Franckarika

A magyar uniós elnöklési periódus gyakorlatilag halálra ítélt ciklussá lett már abban a szerencsétlen percben, ahogy a média szabályozásának orbáni recipéje szerinti törvényt a magyar jogalkotók többsége flegma lakájmentalitással és gáncstalanul elfogadta.

Az európai államoknak a mienkénél polgárosultabb közegéből érkezett politikusai szemtől szemben persze aligha fogják blokkolni ezt a mi hathavi munkafázisunkat, legfeljebb a magyar elnöklet alatt összeülő bizottságokban veszik majd vissza a tempót, és még a modoros iramú favágást is forgácsfarikcsálásra redukálják, hadd teljen az idő, miáltal már alighanem a bennünket követő lengyel elnökség több reménnyel és eredménnyel kecsegtető periódusára készülnek. Amit nagyobb hűhó és különösebb felhajtás nélkül véghez lehet vinni, azt megteszik persze e fél év alatt is hiba nélkül. Ami viszont címoldali publicitást vonna maga után, netán egyetértő állásfoglalást, illetve kiállást igényelne a soros magyar elnökség mellett, azt ad acta teszik, simán elfektetik, ebben is megvan a maguk évszázados rutinja. Kínossá vált partnerrel rivaldafénybe állni se nem produktív, se nem kóser tempó. Eszük ágában sem lesz tehát felvállalni.

De mert neveltetésük minden mélysége és magaslata, nemkülönben intelligenciahányadosuk értéke jócskán elüt a budapesti vezetésétől, stílusérzéküket pedig nem hogy egy lapon, de még csak egy kiadványban sem szabadna az itteniékével említeni, nem bojkottálnak ők sem átadás-átvételi ceremóniát, sem olyan eseményeket, ahol a bevett és elvárt protokollé a főszerep. Ők tudnak viselkedni – ez egy rendkívül sokértelmű szó, igaz, akárhány metszetét vegyük is, Budapest ennek az értelmezésnek valahogy mindig a deficites oldalára kerül. Ez van, ilyen rezsimet szavazott meg magának a honi polgárhad. Kárát ennek maga lássa, Európa ebből határozott manőverrel úgyis kivonja majd magát.

Miként nem mindegy, hogy egy hölgy épp piac- vagy csak placcképes-e, úgy az sem, hogy Európa ideiglenes elnökeként hogyan viseljük magunkat, hogyan viselkedünk. Mások, velünk szemben – nem épp alaptalanul – kritikával és fenntartásokkal élők, mint tapasztalhatjuk, képesek bármelyik kényes pillanatban úriemberként. Óhatatlanul is a Micsoda nő! jut erről eszembe, az ott bemutatott-felvonultatott karakterek és azok felül nem üthető nívója. Ahol nem azt mondja a férfi, hogy: Ne tehénkedj már az asztalra, emeld le róla a valagad! – észrevételét úgy fogalmazza meg, hogy "van itt négy szabad szék..." Oktatási távlatokban sem érezteti holmi tételes felsorolással a lánnyal szembeni előnyét, némi megfontolás után csak annyit felel az ezt firtató félkérdésre: "Kijártam, amit lehetett." Az étteremben nem bök rá az öreg az éppen használandó villára, inkább pallót fektet a lánynak a szakadékot áthidalandó, mikor mosolyogva, jó példával elöljárva kezébe veszi a falatot: "Én nem tudom, maga hogy van vele... stb."  Hogy aztán Hector Elizondo, a hoteligazgató megnyilvánulásainak finomságáról már szót se ejtsek.

Nemzetközi diplomáciában a forma a tartalomtól elválaszthatatlan. Nem a magyar belpolitika logikája szerint működik, bárhogy fájjon is.

Európában, az általunk mintának tekintett kontinensen, ahová oly baromira tartozni szeretnénk, és ahová vágyaink szerint előbb-utóbb csak befogadnak bennünket, azokban a mérvadónak gondolt döntéshozó szalonokban ez így szokás. Nem fordítanak hát egy az egyben hátat nekünk, nemtetszésüket éreztetvén, különösen, mikor az általuk értékhordozónak és valahol azért még mindig etalonnak számító Uniót képviseljük a nagyvilág előtt, pusztán finom mosollyal teszik helyükre a dolgokat, és csupán ott és akkor blokkolnak majd érdemben, ahol és amikor ennek értelme és tétje van, valamint nem jár túl nagy hanggal. Elemzők és hozzáértők persze kiszúrják így is, és be is számolnak majd róla véleményformáló európai és amerikai orgánumokban, annak rendje s módja szerint.

Hiába sűrűsödik a provinciális tahóság Budapesten fekete lyukká, a mértékadó nyugati médiumok abszolút az eseményhorizonton túlról szemlélik a fejleményeket, rájuk nem hatnak Lajtán túli konvergenciák.

Őket nem köti semmiféle médiatörvény, semmiféle lojalitás vagy elvárt, kikényszerített öncenzúra. Ők otthon vannak Európában (Amerikában), ilyesmiről tehát hallani sem akarnak, olvasóközönségük ellenben minden fontosnak tartott eseményről-folyamatról nagyon is hallani és tudni akar. És ha épp skandalumról, demokráciadeficitről esik szó, akkor még a magyarokról is.

Ezt mostanra már elintéztük magunknak. Pontosabban szólva elintézték azok, akik – állítólag – minket képviselnek. Ez sajnos igaz, de bár ne tennék.