Franckarika

Jó, hogy Talmácsi megfontoltan küzdött: merészen, de érett versenyző módjára. Nem ült fel a kiélezett helyzetben néhány, meglehetősen kritika alá vonható húzásnak, melyet Faubel, a(z akkor még) szintén világbajnok-aspiráns csapattárs engedett meg magának, s amely minimum kétségesnek mondható manőverek ódiumát utóbb Gábor nyakába akarta volna varrni, állítván-sejtetvén, hogy hát voltaképp őt merészelték zrikálni, a saját pályáján vívott saját versenyén... Azaz, sugallta kimondatlanul is, mert hát áperté mégsem triumfálhatott ezzel a tétellel, spanyol pályán spanyol esélyest illik/illenék világbajnokká avatnia egy spanyol vezetésű csapatnak (az Aprilia az), de ha már egyszer erre élő egyenesben nem vállalkozik, legalább annak a nyavalyás kelet-európai potyautasnak volna kutya kötelessége, hogy nemhogy nem küzd gőzerővel a trófea méltó címzettje (vagyis: ő, Faubel) ellen, de még szép szerényen utat is enged neki, mikor ő méltóztatik megsárhányózni azt a kéretlenül előtte haladót. Szóval Hector barátunk ezt valahogy így képzelte — vagy ha nem is teljesen így, mivel annál józanabb elme kell legyen (őrülteket viszonylag ritkán engednek versenymotorozni), hogysem elhihette Talmáról, hogy az vígan integetve félrehúzódik majd, hogy ő tovaszáguldhasson, mindenesetre ezt interpretálta a nagyközönségnek valahány, a versenyt követően tett tapló megnyilvánulával, úgy mint: nem gratulálunk a győztes csapattársnak, holott a futamgyőzelmet (nem is méltatlanul) azért csak sikerült begyűjtenie, valamint hogy magunkat jelentjük ki kvázi világbajnoknak, sugallván, a másik valami stikli, valami nem egészen fair húzás révén juthatott csak fel az évadot koronázó csúcsra, mely pozíciót így nyilván bitorolja csak... Ésatöbbi. Kurvára röhejes mindaz, amit Faubel művelt, az meg egyenesen szomorú, amit nem.

Erre még csak rátett egy lapáttal a spanyol sajtó, szerte Ibériában, mikor azon csámcsogtak ezerrel, micsoda képtelenség volt nem Faubelt hozni kiemelt, preferált helyzetbe, ergo elsőszámú, kedvezményzett pilótává előléptetni s úgy is kezelni. Magyarán: szerintük Gábort még idejekorán Faubel mögé kellett volna sorolni, esélyek ide vagy oda. Mondván-állítván, hogy hát fordított esetben egy (feltételezett) magyar vezetésű csapat egy magyar zárófutamon, mely a világbajnoki elsőségről dönt, tutira a magyar pilótának kedvezett volna, s fütyül a sportszerűségre. Szép feltételezés, finom kis spekuláció ez a magyar mentalitásról, már úgy általában. Mindenesetre én ezt nem hiszem, és azt is sejtem, mi okból ragadtatták magukat a derék hispánok ilyen végletes következtetésekre. Alonsó, az ő derék fiuk, elbukott a Formula One finisében, ott Räikkönené lett a prím. Faubellel vigasztalódhattak volna, különösen, hogy otthoni versenyen izgulhattak a srácért — erre jön egy másik finnugor, ez a ki tudja, honnan szalasztott Talmácsi gyerek, és legyőzi Hectort. Mondjuk a történelmi előjel inkább ehhez a végkifejlethez szított, jegyzem meg halkan: Hectornak már Trójánál sem jött be minden, pedig kurvára adta a bankot. Szóval sem Alonso, sem Faubel. Még Nadal is akadozik újabban, de neki legalább nem egyetlen sansza adódik egy esztendőben, lévén sok torna, számos rangos kiírás. Akkor tehát Räikkönen és Talmácsi. A finn meg a magyar. Az ő diadaluk a latin vér felett. Utóbbié ráadásul épp Valenciában, hogy ha már egyszer lúd, hadd legyen az kövér. Kínos, módfelett kínos. Az északról szalasztottak szemlátomást jobban bírják talppal, reflexszel, és jobban bírják idegekkel. Kimiért veszettül szurkoltam, a szívroham határán vergődve izgultam végig Interlagost — és a csoda, a szinte csak matematikailag élő opció bejött. Ezt követően Talmácsi világbajnoki címéért szorítanom már kifejezetten a torta tetejére jutó hab lehetett csak. Végigizgultam, élveztem is, mert jó futam volt, közben a fehéredésig szorongattam az öklömet — és Talma megcsinálta! Jól csinálta. Ez igen, mondtam akkor boldogan. Igen. Világbajnok hát. Hál' Isten. Talma. Van hatalma.