Franckarika

Nem vagyok egy kimondottan rosszmájú fazon, azt nem mondhatni, mégis már vagy negyedórája röhögök egy félpercnyi jeleneten. A spanyol első osztály leggyorsabban esett gólját láthattam, nagyjából a mérkőzés kezdetét követő nyolcadik másodpercben (hivatalosan: 7,42 sec.) következett be, erről ad képet a tudósításba linkelt video. (http://index.hu/sport/foci/hetes0121) Nem álltam meg, a hasam fogtam az eseten.

Mert ilyet én még nem pipáltam. Ugyan rémlik, talán a 2002-es foci vébén: azt hiszem, a cseh vagy a horvát csapat közül az egyik rúgott a tizenhat közé jutásért vívott meccsén olyan tizenegy másodperc alatt gólt, de ez a most elért találat messze túltesz még azon is. Mintha csak ezt a csúfos cumit bekapó Espanol játékosai nem hitték volna el, hogy valaki a pályán már rögtön a bírói sípszót követően mérkőzést akarjon játszani, kihagyva a — szerintük szemlátomást — kötelezőnek vélt akklimatizálódási időt. Hihették, valami hallgatólagos szabályt követve itt öt percnél előbb senki nem tör majd kapura. Vélhetően nem hallották, nem ismerték Hofi örökérvényű intelmét: "Mikor a bíró belefúj, az nem azért van, mert jó a sípnak — az onnantól már a mérkőzés." Ezt innentől fogva alighanem tudni fogják szegények, és a palánkon átbaszott kapus meg a lesprintelt védők gól utáni ábrázatát elnézve azt hiszem, életük végéig nem is felejtik el.

Tizenhatszor néztem meg és vissza, újra meg újra, és mindahányszor végigröhögtem. Ilyen pazar, hanyag eleganciával és ennyire átlátszó-fifikásan megszívatni profi futballistákat: ez több is már, mint nézői élmény. Ez vegytiszta káröröm.