az emberi alkat a maga természettől rendelt indulataival ott áll/él abban a pillanatban is, és nincs mód átugrania azt, vagy kihagynia. Úgy cselekszik, ahogyan és amire képes. És van még az ember nevű teremtmény, aki az idők során per definitionem egész szótárnyi fogalmat ötlött ki és írt körül, de érzést és indulatot megélni még mai is csak a maga bőrén mért fokozatokban képes. Ez persze nem mindig adatik meg neki, maradnak ehelyett a hírek, pletykák, fülbe suttogások, szűk körű kombinálások. Máskülönben meg időről időre felmondja a kortipikusan dívó mantrát, hadd bizonyítsa fajtársai előtt, mennyire civilizált is ő. S hogy mennyire integrálható, jó tanuló.

Úgy kell gondoljam, minden belém vert vagy az idők során rögzült tudás és tapasztalat birtokában is, hogy igazságosan cselekedtek, akik kicsinálták az egyiptomi muksót, mert az alapvető ítélkezési kritériumokat beteljesítették: volt bűn és hozzárendelhető tettes, volt akarat és akadt hozzá közösség, vagyis nem egyetlen ember vette magára a végrehajtás tettének ódiumát, és volt előremutató szándék is, mikor elrettentésül közszemlére akasztották a már élettelen porhüvelyt, hadd épüljön általa mindenki, aki akár csak reméli, hogy a még ennél is nagyobb közösség nevében hozott és hirdetett játékszabályok, azaz a törvények mozgásterére alapozva kivétel nélkül bárki megúszhatna egy efféle emberi méltóság-, illetve életellenes sorozatot, mint amilyet az igen tisztelt áldozat méltóztatott elkövetni, s amelyért de jure nem, ám de facto maradéktalanul megbűnhődött. Kivégzői tehát igazságosan cselekedtek, ám nem helyesen, mert áll felettük is hatalom és fórum, amely és ami hivatott az efféle bűnök megítélésének lefolytatására, és az ezért kiszabható büntetés végrehajtására, illetve kikényszerítésére.

Azaz igazuk volt, mikor elintézték, igazuk, továbbá nem lebecsülhető arány- és szépérzékük, mikor már hullaként fellógatták, de törvényt szegtek, mikor semmibe vették az őket övező állam és társadalom által előírt és többé-kevésbé követetett szabályokat. Ám az élet mégiscsak pillanatok összessége. Én, ha én a helyszínen vagyok és egyben érintett is a fickó által elkövetett korábbi életellenes cselekményekben, hát minden emberi megfontolás ellenére is csatlakozom a rögtönítélő bandához, ebben szinte biztos vagyok, és velük együtt cselekedve irgalom nélkül agyonverem a szemetet. És a dolog végeztével magam hurkolom a kötelet. Lehet, hogy később megbűnhődöm érte, de pusztán a tett okán egyetlen pillanatig sem fájna a fejem, és nem bánnám. Ennyit a civilizációs mázról, mit életünkben hordozunk, csak mert hordozni vagyunk kénytelenek, hiszen az a comme il faut. Máskülönben kiszámíthatatlan és élhetetlen volna a földi lét.

Ami azért így sem élhető túlzottan, és nem is valami nagyon kiszámítható. Hol tehát magamra nézve a kockázat? A halálomban-e, vagy csak annak módozatában? Mikor azt számomra mások hozzák el, nem közömbös-e nekem, az elszenvedőnek, hogy törvényesen teszik-e, vagy a saját szakállukra cselekedve csupán? Tépelődjenek ezen a túlélők. Ők is meghalnak végül, és semmivel sem bölcsebben vagy igazságosabban, mint egy meglincselt szerencsétlen, egy államilag, szabályosan kivégzett elítélt, vagy épp egy balesetben, netán kórházi ágyon elhunyt embertársunk. Az élet attól végtelen, hogy egyénre szabottan mindig vége szakad. S ki milyen végre szolgált rá tetteivel, sorsa könyörtelen eléri végül. Törvénykezés ide vagy oda. Sőt olvasva és ismerve az emberi faj históriájának léptékmérő stádiumait, azt kell írjam: törvénykezés által és révén nagyságrendekkel több embert küldtek könyörtelen halálba igazságszolgáltatási fórumok, e lépés megtételére ihletett jogszabályok és azok módszeres, pedáns végrehajtói, mint tették ezt velük párhuzamosan vagy épp ellenükre bűnbandák, saját szakállukra ítélkező, hidegen számító vagy épp begőzölt emberek. Emezeket ugyanis többnyire felelősségre lehet vonni, amazokat pedig vajmi kevésszer. Így aztán e tárgykörben ha tépelődünk, már első lépésben adjuk fel ez iránti igényünket, és felejtsük el azt a kurva szót, hogy igazság.

Az állami (szintű) gyilkolás – kivégzés, belső rendfenntartás, külháborúk – attól minősül különbnek a magánúton végrehajtottnál, hogy mert közösségi akaratot szimbolizál, pontosabban szólva ennek meglétét engedi feltételezni, persze csak jobb híján. S mikor valaki valahol embert öl, bármilyen mandátummal teszi is, mindig csak a kurva rossz és a jobb híján között lehetséges a választás. És nincs más, csak mismás.

Élet van csak és halál. De egyiknek sincs értelme, és tartalma sem más, mint a megélt pillanat és az arról alkotott utólagos vélemény, ami szart sem ér persze, de időkitöltő tényező, így aztán értelmetlenségében is hasznosnak mondható. De eljön aztán a csend ideje is, és diszkrét hullaszag terjeng a levegőben, és ilyenkor még a magamfajta megátalkodott is leáll a dolgok értelmének kihüvelyezésével, és kiteszi, ha a lelkét nem is, a mondatvégi pontot. Mert szünetet mikoron tartasz és végre levegőt veszel a... Legyen. Szela.