Franckarika

Basznak az utasokra. Nem is annyira a 14-esen történt haláleset példázza ezt, mert az egy fatális pech, egyéni tagédia. Inkább mutatja egy mai eset. Speciel ugyanazzal a járattal, azaz a 14-essel utaztam a Domustól egészen Rákospalota-Újpest MÁV-állomásig. Újpest Központban fölszállt egy BKV-egyenruhában feszítő faszi, mokány, markos ürge, és letelepedett a hármasra alakított – kettős ülés szemben egy egyessel – székcsokornak a tuti monogám utazást biztosító helyére, menetirányban. Fagyit nyalogatva szállt föl, és ezt a gasztronomikus folyamatot a villamoson sem szakította meg. Alkalmasint a Harangvirágból szerezte, tekintve, hogy az Orosz cukrászda most vagy három hétig zárva tart.

Három megállóval odább egy amolyan turista kinézetűre maszkírozott városlakó lépett ebbe a kocsiba, melyben a BKV-s háborítatlan nyalogatta a fagyit. Végigment az egész szakaszon, majd furán fintorogva letelepedett a kettős ülés kívülebb eső részére, szélre, félig-meddig szembefordulva a három gombócába feledkezett egyenruhással. Érdekelt, frissen csatlakozott utasunk meddig állja meg, hogy ne szóljon oda neki. Száz méterig ha bírta.

– Bocsásson meg, látom, egyenruhában van – kezdett neki végtelenül udvariasan emberünk. – De járművön nem szabad fagylalttal utazni. Ezt alighanem Ön is tudja.
A BKV-s nagy lustán rátekintett. Sem meg nem haragudott, sem el nem mosolyodott. Szemlátomást nem érintette meg valami mélyen a téma.
– Sok mindent nem szabad... – dörmögte elégedetten, amiben persze tény szerint igaza volt. Még egy nyalás, amolyan túltengő élvezettel abszolvált, hadd láthassák a felfigyelő népek körötte, mennyire komolyan gondolja.
– Ha ellenőr jönne – mélyült el a szabályzatban az utas, nem adva fel –, meg is büntethetné.
– Fütyülnék rá. Semmit sem tehetne velem.

A dialóg e ponton – érthetetlen módon – valahogy abbamaradt. Az utas fogta magát, átült máshova.

Hát ez az, gondoltam. A BKV-alkalmazott ez egyszer szimplán őszinte volt. Neki semmi dolga azzal a szabályzattal. Utasok dolga betartani – ő pedig nem utas, annak ellenére sem, hogy épp utazik, egyebet sem tesz. Ja, dehogynem: hozzá fagylaltot nyalogat. Meg persze trónol háborítatlanul a maga fölényes, önelégült, bejáratott világképén.

Engem más fából faragtak, s más műhelyben is csiszoltak. Harmincnégy év kellett ahhoz a merészséghez, majd negyedfél évtized tehát, hogy jómagam fagylalttal merészeljek felszállni tömegközlekedési járműre – egész véletlenül megint csak a 14-es villamosról van szó. Két éve történt. Időre siettem, kurva meleg volt, a fagyit már megvettem, elhajítani sajnáltam, mert az herdálásszámba ment volna, amit utálok elkövetni, viszont az éppen érkező villamost sem késhettem le, mert akkor ugrik a vonatom, s várhatok egy órát az állomáson. Megyerről Keszire hazagyalogolni akkor épp nem volt kedvem, noha számolatlan megcsináltam már. Felszálltam hát fagyival, és restelkedve fogyasztottam, nehogy folyni kezdjen. És nem éreztem magam valami fényesen attól, hogy épp szabályt kellett szegnem, mert azt nem szeretek. Tudja fene, tán kényes az ízlésem.

Más – és mégsem annyira. Régebben történt, tizenkilenc-húsz éves lehettem, a sztori még a házasságom előtt esett. Valami külső kerületbe induló buszra szálltam, olyan régebbi konstrukciójú Ikarusra, amiből ma már csak igen kevés szaladgál Pesten. Álltunk, vártuk a vezetőt. Az előttem lévő páros ülésre egyszer csak egy anya telepedett, meg a leánya. Ötven körül járó asszony volt, ócska, seszínű kabátot viselt, SZTK-keretes szemüvege az orrára csúszott, haját ütötte már a dér, kissé szanaszét is állt. Lánya olyan épp csak tizenéves korúnak látszott, szemüveges szintén, riadt kis arca volt, kedves, de megviselt. Mindketten ugyancsak kifáradt emberek benyomását tették rám, már ahogy leroskadtak a székre is. Nemigen szóltak egymáshoz, várták, hogy a busz induljon. Mondanom sem kell, végállomáson álltunk épp. Ősz volt.

Egyszer csak az asszony ölébe emeli a motyót, amit hurcolászott, kibolhász a mélyéről egy házilagosan csomagolt szendvicset, majd egy bicskát szed elő, kettészeli, és a lányával megosztva azt, mindketten majszolni kezdik a maguk részét. Morzsák hullottak a busz padlózatára. Megfontoltan, de kissé erőtlenül rágták a falatot, nem néztek sem jobbra, sem balra. Előre meredtek, maguk elé, és ettek hangtalanul.

Első érzésem, mikor a szendvicset kettévágták, a felháborodás volt. Kevés híján előreszóltam, hogy itt nem lehet enni. A második érzés viszont, ami meglepett, valami letaglózó szégyen volt, mely szánalommal keveredett. Végignéztem rajtuk, már amennyire ezt mögöttük ülve megtehette az ember. Két szürke, megfáradt, szerencsétlennek tetsző kis nő, az egyik anya, a másik meg épp csak lány. Morzsálódó kenyerükön margarinréteg, azon olcsó fokhagymás mortadella, szélein már megszáradva kissé. Majszolták kimérten, talán ettek már valaha ennél jobbat is, talán csak vágytak arra, hogy egyszer majd ehessenek. Néztem őket, és beléfacsarodott a szívem. Budapesti nyomorultak. Nem hajléktalanok, nem koldussoron tengődők, de elszegényedett, életük vitelét csak rettenetes nehézségek árán teljesítő félcsalád. Ahogy ott ültek és ettek némán, nekem mintha tőrt forgattak volna a mellemben. Idővel valami apróbb kiszerelésű flakon is előkerült, abból ittak. Iszonyatosan éreztem magam. És legbelül, valami tompa sajgás mellett, haragudtam a világra. Magamra is.

Ma, a széken részvétlenül tespedő BKV-s mindenre pökő fagylaltozását látva, s hallva mondatait, arra gondoltam, igaztalan játék ez az élet. Az az asszony a kislányával, majd' tizenöt éve, egy szürkületi időszakban, éhesen, a járatot lekésni nem akarván kezdett neki a maga szerény menázsijának egy külvárosi járaton. Egy vállalati alkalmazott megteheti csaknem ugyanezt fényes nappal, nyiltan, fagyival, amit amúgy külön piktogram tilt minden járaton, a juropien unió egyik impozáns fővárosában, különösebb lelki háborgás nélkül. Szarik az egészre. A fagyi finom, a Nap süt, a világ kerek, rajta meg egyenruha feszül. Nem a két eset közti kontraszt ijesztő, hanem amivé korunk épült, süllyedt. Változik a világ, tagadhatatlanul változik. Vagy mit mondjak még, mi mást? Fejlődik... Az ám.