Franckarika

A mai napnak a Fidesz számára frenetikus választási sikert eredményező eseményei nyugtázása hevében, jórészt papírról rögtönözve tett Orbán Viktor egy már első hallásra is meghökkentő megállapítást. Úgy szólt az, hogy a magyar ember nem meghátráló, hanem hűséges alkat – vagy lényegében ehhez megszólalásig hasonlóan hangzott. Hál' istennek többször megismételték hírösszefoglalókban, így aztán megnyugodhattam: jól hallottam, nem tévedtem.

Kérdésnek megmaradt viszont, hogy jól értettem-e. Nem meghátráló, hanem hűséges? Mit akart ezzel értésre adni? Mert hogy akart valamit, hogy nem véletlenül pont ezzel triumfált ott a pulpituson, győzelmi episztonja végeztével, az kurva hétszentség. Elsődleges értelme lehetne – lévén előttünk még az ominózus második forduló és az ahhoz vezető, most már talán valóban kampány képét mutató kétheti egymásnak feszülés –, hogy az áhított, de szemérmes félmosolyok közt mindeddig lebegtetett kétharmad eléréséhez nem szabad ennyivel, a már ma learatottal beérni (meghátrálás), hanem a most esett egyértelmű pártválasztáson a továbbiakban nem változtatva (hűség) le kell szavazni újfent a Fideszre ott, ahol ez még megtehető. Ez volna hát a szimplex, elsődleges értelem.

Akad azonban ennél rejtettebb, mélyebb, fenyegetőbb is, amire viszont erősen rímel a 2002-es kampány első fordulóját követő fékevesztett acsarkodás, a gyűlölettől itatott megnyilvánulások, mikor rádöbbentek, magabízásuk ellenére is elkenik a szocik a szájukat, mint ahogy aztán el is kenték. Ez az értelem pedig, miután az egész győzelmi beszéden végigvonultatott általános alany a magyar ember, az összes magyar ember volt (akikre ő oly igen nagyon kivált fenemód csudára számít), hogy baromira nem szeretné, ha e nemzet, melynek ő kisebb megszakításokkal permanens miniszterelnöke, esetleg kihátrálni látszana az ő mindeneket egyesítő politikájának üdvözítő égisze alól, és ezáltal az őhozzá, a vezetőhöz való hűségét vesztené, pontosabban vesztegetné el, azaz tagadná meg. Ez nyilván módfelett kellemetlen lenne Orbánnak (politikailag), amit nemigen tudna tolerálni (alkatilag). Az ő népe, akiknek komoly részfeladatokat kívánna ő juttatni (miféléket vajon?) azokból az igen komoly munkálatokból, melyek most előtte (kormányzási felelősség) tornyosulnak, egyszerűen nem teheti meg vele, hogy nem követi őt, az irányadót teljes hűséggel, odaadón. Ez volna tehát ennek a csorba fogú rétori kanyarításnak a második, némileg elgondolkodtató, ha nem éppen ijesztő értelme.

Én Orbán fejébe nem látok bele, nem is igen ambicionálom ezt a fajta képességet, hovatovább élményt. De ismerem annyira őkelmét korábbi ténykedése által és révén, meg aztán mindmostanra vértezett is vagyok annyi emberismerettel, hogy legalábbis esélyesnek véljem e kissé éthoszira formált félmondatnak fentebbiekben kibontott, rejtettebb, ma még kissé homályosnak gondolható értelmét, veszélyét.

Mert ha – az ő győzelmi olvasatában – minden magyar ember hűséges kell legyen (kihez?! – mihez?!), akkor minden (e kritériumok szerint: derék) magyar embernek az ő hajléka – ugyebár – a hűség háza egyben. Logikus. Szándékosan írtam csupa kisbetűvel, csak hogy ne fessem feleslegesen az ördögöt a falra. De még így sem kevésbé dermesztő a képlet, mint ha kizárólagos tulajdonnévként rónám ide. És nem mintha Orbánt erre okvetlenül képesnek tartanám – csakhogy. Visszarémlik nekem a régmúltból, még az első koalíciós kormányzásnak, mármint a 90-94 köztinek az időszakából egy Lehoczki-karikatúra, ami oly jellemzően ábrázolta annak az érának (és ennek a megidézett felfogásnak) a korlapját. A rajzon egy ugyancsak nekiszabadult szónok mennydörgi oda furán eltorzult arcú hallgatóságának: "A hatalom teljhatalom nélkül félkarú óriás!"

No hát, valami ilyesmiről lehet, lehetett itt ma szó. És erről lesz két keserves hét múltán is.