Franckarika

Mikor ennek a kalóztempónak még csak a híre járta, és az egész Matolcsy kavarta vihar még csak lenge, ámde már akkor is átható bűzt kavaró előszelében létezett csupán, öcsém, aki nem két-, hanem legalább négypilléres öregségi gondoskodási rendszert éltet a maga számára – értsd: kötelező állami, kötelező magánnyugdípénztári, önkéntes magánnyugdíjpénztári, vállalati részvényprogram, illetve hozamrészesedéses életbiztosítás –, kerek perec kijelentette: "tőlem az állam elszedheti a pénzemet, de hogy én soha önként le nem mondok róla, az biztos!"

Amiben tökéletesen igaza van.

Előélete ennek, hogy nagyapánkat, aki a Magyar Királyi (később Állami) Operaház pénztárosa, majd főpénztárosa volt negyvenöt éven keresztül, azaz első és egyetlen munkahelye volt ez neki, kilencszázötvenben nem csupán a tulajdon megtakarításai révén összevásárolt több mint száz kataszteri hold földjétől és tanyájától fosztották meg, hanem egyetlen tollvonással érvénytelenítették a Holland Biztosító által kibocsátott és a Magyar Állam által (egészen addig) ellenjegyzett kötvényeit. Bár elrakta őket, de az idők folyamán ezek elkallódtak. Kilencvenben aztán az említett pénztársaság közleményben tudatta, hogy az (egykori) államosítást – teljes joggal – törvénytelennek tekintvén, a kötvénytulajdonosok, ha igazolni tudják követeléseiket (a kötvénypapírral természetesen), a felhalmozódott és azóta is kezelt értékek kamatos kamataival megfejelt összegének birtokosai, amit vagy felvesznek, vagy újabb kibocsátású kötvényekbe fordíthatnak át.

Nagyapám lelkiállapotát most inkább nem ecsetelném, mikor erről tudomást szerzett, az egykori papíroknak pedig már a foszlányait is szétette addigra az enyészet.

A szovjetek által kitartott szocialista rendszer sokak szemében olyan kőbe vésettnek és rendíthetetlennek tűnt, mint Lenin szarkofágja a Mauzóleumban. Aztán egyszer csak becsődölt és hangos robajjal összeomlott, a világ normálisan működő részének kellékei, úgy is mint pénzpiac, fokozatosan és nem is túl lassan visszatüremkedtek a keleti blokk életének mindennapjaiba. És ami egykor megszakadtnak látszott, az a tőkepiaci kontinuitás révén csupán halasztást szenvedett követeléssé lett: pénzbeli valósággá. Öcsém ezért is, nem csak konok természete révén hajthatatlan, mikor erről az ő pénzéről ebben a vonatkozásban esik szó.

Akad hozzá közvetlen, családban megélt mintája, tapasztalata. Ezért nem tágít.

Az a fajta tolvajtempó, amit most a hatalomra emelt kíméletlenség és számító cinizmus ihlet, nem működőképes és nem szalonképes eljárás a szabad piac világában, mert a megtakarítások és tőzsdei tömegjelenlét a bizalmon alapul, szinte semmi máson. Olyan szokásjogon, elemi logikát és hallgatólagos egyezséget is magába foglaló garancián, ami marha nehezen pótolható, mikor a bizalom megrendül. Az állam iránt táplált gyanakvás és jogos fenntartások most valós élménybe fordulnak, és ami csak latolgatható, kalkulálható, prognosztizálható volt, ténnyé lett: a magyar állam nem csupán herdáló gazda, de kiszámíthatatlan, agresszív és gyalázatos eszközöktől vissza nem riadó alakulat is egyben.

Hogy azt ne mondjam már: megosztásra játszó közellenség.

Orbán Viktorunk erőltetetten népies marhaságai – vö.: zsarátnokot a zsindelyre; a marhája: zsindelyre (tetőzetre) nem zsarátnokot hajítunk vagy vetünk, ha már egyszer gyújtogatni akarunk, hanem lobot, fáklyát, égő szövétneket vagy csóvát, ehhez persze a zsarátnok szó pontos jelentésével is tisztában kellene lenni – szóval, ezek a hajuknál fogva előráncigált álfolklorista kitételek engem is feljogosítanak, ha már egyszer a pénzemhez és ennyire jogállami körülmények között nyúlnak hozzá, hogy minősítsem a történteket: az eljárás aljas, a kivitelezés silány és talmi, az a banda pedig, aki effélékhez folyamodik, emberileg és képességeit tekintve is hitvány. Ezek elég egyértelmű szavak a magyarban, ezeken nem kell különösebben tipródni...

Nos, ha öcsém konok, úgy én csökönyös vagyok. Megtakarítási portfolióm rátája és értéke még lendületes túlzások közepette sem közelíti fivérem takarékossági csomagjának hozamvolumenjét, de még ettől eltekinte sem vagyok arra kapható, hogy egy ilyen arcátlan jogtalanságba csak úgy, szó nélkül belenyugodjak. Nekem a fillérem is vagyon és érték, védendő – merthogy az enyém. Pont. Hogy az állam miféle gazda, arra nézve akadnak – talán korrekt, talán téves és cáfolható – nézeteim, de hogy a magam pénzével egy konzisztens és koherens jogkeretrendszerben, már ha létezik, jobb szeretek magam rendelkezni, afelől egész biztos vagyok.

Hogy gyalázat és könnyen átlátható hazugság, amit tesznek, az, akárcsak őket magukat, hidegen hagy. Eddig sem tápláltam túlzott illúziókat, nekem tehát nincs mire ébrednem, én kezdettől fent voltam. Ébredjen a valóságra az, aki hagyta magát könnyed álmokba ringatni. De hogy egyben a legelemibb jogkövetelményeknek is fittyet hányó, nem is dézsma-, hanem jószerével haradzs-típusú adóvá züllesztenék a névlegesen egészen más célokat szolgáló nyugdíjpénztári befizetésemet, amit részint törvényes és bejelentett állásom és bruttó bérem, részint kézhez kapott fizetésem után csapolnak állambácsiék, azt egész egyszerűen visszautasítom. Akármennyit vesztek is jelen állás szerint máról holnapra, én bizony megmaradok a magánpénztári tagság mellett, mert nem csupán hiszem, de tudván tudom: holnapután is lesz nap, sőt még azt is követni fogja egy újabb. Ez a felállás ad hoc szabadrablásra emlékeztet, állami önkényre, szabályok nélküli pöfeszkedésre, de a szerencse forgandó, a világ változik, egy dologban viszont következetesen állandó: a nemzetközi pénzpiac nem állami szereplőinek tőkeereje és innovációs képessége jórészt a kispénzűek tízmillióinak bizalmán épül és fordul meg. Én a portfolióra szavazok, mert az tulajdonom, az nekem ketyeg és kamatozik, szemben az ultimátum kényszerével toborzott és duzzasztani vágyott állami tagsággal, ahonnan most mellékbüntetésként kivetni szándékoznak, a továbbra is elvárt azonos mértékű hányad befizetése mellett és ellenére. Nem hátrálok, nem lázadozom, de megvetem a lábam a magam igazának talpam alá gyűrt rögén, és tapodtat nem mozdulok onnan. Lehet rám vereséget mérni, el lehet lehetetleníteni, de hogy ehhez – gyámoltalanságomban és mások blöffje által szított pillanatnyi félszemben – magam nyújtsak segédkezet, az ki van csukva. Lehetetlen.

Szélesre tárják az önfeladás kapuját, hogy számító megfontolásaik aljas kivitelezésében az út rám eső részét, ami az egy tál lencséig tart, önként tegyem meg, persze kellő ösztökéléstől hajtva. Nem, nem én. Hozzanak felőlem jog- és vagyonvesztő, elkobzó tartalmú törvényeket, és akkor hatalmi szóval végrehajthatják, ellenemre is, ha kell. De ahhoz én nem adok sem segítséget, sem felmentést. Meg kell lépniük, ha eredményt akarnak. A Népszabadság publicistájának találó hasonlata bennem is felötlött, annyira kézenfekvően adja magát: vagy az aláírásom kerül a papírra, vagy az agyam veleje. Tekintsük ezt a mai magyar rendszer szabad választásának, amivé keresztelték.

Csak aztán nehogy a szó politikai értelmében-vonatkozásában is valami hasonlót keverjenek ki, valami ehhez hasonlóra vetemedjenek. Kitelik tőlük. A logikájuk, amit követnek, a maga nemében briliáns: az urnához fáradt szavazóknak (a szavazóképesek valamivel több mint felének) ötvenvalahány százaléka – vagyis a teljes szavazóközönség olyan negyven százaléka – rájuk voksolt, vagy inkább a szocialisták ellenében, végtére is egykutya. Ez hatvannyolc százalékos mandátumarányt eredményezett a törvényhozásban. Innentől fogva kijelentették magukat a népakarat egyedüli letéteményesének, és mert a nép szava Isten szava, egyben az utóbbit is játsszák. Mindenben igazuk van és mindent szabad nekik: jelen helyzetükből ezt szűrték le, és ezt sugallják mindenkinek. Hogy ez mennyire nem fog így működni, ahhoz azért kell némi emberismeret. Mondjuk Isten ismerete sem ártana.

Hát én nem spórolom meg nekik a fentebb vázolt mozdulatot. Velem senki sem iratja alá a halálos ítéletemet, hajtsa csak végre azt a tulajdon szignóm nélkül, a saját felelősségére. Ebben sem leszek cinkos, vétkesek közt néma: meg kell húzniok a ravaszt, ez alól a teher alól én nem oldom fel őket. Ha komolyan gondolják, az hamarosan ki fog derülni. Számításaim szerint a hárommillióból úgy tíz-tizenötezren maradunk meg az önkéntes pénzvesztésnél, csak mert hiszünk a magunk igazában, gyalázatos kalóztempónak gondoljuk ezt az egész ultimátumot, és mert úgy véljük, jön ennek még böjtje, kompetens jogi fórumok előtt ez nem lesz sokáig tartható. Az idő a kérdéses ebben: mikorra jut nyugvópontra ez az egész hercehurca, ha még idén véghezviszik, azaz mikorra lesz további fórumokra már át nem tolható, jogerős határozat, amely visszahelyez minket szerzett és általunk pénzelt jogainkba.

Amúgy ez az átkereszteléses trükközés is figyelmen kívül hagy egy komoly logikai bukfencet: oké, kivet a rendszer, ha át nem lépek, és oké, tovább finanszíroztatja velem a jelen szisztémát, oly módon, hogy azért megtorlásként kizár a majdani juttatásból, és a jogalapot ehhez megteremtő adóvá kereszteli át a járulékot. Csakhogy: a befizetés megnevezése és jogcíme egyetemleges, akkor az is adót fizet, akárcsak én, a renitens, aki átsorol az állami karámba, és ő mégis jogosultságot szerez ugyanazon adófizetés mellett, ami mellett én kegyvesztetté leszek. Mert a fennmaradó összegrész, amit meghagynak eredeti nevén, épp csak én magánpénztárba utaltatom, míg az övét az állami kassza nyeli el, miként eredményezne már a megtért delikvens részére államilag garantáltan háromszor magasabb összeget egy tőkepiacra vitt, hosszú távú megtakarítás javadalmánál? Mi más ez, ha nem törvényesített diszkrimináció, büntető jellegű jogalkotás? Csak mert az éppeni állami önkény úgy gondolja, hogy számára nincs közvetlen kockázata majdani kabinetek, évtizedek múlva regnálók nyakába szakasztani egy efféle időzített bombát? Hol itt az előrelátás és hol a felelősségvállalás, amit a nemrég leváltott és levitézlett ellenoldaliakon annyira keresgélnek és kérnek nap nap után számon? Sehol.

Nincs itt voltaképp semmi, és az a legdühítőbb, hogy ezt a legnehezebb észrevenni, mert az ember természeténél fogva elemző és reménykedő. Itt nincs mit elemezni és nincs miben reménykedni, legkevésbé a józan észben.

Heller igazsága itt is tetten érhető. "Arisztotelész tudta, hogy a politikának és a jó szándéknak semmi köze egymáshoz." Majd pár sorral odébb továbbmegy: "A politikának és a tudásnak sincs semmi köze egymáshoz." Milyen igaz.

És ha már kalóztempó, egy idevágó hasonlattal hadd éljek. Nem életszerű az, és nem is túl szerencsés, mikor a hajót parancsnoklók a merülési vonal alatt ágyúznak kifelé, alkalmi lőrést a golyóbisokkal ütvén a hajótesten, majd a fedélzeten kényszerűen tartózkodók kezébe szaput nyomnak és lezavarják őket a fedélközbe, hogy ha már egyszer ezzel a fregattal hányódnak, nosza, ugyan már lapátolják kifelé a betörő vizet, hiszen az ő érdekükben folyik itt a harc, szakszerűen és átgondoltan. Máskülönben a kivívandó győzelem kerékkötői, pfúj. Én ezt közönséges tombolásnak, rombolásnak tekintem, nem pedig értelmes cél eléréséért folytatott küzdelemnek, a felhívás hamiskás éthoszát meg szembeszökő cinizmusnak.

És gondolok még erről sok minden mást is, de azt már nem tárom a nagyérdemű elé. Ami lényeg: nem játszom a kezükre mindazt, amit öszegyűjtöttem. Ez elvi kérdés, s mint ilyen, nem lehet tárgya praktikus megfontolásoknak. El kell vegyék, nyíltan, ellenem törve. Minősítéseik éppannyira nem érdekelnek, akárcsak ők maguk. A küzdelem mostantól szemtől szemben folyik. Lehet, veszítek. Viszont azt nem a megadásom folytán szenvedem el.