Franckarika

A Magyar Gárdával, annak alapítási gondolatával, nyiltan felvállalt szellemiségével – hogy finoman fogalmazzak most – egyet nem értőket figyelve valamit kifejezetten nem értek. Az, hogy áperté kijelentik erről az alakulatról, hogy paramilitáris meg fasisztoid, oké, mert hogy az. Hogy obégatnak felőle egy sort, mondván, aláássa a társadalmi békét, megrendíti a demokrácia alapértékeibe vetett hitet (ami, fűzzük egyből hozzá, eddig sem volt egészen makulátlan), kikezdi a köztársaság alapját – még az is elmegy, sőt helyeslendő, mivel igaz. Csak az nem megy a fejembe, miért kell ennél a pontnál megállni? Leblokkolnak? A kérdés  súlya s jellege tán föl sem vet valamiféle hogyan továbbot? Tiltakozni van merszük antifasisztáéknak, cselekedni viszont már nincsen? Mikrofon előtt bátrabbak vagyunk, mint a(z amúgy megvetett) Gárda arcvonala előtt?

Vegyük szépen sorra az eseményeket. Alakul egy csinos, olyan fekete keretlegényesen divatos egyengúnyába magyarított testület, melynek tagjai honvédelmi kötelezettségeik sorába az önvédelmi és küzdősportok erőteljes elsajátítását, valamint a célirányos lődözést is fölveszik. Félreértés nehogy essék, a Jobbik politikai égisze alatt verbuválodik az egyelőre még kisded regiment, ám a rekruták száma hamarost bővülhet, hiszen okt. huszonharmadikára – micsoda elképesztő analógia! – majd ezernyi aspiráns áll (egyenruhába) ugrásra készen, hogy aztán semmi hivatalos történelmi egyház által el nem ismerten őket is honmentő szittyának szenteljék föl. Talán még feledés jótékony homályába veszett honvédelmi miniszterek is kerülnek majd egy-egy rapid dörgedelem erejéig a jeles alkalomra. Kéznél hát a had, a kiválasztottak hada, hogy alkalomadtán nemzetet mentsen, mitől Isten óvjon. Márminthogy az alkalomtól is, de meg tőlük maguktól is.

Mondám, egyvalami csak nem hagy nyugodni. Mikor ilyen szép, kifejlett állapotában borul szemünk láttára virágba az újmagyar fasizmus dicső hajtása, miért nem alakulnak éppoly törvényesen és éppoly dicséretes buzgalomtól hajtva baloldali, antifasiszta portyák is, szintúgy egy vezérkar alá fogva? Nincsen merszük ehhez? Nincsen eszük ehhez? Félnek tán a weimariasodás tettleges változatától? Vagy pont elegendőnek vélik/tartják csupán szájjal óvni az alkotmányos rendet, a köztársaságot? Botor fölény ez, ha így van, és rátarti vakság. Mert én meg azt mondom: szavakkal még soha senki nem állta útját semmi romlásnak, rombolásnak, hitványságnak. Lehet, hogy ebben az elanyátlanodott országban virtigli munkások (vö.: proletárok) már nincsenek – TGM szerint ugyan akadnak dögivel, ám én valahogy egybe sem botlok soha –, de józan felfogású, markos emberek azért csak akadnak még, s ha igen, azoknak öklük is kell legyen, úgy hiszem. Aki veszedelmet idéz, vállalja is, mikor az fejére jő. Nem: én nem vallom, mert ennek a mostani szerveződésnek veszélye láttán nem szabad vallanom azt a teszetosza nézetet, hogy végtére is jó a fasizmus, ha kicsi, ha puha. Szerintem semmilyen formájában nem jó; hadrendbe állt, tettrekész, bevethető minőségében pedig aztán végképp nem.

Hát oly messzi korok félelme volna, mikor ártatlan, csupán hétköznapjaikat élni próbáló emberek puszta lét függött egy-egy nemzetét imigyen féltő alak eszejárásától, éppeni kedvétől, magatartásától? Okvetlen meg kell várni, míg majd a rém újból tüzet okád ránk? Nem elégséges késztetés az önvédelemre az, mikor látjuk, hogy ismét felüti a fejét? Könyörgöm...

Aggódnak egyesek marhára, hogy bármi ilyesféle kísérlet – hogy tehát a most alakult gárdáéhoz hasonló képességekkel rendelkező ellencsapatot képezzenek baloldalról – polgárháborús (értsd: nyilt, fizikai erőszakkal fenyegető, alkalmanként akár még fegyveressé is fajuló) konfliktusig eszkalálódhat. Igen, a pakliban ez benne van rendesen. Ám én inkább tartok egy radikális politikai oldal fegyveresen is fellépni képes csoportosulásának önmagában való létezése veszélyétől, mint ha a társadalmi ellenoldalon is léteznék egy potenciális ellenállásra képes, az előzőhöz hasonlóan felszerelt, viszont karakterisztikáját tekintve homlokegyenest ellenkező előjelű testület. Mert mikor emezek felvonulnak, válaszul rá felvonulhatnának amazok is. Bárhol öntevékeny honvédelembe kezdenének azok, ott rögtön megjelennének ezek is. Kutyaharapást szőrivel... Ha emezeknek totálisan törvényes (s egyelőre még nem törvényesen totális) a ténykedése, úgy jogilag helytálló kell legyen amazoké is. Vagy – egyiküké sem az.

Egy polgárháborús – ha csendes, ha hangos, ha hideg, ha forró – szembenállás iszonyatosan hálátlan szitu, tudom, s a köszönet a legkevesebb benne. De egyvalami tekintetében mégiscsak reményt keltőbb: kétesélyes. Míg mikor csendben, hogy azt ne mondjam már: gyáván, önmagunkat áltatva és másokat hitegetve hagyunk egy a Magyar Gárdához hasonló rémséget a fejünkre nőni, az egyetlen reális outputtal bírhat csak. Még csak túl sok fantázia sem kell a kitalálásához. Ugyanis ki van próbálva, hová s mire vezet, és történelmi tapasztalatért sem kell épp a szomszédba menni.

Nem voltam rest, elolvastam a Magyar Köztársaság mai nappal is hatályos alkotmányát. Semmi meglepőt nem fedeztem föl abban, amit ne a józan ész diktálna. Állami föladatok ellátására rendelt fegyveres testületek tekintetében két térfél létezik. A hadsereg munkája meg a rendvédelmi karhatalom, azaz a rendőrség feladatköre. Ezen túl slussz, semmi. Nincsenek társított szervek és föladatok, nincsen állami hatáskörbe tartozó, de legális szervezettel még le nem fedett műveleti tevékenység. Opcióba, politikai árendába tehát nem adható semmiféle nemzetvédelmi föladat, mindnek van már gazdája. Békeidőben a rendőrség a belföldi közrendet, a hadsereg a külhatalmak felőli államintegritást vigyázza. Nincs tehát fehér folt, amit hirtelenében satírozgatni kéne. És ha valaki tök civilként, régen devalválódott gondolatok és ideológiák mentén most harcászati készségeken alapuló honmentés után vágyódik, az csak ölje szépen minden ebbéli ingerenciáját számítógépes játékokba. Az egy virtuális cécó, abban virtuskodhat. A szomszédját viszont hagyja békén. Az ugyanis él. Hozzá még vele, az ún. nemzetmentővel egy hazában, egy jogon, és szám szerint éppúgy egyetlen életet. Ez az, amit kéretik nem feledni.