Franckarika

Nem is vonakodva, hanem mint lecsóba pancsolni szokás teljes erővel, váltott át igen energikusan a választási intervallum után echt pártízűre hangolt jövőépítésbe a Jobbik elnöke. Vona Gábor a Tiszavasváriban aratott diadalt oly módon nyugtázta, hogy: "Vasváriból pedig jobbikos mintavárost csinálunk."

Elmerengtem, milyen is lehet az – milyen képét nyújtja majd az oda betévedő idegennek egy jobbikos mintatelepülés. A helyben élők számára nyilván semmi meglepőt nem okoz, hiszen azért voksoltak testületben és polgármester szintjén is a Jobbikra, mert ezt kívánták, ez után áhítoztak. Álmuk teljesült.

Hogy aztán a valóságban miként fest majd ez a meghirdetett mintalét, víziómban felsejlett. A településtáblát akár csak egy lépéssel is elhagyó etnikumsarjnak rögvest domesztikáltan hófehérre sápad az ő máskülönben temperáltan dióbarna orcája, mikor a helyi vendégszeretet zárt alakzatú jószándék képében masírozik majd feléje, földdöngető, igazmagyar léptekkel. Vagy valami hasonló. Fehérré lesznek hát mindenek, az arra bitangoló gaz felhagy rút ármányával, s egyszeriben megigazul. Mint a paracsolat.

E sommás honimádati buzgalmat leszámítva meg, gondolom, a sebtiben kinyilvánított jobbikos etalonhelység önkormányzati testületébe most a kozmopolitizmus mellébe döfött kardhegyként nyomul majd be, foglal ott méltó helyet és tesz azonmód rögmagyar rendet a már évek óta erre készülődő, hozzászakértő politikusgárda. Egy vonás ide, egy vonás amoda – megy ez kérem, mint a Morse-kód, vagy mint a vasvári ülésrend. Több se kell a boldog léthez, úgy hiszem.

Ami pedig a minap megesett katasztrófát illeti – ezalatt természetesen az ökológiait értem, a timföldgyártóst –, én nem is tudom, de különösebb vegytani előképzés híján is tisztán emlékszem a pH-skála értékeire, illetve a savas meg a lúgos bázis természete, viselkedése közti eklatáns különbségre. Holott annak már húsz éve is megvan, hogy mindezt tanultam volt. Magukat újságírónak titulálók miért nem képesek egy olyan negyedórás rapid kutatásra, hogy hamarjában felfrissítsék e tárgybeli ismereteiket – ha meg nincs ilyenjük, akkor szerezzenek –, még mielőtt nekiállnának kisujjukból szopott eszméletlen ökörségeket kész tényként a nagyérdemű elé tárni? Ami tájékoztatás címén folyik minálunk, az maróbb jelzőt érdemel, mint amilyen a vörösiszap-ülepítés folytán felhalmozódott és most a tározóból kitört oldóanyag. Kriminális. De még inkább: minősíthetetlen.

Arad pedig, ha már a mai dátumot tekintjük, messze esik immár, térben is, időben is. Halottaink emléke lassan ködbe vesző, dicső múltunkra világít rá, amely aztán olyan két emberöltőnyi pauzát követően máig ható, végzetes országvesztésbe torkollott. Öltük mi saját magunkat, öltek minket idegenek is szép számmal: s élt egykor tizenvalahány kiválóságunk – ezer és ezer névtelen mellett –, kik nem a szabadságért, hanem vallott elveikért, kitartásukért, lelki szilárdságukért haltak meg. Férfiak voltak, a szó legnemesebb, legengesztelhetetlenebb, legkeményebb értelmében. Ezért emlékezünk reájuk, mert ilyen, ennyire karcos faragású, hithű emberből ma már mutatóba is csak alig akad.