Franckarika

A korlátoltak, pontosabban szólva a borzalmasan rosszul informáltak (vagyis műveletlenek, azaz tudatlanok) kissé dagályosra sikeredett megnyilvánulásának vagyok kénytelen minősíteni a brit The Economistnak a magyarországi, a kettős állampolgárság intézményét a külhoni magyarokra kedvezményesen kiterjesztő törvényről írt minapi publicisztikáját. Noha külpolitikai és szövetségi (EU, NATO) megfontolásokból magam sem repesek a dolgok ilyetén, némiképp kapkodó és a törvényalkotói és politikai bölcselet számláján mindenképpen felróható, rapid módon keresztülvert fordulatától, mégis: a brit lap jeles munkatársa akkora ökörséget jegyzett le abban, amekkorát még rátréningezve sem lehet egykönnyen túlszárnyalni.

"Szlovákia (...) – darálja a lab hasábjain a jeles történelemszakértő firkász –, mely századokig Magyarország gyarmata volt..." stb. Fincsi. Sőt: lenyűgöző. Elismerésre méltó teljesítmény, még egy korszerűre gyalult brit agytól is, de tényleg. Gyarmata. Annál is figyelemreméltóbb teljesítmény, mivel ezt egy olyan ország polgára böffenti elénk, mely állam lakójától, feltéve persze, hogy legalább alapszinten azért még ott is zajlik történelemoktatás vagy efféle, joggal elvárható lenne, hogy ismerje és értse a gyarmat mibenlétét és fogalmát, ha már hazájának, a nagyrabecsült Egyesült Királyságnak nem is oly rég ebből világszerte egy rahedli akadt. Szóval konyíthatna hozzá, ha már szóba hozza. Gyarmat az idegenben fekvő, megszállt területet jelent, melyet vagy katonapolitikailag, vagy gazdaságilag, de mindenképpen alávetnek az anyaországnak. Azaz: kiszolgáltatott, függő terület. Jellemzően a megszállótól eltérő lakossággal.

A jelen Szlovák Köztársaságának államterülete viszont egyetlen röpke történelmi periódiust vizsgálva mondható csak gyarmatnak, akkor is legfeljebb a kifejezés átvitt, minősítő, nem pedig tényszerű értelemben véve: az első csehszlovák állam (1918-1938) idején. Na, akkor valóban egyfajta belső gyarmat, lekezelt és másodrendű szerepbe kényszerített összetevője volt mind a terület, mind a rajta honoló nemzettest annak a mintaköztársaságnak, ami miniben és eltérő számarányban bár, de megörökölte, majd következetesen intoleráns politikájával még jól meg is fejelte az Osztrák-Magyar Monarchia dualista rendszerének minden kóros nyavalyáját, annak a Monarchiának, amelynek romjain létrejött és amelyet amúgy meg akart haladni. Meghaladta, szó se róla, épp csak a szónak nem abban az értelmében, melyben az államalakulat létrejöttének tényén tapsoló potentátok és hatalmak remélték.

No, mindegy is. Megtörtént, s jobbra amúgy sem lehetett számítani. Mi vesztesek voltunk, ők pedig, noha ugyanazon államalakulat részei voltak, kétségkívül jobban diplomatizáltak, ügyesebben manővereztek és buzgóbban nyaltak tisztára ülepeket, minta arra egykorú honi politikusaink bármelyike is képes lett volna.

A Felvidék (az egykori Felföld) sosem volt gyarmat, magyar részről legalábbis. Esélye sem volt annak lenni. Az országtestnek már a kora Árpádoktól kezdve olyannyira szerves, integrált része volt, mint Londonnak ma a Trafalgar tér – szándékkal nem Wales-t említem, ugyanis Anglia jóval később annektálta a kelta tartományt, mint hogy a Magyar Királyság a maga vármegyei fennhatóságát az északi végekig, azaz a lengyel Beszkidekig kiépítette volna. Az akkori népesség pedig – rávetítve a mai szlovák államterületre – még a koronkénti szláv foltok ellenére is többségében a magyart beszélte. A terület tehát sem gyarmat nem volt, sem meghódolt, vazallus fejedelemség, sem domínium vagy más istencsudája, hanem a középkori magyar állam szerves része, magyar többséggel, s nem csupán a mai határvonal menti, déli területsávban. A most ott országló szlovák nemzet pedig nagyjából a XVII-XIX. századközi idősávban egységesült és öltött alakot. Szóval a megszokott és untig ismert angol slampossággal előadott süketelés, a pongyola fogalmazás, melyhez tényadatok nem, de hányaveti nemtörődömség már inkább társítható, megint villantott egy igazán méreteset, igaz, ennek következménye nem holmi kénbűzös ájer, mit a cikk egyfajta végszóként fölemleget, hanem, hogy egy másik érzékelési területet, illetve annak fogyatkozását említsem, a tapintható vaksötét, melyet a nagymellényű butaság áraszt és kovácsol a szemünk láttára masszív doktrínává. Abban meg az angolszászok hagyományosan erősek, mondhatni: verhetetlenek.

Miképpen sem a kora középkori maradék briteket (kelta töredék), sem a jütöket (germán betelepülő, az angolszászokkal szövetségben honfoglaló törzs) nem emlegetjük vagy épp rójuk mi fel Hódító Vilmos normanjainak, pontosabban azok mai, némiképp beltenyésztett, ütődött leszármazottainak. S miért is tennénk? Ahogy az ő fals történelmi fejtegetéseiknek, úgy ennek sem volna semmi értelme.