Frivol is, triviális is. Nemkülönben röhejes, ez viszont már más tészta. Elhunyt Horn Gyula — adta hírül Magyarország kedvenc napilapjának internetes kiadása tegnap este, igaz, csupán néhány perc erejéig, majd aztán eszök nélkül vették is le/vissza onnan, mert egyszeriben csak kérdőjelek tengere érkezett hozzájok az éteren át, miközben végre saját fejüket is használva, némiképp gyanakodva megsejtették, hogy talán eléggé el nem ítélhető módon feledni látszottak a hiteles és korrekt újságírás első számú szabályát: egy forrás nem forrás, az csupán füles — legfeljebb. Két, egymástól (lehetőleg, illetve viszonylagosan) független forrás ugyanazzal az információval: na, az már hírgyanús értesülés. De ahhoz minimum kettő szükségeltetik...

Siettek, hazardíroztak, kapkodtak, bakiztak, buktak. Megesik, olykor még a legnagyobbakkal is. Tudnék mesélni... Khm. A szerénységem, ugyebár.

Mármost ami az eset érdemi, tehát a hírlapírástól meg lapszerkesztéstől független részét illeti, az annyira komolytalan, hogy érdemes róla komolyabban is beszélnünk. Kinek halálhírét keltik, tartja a népies szólam, az sokáig él. Tán Horn Gyula az egyetlen élőlény a Földön, akire e szólás feltételi és konzekvenciális oldala parallel nem áll. Életmódját, szocialista eszméktől és más egyéb, (hogy is mondjam csak?) korántsem a koherens világnézetek körébe sorolható eszenciáktól való átitatottságát ha tekintjük, alighanem az is csoda már, hogy egyáltalán lézeng még itt és lélegzik. Horn, noha a la exteriőr politikus, valójában viszont szeszkazán. A szocik meg, persze, akik kitartóan látogatják — szépemlékű Berijánk is az utolsó utáni pillanatig lefetyelt Joszif Viszarijonovics erősen hűlő hátsójában: nem mert annyira hűséges alkat lett volna, hanem mert tapasztalt rókaként belekalkulálta a képletbe, hogy hátha még magához tér a nagy ember, és utolsó parancsszavával esetleg kiad valami olyan, rá nézve is kellemetlen utasítást, amit valami eszement meg képes lesz végre is hajtani —, na, szóval a betegágyánál libasorban vizitáló szoci notabilitások meg küldözgetik most vég nélkül a verbális kommünikéket, miszerint a vén trottynak semmi komolyabb baja nincs; ugyan kapott valami könnyed kis tüdőgyuszit a Gyuszi, de hát vasból van ő, akárcsak az ágy, amit nyom: kiheverte, tutira fel fog épülni. Na ja. Ha olyan hatékonysággal, mint anno a szocializmus, mit oly veszettül propagált egykor, úgy jobb is, ha már most nekifognak emeszpéék még a fekete ravatalnál is rőt könnyeket fakasztó gyászbeszédek mihamarabbi megírásához...

Horn Gyulával egy korszak száll sírba — látatlanban is megelőlegezem, hogy ez a passzus ott elhangzana. El kell hangoznia, nincs kegyelem. Egy világ dőlne össze nyugdíjasékban, ha valaki el nem sütné ezt a politikai malasztot a(z egyelőre elodázott) temetésen. Nincs is mi különösebbet mondanom erre. Ex nihilo nihil, talán csak ennyit mindösszesen.

Most pedig félre Horn Gyulával. Én, ha bárki halálhíremet költené, s az vissza is jutna hozzám, hát jót derülnék. Ha e hír feletti megrendülésében valaki felhívna, hogy esetleg tőlem magamtól tudakolja élőben, tényleg meghaltam-e, ahogy azt a hír állítja, tüstént megnyugtatnám, hogy igen, habár semmi egetrengető különbséget a két létezési módozat közt nem észlelek, talán csak egyet: addig, míg éltem, nem hivogattak efféle marhaságokkal.

Téma lezárva. Így aztán folytatom.

Horn Gyula a homo politicusnak az az egyede, aki leginkább ama MDF-094 rendszámot viselő, kivilágítatlan tehergépkocsi hátsó frontján mutatott a legjobban, különösen, ha megmaradt volna szerényen kétdimenziós állapotban. Nem így történt. Talán okkal nem. Okkal, adatokkal. Mint sogenannte államférfit nem tudom őt indulatoktól mentesen megítélni. De hogy mint ember már évek óta nem volt képes úgy mikrofon elé állni, hogy ne szőjön bele a mondókájába kéretlenül is valami egetrengető baromságot, sem hogy ne kelljen bizonyos mondatain félórákat töprengeni, hogy ez most ugyan mi a faszt akarna jelenteni — mindezek nem tették előttem személyét az abban az időszakban létező önmagánál, mikor épp hatalmon volt, sem szimpatikusabbá, sem elviselhetőbbé. Nincs ennek az életnek már dolga vele egyéb, állítom, mint hogy végre hátat fordítson neki. Ez a kíméletlen, közönyös cinizmus nem volt rám jellemző korábban: menetközben sajátítottam el, nem is akárkitől ellesve. A fátum lassacskán beérik, az egyenlet maradványértékei tovább már nem fluktuálódnak, az anomália egy új ismeretlent léptet be a képletbe, miközben a konstans értékek képezte hányados visszatér a forrásba... Horn Gyula eltávozik majd, a világ meg megy tovább a maga útján, és hát nem mindenki fog a szívéhez kapni, vagy akár csak könnyet ejteni e gyászon. Qualis rex, talis grex. De persze éppúgy megeshetik ez fordítva is. Könnyedén.

Gyalázat, amit írtam, hitványság, amit gondolok. Ámde tényleg így tartom, azaz e tárgyban őszinte vagyok. A botrányos szavak feszességét pedig még kínrímek sem oldhatják fel. "Eb, szelindek kapar-é? Biz' ez kutyakabaré." Ja.