Franckarika

Könnyű volt kiindulnom némely kézhez álló alaptézisekből, melyek önmagukban igazságként is megállnak. A helyzet finoman szólva gázos, a légkört fojtóan belengi a krónikus bizalmatlanság és az azonnali kicsinálhatnék hovatovább villamos árammá generált túlfeszültsége: ájerré lett. (De nem Szájerré, hál' Isten.) Ellenben belélegezhető még, és az adott szituban ez életet menthet.

Gyurcsány nem hülye gyerek. Ezt fogadjuk el axiómaként, ne boncolgassuk — s habár a Fidesz leginkább elevenen tenné ezt meg vele, alaposan az elevenjébe vágva, de ezt most hagyjuk talán. Ha egy politikus valamit tesz, akkor annak nem egy lépésre, hanem minimum kettőre szóló értelme, hatálya van, kell legyen. Egy, az ország miniszterelnöki posztjára — ráadásul milyen körülmények közt, emlékezzünk — vergődött ember annyi politikai érzékkel, gyakorlattal és eszköztárral (információkkal) mégiscsak kell rendelkezzen, ha már ideáig jutott, hogy nem szalad csak úgy bele egy vele szembeállított helyzetbe, akár egy kinyújtott tőrbe.

Feladata a mai napon egyszerű. Az SZDSZ kínlódását kell csak végignéznie, miután a maga pozícióját néhány nap vagy talán csak óra erejéig stabilizálta a saját táborában. Az őt szeretők száma ugyan eggyel sem szaporodott, sőt az is meglehet, hogy erodálódott, de az őt támogatni hajlandóké(!) átlépte a kritikus mértéket, s ugyanezen, fentebb már megpendített kritikus élt a kormányfő ennek tudatában (és érdekében) egy kevéssé nemes, de annál praktikusabb gesztussal a koalíciós partner irányába fordította, amely gyülekezet úgy en bloc már régóta a szocialisták bögyében van, böködi azt erősen. Mikor a szocialista miniszterelnök, ha kódoltan is, de kimondta a bűvszót: ez a szarkupac innetől legyen csak az SZDSZ gondja, mert ő bizony kormányfőként eltávolítja a népszavazáson csúfos fricskát kapott eü. reformok mindenki másnál emblematikusabbá lett figuráját, Horváth Ágnest a minisztérium éléről, akkor az övéinek is, de egyúttal az SZDSZ-nek is üzent: előbbieknek kiegyezésre hajló békejobbot ajánlott fel, utóbbiaknak hadüzenettel felérő ultimátumot küldött. Ez eddig egy várható, ha nem is túlzottan reményt keltő opció volt. Most realizálódott.

De az igazán érdekes pontja ennek a hogyan továbban csúcsosodik. Valamerre ugyanis lépni kell ebből a borzalmas hadi helyzetből, melyben találta magát a kormányfő — és amelybe részint bele is manőverezte magát, persze javarészt jobb híján, mert az idáig vezető utat nem ő kövezte ki, legalábbis egyedül semmiképp: tulajdon bénázásuk mellé hathatós segédkezet nyújtott ehhez a Fidesz, melynek vezére valami excentrikus revánsvágytól hajtva a bosszút mindenkinél jobban lihegi. Racionalista pragmatikusként a szocik felett: ez a kormányzás semmi máshoz nem hasonlítható lehetőségéről, gyönyörűségéről szólna; esendő emberként pedig maga Gyurcsány felett: ez eddig elszenvedett személyes sérelmeire hatna gyógyírként. Ezért látja szükségesnek mihamarabb Gyurcsányt megverni, addig legalább, míg az egyáltalán posztján van. Másként tán örökre lecsúszik az élvezetről.

Namármost: a kisebbségi kormányzással, ha ránk köszönt, nem az a baj, hogy jórészt kiszolgáltatott pozícióból indul: minden egyes ügyhöz hajtani kell pluszszavazatokat, kuncsorogni értük — és persze fizetni, mert ha létezik olyan szelete a világnak, ahol semmi sincs ingyen, akkor a politika az. A kisebbségi kormányzással a jelen magyar közéleti állapotok hőfoka és méregtartalma a baj: a hideg, de lassacskán olvadáspontra melegített polgárháborús közeg. Itt nem nyerhetők értelmes okfejtéssel szavazatok, mert a pártpreferencia és a tábori szabályzatok hideg és gyűlöletes logikája minden más megfontolást felülírnak. Gebedjen csak bele bajába a kormány, a még megmaradt kabinet: úgyis saját maga idézte azt tulajdon fejére. És a helyzet a kabinet szempontjából bizony eléggé beszorítottnak tűnik: a mozgástér kevesebb már, mint a levegő, amit szívhatnak. Már a foguk mellett, persze...

Mindig következtetni kell — illik — a következő lépésre, mert a már megtetteknek csak az adhatja értelmét. Ki kell jelentenem, Gyurcsány mai és holnapi nappal nem megbuktatható. Egyfelől védi, igen erősen védi a kollektív bizalmatlansági indítvány kötelező érvényű előírása, mely az ő esetleges kiebrudalásával egyidejűleg a helyére állítandó miniszterelnök-jelöltet is megnevezni követeli. Nem is majd meg talán: a menesztéssel egyidejűleg. Nem állhat elő interregnum, egyetlen másodpercre sem: ez ennek a lényege. Amíg meg nem szavaznak egy másik valakit erre a posztra, vagyis az illető nem tud felmutatni egy kormányképes többséget maga mögött a törvényhozásban, addig Gyurcsány akár meg is mosolyoghatja Orbánt és a most jól elébük szabott dilemma képezte csapdában vergődő SZDSZ-t: erre ugyanis — az MSZP: a Gyurcsányt kínkeservvel, olykor fogcsikorgatva bár, de mégiscsak támogató MSZP ellenében — csakis összefogva lehetnek képesek. A Fidesz meg a Szadesz. No meg az MDF. Szép kis tábor lehetnének ők hárman, nem mondom. Fölébük kerülne a győzelmi zászló, már amíg el nem szállna...

Gyurcsány ezért veheti többé-kevésbé biztosra, hogy eddigi (és jelenleg még) koalíciós partnerei józan ésszel nem játszanak erre, tehát a kormányfőváltós opcióra, mert hamarjában aligha találnának olyan személyt, aki a szocik mezei hadának, a miniszterelnök-jelöltet megválasztani jogosult kongresszus egyszerű többségének szimpatikus és elfogadható, hiszen jelen pillanatban, ha hihetünk egyes felméréseknek, ez a személy ő maga, senki más. Az MSZP elnökeként amúgy is sok mindent elérhet a sajátjai közt, még ha a párt vezérkarának egyes figurái váltanák is már le ezerrel. Másrészt, ha netán kisebbségben marad, sem szoríthatják ennél jobban be, mert a kormány bukásához egyazon kérdés sokadszori és konzekvens egymás utáni leszavazása szükséges, azaz a Fidesznek, a Szadesznak és a Fórumnak ehhez zsinórban együtt (egyféleképpen) kell szavaznia: csakis ez esetben következhetne be kormányválság (valódi), és csak ekkor jöhetnének az előrehozott választások. Melyeken az MDF talán, az SZDSZ viszont egészen biztosan elbukna. Így aztán ezt a forgatókönyvet megvalósítani aligha szorgalmazzák, és saját vesztük ellenében a nagyobb bajt inkább beelőznék, én azt taksálom. A kisebb rosszat fogják választani, amint meglátják, és annak mennek majd elébe, ha nem is mosolyogva.

Orbán diadalittas vihogása most a háttérből még csak nem is balsejtelmekkel tölt el. Érthető, de szánalmasan korai még, úgy hiszem. Amit ő preferálna, forszírozna, tehát az idő előtti országgyűlési választások, épp olyan távoli lehetőségnek tűnik, mint volt eddig. A magyar közéleti struktúra, de kivált a jelen konstelláció, már a Fideszen túl, mely párt épp erőnyerő volna, egyik szereplőnek sem teszi érdekévé, hogy megreszkírozza. A Fidesz pedig önmagában még annyira sincs többségben a Házban, mint az MSZP. Máskülönben már rég bankot robbantott volna és kormányozna. Így hát a maga szempontjából bár meglehetősen jól áll a szénája, de erre az üdvözült pillanatra még egy darabig várnia kell. Gyurcsány szívós alkat, ekképpen rágós falatnak bizonyul. Nem csupán Orbán, de a liberálisok, sőt még a sajátjai számára is. Egyénisége adta kérdéseit pusztán az ország egésze emésztheti meg. De csak miután felőrölte.