Itt van ez a felvidéki protokollportya Komáromba, amit mélyen tisztelt köztársasági elnökünk csakazértis abszolvál, és ami magyar államunk alapjait megvető első felkent királyunk, Szent István ottani szobrának avatásában tetőzik majd. A szlovákok eddig csak háborogtak, most már hajszál híján őrjöngenek is, hiszen ezt az agyoncsócsált magánlátogatási formulát egy magyar állami ünnep kapcsán szlovák területen enyhén szólva furcsának tartják, de meg a választott dátum is több mint hajmeresztő. Most aztán mindkét fél lecövekel mereven a maga álláspontja mellett, és onnan még egy nukleáris töltet sem volna képes kivetni.

Kivetnivaló mégis akad itt szép számmal. Sólyom elnök határon túli búcsújárásai, kifejezetten nemzeti ünnepekre időzítve, némiképp ingerlően hat szomszédjaink legtöbbjére, ha a Vereckei hágót említjük, ha Székelyföldet, ha, mint láthatjuk most, a magyarlakta szlovák területeket. Az ostor meg mindig az ott élő magyar kisebbségieken – mert hisz ki máson – csattan. Nem is értem, hogy voltak képesek tanácsadói nem lebeszélni elnök urunkat erről a provokatív őrültségről. Tág időkeret az a huszadikai huszonnégy óra, Komárom sem valami szuperszonikus géptávlatban fekszik, azaz a honi állami ünnepségek után simán át lehet nyargalni egy elnöki konvojjal szoboravatásra, még a dátum is egybevágna így az avatás fennen hírdetett apropójával. De nem: nyilván hosszas magyar-magyar sutyorgást követően innen és amonnan is kisütöték, hogy illenék már valami összeuropikus manővernél kézzelfoghatóbb döfést bevinni Szlovákiának azért a – tagadhatatlanul szemét, szennyes és ellenséges, nemkülönben az európai felfogással homlokegyenest szembemenő – államnyelvtörvényért. Amiben tagadhatatlanul van némi igazság, emberileg jogos igyekezetnek gondolom magam is, épp csak elnökünk a maga diplomáciai szintjén kissé elvetni látszik a sulykot.

Mert körülbelül olyan íze és látszatja van ennek a szlovák oldalról igencsak fájdalmas időpontra időzített avatásnak, mintha Ankarából augusztus 29-én jönnének hozzánk a törökök delegátusban, teszem azt: Budára, Pécsre vagy Egerbe, Oszmán birodalmának emléket állítani, mert hát micsoda nagyszerű dolog is volt az. Ami kétségtelen, pláne számukra, de épp ehhez a tényhez pont azon a napon mi valahogy nem tudnánk olyan fenemód karácsonyi képet vágni. És ez az, amiért most a szlovákok sem tudnak.

Egyet azért alapból nem értek. A szlovák handabandának (vö.: hanta-bandának) legfájdalmasabb kiáltása azt látszik nehezményezni, hogy mennyire árt majd ez a provokatív lépés a szlovák-magyar kapcsolatoknak. Minek, kezüket csókolom, minek?! Csak nem arra a bilaterális kapcsolati rendszerre gondolnak, ami már amúgy is mélyponton van? Mi a fene árthat annak, szabadjon tudakolnom – mi a fene ronthatna azon még annál is többet, mint amit ők a maguk jól átgondolt módján a saját államnyelvtörvényükkel nem is oly rég elkövettek?!

Szóval szeretem ám a hajnalt, mikor hasad.