Franckarika

Annyira örömteli éjszaka volt a tegnapi, hogy ujjongásom diadalittas visszhangjának digitális foszlányait most a bináris tér zengi, s fanfárok harsogásának erejét minden további nélkül megszégyenítő rikoltásom a Net végtelen mezőin enyészik el.

Vagy valami ehhez hasonló.

Mindenesetre Erdei Zsolt felülmúlta önmagát, meghaladta fizikai korlátait, meg egyesülete felemás módon professzionális s egyben átlátszóan csalárd hozzáállását, majd ezt követően már csak rokonszenves és a fergeteges boksztól magát kissé távolra pozícionáló ellenfelén kellett kifognia. Megtette. Bajnok lett, hozzá még egy olyan súlycsoportban, melyben eleve hendikeppel szállt ringbe: egy magához mérten majd' tízkilónyi izompluszt csatába küldő ellenfelet kellett tizenkét menetben vernie. Derekasan kibrusztolta, a siker tehát jogos.

Meccset megelőző nyilatkozatának spotokba ollózott darabkái ellenben két kellemetlen meglepetést is tartogattak számomra. Egyik sem tartalmi, inkább stilisztikai-formai megingás volt a máskülönben érzékletesen, kivétel nélkül formagazdagon fogalmazó bajnok részéről. Egyfelől kinyilvánította: ő ezzel a kényszerűen felvállalt mérkőzéssel nagy fába vágta a fejszéjét. Ha a metaforát a méretekre vonatkozóan szemléljük, az a vele szembeni tömegfölény tekintetében teljességgel helytálló. Nem úgy a népi hagyományok alapján. Mert aki erejét meghaladni látszó feladatba fog, az nem nagy, nem is nehéz, de kemény fába vágja az ő favávó alkalmatosságát, mert az erdei szakmunkások rönktermelő melójában nem a kidöntendő fa mérete a leginkább embert próbáló tényező, sokkal inkább adott törzs keménysége, mely felőrli az azzal próbálkozók erejét, kitartását, s néhány vehemens csapás után már csorbítja a fejsze vasát. Aki tehát markos legényként egy nehezen teljesíthető feladatba kezd, az kemény fába vágja a fejszéjét. A magyar nyelv ezt nem véletlenül fogalmazza meg így.

De erre még csak legyintettem volna: egyszerű pontatlanság, semmiképp sem képzavar. De már a másik az volt, vastagon. Mert egyszer csak azt mondja Erdei, hogy: "hétágra szeretne vergődni ezzel." Mármint az előtte tornyosuló kihívással, a meccsel, az ellenféllel. Itt már enyhén szólva kérdőjellé görnyedtem, s némiképp hitetlenül meredtem a képernyőre. Hétágra a Nap – azaz kifejezetten egyedi tulajdonnevet viselő központi csillagunk – süt, általában forró nyári napokon, mikor épp delelőre hág (zenitre ér). Mikor az ember egy kérdésben, adott probléma kapcsán valami módon boldogulni óhajt, akkor zöldágra vergődik, nem másra. Miként Madár tette az olasszal.

Na, de Erdei bajnok, bajnok immár kétszeresen, két eltérő világszervezetnél is, eleddig veretlenül. Félelmetes, ragyogó, tekintélyt parancsoló mérleg. Kíváncsian lesem, első szusszanását követően mire jut a hogyan tovább kérdésében, s hogy erre mit főz majd ki az ő félreállítása dolgában közel másfél éve ezen ügyködő, ám terveiben mind a mai napig csalódni kénytelen Univerzum. Mert hogy a jeles klub – Erdei jól kifundált (kényszer)pihentetése révén – egyetlen ütésváltás nélkül csúcsra juttatott hazai bajnokával semmi szín alatt sem kívánná Madárt összeereszteni, az hétszentség. Kurvapecérek, szó se róla, mellé jókora marhák ugyan, de ennyire azért nem hülyék.