Franckarika

Értékeli ám a magamfajta, a vonatfüggő honpolgár, mikor amúgy sem emelt fényűre szidolozott pesti munkanapját a MÁV foglalja neki keretbe, s hozzá még nem is akármilyenbe.

Kitettek ma magukért, annyi szent.

A reggelente szokásos sémával indítottak: megkésett vonatok a menetrendtől teljességgel eltérő időpontokban kúsznak be és kolbászolnak tova a megállóból, seregnyi közönyös utast fogadva be a már ott szorongók rovására, melyek közül az újonnan csatlakozók túl tompák, az amúgy is megcsappant komfortérzetüket állomásról állomásra vesztők pedig túl beletörődöttek már egy kiadós egymásra fenekedéshez, alkalmasint jótékony anyázáshoz.

Úgyis a vasút tehet az egészről, azt meg úgysem lehet megszívatni, hisz' tudjuk. Nem az ájer gőzölgi a szart.

Paprikás tokánnyá fűtött utazóközönség kábul és dűlöngél a vagonokban. Szalonkocsik egy másik évszázadban-évezredben, a másodosztályúak szintúgy feledve. Ez a mostani, mai szinten mérve, talán ha fapados. Mivel előrelátóan a szerelvényen hátra szálltunk (nohát, micsoda anakronizmus), én és barátom belebzseltük magunkat egy kocsibelsőbe, s egy riadtegér-arcúra formált hölgy utazótársául szegődtünk, aki kellően ígéretes dekoltázzsal villantotta meg egy ugyancsak szolídnak mondható résen át azt a keblet, amit egy ennél merészebb vágat bizton toronyépítő keretbe foglahatott volna... Na, mindegy. Lehuppantunk, s a világ egyik listavezető hazugságára adtuk fejünket: úgy tettünk, mintha elmerültünk volna az vasúti utazás nyújtotta élvezetben.

Ment is a dolog a maga rendjén egészen Rákospalotáig, ahol hamarjában félreparkoltattak benünket, és hogy meg ne feledkezzünk arról, milyen is a magyarok Istene, az Öreget hamarjában háttal állították nekünk, hadd asszociáljunk egy jó darabot szabadon. Nevezetesen, hogy mi a jó büdös francért ácsingózunk már öt, már nyolc, már tizennégy perce... A beérkező és tovahaladó szerelvények csak úgy gurultak el mellettünk: a rejtély egyre masszívabb ködöt öltött, a türelmünk nőttön fogyott. Vad talányok és vattalányok sosem lendítenek az ember reggelén.

Hogy az idő mégse teljék oly monotonon, de legalábbis hogy a társasági érintkezés szabályainak tessék-lássék megfeleljünk, szót szóba fűztünk az áldatlan helyzetet elemezve, s dialógusunk csakhamar rögtönzött kabarévá fajult: régen, még gimisként műveltünk effélét. Mikor aztán a szerelvény végre-valahára nekiindult s átküzdötte magát Palotán és Istvántelken, megint csak lecövekelt Rendező kapujában, a senki földjén. Nem volt mit tenni mást, a kabarét folytattuk. Szófordulataink fásultság ihlette helyzetkomikumokra épültek, írásban visszaidézhetetlenek. S mikor a menetrend alapján huszonhárom percesre kalibrált utat immár huszonnéggyel megfejelve elegánsan zökkent vonatunk a Nyugati peronjánál, mi akkora rég a könnyeinket törölgettük.

Jó, ha az ember a saját kínján is tud röhögni. Sőt: igazán csak az a jó.

Az álmosan pillogó kebelcsoda leszállt, mi követtük, de csakhamar más irányba tértünk. Ebből sem lesz flört, de még egy sima megdöntés sem, legyintettünk lemondón. Majd hazaérve, este talán, a zuhany alatt, reszkető szívvel és remegő kézzel idézve fel az igéző idomokat. Ez aztán a Hángérien bjuti. Szar napnak fénypontja lesz az, semmi kétség, csak épp napnyugtára halasztva, mint lakoma koronájaként a desszert. Fennkölt malasztja ez a fokhagymás pirítósnak, ami rám vár.

A munkanap úgy telt, ahogy már az összes többi szokott: vontatottan. Micsoda hasonlóság ez a MÁV-val! Lelökvén nyakamból az igavonó jármot, s proletár önérzetem minden még megmarkolható foszlányát zsebre gyűrve, hazaindultam. Gondoltam, most nem poroszkálok el a villamossal Újpestig, hanem mindjárt a főpályaudvaron különbözetit váltok a BKV-bérletemhez, befészkelem magam a pihe-puha enteriőrbe, s fel sem eszmélek Gyártelepig. Az ötlet tökléletesnek bizonyult – az ötlet megbukott.

Akit ez meglep, bocsássa le a kezét.

Talán csak rossz pénztárt pécéztem ki magamnak, talán nem ébredtem rá idejében, hogy egy másik sorba kellene átállnom, mivel ez az enyém, melyet szerénységem is alkotott, feltűnően keservesen haladt, apadt, fogyott előlem. S mikor aztán kizárólag urbánus bennszülöttekre jellemző diadalérzet kezdte feszegetni keblemet, hogy no lám, a kitartás végül megtermi az ő mirelit gyümölcsét, a kasszás csaj, az az áldott lélek, az előttem a pénztárhoz lépő hölgyre meredve, egyszeriben felemelkedett helyéről, rutinos mozdulattal félrelökött egy kézzel firkált információs kartonlapot, ami az ablakban lógott, majd a mögötte megbúvó, mindeddig láthatatlanul szerénykedő Nyitva (Open) táblát egy határozott csavarintással borúsra fordította. Zárva.

Jaj én, az árva!

Mondanom sem kell, nem hagytam annyiban. Maradtam, ahol voltam. Mikor aztán a MÁV-alkalmazott szeme sarkából észlelte, hogy bár rituális mozdulatára mint egy varázsütésre szélnek eredt a jegyre áhítozó sor, egyvalaki mégsem lép el zavart bűntudattal, sem nem legyint, sem nem nyüszíti közel magát az ablakhoz, hogy "legyen szíves, kisasszony, ugyan adjon már nekem is menetjegyet, a jó Isten áldja meg, hadd ne kullogjak át egy másik, kilométeres sor végére, hasonlóra ahhoz, amit már itt végigálltam!", furcsálló rosszallással rám meredt. Nyilván szöget ütött a fejébe, hogy kétségtelen szándékának valami csökött barom (én) ellenáll. Hogy az iménti verdiktet még ennél is nyomatékosabbá tegye, értetlen fejemnek odavetette, át a mondókájába épp belekezdő hölgyutas válla felett: "Zárva vagyok!"

Ezzel aztán jól ki voltam fizetve, nem mondom. Esetleg féltett, hogy valamikor a jövőben hülyén halok meg.

Namármost, az ember ilyenkor zavartan hebeg valamit, mintha csak kétségtelen ütődöttségét olvasták volna rá. Sugallván ezáltal, hogy olyan figura ő, aki nem tudja a lényeget kihámozni egyértelmű jelekből, mozdulatokból. Netán valami illiterátus lézengő, aki egész egyszerűen képtelen megfejteni a tábla tilalmát. Másik út, járható: szótlanul annyiban hagyja az ember a dolgot, mert a vércukor hamar megugrik, s a MÁV-kórház még odább van. Vagy süllyedni kezd, mint Velence. A hölgy szemmel láthatóan magától értetődő evidenciaként kezelte azt, hogy én hamarosan eltisztulok az ablaka elől. Ehhez képest meglephette, mikor egy lépést sem tettem, csupán határozott, mélybariton orgánummal odaszóltam neki, hallják mindenek, akik körben fülelnek: "Azért engem még kiszolgálhat." Nem adtam az ingerültet, mert nem voltam az. Épp csak feltettem magamban erősen, innen ő engem el nem szekíroz.

A MÁV-os megütközve meredt rám, erre aligha számított: vélhetően nem ehhez volt szokva. Az Úr kinyilatkoztatott, s az Úrnak most egy pondró visszaszájalt. Szokatlan ám az ilyesmi a jurópien junion kellős legszélén. A csaj a továbbiakban szót sem szólt, komótosan kiszolgálta az előttem érkező, általa sorzárónak kinevezett asszonyt, majd mikor az ablakhoz léptem, ő erősen a monitorára meredt, s a továbbiakban is szinte betegesen kerülte a szemkontaktust. Tudván, hogy a szem a lélek tükre, megeshet, a maga részéről nem akarta konokul jegykérő személyemnek felfedni e vonása hiányát. Akár így, akár úgy, tudtam, ezt nem úszom meg ennyivel. Ahhoz túl régóta élek az országban. Gyanítottam, valamit kitalál. Végül is azért közfeladatot ellátó személy. Hajtott a morbid kíváncsiság, kiadott jegy nélküli eltávolításomat hogyan oldja meg.

Egy a már beérett hangulathoz illő "tessék..." felvezetéssel indított. Halálos ítéleteket is közöltek már emberibb hangon. Hogy szó a ház elejét ne érhesse, érthető artikulációval előadtam neki, hogy Rákospalotától Gyártelepig kiegészítő jegyet kérek. Szándékosan nem Palotát mondtam, nehogy beleköthessen az istenadta, s közben vártam, a Gyárteleppel ugyan mit kezd: hogy ugrik-e rá? Közel s távol egyetlen más Gyártelep elnevezésű megálló nincsen, ami a Rendezőre menő s az onnan távozó síneken haladva Rákospalota viszonylatába esne, de azért találgattam, talán ebbe köt majd bele. De nem. Bevallom, meglepett.

Először is úgy tett, mint aki egy árva hangot sem hallott iménti mondókámból, feszesen türelmetlen arccal elismételtette hát velem ától cettig. Mókásnak találtam, hiszen az előttem jegyet váltó hölgy csöndes szavát fél perce még hibátlanul és elsőre kivette. Ha viszont már táncba megy az ember, akkor illik azt végigjárni. Nem adtam fel, mint ahogy várta talán. Újfent elmondtam a magamét, de most már megemelt hangon, jó hangosan, hadd kapkodják fejüket a mellettem másik ablakhoz várakozók. Ezt a mondatomat, mivel akkor túlságosan kilógott volna a lóláb, ami még így is majd' átszúrta a vásznat, már nem lehetett hallatlanná tennie.

Nem is tette. Mást csinált. Azt hittem, lehidalok, ami tréningből rég kijött magamtól meglepő teljesítmény lett volna. Kérdést tett föl, életemben először hallottat, ősrégi utasként és gazdaságföldrajzi exhallgatóként egyaránt zsibbasztót: "Budapesten vagy Rendezőn át utazik Rákospalotára?"

Kérdezte ezt tőlem egy a szakmáját szemlátomást nem ma kezdő MÁV-os.

És ekkor tényleg megállt az eszem. Senki ne kutassa, ha ép elméjét integrált egészként akarja a holnapra tovább örökíteni, mi köze ennek ahhoz, hogy épp Palotától Gyártelepig szóló kiegészítőt kellene neki adnia, ahogyan kértem, mivel Budapest határán belül a most már egységessé avanzsált BKV-bérlet fedez minden tömegközlekedési költséget. Természetesen az útvonalon érintett állomásokra közlekedő MÁV-járatokon is. A rüfke tehát váratlan ultit terített most ezzel, überelhetetlen piros negyven-százat, ami valósággal letaglózott. Mintha csak egy megborult fószer, akit az esti utcán kicsaklintott késsel vesznek körbe s a tárcáját követelik, azt felelné sajnálkozva: "Önök tévednek, II. Ramszesz nem az Óbirodalom dinasztiáinak sorából született."

Mondhattam volna e ponton egy magvas kurvaanyádat, tudom, csakhogy ez nem passzolt az ízlésemhez. Úgyhogy én a felvetés legkézenfekvőbb bicsaklására mutattam rá, mintha csak vitába szállhatnék - a meggyőzés legcsekélyebb esélyével - egy őrülttel. Visszakérdeztem, s ez alkalommal én ismételtettem el vele az ő mondókáját, hátha visszakozik hallatán, vagy ráébred, mekkora állatságot kérdezett. Ám ő ezt nyilván jól tudta, a kérdést is pont azért tette fel nekem. Szeme sem rebbent, miközben a monitort bűvölte hideg darutekintettel, az orra hegyére csíptetett okulár mögül: "Palotáig Budapesten vagy Rendezőn át akar utazni?"

Gondoltam, e ponton teszem rendbe a dolgokat, s terelem vissza az értelmetlenségbe vesző dialógust a normalitás talajára, de legalábbis megkísérlem ezt. Megint visszakérdeztem, most már élesen: "Maga szerint Rákosrendező minek a területén található?"

Kifejezés nélküli tekintete erre sem engedett fel, sem rám nem emelte. Innentől ez most már az ő játéka volt, irányíthatta azt, nyeregben érezte magát. Pár másodperc volt csupán, mely persze az adott helyzetben ennél jóval nyújtottabbnak tűnt, s én elhatároztam: ennek így végképp nincs értelme. Ütemet veszítettem, a labdát vissza nem szerezhetem, neki pedig egyéb dolga sincs már, mint várni türelemmel. Minden eltelt másodperc neki dolgozik, míg az én megalázottságomat szakadatlan növeli.

Ez a része mondjuk nem érintett valami mélyen, tekintve, hogy merőben érdektelen ügyben törte magát számomra kezdettől érdektelen személye, valahol azonban mégis bosszantot a dolog. Megfordítottam hát a pénzbeadó tálat, szép lassan kibányásztam az oda dobott százasokat, majd, miközben elléptem az ablak elől, búcsúzóul beszóltam neki nagy nyugodtan, hadd töprengjen el a közlés hitelén: "Ki lesz rúgatva."

Ha lett volna akkor újságpapírba göngyölt halam, hát azt vetem elé. Hatásvadász lelkemnek kétségtelenül jót tett volna. Golyóálló mellényt nehéz beszerezni, dögnehéz is, meg aztán az eset súlyához mérten kurva luxus lenne. Annyit nem ér. Ezért is nem rohangálok én ilyesmivel munkába menet és abból jövet.

Szárazon mondtam oda, amit mondtam, olyannyira, hogy a nyári hőség perzselte, kiégett tarló is esőverte békalencse lett volna ahhoz képest. Hogy aztán magára vette-e ezt, vagy csak simán elrántotta a függönyt utánam, örülve, hogy végre eltávolított jegykiadás nélkül, fogalmam sincs. Nem is akarom tudni, nem számít.

Az utazásom árát ugyanis, az e szolgáltatási területen ténykedők bérfőösszegének egészével egyetemben, én és minden adót fizető álljuk. Nemkülönben az évről évre halmozódó deficitet, melynek keserves forintjait javarészt e díszes társulat termeli. Ami hiány nem is annyira papírra rótt kimutatásokban ölt mifelénk testet. Másban.