Franckarika

Olvasom ezt az elképesztő (szakmai) profizmusra és egyben ezzel valami elképesztő (lélektani) dilettantizmusra valló eljárási tervezetet, melynek értelmében, már ha foganatosítják valaha, az amerikai vámszervek a lehető legrészletesebben átböngészhetik valahány, külföldre utazni szándékozó (értelemszerűen: amerikai) turista csomagját, s nem csupán szemrevételezhetik, ugyan miféle gyógyszert, borítékot, rúzst, óvszert, babafotót cipel is az magával külföldre, de mindezen adatokat másfél évtizeden keresztül meg is őrizhetik. S alkalomadtán kutathatnak benne, visszaidézhetik, hivatkozhatnak rá. Ők igen, az érintett nem.

Nincs is szebb tempó annál, mikor egy demokrácia védekezik. Kár, hogy eszköztára semmiben nem tér el azokétól, akik ellen ezt teszi. E tekintetben nem futnak párhuzamos síkok, világok. A törés-, illetve metszéspontokban meg jórészt ártalmatlan, kiszolgáltatott közemberek állnak. És csak pislognak, ha ugyan hagyják nekik.

Ilyen a történelem, ilyen a civilizáció. Ilyen a globális békeharc.

De azért ez mégis abszurd kissé, mármint ez az újdonsült ötlet. Logikus, talán még életszerű is, épp csak ésszerűtlen s ily módon elfogadhatatlan. Maholnap még arról is számot kell tán adjak — már ha, tegyük fel, amcsi állampolgár volnék, és épp külföldre utaznék —, hogy külföldi utam során kivel találkoztam, azzal mit beszéltem, és egyáltalán: külhoni tartózkodásom idején miféle mindennapokat éltem, s azt is miféle életvezetési gyakorlat mellett. Mikor jártam ki retyóra, hányszor fingottam bele a vécécsészébe, s ez miféle rejtjelet továbbított a velem konspiráló ellenségnek... Szép jövő, jó jövő, élhető jövő. Nem figyel a Nagy Testvér, de nem ám, kurvára nincs hozzá sem idege, sem kapacitása, hála Orwellnek, aki mindezt Istennél kijárta. A Nagy Testvér mindössze arra kér, buzdít, s ha teheti, kötelez, hogy magad adj számot valahány tettedről, szándékodról, indíttatásodról. S hagyd rá az elemzést. Ő ért hozzá, míg te nem.

Namármost. Amondó volnék, ez hatalmi túlreagálás, lassan már túlkapás. Jenki lélek talán elviseli, hiszen eleve ilyen érában és szinten szocializálódott (vö.: oklahomai bigott trampli), de ha neadjisten ezt a szépreményű gyakorlatot, annak otthoni sikere után, az USA ki akarná terjeszteni a külföldiek beléptetésére is, aztán apránként az egész qrva világra, végtére is a globalizáció korát éljük — akkor bizony komorabb olvasatot kap az, ami innen nézve egyelőre röhögésre késztet csak, miszerint úgy kell a fene demokratikus amcsiknak, élvezzék csak a maguk fasza rendszerét.

Hathatós ellenszert keríteni ez ellen, ha egyszer az állami hatalom így akarja, meglehetősen strapás menet. Emberjogi szervezetek most persze rúgkapálnak ezerrel, hogy ez nonszensz, disznóság, meg hát különben is. Diplomatikus érzékkel megáldott emberek fakabáték térfelén is fellelhetők: engednek majd pár apróságban, gondolom — mondjuk, hogy a pipere közé hajtogatott keszkenőt nem vegyelemzik, csupán 3D képet készítenek róla, a retikült sem szaggatják miszlikbe, legfeljebb a legapróbb flakkig kirázzák annak tartalmát s lajstromozzák... Kitalálnak valamit, borítékolható, de hogy előbb-utóbb lenyeletik a közzel a békát, az hétszentség. Nem fognak visszakozni, ha már egy rögeszme megfogant bennök.

Egyetlen megoldás kínálkozik erre: a civil ellenállás. Nem közvetlenül, hanem áttételesen. Mivel motyók, szütyők meg mindenféle kabalisztikus semmiség híján modernkori komfortérzethez szokott ember nem ruccan ki külföldre, tehát ebből az irányból az eljárást nem lehet holmi polgári engedetlenséggel, illetve passzivitással erodálni, én azt mondanám, kinek-kinek otthon kellene maradnia. Nem sokáig, legfeljebb két esztendeig. Két jó hosszú szezonon át egyetlen (vagy csak minimális számú, mert renitensek azért mindenütt akadnak) amcsi se lépje át hazája határát, legalábbis turisztikai célzattal semmiképpen. S ha ez megtörténne, akkor mint hatás és példa hamar átgyűrűzne, már csak gazdasági hatásai révén is, egyébb társadalmak polgárainak utazási mentalitásába, jócskán alakítva ebbéli hajlandóságukat.

A megcsappant bevételű, esetenként csődközelbe kerülő vendéglátó- és szállodaipar, valamint az idegenforgalomra mint többé-kevésbé biztos bevételi forrásra épülő, támaszkodó és azzal kalkuláló rétegek pedig addig basztatnák saját kormányaikat, míg azok neki kellene hogy feszüljenek Washingtonnak, hogy talán mégsem addig az eddig. Bár az is igaz, hogy ha békén ülnének odahaza a jenkik, s ily módon passzívellenállnának, úgy az egyebütt elköltendő zsozsót, jobb híján, odahaza szórnák el, ergo az amcsi gazdaság még ki is lenne segítve, és ezt az egészet, mármint egyenlegét tekintve, csak a külföld szívná meg. Mondjuk onnani nyomásgyakorláshoz alapnak ez is pont elég volna.

Azt persze nem lehet elérni, hogy erről mint gyakorlatról, eljárási rutinról, ha már egyszer komolyan felmerült, az amerikai hatóságok lemondjanak. Amit el kellene érni, annyi mindössze, hogy ne törvényesíthessék. Hogy legalábbis egy kvázi metódus maradhasson, tehát amolyan féllegális titkosszolgálati akciórádiuszba kerüljön át, és ha valahol kibukik, hát legalábbis megizzadjon az a hivatali szerv és alkalmazott, aki véghezvitte. Többet, szebbet úgysem lehetne remélni, elérni ennél. Mert ha a hatalom begőzöl, önvédelem címén mindent jogosnak tart. Ennek jogosságáról sem lehet vitatkozni vele, mert úgy véli, tartja, abban ő a szakértő, mindenki más kívülálló csupán, s legfeljebb ha kukacoskodik. Erre nincs orvosság, ez a szerepfelosztásból következik. Egy hatalmi gyakorlatot maximum arra lehet szorítani, hogy ne melldöngetve, hivalkodva basztassa polgárait, hanem lehetőség szerint suba alatt ténykedjen. Minden más csupán illúzió.