Franckarika

Ritka gyalázatos fotók közt szemezgethet az érdeklődő nagyvilág, mely háborút ugyebár sosem látott még, de még ha hallott is valaha fegyveres konfliktusokról, legfeljebb tanárai szájából, anno történelemórán. Gondolom én, figyelve a felfokozott reakciókat. Mindenki váltig csodálkozik és felháborodik.

A harctér mellékéről és a tüzérségi csapások által halálukat lelt gyermekekről rögzített képek a háború azon oldalára világítanak rá, amit egy MTI-hír sosem adhat vissza: a könyörtelen borzalomra, hogy egy rakéta vagy harckocsilövedék sosem válogat, ahová hull, ott gyilkol, akiket ér, el azok hullanak.

Meglepően sok írás, elemzés és blogpost kísérli meg a lehetetlent, hogy ebben a halálossá lett epizódban is, de úgy általában véve a zsidó-palesztin viszályban is valami módon igazságot tegyen. Állást foglalnak, s állásfoglalásuk értelemszerűen elfogult, részrehajló, szubjektív, olykor elvakult, holott. Halott gyermekek dolgában persze nehéz nem szubjektívnek lenni, s nem vágyni az igazságot mindennél jobban. Igaz, ez fel már senkit nem támaszt, sem katonát, sem civilt, ahogy nem veszi önmagában elejét sem annak, hogy ilyesmi a továbbiakban megessék.

Ilyesmi a jövőben is meg fog esni. Ezt kénytelen vagyok jelezni, még mielőtt túl nagy számban kezdenék magukat emberek ezzel szembemenő tévhitekben ringatni. Merthogy szemlátomást hajlamosak rá.

Ez nem angyalok háborúja, s már csak azért sem, mert nem Eric Stoltz és Christopher Walken vívja.

A ritka gyalázatos fényképek között a talán legmegrázóbb egy (palesztin? – jó eséllyel az) halott kisgyermeknek (http://index.hu/gal/index.php?dir=hetkepei/200902/&pid=10) a rommá robbantott ENSZ-iskola törmelékei alól kikandikáló feje: vértelen ajkai, körül vérrel maszatoltan, szétnyílva, mintha az elröppenő élet erőszakkal szétfeszítette, majd részvéttelen úgy hagyta volna, szeme közönyösen és élettelen merevséggel villan ránk az immár végérvényesen rácsukódó szemhéj alig milliméternyi nyílásán át, arca részint csodálkozó, részint szemrehányó, és az elmúlás gyötrelme csak ebben a végső fázisban, az értelmetlenségben ragadható meg. Meg nem érti, el nem fogadhatja a gyermekarc ezt az embertelenül kényelmetlen állapotot, noha a végzet kéretlenül, észérveket mellőzve is elérte őt.

Élt vagy hét évet.

Élhetett volna akár hetvenet is. Megtizedelték hát.

Távolságtató mondatokat ró az ember, mert bár a borzalmak óhatatlanul megérintik, személyes védekezés gyanánt valahogy nem hajlandó a végső asszociációra, vagy mert túl realista, vagy mert túlontúl babonás ahhoz: hogy tulajdon kislánya is fekhetne ott, a romok alatt, halottan – és mi is következne ebből? Hát csak annyi, hogy akkor nem lehetne már távolságot tartani messzi eseményektől, ahogy az ott élők, rokonaikat vesztők nem is teszik. Mert az a gyermek, aki a képeken látható, s aki hátra ránk csupán enyésző porhüvelyét hagyta mementóként, miközben emberi lényege más terekbe szállt – szóval ő valaki más gyermeke volt, valakié, aki most indulhat gyermekét temetni. Aztán meg megbosszulni. Életért életet, egy másik életet, hogy a rovancs legalább nullszaldóra jöjjön ki.

A halottak volnának ez esetben a káló. Veszteségként lenyelhetők.

Izrael, csak hogy nevesítsünk végre szereplőket, komoly gyakorlatot szerzett abban a nemtelen sportban, mikor kénytelen volt szeme láttára likvidált gyermekeit néma gyásszal eltemetni. Hogy Izrael állama oly sok századnyi sorstalanságot követően egyáltalán megszületett: hogy honalkotó hitel és erővel született meg, az szinte csak ennek a felvállalni kénytelen vérszerződésnek volt köszönhető. Izrael léte nem történelmi kényszer, csupán az áldozati bárány kibaszottul hálátlan szerepéből kilépni vágyók harcának egyenes következménye. Amivel lehet azonosulni, de lehet nem azonosulni is.

Nem volt már mit veszteniök, ezért a harc mellett döntöttek. Tudták, életre és továbbélésre szinte csak ezáltal esélyesek.

A sztori felemelő hőstörténetté kerekedett, majd Izrael Állammá, ahogy azt mai nap ismerjük. Csakhogy a történelem dinamikus egyenletrendszer: nem fixálja magát egy bizonyos ponton, azon mindenképpen továbblép. A tegnapi üldözött, midőn harcát sikerrel megvívta, csakhamar kedvezményezetté válik, ezáltal irigyeltté, azaz mások boldogulásának gátjává, kerékkötőjévé. Most már a palesztinai arabok azok, akiknek hovatovább nincs mit veszíteniök, talán csak gyermekeiket, de azok – per amorem Dei: biológiailag – még pótolhatók, viszont azok jövője, ha a maiak hagyják elúszni, már semmiképpen. A harc ettől válik indokolttá, ettől lesz jogossá és érthetővé. Meg persze elkeseredetté.

Izrael odáig konszolidálódott a kánaáni talajon, hogy most már őt látja a nagyvilág abban a kutya hálátlan szerepben, ha védekezik, ha támad, amiben hajdan Nagy-Britannia és arab szövetségesei voltak. Szabadságharc részese, azt viszont most ellene vívják. Honvédő harca meg, amire kényszerül, nemzetközileg el nem ismert határokat átlépve folyik, vagyis azok védelméről legfeljebb egyoldalú és önkényes értelmezésben lehetne csak szó. Állampolgárainak védelme érthető prioritás, s ebben a Hamasznak, a Hezbollahnak és a mögöttük álló arab és perzsa potentátoknak elévülhetetlen érdemei vannak, mert más állam területén élő civilek rajtaütésszerű és találomra történő gyilkolászása ma még egyik demokratikus berendezkedésű államban sem nyert igazán polgárjogot. Hiába ragasztgatják akcióikra a szabadságharcos küzdelmek médiadecens vignettáját, az valahogy mindig elválik a hordozó felülettől.

S ha már erről, a fegyveres küzdelmek népek, államok és egyének viszonylatában felmerülő értelmezéséről esik szó, rá kell mutassak: a homo sapiens, mikor csak tehette, élt a lehetőséggel, s különösebb lelki tépelődések híján ölte, ritkította saját fajtáját, épp a köreinkben oly népszerűvé és általánosan is elfogadottá lett evolúciós axióma, a kiválasztódás tézise alapján – de persze anélkül, vagy azt tagadva is. Minden módon, minden lehetséges alkalommal. Puszta kézzel vagy segédeszközzel, egyedileg vagy csoportosan, ad hoc módon vagy előre eltervelten, hideg fejjel vagy felindult állapotban – mindegy is. Megtette. Megteszi még ma is, ahogy az eljövendőről sincsenek e tekintetben illúzióim.

A halott gyermek feje a törmelékkupac tetején iszonyatos látvány, mert az emberi nem belső, lelket és tartást egyaránt sorvasztó harcát, annak végső soron vett abszolút értelmetlenségét, horribile dictu: kockázatmentességét szimbolizálja. Az utóbbi állításomnak az azt megelőző jelző ad tápot: a halál mindenkinek, aki e világra született, szabott osztályrésze, ha akarja, ha nem, ha vágyja azt olykor, ha nem. Ha erőszakkal hozzák azt fejére mások, ha nem. A műfaj színre vitele fakaszt csak különbözőségeket. Egyén ugyan nem, de egy állam gyakorlatilag korlátozás nélkül gyilkolhat. A közösségi akarat malasztja sokféle kötöttség alól oldozza fel a fajtája genetikájánál fogva gyilkos ösztönökkel vert embert. Izrael azt teszi, amit más tett, tenne és tesz is majd, mikor erre kényszerül. Öl, hogy végre már ne őt öljék.

És most abban eligazodni, a tekintetben kikezdhetetlen igazságot mondani, hogy egy államnak saját, joggal fenntartott hadereje révén van-e joga egy állammá még nem szerveződött, viszont számos tekintetben tőle függő népet aktív, expanzív önvédelem címén megtámadni, majd az adott, hadszíntérré lett terep sajátosságainak köszönhetően civilek közé vegyülő terroristák likvidálásával egyidejűleg a fedezékül használt kiszolgáltatottakat is tömegével öldösni, lehetetlen. Én meg sem kísérlem. Ahhoz túl sok a meglehetősen ingatag besorolású határozószó ebben az istenverte mondatban.

Hallom most, mert épp bemondták a hírekben, hogy hazánk miniszterelnöke arra utasítja két miniszterét, az ebben illetékesekert persze, hogy a szerdai kormányülésre valami olyan javaslatot terjesszenek neki elő, ami elejét venné a tél szedte áldozatok száma további bővülésének. Hogy tehát idén már senki ne fagyjon meg...

Akárcsak a világ-, vagy a közel-keleti béke óhaja, sóhajtok fel cinikusan, s csak azért nem köpök egy hegyeset magam elé, mert aztán jó ideig törölgethetném a képernyőt. Gondolom, rendeletileg előre hozzák így a kora nyarat, és akkor majd egyszeriben mindenkiről lekívánkozik a nagykabát, az emberek boldogan és önfeledten miniszoknyában és lenge pantallóban fognak korzózni, s kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogysem halomra fagyjanak. Csak rendelet kell ide, politikai akarat. Izraelbe pedig a külhoni tömegtüntetéseken megnyilvánuló elemi felháborodás híre, s a háború ettől máris abbamarad. Ez annyira gyerekség, hogy csak na. Más baj nincs is ezzel, mint hogy irreális. Vágyakra épül, miközben tényeket nem vesz figyelembe.

Van nekem is, a világnak is baja elegendő, még ezt leszámítva is. Például, hogy kaja legyen a bendőnkben, s ha épp szarunk, az ne fagyjon a seggünk lukába. A halott kisgyermek fejének látványa elképesztő, mert az üzenet, amit közvetít, igazságtalan, cinikus, dermesztő. A háború mindig az emberi érzések szibériai telét hozza ránk. Mondjuk egy halott izraeli katona látványa sem lehet valami felemelő, ha épp akna tépte szét. Csakhogy mi élők vagyunk, legalábbis egyelőre, s halálunk óráját, percét éppúgy nem tudjuk, miként az a palesztin gyermek sem sejtette, hiszen az élet létezni, virulni, örülni akar, a maga örömére lenni, nem pedig idegen vagy épp baráti tűzben elhullani. S mikor kihűlt tetemünk felett mások értekeznek majd, az éppoly mértékben nem számít majd nekünk, amint nem segít most fikarcnyit sem azon a szerencsétlen gyermeken, kinek maradványait nagyjából egy fél bolygó bámulhatja, mert a legutóbbi világégés óta csuda mód' globalizálódtunk. S most aztán globalice nem lelünk megoldást azokra az örök kérdésekre, amelyek előtt régebben külön-külön kapitulált az emberi társadalmak legjava, a józan emberi értelem és a lélek.

Az írás tehát, épp mint a halál – bármiféle –, e ponton válik tökéletesen értelmetlenné.