Oda-vissza lehet ágyúzni a másikat érvekkel meg annak tűnő maszatolással, ám én mást mondok. Ez a "hol húzódik a nagykorúságnak s hol a tudatos társadalmi felelősségvállalásnak a határa" címet viselő játék – mellesleg: e kettő nem feltétlenül esik ám egybe, sőt – meglehetősen kontraproduktív, azon túl esetleges, mint ahogy a határvonal megvonása is eleve önkényes. Oké. Álljunk akkor hozzá fordított logikával! Miként velünk született alapjog a szabadság, az emberi méltóság stb., legyen immár azzá a szavazati jog is, amely át nem ruházható szabadalmunk volna, épp mint a fentiek. Azaz a világra hozott emberi jövevény ab ovo rendelkezzen szavazati joggal. És mint bárki, aki joggal bír, maga döntheti el, él-e azzal vagy sem. Nyilván az anyaemlőn lógva a kisdedek döntő hányada inkább érez majd késztetést a tejszívás, mintsem politikai pártok és programok (ha-ha) közti választás megejtésére.
Ami pedig a kötöttségeket illeti: maga a lebonyolítási körülmény, az erre vonatkozó törvényi előírás lenne a cenzus. Írás- és olvasásképesnek kell lennie a szavazónak, hiszen illiterátus ember aligha képes kibogarászni, mik és kik között kell választania. Húzgálhatna persze vaktában vonalakat a szavazólapra, szó se róla, de akkor meg egy másfajta megkötés venné elejét annak, hogy szerencsétlenkedése révén érdemben legyen képes alakítani a majdani kormányzást és annak minőségét: így csupán érvénytelen voksot gyárthat, mást nemigen. Szóval a rendszer így is kiszűrné az éretleneket a végeredmény tekintetében, épp csak jóval több voksot kellene átszámolni, ellenőrizni és összesíteni. Meg persze jóval tovább tartana egy-egy szavazás menete.
Ha viszont valaki írástudatlanul mégiscsak beletalálna egy korrektnek nevezhető X-szel valamelyik számára szimpatikusnak tetsző, ki tudhatja, miféle nevet jelző kör közepébe, ezáltal érvényes voksot állítva elő, azt hiszem, pont annyival, pont annyira tudatos és megalapozott kalkuláció révén járulna hozzá a majdan kialakuló végeredményhez, mint tette azt bármelyikünk voksa bármelyik eddigi szavazáson. Hogy Magyarországon alapvetően nem kell érteni ahhoz, amiről szavazunk, azt rendre cirka öt-öt és fél millió ember bizonyította és bizonyítja még ma is. Erről tehát ennyit.
Én magam sokkal több logikai hiátust veszek ki ezen a nemrég felröppentett ötleten annál, hogysem jelen kondíciók és korkövetelmények közepette jó szívvel támogathatnám. Ha eltekintek a szarkazmus nemes hajlandóságától, mely az emberben az efféle visszatetsző politikai manőverek láttán és hallatán ébred, valójában nemhogy tágítanám, inkább szűkíteném a választók körét, elsőként is rigorózusabb korhatárvonással. 21 év és kész. Az éppen érettségizett vagy szakvizsgát tett gyerek, csak mert épp túl lett a matúrán, még se nem felnőtt igazán, se nem érett a közhatalom érdemi befolyásolására. Ahogy a tudást is megelőzi a tanulás-tapasztalás, mert fordítva még soha nem ment a történelemben, úgy kellene megelőzze az országos dolgokba vagy helyi döntésekbe történő belepofázás jogát is a már deklaráltan nagykorú lét első éveinek kényszerű iskolapadja. Érezze előbb a bőrén, a sajátján, hogyan és miről rendelkeznek a szabályok, hogyan és hol gondolna ő változtatni ezeken és miért, még mielőtt nekiállna átgyúrni valamit, amiről azt sem tudhatja: eszik-e azt vagy isszák.
Ezen túlmenően meg a szavazati jog kötötten perszonális, azaz alanyi biztosítottságán túlra nem kiterjeszthető és nem átadható, ily módon más személyek számára, akár csak azok gyámkodása révén is, igénybe nem vehető, egy adott személynél számban fel nem halmozható, föl nem szaporítható. Magyarán: ki-ki csak a saját nevében és belátása alapján voksolhat, másnak erre nézve biztosított jogát magához nem vonhatja, azzal nem élhet.
Nyílik mód e jog tekintetében visszaélésre így is elegendő, hát amondó volnék: szükségtelen ezek számát most még tovább növelni.
Hoppá, akad itt még egy bibi, vagyis inkább tátongó seb, amitől ez az ötlet még felvetés szintjén is vérzik: módot adunk egy bizonyos személynek (személyeknek – lásd: szülő), hogy szavazati jogát gyakorolja (-ák) annak a valakinek, aki ezzel a törvény értelmében még nem is bír, pusztán azon az alapon, hogy törvényes gyámságát (szülőként értelemszerűen) most épp ő (ők) látja (-ák) el. Az anomáliák máris adottak: 1, Ha egyszer annak az illetőnek nincs törvényes szavazati joga, mi módon játsszuk azt át mások kezébe? A nincset nincs módunk sehová sem átcsoportosítani: az ugyanis nincsen, épp ez a nem létezés lényegi vonása. 2, Hol a konfliktusfeloldási technika vagy épp garancia akkor, mikor a számára így megelőlegezett (hiszen legjobb reményeink szerint azért csak felnő egyszer az a gyerek, és hát épp a rá való hivatkozással voksol valaki helyette is) szavazati joggal az ő évekkel későbbi, immár felnőtt megítélése alapján szülei esetleg nem az ő akkori politikai meglátása szerint helyesnek vélt módon éltek? Olyan ez, mintha kétszeresen lopnák meg: egyfelől bitorolják a jogát, amely nominálisan és perszonálisan csakis hozzá köthető és őrá, csakis az ő életére és létére visszavezetett jog; másfelől pedig e jog mentén még akár az ő legjobb meggyőződése ellenére is dönthetnek mások, vagyis visszaélhetnek azzal, ha így vesszük, mert hisz' neki akkor még kuss a neve – ő csupán az apropót szolgáltatja ehhez a világraszóló ötlethez. Most mit mondjak erre? Gratulálok...
Agysebészhez vagy pszichiáterhez küldeném a szánalmas ötlet kiötlőit és felkarolóit, csak hát ezek a nagyszerű szakemberek is csak a már eleve létezővel tudnának mit kezdeni. A semmire ők is csak legyintenének, épp mint én teszem erre az egészre most, sajnálkozva, lemondón.
