Van valami szándékoltan cseles, mondhatni: kiravaszkodott, pragmatikus csavar ebben a most nyilvánosságra hozott alkotmánytervezetben. Valami furmányos. Odáig nem ragadtatom magam, hogy "gonosz"-t írjak, ámbátor... ki tudja? Megítélés kérdése ez is, mint annyi minden más.
Végigrágtam magam a szövegen, és mert az előzetes latolgatások, a hírek nemkülönben, számot vetettek már ennek lehetőségével, így aztán nem is igen lepett meg, mikor a magzati életnek már a fogantatás pillanatától számolt, deklarált védelme kitételével szembesültem.
Az ígéret szép szó, mit betartásán túl már csak az tehet szebbé, mikor épp nem mögöttes számításokat leplező fedőszólam csupán.
Merthogy egy alkotmány – sem annak bármely szakasza – nem lebeghet a nagy nemzeti nihilisztikus semmiben, azaz van – kell legyen – kohéziós gradiense (belső erőtér) és normakihatása (külső erőtér) az általa definiált és szabályozni kívánt világra, úgy mint állam és társadalom, egyén és közösség. Ez utóbbi vonatkozása az, ami erőteljesen szándékolt, lévén hogy pont ez egy alkotmány meglétének értelme és megihletésének legfőbb oka egyben.
De az a sokszorosan bővített mondat abban a passzusban fölvet egy igen fontos kérdést. Tudvalevőleg van ki(e)s hazánknak egy meglehetősen liberális törvényi szabályozása a művi abortuszról, azaz az orvosi közreműködés révén és kontroll alatt végrehajtott terhességmegszakításról. Ennek morális-filozofikus oldalát most itt nem taglalnám, s már csak azért sem jártatnám ez ügyben kéretlenül és hótt fölöslegesen a pofámat, mivel nem vagyok nő. Azaz ha belemennék, olyasmiről papolnék csak, amiben közvetlenül nem vagyok érintett. Csupán egyszer, egyetlenegyszer lehettem volna, ez esetben persze most semmiről nem tudnék, semmiről nem vélekednék vagy papolnék, ám jó anyám úgy határozott anno, ad egy esélyt a világnak és nekem, midőn világra hozott, hogy immár egy értelmes fővel több tapodja bolygónk felszínét. Mondjuk e számítása csak hellyel-közzel jött be, de hát ez az egész amúgy is lutri, azaz ugrás az ismeretlenbe... Mindegy: megszülettem, s innentől fogva semmi dolgom a művi abortusszal. Orvos sem vagyok, így aztán duplán semmi dolgom ezzel.
Rám mindösszesen annyi felelősség hárul, hogy lehetőség szerint magát a helyzetet, az ilyesmire okot szolgáltató malőrt ne idézzem elő.
A dolog jogszabályi vetületével mégis érdemes foglalkozni. Ha most ez az alkotmány ezzel a jelenleg olvasható kitétellel hatályba lép, abból egy meglehetősen kicsavart jogszituáció adódik. Ugyebár ha törvényt alkot az országgyűlés (mint erre kizárólagosan hivatott és felhatalmazott plénum), esetleges kételyek, jogi kifogások esetén össze lehet/kell vetni a frisskeletű jogszabályt az alaptörvénnyel: az alkotmánnyal. Ha bibi van, ha jól kivehető konfliktus áll fenn a törvény és a jogi origóként szolgáló alaptörvény között, azt minden esetben a hatályos alkotmány szellemében, a vizsgált törvény (vagy törvényszakasz) ellenére kell kiigazítani, azaz a feltárt konfliktus feloldása végett mindig a törvényt változtatjuk meg, sosem az alkotmányt.
Kivéve persze, ha épp a Fidesz kormányoz kétharmaddal. Valahogy mindig kitermelődnek az általánosnak ismert szabályok alóli kivételek. Csakhogy ezt a mostani alkotmányt pont a Fidesz írja, szövegezi.
Hogy pedig az ilyesminek ez az útja-módja, az teszi lehetővé, hogy előbb van az alkotmány, majd azt követően keletkeznek (vagyis következnek a joghierarchiában) a hozzá mérhető, vele ab ovo összhangkényszerben levő törvények. Nem úgy most, ha a krach beüt. Leszögez ez a magasztos normaszöveg-tervezet egy alkotmányos kötelmet, mármint hogy a magzati életet (a már megfogant és majdan megszületendő gyermeket tehát) a fogantatás pillanatától alkotmányos szintű védelem illeti. Egészen hétköznapi magyarán: megállapítja a csupán fejlődése elején lévő, egyelőre még csak reménybeli emberi lénynek már az anyaméhen belül is elvitathatatlan jogát az élethez. Ami, ha csak így említik, bármi megszorító értelmezés nélkül, ugyebár korlátozhatatlan. Lenne.
Miniszterelnökünk leszögezte s ennek híre is kelt, nyilván nem szándéktalanul: politikai öngyilkosságszámba menne az, ha hozzányúlnának ehhez a jelenleg hatályos, ugyancsak megengedő szövegezésű abortusztörvényünkhöz. Eddig logikus, sőt méltányolható. Csakhogy jön majd ez az új alkotmány ezzel a kissé semmibe lógatott mondattal, mintegy vudubabává gyúrva a nonszenszt. Mármost ha az (új) alkotmány kimondja ezen magzatok en bloc, időkorlátok nélküli védelmét, és a kormányzati szándék megtart emellett egy olyan, évek óta hatályban levő törvényt, amely kimondatlanul is a várandós nőre bízza annak megítélését és eldöntését, hogy a benne csírázó életet kihordja-e vagy elveteti inkább, akkor ez az egész alkotmányos tárgykör e kérdésben passzé.
Az ürességet nem érdemes a semmivel csépelni. Már csak azért sem, mert lehetetlen.
A dolog magyarázatára két lehetőség adódik. 1, Nemtörődömség, kényelemszeretet, a kockázatok fel nem vállalása, ami sunyi, lapító magatartás, még ha józan politikai ösztönök és megfontolások diktálják is ezt. 2, Hideg, számító cinizmus – mert. Merthogy bárki, bármely állampolgár e honban kérdéssel (beadvánnyal) fordulhat a kompetenciái tekintetében mostanra jócskán kiherélt Alkotmánybírósághoz, hogy ezt a nyilvánvaló jogszabályi konfliktust oldja fel, illetve legalábbis értelmezze valamiféleképpen.
Na mármost. E két említett törvényhelyben foglalt kétféle rendelkezés/megközelítés egymásnak ellentmond logikailag is, praktikusan is. Az alkotmánybírák még csak el sem háríthatják a kérdést, ha ezt valaki fölveti nekik, lévén ez végképp nem költségvetési vagy adóügyi probléma, hanem innen és amonnan szemlélve is – értsd: úgy a várandós nő, mint a megfogant gyermek szempontjából – rendkívül komoly, mondhatni: húsba vágóan emberi méltóságot érintő felvetés. Bocsánat a kétfenekű szóhasználatért.
A cinikusan számító szándékot ez esetben azért kell feltételezzem, mert az efféle nem teljesen idegen a Fidesztől. Adta már ennek nem egy bizonyítékát. Mert annyira azért nem hülye banda ők, mint amennyire ezt olykor jól esik feltételezni róluk. Tudják, mit csinálnak, miként azt is, mit miért nem. Ez esetben is szépen rátolják az Alkotmánybíróságra a törvény esetleges szigorításának ódiumát, mivel az ki van csukva, hogy egy ilyen jogszabálykonfliktus esetén az alaptörvényt idomítsák majd az Alkotmánnyal szemben valahol mégiscsak alsóbbrendűnek számító jogszabályhoz. Amint pedig a jogszabályok közti összeférhetetlenség kimondásra kerül, nem marad más út, mint 1, valamiféle időkorlát, hatályossági terminus megjelölése mellett annullálni a vizsgálat alá vont jogszabályt; 2, törvénykezési kényszer alá vonni a törvényhozást. Azaz felkérni őket az (immár új) alkotmány e tekintetben irányadó szakaszával összhangban levő jogszabály (értsd: abortusztörvény) megalkotására, vagy legalábbis kiigazítására. Tartok tőle, ez, ha az alkotmány a nyilvánosságra hozott formájában kerül megszavazásra és lép hatályba, elkerülhetetlen lesz. Mint ahogy alighanem pontosan erre megy ki a játék, azaz éppen hogy erre a kényszerre lett ez a semmitmondó passzus kihegyezve.
Szó se róla, ha így volna, jól ki lett találva. Fideszék és kormányék Isten mentsen, hogy hozzányúljanak a jelenleg hatályos törvényi szabályozáshoz. Ahhoz ők túlontúl felvilágosultak, ugyebár, még ha rohanvást fogy is a nemzet, amit megmenteni ragadták magukhoz a kormánykereket. Nem csinálnak ők semmi disznóságot, dehogy. Épp csak egy ezzel a mostani törvényi szabályozással ellentétes értelmű passzust emelnek be az alkotmányba. A többit meg, mármint a balhé megemelését és elvitelét, egy nemes, ámde számító gesztussal rátolják szépen az Alkotmánybíróságra, aztán meg, mikor a verdikt kimondatik, majd pingvineznek ezerrel, tárogatják nagy megadóan nemzetmentő karjaikat: "Ránk mérték ezt a kényszert, nem tehetünk ellene semmit. Előírták nekünk. Nem akartuk mi, csak hát..."
Mint oly sok más, ez is pusztán jól előkészített kommunikáció kérdése.
Jó móka lesz, szinte már kabaré, mikor az alkotmányozó törvénykezők lépnek így a legfőbb törvénykövető szerepébe, midőn engednek az általuk megkurtított jogkörű talárosoknak, hogy azok kötelezzék őket annak a jogszabálynak a meghozatalára, ami elől kétes eleganciával elléptek, hogy előidézzék magát a kiinduló helyzetet.
Persze, hogy nem népszavaztatják meg – ezek után – a tervezetet. Ahány józan, ép ésszel élő nő csak szavazóképes mifelénk, lefogadom, mind elmenne egy olyan jó sommásat véleménynyilvánítani erről. Nem is kellene a meccs oddsain töprengeni. Bukna akkorát a normaszöveg magzati életvédelmestül, Nemzeti Hitvallásostul, pátoszostul, hogy csak úgy nyekkenne. Ezt egy sikerpropagandában lubickoló kabinet egyszerűen nem engedheti meg magának. Meg aztán a partner köröszténydemokratáknak is a kedvében kell már járni valami szimbolikus gesztussal, nehogy a politikai szövetség egyre áporodottabb ájerű karanténjában egye őket a fene. Direktben nem adhatták meg nekik, hát kibrusztolják számukra áttételesen, lóugrással. A politika végtére csak politika, és a játékba még ez is belefér. Mármint eljárástechnikailag.
A tisztességet ez ügyben gyorsan felejtsük el.
Egyszer sem szerepel az alkotmányban.
