Franckarika

Nehéz leszámolni némely illúziókkal, s éppoly nehéznek tűnik szembesülni a tényekkel: nyugodt tekintettel tűrni, hogy ránk zúduljon a valóság. Erő kell hozzá, leginkább lelki, s kell hozzá még nem kevés józan ítélőképesség is.

Meg cinizmus, igen.

Mert hogy is áll a dolog?

Az ember gyilkos ösztönű lény. Kezdetektől az, hiszen másként fenn sem maradhatott volna, és ha létezik vonása, készsége az emberi fajnak, ami sosem halványul, tompul benne el, az pont ez a rideg, szenvtelen, nem ritkán számító hozzáállás a problémák azonnali és hathatós kezeléséhez.

Hogy pedig az ember gyilkos ösztönök vezérelte teremtmény, e tény nem erősít és nem zár ki szinte semmit, ami a Földön, azaz a magunkénak vallott létezési térben valaha is elképzelhető. Ölési hajlandósága vonatkozik fajtársra éppúgy, mint egyéb élőlényekre. Sőt. Fajtársa vonatkozik leginkább.

Léteznek a gyilkolásnak egyedi és csoportos, törvényellenes, illetve legálissá avatott válfajai. Utóbbi a háború elnevezésű tömegsportot takarja, és ez sem mai keletű vívmány. Legfeljebb a technikai támogatás és a cél érdekében megmozgatott embertömeg mérete, valamint az igénybe veendő gazdasági potenciál-hányad mértéke változott-változik időről időre, a kivívandó végcél soha. Győzni. Pusztítani és térdre kényszeríteni az ellent. A műfaj sajátosságai meglehetősen kötöttek, és a fizikai likvidálás, az élőerő visszafordíthatatlan leküzdése még mindig a leghatékonyabb eszköz a stratégia menetében.

Ha pedig így van, vegyünk gyorsan számba pár szárazon lejegyezhető faktumot. Mikor az ember háborúba megy, akkor jó eséllyel vágóhídra indul, ahol koronként eltérő mértékben bár, de a bőrét viszi vásárra, ha zsoldban áll, ha sem, miként kész a szembenálló fél élőerejének alkalomadtán vele szembekerülő tagjairól is ugyanezt a bőrt lenyúzni, mert a dolgok logikája a harctéren ennyire fekete-fehér, igen-nem alapon működik. Vagy én élek (túl) és ölök, vagy engem találnak el, ölnek meg. Az ölés itt maga az élet, garancia a másnapra. Akit leküzdök és kiterítek, az már tutira nem árthat nekem. Maradnak rajta kívül még így is bőven elegen ehhez.

Előbb rendet kell vágni a szembenálló sorokban, csak aztán hozzáfogni a rendteremtéshez. Fordítva nem ment még soha.

Manapság persze érett és felvilágosult nemzetek már nem vívnak háborúkat, csupán rendőri akciókba kezdenek külföldön, békefenntartanak ott, ahol pont ezt az egyet nem lelni, így aztán annak fenntartása is eleve kétes vállalkozás, mert megelőzni célozza annak kicsikarását – vagyis de jure feltételezzük azt, ami de facto még nem létezik –, ami azért meglehetősen bizarr és fonák törekvés. Vagy épp sajátos, érdekvédő fegyveres missziókat indítanak ellenséges országok területén. De háborút ma már senki nem vív, nem, hogyisne. Az már nem módi. Végtére az ENSZ alapokmánya is ezt mantrázza.

Így bővül hát a közhasználatú címszavak jegyzéke és az értelmező kéziszótárak terjedelme. Meg az utódaink nyakába szakasztott tananyag, hadd okuljanak, és ugyanúgy ne tanuljanak az egészből semmit, ami érdemi változásra vinne.

Ha egy kurta perc erejéig elfeledkezünk arról, hogy léteznek nagyhatalmak és létezik mindenki más, úgy a kérdés már csak annak eldöntésére szűkül: mi haszon származik egy katonai erő szempontjából elhanyagolható ország – a példa kedvéért mondjuk: Magyarország – számára abból, mikor egy ugyancsak gyatrán pacifikált, áttörő hadászati műveletek véghezvitelére tökéletesen alkalmatlan terepre viszi katonáit, hogy ott harcoló – a feladattal évek óta hiábavalóan küszködő – szövetségeseit demonstratíve segítse.

Jó kérdés.

Nyilván a kérdést inverzbe fordítva lehet csak értelmezni és ekként megválaszolni is: miféle kárt, hátrányt szenvedhet, ha nem nyújt legalább valami minimális támogatást. Amolyan "fenn a zászló, szolidárisak vagyunk veletek" megmozdulás keretében. Ennek is létezik egzaktnak vehető szorzója, kitevője, és a politika a mai napig sem szól másról, mint amiről évezredek óta: pénzről és hatalomról, érdekérvényesítésről. A lényegre szorítkozva: a túlélésről. Pont mint a harctéren, épp csak ez nem oly fennkölten megénekelhető virtus.

Jobb hát hallgatni felőle bölcsen.

A harctéren megesettekben nincsenek felelősök, sosem. Ott csak résztvevők vannak.

Hogy pedig az efféle küzdelmek áldozatokkal járnak, köztudott dolog, még ha háborúktól és abban aratott győzelmektől elszokott nemzedékek és nemzetek meglehetősen kelletlenül, fogukat szíva bocsátkoznak is ilyesféle kalandokba, mert ha közvetlen tapasztalataik, hisz' ilyenek nincsenek, nem is, de csupán lassan hunyó történelmi emlékezetük ma még óva inti őket felesleges kockázatok vállalásától. És egy ritka kellemetlen kötelességemnek kell most eleget tegyek, túl azon, hogy az afgán hadszíntéren meghalt polgártársunk emléke előtt ösztönösen fejet kell hajtsak, mert a harcban elesettnek, ha jó, ha rossz, ha győztes, ha vesztes oldalon áll(t), ez mindenképp kijár, hiszen ő is csak egy, azaz 1 db élettel bír: hogy puszta beidegződésből honvédnek azért már ne nevezzük katonai állományunknak azon tagjait, akik mostanság épp NATO-kötelékben valahol messze idegenben mérik össze erejüket gerillaharcra berendezkedett benszülöttekkel, s teszik mindezt valami homályos doktrína szolgálatában, kiemelt javadalmazásért. Nem pont a vállalási-teljesítési reláció kialkudott paraméterei bántanak engem, csupán a honvéd szó alapjelentésének hanyag elnagyolása, mert eleve nem keverhető a harcossal, a zoldáttal, a katonával. Honvéd az, aki a hont, a hazát védi. A Lajta átlépésének dilemmája, a végül kudarcba fulladt bécsi offenzíva krízise talán még nem feszegeti a szótani-szemantikai kereteket. De már Afganisztán azért térben is, pacifikálható-kiaknázható érdekszféra szerint is átkozottul messze esik innen. Akárcsak alma a máterétől. Az ott nem honvédelem, hacsak nem a talibán részéről, gondoljunk bármit is az általuk vallott avítt eszmerendszer felől. A hont az védi, aki a saját földjén a saját földjéért harcol – ez egy ennyire szimplex dolog. Attól most tekintsünk el, hogy a manapság dívó multikulti, no meg az iszlám szolidaritás századok óta élő hagyományai mentén akad azért abban a gerillahadseregben idegen eredetű harcos jócskán. Persze hogy akad. De hát Bem is honvéd tábornok volt, Dembinszky is.

Hogy aztán hősi halott-e az, aki ott esik el, felsőbb megítélés kérdése. Az efféle gesztusok mindig a túlélőknek, praktikus értelemben: a hadat kiállító állam szűkebb pátriájának, mint homo politicusok tömegének szólnak, persze nem kevés bújtatott szándékkal zsúfolva. Nem is lehet, nem is mehet másként. Kellenek a hősök, alig van már belőlük, kár, hogy már csak holtukban heroizálhatók. Igaz, a nap nap után légüres térben zörgő semminél még ez is több valamivel.

Hazahozzuk, koporsóját zászlóval fedjük, tisztelgünk ravatalánál, posztumusz előléptetjük, mások elé példaként állítjuk, s emlékét hogy megőrizzük, váltig állítjuk. Aztán úgy két hét múltán már erővel kell felkutatnunk emlékeinkben, hogy akár az esetet magát, akár az ő nevét híven felidézzük. Nem a mi magunk vagy korunk hibája ez, nem. Az élet nevű társasjáték sajátja.

Akárcsak a háborúk, melyek, mint az tudható, voltaképp nincsenek is. Fegyveres közegben letárgyalt félreértések vannak csupán, időről időre váltakozó helyszíneken. A történelem meg, az emberi nem hősi históriája íródik szépen tovább. Kihúnyt életek tucatjai, ezrei kísérik halványuló, könnyen elkenődő széljegyzetként.

Soha nem állhatsz a sorban biztos utolsóként. Miként soha nincs vesszőre nem cserélhető pont egy kurva mondat végén sem. Amúgy ezért élünk még.