Ha egy hógörgeteg megindul, nincs Isten és lejtési szög, mely elejét vehetné, hogy útját ne lavinaként fejezze be. Hasonló természettel bírnak a politikusi ötletelések is, mikor egy hajánál fogva előráncigált idea aktuálpolitikai hozadékát már jó előre megnyálcsorgatva és lihegve propagálják a nagyra becsült publikum elámult orcájába, mondván, milyen hűdefaszajó is lesz majd ettől a világ. Ami egyenetlenség, vetemedés csak kitapintható a felvázolt eszmesíkon, egyből eltűnik mind, az ármány rögvest megigazul, a felület tükörsimává válik, hogy csak még. Ahogy az már a politikum vonatkozásában történni szokott. Tudhatjuk valamennyien.
Eddig a bevált klisé.
Most aztán a praktikát kiterjesztenék térben is, számban is: kérdőívet szándékoznak őfőméltóságék köröztetni az istenadta plebs körében, hadd higgye csak, lehet bármi érdemi ráhatása arra a kutyulmányra, amit manapság a fenemód hozzáértők alkotmány címszó alatt delirálnak. Ebben a tesztsorban aztán halomra hánynak számos, alkotmányjogilag teljességgel irreleváns felvetést, csak hogy elmondhassák: ők kikérdezték a nemzetet. Az meg felel nekik. Mondjuk ebben az állapotában (tartva) el is hiszem, hogy megfelel nekik. Ha én fognám a kormányrudat, nekem is megfelelne.
Legkedvesebb felvetésüket valahogy nem bírták kihagyni a kérdések sorából, mellyel az adó- és nyugdíjügyileg legutóbb is alaposan felültetett és megfingatott polgárokat most majd kínozni méltóztatnak. Nevezetesen, hogy biztosítsanak-e járulékos szavazati jogot minden nevelt gyermek után az adott szülő(k)nek. Ez lett újabban a vesszőparipájuk, rácuppantak, mint hajótörött a főtt cupákra, nem is akarják engedni, hogy lekerüljön a politikai közbeszéd napirendjéről, ha már a velük egybenőtt szatellitpárt nemzet-, család- és magzatvédő hadmozdulatait sivár belpolitikai számítások alapján kénytelenek voltak egy határozott polgári mozdulattal félresöpörni.
Azok ott korbácsot javasoltak, míg Fideszék gyanították, ezzel a nációval az sajnos nem megy, de talán cukorkával beválik a kísérlet, ki tudja.
Szavazati jogot tehát a gyermeket nevelőknek, valamiféle kényszeredett megosztásban, ha a gyermekek száma adott családi közösségen belül netán páratlan volna, mert hát ilyen példátlan esetek is elő szoknak ám fordulni. Vagy ha a szülők elváltak volna, netán külön élnek egymástól, mivel erre is akadt már precedens. Vagy ha nem is szülő neveli őket, hanem megbízott gyám, esetleg állami nevelés alatt állnak – a lehetséges variációk száma tetemes. Szóval, nyilván mindenféle absztrakt hókuszpókusszal kisakkoznak majd egy átlagoló-kiegyenlítő sémát, amely megoldási kulcsot ad az ilyen helyzetek szavazójogi kezelésére.
Csakhogy maga a megközelítési alap az, ami eleve vitatható. Először is kikezdi az egy (szavazóképes) polgár – egy szavazat elvét, márpedig ez a demokratikus rendszerek legitimációs alapját képezi, aki ettől bármilyen logika mentén érvelve is eltér, az feladja a demokrácia alapszabályai legfontosabbikának tiszteletben tartását. Talán a Fidesz nem érzékeli ezt, vagy ha mégis, úgy döntött, ebben a játszmában ez a legkevesebb. Hogy több is veszett Mohácsnál. Majd elkommunikálgatnak a derék és szinte mindenre kapható köznéppel, mármint abból is az efféle finomságok iránt vajmi csekély affinitással bíró derékhaddal, oszt' jó napot.
De azért minden ellenérzésünk, logikai ellenvetésünk ellenére is játsszunk csak el egy kicsit a gondolattal. Nem árthat, ha végigvisszük, mit eredményez(het) a gyakorlatban, mit feltételez alkotmány- és szavazójogilag. Nem arra gondolok, kinek a malmára hajthatja a vizet, mert az már a szándék első olvasatában is nyilvánvaló, különben nem szorgalmaznák. Arra inkább, miféle alapjogi deformációk jelentkeznének az arányossági-egyenlőségi elvben, hiszen a nagy számok törvénye alapján összesítő voksolási matematika abból a kiindulási elvből építkezik, hogy egy élő ember – felelős, felnőtt állampolgár – önmagában egy és csakis egy szavazatot képvisel a nemzeti döntések meghozatalánál. Érvényes ez az egyetemes elv a közvetlen (országgyűlési, illetve helyhatósági választás, népszavazás, népi kezdeményezés), nemkülönben az ily módon kialakított, közvetett (törvényhozás, önkormányzati testületek) hatalomgyakorlási grémiumok, plénumok tekintetében.
Ha viszont egy állampolgár kezében, bármilyen jutalmazás, felhatalmazás, kivételezés stb. folytán, egynél több szavazat leadásának joga összpontosul, akkor a fenti egy szavazópolgár = egy szavazat elv sérül, pontosabban fogalmazva: lesz semmissé. Ez tehát olyan logikát csempész a mechanizmusba, amely eleve rendszeridegenné teszi annak működését, szétfeszítve azt. Nyilván az így adott plusz szavazati jogot a gyermekekre mint jogalanyokra vezeti majd az új szisztéma vissza – csakhogy. Sajnos a csakhogyok száma ebben az ügyben nem hatványozottan, de faktoriálisan növekszik.
Ha a gyermek szavazójogilag egyenlővé lesz a nagykorúakkal, mert hiszen más módja nincsen a szavazatok számát felszaporítani, máris egy érdekes kérdés merül fel: egyenértékű-e akkor egyik szavazat a másikkal? Nem alanyi jogi, hanem az e joghoz párosított kötelmek és kötelezettségek értelmében. Adózik-e a gyermek? Mondjuk: igen, hiszen minden termék, amit magára ölt, amit elfogyaszt, minden szolgáltatás, amit igénybe vesz – legtöbbször kedvezménnyel –, ÁFA-terhelt, másfelől pedig kedvezményei központi adófedezetből finanszírozottak, mindez úgy, hogy önálló keresettel nem bír, így ami cech nem a központi keret terhére megy, azt jó szülei (gyámjai) állják. Na jó, de nem bír önálló, adóalapot képező keresettel a feketemunkás, a munkanélküli, a táppénzen, GYES-en lévő sem, mégis szavazhat, ha nem is mindjárt más nevében, vagy épp e jogát másra átruházva. OK, mondjuk ez kipipálva. Feszegessük hát a dolgot más oldalról. A felnőtt (normál esetben) úgy szavazópolgár, hogy jogilag felelőssé tehető, felelősségre vonható cselekedeteiért, azaz jogi eljárás alá vonható és büntethető. Ez gyermekek esetében kizárt, minden ilyen esetben a törvényes gyámot (alapesetben: a szülőt) veszi elő a törvény, hiszen valakinek felelnie kell, s ha az alany ennek a kritériumnak nem képes megfelelni, akkor is van, aki érte a felelősséget viseli. Aki élő, az a törvény előtt vagy magát képviseli, mert már érett erre, vagy helyette más teszi ezt. Ez itt tehát már egy göcsört a finomra gyalulandó logikán, de épp ebbe kapaszkodva még akár alá is támaszthatná az újonnan megfogalmazódó igényt. Hogy akkor a szülő (gyám), aki amúgy is a felelősséget viseli neveltjéért-pártfogoltjáért, élhessen annak (majdani) szavazati jogával is, mely erősen kihat a delikvens jövőjére is.
De a dolog logikája itt bicsaklik. Ad az illető egy szavazatot (a jövőre nézve, mert hát csakis arra adhatja, ami még nem valósult meg: a jelenben adja, az viszont mindig az éppen múló pillanat, ugye, a múltra meg minek, hacsak nem érzelmi alapon, de az más tészta, a visszaható voksolást pedig még nem találták fel, igaz, mostanra már a visszaható törvénykezés abszurdumát is megértük, szóval ki tudja...) a maga nevében, aztán ad még egyet (kettőt-hármat-sokat) az általa nevelt(ek) nevében is, pont azok jövője alakításának igazolásával. Csakhogy: ha felelős polgárként gondolkodik, akkor már a maga egy szavazatával is a jövőnek azon aspektusait célozza és próbálja preferálni, amit a maga csemetéi számára adott időszakban a legjobbnak vél. Ez tehát nem hoz semmi nóvumot az eddigiekhez képest. A szavazattöbblet egy kézbe tett jogát pedig abból a feltételezésből indítja a kezdeményezés – magyarán: vélelmez, nem pedig bizonyít –, hogy a szülő magától értetődően a még csak fejlődő korban levő gyermeke majdani politikai szimpátiáját már a jelenben képviselni tudja, azaz jövőbe látó képességekkel megáldott. Ezt ellenben – újra meg újra visszatérünk hát a kályhához – a maga egyetlen szavazatában is kifejezésre képes juttatni. Másfelől meg: ez az ő látnoki világa lenne, nem a gyermekéé. De ő a maga egy szavazatán túli voksokkal továbbra is gyermeke(i) nevében jár el, holott fogalma sem lehet gyermeke – majdan – érett elmével megfogalmazott vélekedéséről a(z akár az akkori, akár visszamenőleg a mostani) politikai környezetet illetően. Vagyis tisztán vabankra megy az egész, mindenki – ha egy szavazattal, ha többel – éppúgy tökhülye, vakon tapogatózó a jövőt illetően, mert azt ebben a tárgykörben pont hogy a leadandó szavazatok alakítják majd ki, azaz ha egy mindenképpen megvalósítandó vízióra és a bármiféle megfontolás alapján számára biztosított egynél több szavazatára alapozva bárki a másikénál súlyozottabban, az alanyi jogon biztosított egyetlen szavazatot meghaladóan szólhatna bele a jövő formálásába, akkor az illető nem látnok lenne, sem dicséretesen előre tervező alkat, hanem közönséges manipulátor. Azt meg, mikor választási vetülete akad a dolognak, köznapian szólva csalónak mondjuk. Bárhogy fájjon is ez most egyeseknek.
Aki pedig az (alanyi jogon biztosított szavazatok terén értendő) egyenlőség és a felelős elme döntésének kényszerét viselő – és azt elviselni is képes – rendszer elvét nem hajlandó a továbbiakban akceptálni, hanem ehelyett efféle plebejusvadító maszlagokkal eteti és vakítja a nagyérdeműt, az az ember nem demokrata, autokrata inkább, és nem kormányfő, akinek mozgásterét az éppeni törvényhozásban a maga és érvényre juttatott politikája mögött felsorakozó többség szabja meg, hanem diktátori hajlamokkal vert, önkényeskedő akarnok. Amivel nincs különösebb baj, ha egyszer a mindennapok rendszere és az ország is elviseli, csak ne akarná most még a gombhoz nem csupán újragombsorozni, de még fazonját tekintve jól át is szabni a kabátot. Erről van itt szó.
