Franckarika

- „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt te se tedd másokkal.”

Íme a mai, keresztény szabadságnak titulált miniszterelnöki maxima, dióhéjba préselve. No meg ehhez még:

- „a hegyen épült város” képe, csak hogy tőrőlmetszetten biblikusnak tetsszék.

Hát nem tetszik valami nagyon annak.

Visszafelé haladva az idézettekben: A porfírból, lazúrból és alabástromból épült város a hegytetőn az maga Krisztus és az ő Igéje. Hogy annak mennyi köze lehet az ún. közélethez meg direkt politikához, azt a Mester egész világosan kifejtette az adódénár mibenlétének megokolása kapcsán. Mivel az emberi természet azóta sem változott, ahogyan jó eséllyel Isten természete sem, tán maradjunk annyiban, a hit és a politika relációja sem lett egyszeriben záródó ollóvá.

Ami meg a magasztos fenti, indító gondolatot illeti, az ő szemszögéből legalább annyira szemléletes és találó, mint amennyire árulkodó: ők valóban nem cselekszenek olyan dolgokat (naprimér nem segítik a rászorulókat, az elesetteket, nem szöszölnek morális problémákon vagy vesződnek holmi jogszerűségeken), melyeket magukkal kapcsolatban sem szeretnének megélni és/vagy megérni, azaz: nem óhajtanak semmiben rászorulókká lenni, azért lopnak és síbolnak oly rendületlenül, ahol meg ez nem megy, ott rabolnak; és olyan rendszert építenek maguk köré – amit aztán valami sajátos elv mentén országnak neveznek –, amely struktúra kizárja, hogy velük kapcsolatosan bárki morális elvekkel hozakodhasson elő, vagy bármi ügyükkel összefüggésben jogi vonalon kutakodhasson, netán számonkérhessen.

Orbán tehát végtére is igazat szólt.

Épp csak nem igazak módjára. És az jókora különbség.

„Nem féltek attól, hogy egyszer benneteket is megver az Isten, istentelenek?” – dohogá valami számonkérés-féleség olvastán-hallatán minap oly ékes-fennen Bayer, aki pediglen Zsolt. S följebb meg sosem járt.

Mivel nem kifejezetten költői a kérdés, legalábbis a feltevő szándékai szerint aligha, hát megfelelek rá: Nem, Zsolt, egyáltalán nem tartok ettől, sem semmi effélétől. Ismerem az Urat, ahogy ismerlek titeket: zengzetes, ám tartalmatlan szavakkal kartácsoló alibizőket is. Előbb említett ismeretségem színről színre való és vágyott. Az utóbbit még a hátam közepére sem kívánom. Ez meg, ha már ilyesféle összevetéshez apropót adtál rá, azért szignifikáns különbség. Meg hogy az Úr nem hivatkozik soha senki másra, igaz, nem is minden hétfőn és csütörtökön kénye-kedvére, no meg érdekeire szabottan módosítgatott szabályok mentén űzi az ipart. Szó mint száz: nem félünk ettől, amit dörgedelmesnek szánt kifakadások közepette egy általad preferált orgánum lapjain fölemlítesz. S az igazán rossz hír mellé az még, hogy tőletek sem, kiskomám.

Istennel kapcsolatban ugyanis ti sehol sem vagytok. És ezen nem segít sem politikai szándék, sem GPS.

Egy távoli orszában egy választott tisztség viselője kilátásba helyezte a minap, hogy lemond viselt tisztségéről, amennyiben egy másik, amúgy soha nem választott tisztség viselőjéről bárki igazolással szolgál neki, hogy létezik, noha sem az adott illető, sem annak tiszte vagy lényege vonatkozásában nincs sem tapasztali meggyőződése, sem ezekre bárminemű rálátása. A sosem választott hivatal viselője ellenben mindmáig nem állt még elő semmiféle kéréssel arra nézvést, hogy bárki bizonyítsa be e választott tisztség viselőjéről, hogy épeszű és beszámítható, máskülönben ő meg ennek a hominida izének a létében nem hisz. Tekintve hogy Istenről van szó, és mert Neki van némi fogalma a lehetetlen fogalmáról, effélét Ő már csak ezért sem kér.

Mivel van némi különbség és jókora távolság a hibbant hagymáz és a nyugodt tisztánlátás, a mélység és a magasság, a dilinyós habrikálás meg a tiszta szó között. Például a lét maga. Vagy épp Isten tökéletesen intakt volta.

„Orbán Viktortól megkaptam a karácsonyi pénzt... a tízezer forintot... meg az Erzsébet-utalványt. Akkor... mirűl beszélünk?” (Index.hu, videoriport)

Ez a mondat szinte már az elolvadásig hatóan gyönyörűséges, és annyira reprezentatív, hogy érdemes vele en bloc, de még tagjaira szedve is foglalkozni.

„Orbán Viktortól megkaptam...” – ez az első szeletje a korszakosan akadémikus gondolatmenetnek, amit csakis egy kiforrott polgári demokrácia egy öntudatos polgára vezethet és vethet így fel. Mert ugye holmi nem kimondottan-kiforrottan polgári demokráciákban szórványosan elő-előfordulhat, hogy egyes pógárok, akik fél nemzedékkel ezelőtt még valami diktatórikus rezsim csecsén lógtak és szívták onnan a megélhetési öntudatot, esetleg ekként paraméterezzék a létvalót, hogy ezt meg azt nekik „felülrűl”, valami központból juttatta valaki, tán személyesen az atyaúristen, vagy legalábbis annak úgy választási ciklusonként legfeljebb ha egy ízben a faluba begördülő megtestesülése. De mert kis hazánknak kies tájain immár esztendők óta érett és minden ízében kiteljesedett demokrácia honol, mely konvergens polgári öntudatra épít és csakis azon épül, így ezt a sanda félregondolatot máris annullálhatjuk: itt efféle egydimenziós térlátásról szó sem lehet. Öntudatos polgár nyilatkozék meg az ő tág és számára oly értőn kirajzolódó horizontjáról a dolgoknak, és nyilván a felemlített személy, az a nevesített állami köztisztviselő meg, aki szóba került, a saját keresményéből szorgosan kuporgatott megtakarítását áldozta be a nemzet javára és osztogatta el széles e hon kiterjedt polgárságának általa megbecsült tagjai között. Jól van ez így, hisz’ másként aligha lehet.

„... a karácsonyi pénzt, a tízezer forintot” – ájul bele már az összeg említésének csiklandó-borzongatón (vagy: bor-zsongatón?) kéjérzetű gondolatába is a derék közmagyar, megannyi veretes gondolat tételes felemlítője. Aztán még tetézi ezt az Erzsébet-utalvánnyal, melynek névadója, a kegyes emlékű, szent életű Árpád-királylány talán a legjobban átszellőztetett sírok egyikében nyugszik, mivel alighanem rotorként pörög most szegény az ő évszázadoktól megroskadt, áldott hamvvedrében, miután ily alpári és otromba módon silányítják szebb eszméken nemesült nevét efféle parasztvakító akciózásra. Utalvány, ja. Miért nem nevezik ezt, az Árpádok királyi véréből egykor sarjadt leány legkegyesebb hajlandóságáról és gyakorlatáról megemlékezve, simán alamizsnának? Merthogy az, semmi egyéb.

 „Mirűl beszélünk?” – teszi fel a szónoki kérdést a tényleg sok mindent tűrni kész mikrofonnak a derék, első blikkre is világlátottnak tűnő atyafi, miközben a magas politikai és nemzetgazdasági viszonylatok útvesztőiben is értőn ösvényt lelő tekintetével pásztázza hol a szent anyaföldet, hol a nyeretlen kétévesként kiokított kérdezőt. Aki csak hálás lehet neki ezért, mert lám, ma is tanult valamit, ma is eloszlott számára egy makacs ködpamacs, és feltisztult előtte a bizton megítélhető láthatár egy újabb darabkája. Így aztán nem csupán helyretéve, de egyben megokosítva is ballaghat most haza: a polgári tájékozottságon nem foghat ki senki, és nem rondíthat bele abba semmiféle zsurnaliszta bűbáj vagy rontás.

Íme hát nemzetünknek egy, az udvart a végekről is tisztán látó és tisztának látó tagja, ki értő ítélettel bír a nagyvilág és a bőkezű kegyurak dolgai felől. Áldás reája – éppúgy, mint az említett tízezer forintok karácsonykor – tehát hulljék. Csak hogy a derék alany híven beájuljék. És bár tudom, hogy az égi csatornákból nyílva ezt csapadéknak szokás mondani, de hadd vetítsem most az eredeti tőre inkább: nevezhetjük hulladéknak?

Vagy tárgyilagos helyett legyünk most kivételesen kíméletesek, és nevezzük ezt és őt a maga elkeserítően józanító létében simán csak – egyszerűnek.

Az elmúlt évek legnagyobb kormányellenes tüntetése várható – prognosztizál az Index.hu, és talán nem is fog ezzel mellé, mert az igazán nagyok, tehát a sok tízezres méretűek jó pár éve zajlottak, abból is mindösszesen kettő darab volt, ami ebbe a súlycsoport-kategóriába eshet, ergo ha nem is jönne össze most szombaton 80-100 ezer ember, akkor sem lesznek ők vádolhatók túlzott elvárások támasztásával.

De nem is az Index.hu címalkotási metodikája a lényeg, amiért most én pennát, illetve hát billentyűzetet ragadok, sokkal inkább az, hogy mire megyünk mi ezzel.

Eltolt keretes szerkezettel élek, csak hogy ne legyen már az elején félreértés: szükséges. Kell legyen, hiszen ez autonóm és alkotmányosan is biztosított közakarat-kifejezési mód. Qrva nagy baj lenne, ha nem lenne: ha nem szerveződne, és nem tartanának ilyet és még – remélhetőleg – ehhez hasonlókat.

Szóval hogy mire is mennek, megyünk mi ezzel az egésszel: az elégedetlenségünket tömegdemonstráció útján is nyilvánvalóvá, mi több, hangsúlyosabbá tételével.

Félek, hogy nem sokra. Ha ugyanis összejön Budapesten (tudhatjuk: ellenzéki diverzánscentrum, lázongó kozmopolita-fészek stb.) X-tízezernyi, a választások lebonyolításának minőségével és gyakorlatával, mi több: ennek törvényi szabályozottságával, az ennek nyomán kirajzolódó eredménnyel elégedetlen... mondom, még ha össze is verődik egy kellően impozáns nagyságú és elszántságú tömeg, mely hangot ad nemtetszésének, valamint ezzel kapcsolatos elvárásait netalán követelésekbe szedve fogalmazza meg, fityfenét sem ér az egész. Mert huszonkettes csapdájában vergődünk, igaz, ennek előidézésében magunk is társtettesek vagyunk, már amennyiben nagy málén és kellően öngyilkos jóhiszeműséggel, ami kizárólag  a mi sajátságunk, asszisztáltunk hozzá. Hat éve is ezt tettük, mikor kormányoldalon kitalálták a megdöntött pályán történő, térfélcsere nélküli mérkőzések nem épp nemes sportját, újrafestették hozzá a pályarajzot, és elnevezték ezt általános választásoknak; meg a legutóbbi napok folytán is, mikor mégiscsak részt vettünk ebben a kutyakomédiában. Igaz, olyan nagyon másban részt venni nem is igen tudtunk volna, még ha esetleg szerettünk volna is. Mindenesetre megtörtént, a tüntetés meg majd megtörténik: leszünk ott csőstül ezzel-azzal, elég sok mindennel elégedetlenek – no és? Lesz ennek politikai megjelenítődése, képviseleti platformja, fóruma? Foganatja? Nem lesz. 

Lesz egy újjáalakuló, majd frissiben felálló és összeülő (egyszerre csinálni e kettőt de szép is!) országgyűlés, melyben kétharmaddal képviseltetik magukat azok, akik efféle, eleve kétes galantériára és igen csekély korrektségre hajazó szabályokkal megvert játékra hívták ki az itt-ott még lézengő ellenfeleiket, csak mert olcsóbbak ők, mint pofozóbábukat beszerezni. Ugathatnak tehát ott, a nagy-nagy fórumon, már ha szót kapnak egyáltalán, amit csak akarnak: hangjuk az nem lesz, amiről meg cincoghatnak, annak az édeskevésnél is halaványabb leszen az ő politikai foganatja, relevanciája. Nem is mellékesen: hát hiszen éppen emiatt az áldatlan helyzet miatt is (hogy ez egyáltalán kialakulhatott) jön majd most össze az a nem kevés ember. És mert egybeverődésüknek akut apropója van, hogy tehát ennek az oldalnak nincs és nem is lesz potens politikai képviselete, az ezen joggal háborgó hangok sem léphetnek így szintet: a megalakuló népképviseletben nem érlelődnek majd koherens felvetésekké, javaslatokká. Öncélú szórakoztatás lesz, ergo elleszünk szépen magunkban magunkkal.

Mert ugye az ellenoldalnak és azok politikai képviseletének süket fülei aligha veszik majd, amit mi ott üzenetnek szánunk. S még csak nem is szánnak minket, miközben mi az ország egészét en bloc nagyon is. Ez is különbség köztünk, hozzá még nem is árnyalatnyi.

És mert a huszonkettes csapdája akként tetőzik itt, hogy ugye a tisztelt népképviseleti plénum üléseire és bizottságaiba (ha ugyan!) mindez majd súlytalan, megvihogtató áskálódásként szivároghat csak be, valamint mert derék ellenzéki pártjaink saját magukat (majdnem azt írtam: kormányozták, de hát azt csak szeretnék) lavírozták ebbe a rohadt és reménytelen helyzetbe, mi azt nem is engedhetjük, hogy őket direktben felvállaló, megjelenítő demonstrációt tartsunk, mert azzal csak partikulárisnak titulálható érdekek képviseletére szegődött, mintegy lejáratódott és a választásokon újfent megbukott alakulatok és egyének mellett törnénk hiábavalóan lándzsát. Arra meg semmi szükség – ez sem minket, sem őket nem mentené, legkevésbé az országot. (E három közül pont hogy értük nem ejtenék én egyetlen könnyet sem. A másik kettőért már inkább.)

Tehát csak magunkért, az alig feles arányú pártszimpátiából épp csőre töltött kétharmadot dagasztani képes kormányerőkkel konzekvensen szembehelyezkedő más véleményen lévőkként, állampolgári alanyiságunkból ad hoc kollektívát építőkként léphetünk most fel és hangoztathatjuk véleményünket, ami alsó hangon is bíráló, de leginkább kárhoztatón elutasító lesz. Oké, mondjuk simán kritikusnak. Ha pedig kifejezetten ezen a szinten lehet és szabad megnyilvánulnunk (illetve hát szónokainknak), hacsak nem óhajtjuk töketlen-tökéletlen pártjainkat másodciklusbeli bukásukért is jutalmazni, magunkat meg velük/általuk kompromittálva még pluszban büntetni is, akkor máris visszakeveredtünk az eredeti kiindulási ponthoz: a bennünket megjelenítő képviseleti szándékukból nem kérünk, meg aztán az amúgy sem létezik jelen felállásban.

Szavazataink gyakorlati többsége mellett mi tehát nem csupán elbuktuk bármi érdemi változás sanszát. Hanem még magunkra is maradtunk.

És akkor ebből adódóan – idevéve még az eddigi komolyabb tüntetések fellángolását, fokozatos elsikkadását, majd siket némaság övezte elhaltát – felmerül a kérdés: lehet-e, érdemes-e politikai képviseleti ismérvek mentén fellépni és megnyilvánulni, ha erre (a valós képviseletre) nincs és nem is lehet módunk, mert ezt mára kétfelől is (ellenfeleink és derék választottjaink szintúgy) alaposan elintézték nekünk. Mi marad akkor eszközként? Mi marad nekünk, hogy mi is maradjunk? S mi még, hogy – élhetőnek és akár csak félig-meddig józannak, de – megmaradhasson ez az ország?

Na, ez a fogós kérdés.

De kell, egyenesen szükséges, hogy ha alkalmunk nyílik tüntetni a fejünk fölött és fölé épülő, talpunk alá suttyomban bekúszó rendszer ellen, elmenjünk rá. Még mielőtt lelépnénk innen.

Érdemes észben tartani, hogy az őrületből minden további nélkül rendszer kovácsolható, és nincs korlátja: virulensen tobzódik, és mindinkább kitolhatók határai. Csak mert van rá igény, fogadókészség egyfelől. Számítás és érdek vastagon másfelől.

A NER nem eszmerendszer, sem politikai vagy épp gazdasági doktrína. Hit: egybitesre redukált vallás, ami brutálisan invazív és agresszív. Az effélét csak keresztes háborúval lehet terjeszteni, mi több: fenntartani is. A folytonos lendületet és konfrontálódást igényli, céljának meghatározása mellékes, az el is hagyható. El is hagyják.

Akiknek meg ez nem kóser, behúzhatják fülüket-farkukat, majd ezt követően türelmüket, idővel esetleg hazájukat is, mint azt több százezres minta mutatja, elhagyhatják. El is hagyják.

És ebben a hagymázossá szédített, hangyássá zanzásított térben ha bárki józanságra apellálna, döbbenek rá keserűen, ahhoz elsőbben is az egy, de legfeljebb kettő darab hívószóval megbabonázható, delejezhető, az effélére kiváltképp rezonáló tömegek legfőbb lélektani vonását és a rá rímelő gondolkodást kellene igen sürgősen megváltoztatni. (Hívószóból amúgy elég náluk a másfél, mert az a jó, ha más fél.)

És mikor ezt leírom, döbbenek rá és lesz teljesen világossá előttem, micsoda abszurd egy ötlet ez. Megváltoztatni... a gondolkodást.

Mármint hogy mit?!

Efféle erőpocsékolás és élettani abszurdum nem terheli és nem sújtja egyiküket sem. A készen kapott álláspont a politikai tömegtermelés és tömegterhelés precizitásának diadala. Hatóanyaga bevizsgált, emberkísérletre alkalmasnak minősített. Kár, hogy egy teljes társadalom szenvedi mellékhatásait, merthogy szinte egyebe sincs, csak az.

A jogrendszer maradványelvén épülő Kúria sem annak kimondása mellett vetett ideiglenes és a gyakorlatban semmire sem kötelező féket a kormányoldal elszabadult párthirdetés-őrületére, hogy az hitvány, aljas és – nem a transzparencia értelmében vetten – átlátszó, nem. Ezek nem jogi kategóriák, és mint igen hamar kisült, nem is közerkölcsiek vagy épp észérvekre átfordíthatók. Szavak csak, mindössze. Szavakból meg bármi kiplakátolható, bizonyították napnál is világosabban az ebben érintettek, ha az megfelelően ingerlő grafikával párosított.

És a baloldal, ami koherensen értve irányultság-definíciót kellene jelentsen, vajon miért vonatkoztatja azt magára inkább határozószóként, úgymint: balfék?

Magyarországon vagy van baloldal, vagy sincs, ez lehet hipotetikus, akadémikus, de pusztán felmérés-módszertani kérdés is. De hogy nincs baloldali párt, az világossá vált és leszögezhető. Mert mikor baloldali (egy magát annak nevező formátum), akkor épp nem párt (nem képes hatékony szavazatgyűjtésre), ha viszont párt (a maga politikai térben való mind erőteljesebb jelenlétén munkálkodva), akkor épp nem baloldali. Leginkább csak öncélú, hipokrita, kósza elvek mentén alibiző, félprofi kibic.

A DK elnöke ma hamarjában összekeresgélt szavakba préselt pátosszal festette meg a helyzet drámai voltát, amiért még meg is bocsátana neki az ember, ha elnéző, viszont konklúziója téves. Az igaz, hogy ideköt minket szinte minden. De a józan ész szava már nincs ezek között. Az itt élned, halnod kell tematikus és kronologikusan kötött sorrendje egyaránt borulni látszik, márpedig nem is kevesen úgy véljük, ez nem megbontható vagy felcserélhető. Szóval csak haljanak itt, akik kvázi életként erre szavaztak, alkalmasint máshol és más módon ők egyikre sem képesek vagy hajlandók. De már azok, akiknek ez nem smakkol, előbb inkább élnének, szabad lélegzettel és jobb helyeken, megtorlást korántsem feltételező és kiváltó gondolatokkal, és mert ez az országtest már nem az a hely, vélhetően másutt teszik majd, más környezetben, egy más ország hasznára. Csak szólok, hogy jó eséllyel ez következik, mert lehetőségként nagyjából ez maradt; amivel itt kínálgatnak egy ideje, az nem valós opció. Az kényszer. Azt meg nem szeressük. Vagy legalábbis kellően nyomasztó megélni.

Mert lehet hinni egy valamikori kijózanodásban és egy polgárosultabb ország megvalósulásában, épp csak logikusan számítani nem lehet rá.

Behódolás, apátia, beletörődés, elszivárgás, józanabb-polgáribb tájakra vándorlás: boldogulás, elkeveredés, feloldódás. Itthon főként a resztli és az egyéb téren tehetetlenje marad, meg akinek már csak az elmúlás nihilje és malasztja az élet egyetlen nagy magyar ígérete, amit még megélhet, igaz, azt legalább színmagyar földbe. Micsoda megkönnyebbülés.

HVG-s jegyzetében Tóta W. ma azzal a címmel rukkolt ki: Írás a falon. Találó, mert kétféleképp is megcsavarható, ha a keserű igazság könnyeit óhajtjuk (óhajtja a fene!) kipréselni belőle. Egy: írás a falón inkább, (vö. ajándék: made in Hellas), melyhez a kapukat és a védműveket mi magunk rontottuk le, csak hogy örömujjongástól kísérve a fellegvárba cipelhessük az ármányt bújtató gyilkos konstruálmányt. És mily megmosolyogtatón komikus a tragédia eljötte, ha saját fáradalma verejtékével melózik érte az ember. No meg kettő: az írás, mármint az eredeti igék a falon, azon a bizonyoson, intő jelként feltűnve. Mene, mene, tekel, ufarszin. (Ahogy a narancs sem orange már, csak kufár-szín.) Allegorikus összefoglalása: megmérettél és könnyűnek találtattál. Mármost ez kétértelmű, ha a jelen helyzetre vetítjük: érthető a győztes oldal mentális és pszichés állapotára éppúgy, mint az összefogást hangoztatók, a vereséget lankadatlanul kovácsolók koprodukciós széttartására. De bármelyiket vegyük is, az ige vasigazsága megáll azokra nézve éppúgy, akik még megmaradnának a józan gondolkodás, a mértékletesség és a szabad lélekzetvétel – hazai szinten értelmezve – luxusigényei mellett. Íme: mene, tekel. Innen mennetek kell.

United we stand, divided we fall – idézi a második háború emblematikus mottóját a jegyzetíró. Közösen megálljuk, megosztva elbukjuk. Milyen igaz. Csakhogy jelen esetben megtörténteket rögzít, nem opciót vázol. Elbuktuk – el bizony, e szónak adott helyzetre adaptálható mindhárom, kárhoztató értelmében. Pofára esés, csatavesztés, továbbá az egymás melletti békés együttélés lehetőségének rapid és mostanra rideg-józanítón történő füstbe menetele.

Ki e honban még mindig hisz valamiféle esélyben a normalitásra, már csupán tulajdon önintegritás-fenntartásán fáradozik, voltaképp elméje épségét és hamvába holt reményei foszlányát óvja. A most diadalmas ellenoldalnak ehhez nem kell sem önkép, sem bármiféle hamis remény. Kipótolja azt esetükben egy központból leordított jelszó vagy direktíva. Meg a függés gyönyörűsége, ami egy hűbéri láncolatban valamiféle védelemmel is kecsegtet.

Ezek itt, a győzelmet be- és elkönyvelők, megoldották a választást okosba', akik meg a szavazataikat és indulataikat adták ehhez, lementek alapból butába. Joguk volt hozzá, módjuk nyílt rá, és nap nap után megvillantott képességeik sem igen predesztinálták őket olyan nagyon másra.

Abszurd lenne? Tragikus? Nem, nem az. Jellemző.

Megfogadhatnék valami önsanyargatón magasztosat, illetve inkább fellengzően hangzatosat, hogy, teszem azt, amíg ez a rezsim el nem bukik vagy össze nem omlik, tartózkodom bizonyos élvezeti cikkek magamhoz vételétől. Náprimér: nem iszom reggelente kisüstit, de ez amúgy is annyira ritkán esik meg, hogy nem lenne valami nagy elszánás vagy áldozathozatal. Vagy hogy a felvilágosodás révén elkövetkező felszabadulás meg Magyarország hajnala eljöttéig nem fogyasztok marijuanát. Ez már komolyabb fogadalomnak tetszik, a dolog annyiban sántítana csak, hogy eddig sem fogyasztottam; a hatását másoktól érdeklődtem meg, és az elbeszélések sem tudtak megingatni csökönyösen absztinens voltomban. Tudatmódosítónak számomra amúgy is adott volt a jelen Magyarországának meglehetősen kábító volta.

Ami most sem oldódott zsongítóvá, sőt.

Eljött a NERtesek ideje, meglett az országuk, meglesz mellé az akaratuk is, merthogy érvényesítik. S tök mindegy, ki mond erre, ha mond egyáltalán, áment, most, hogy egy egészséges társadalom épülésének reménye végképp szertefoszlott, és erre majd’ egy teljes generáció ráment.

Korántsem bizonyos, hogy egy épkézláb, képzett és kompetens, valóban életrevaló korosztálynak magát a pártközlemények szintjére lebutítatni nem hajlandó tagja mostanság úgy határozna, hogy márpedig ő kalandvágyból itthon marad. Ahhoz túl sok kalandot éltek már meg idehaza, látták felfejlődni a hűbérállami intézményrendszert és kiteljesedni a faék egyszerűségűre gyalult ideológiát, amúgy meg vélhetően inkább élni, boldogulni vágynak ők, és ha lehet, hűbéri függés, továbbá trikolór szentesítés mellett kikényszerített önszembeköpés nélkül.

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, szögezte le Tamási Áron Ábel hangján. Milyen találó és mennyire hangsúly-igaz. Az itthon erre nem nyújt már sem módot, sem teret. Az otthont kell hát választanunk, úgy, hogy tényleg kiválasztjuk; és ha idehaza nem tudtuk megválasztatni, akkor most megválasztjuk széles e földkerekének kínálatából magunk.

A belső ország, a valódi és elemészthetetlen, úgyis velünk jön és elkísér bennünket külhonba. Ami a vándorút siralmas, gyászos indítóokát nem feledteti vagy eliminálja, viszont egy normális életre, merthogy továbbra is mindenkinek csak egy adatik, még esélyt kínál.

De akár elő is hívhatjuk a magunkban rejlő legmagyarabb vonást, ami az ellenoldalnál konok korlátoltságként tetőzik: a makacsságot, a dac érlelte lelkierő zord kitartását, és pusztán kalandvágyból tényleg itthon maradhatunk. Már nem holmi többiek, csakis a poén kedvéért.

A mostani általános választáson nyertes pártformáció vezére, az éppen regnáló miniszterelnök győzelmi beszédében egyszeriben csak igazat talált mondani, bár annak valós jelentését és nemtelenül terhes hangsúlyát inkább csak az ellenoldalon veszik ki és értelmezik tisztán: "... közösen érezzük át annak a jelentőségét, hogy talán hosszú évtizedekre el fog dőlni Magyarország sorsa."

Mert így igaz, ez lett a keserves valóság. Hosszú évtizedekre eldől. És nincs, nem hull béke sem poraira, sem bármi itt megfoganó, tőle független szabad gondolatra. Ilyen is van, ez sem épp előkép nélküli dolog ebben a régióban, csak hát... izé, kellemetlen. De püff neki, ezt is megértük.

Mikor a felkorbácsolt korlátoltság már-már hírértéken tobzódik: az Index.hu választás tétjéről faggatózó videója mindent visz, mindent tár, és sok mindenről vall. Sajnos.

Kell köpésből jó népünknek heti arany-, napi réz,
gyűlölethez alapkellék: tegnap migráns, ma piréz.
S hallgathatja mindkettőről a szent szavú pártot:
szalagcímnél többet eddig egyikből sem látott...
Ki a fasz tud így rettegni? Környékünkön talán mi.
Ha nem volna Soros, migráns, úgy ki kéne találni.

Kezüket csókolom.

Nyolc év még szigorítottból is sok, nemhogy egy ennyire aljas rezsimből. Viktor komám, legyen tiszta: nem vagy te sem Duna-Tisza-, sem pediglen Elba-sztár; mit lehetett, koma-körnek fapofával átjátszottál, azon túl meg elbasztál. Ideje lépned.

Nem ma és nem is tegnap esett le az a bizonyos fatantusz országló hatalmaséknál, hogy a szívlapát nem csak kokszot puttonyba hányni jó, és hogy a "pofád lapos, baszod!" nem csupán képletes kiszólás, hanem erre alkalmas segédeszközökkel rapidan előidézhető állapot. A szigor brutalitása ott kezdődik, ahol az ésszerű lehetőségek kifogynak. És ha van még konc, hát nincs apelláta, ahogy sajnos ennek fordítottja is igaz, és már csak ezért sem preferálnák az utóbbit, kik oly vígan és kitartóan regnálnak most, persze szigorúan a nemzet érdekében és javára, ami elsősorban és főként őket jelenti, fedi. Míg a polgári szabadság a csupasz hatalomféltés ihlette akciórádiuszt. Blődli szlogenek, megfakult klisék és söntéspult-panelek szintjére ereszkedett kommunikációjuk bár a megnyilvánulás fogalmát – és a hallgatóságot is mindinkább – kimeríti, a közlését aligha. Nincs mit közölniük, legfeljebb harsogniuk meg eszközölniük. Már rég nem kormányoznak, helyette a szavakat csavargatják, tekergetik, hátha az is biztosítja az úttartást. Vagy legalább az udvartartást, mert mostanra túlontúl hozzászoktak. És szokatlan lenne bármelyikőjüknek is olyan veszedelmes kitettségben tovább létezni, mint a kétkezi, vagy egyáltalán: a hasznos munka. Óvatlanul ők fel nem derített terepre nem merészkednek. Nem ismerik, nem is merik.

Orbán polgártárs meg, ki az egyen(e)lők között is a legegyen(e)lőbb, hisz politikai iskolája alapul azon, hogy bárki másnál mindenképp ő egyen előbb, simán átcsap somolygásból kínvicsorba, példálózóból fenyegetőzőbe, mikor kifinomultra gyalult világképének tökig demokratikus vetületét a tágabb környezet, úgy is mint mondjuk ország, már valahogy nem hajlandó egy az egyben visszatükrözni, sem akceptálni.

Ami rém kellemetlen tud lenni, pláne ha netalántán holmi választási számtanban mutatkozik meg és ütközik aztán ki. Az baszott egy cumi.

Nehéz ügy annyira csupaszív jóságosnak, oly szenzitíven együttérzőnek és makulátlanul ártatlannak mutatkozni, mint Viktor és kisded csapata, kisded játékaik közepette, melyekhez azért elég nagy igények látszanak párosulni. Fenemód energiaigényes mutatvány ez, és felettébb tőkeigényes vállalkozás. A hozzáadott érték meg valahonnan kurvára hiányzik az elszámolásnál. Kiderülhet, ahogy legtöbbször ki is derül, hogy mind valaki másé volt korábban: egy komplett, meglehetősen nagyszámú közösségé, csak hát ugye a kényük-kedvük szerint használt és forgatott politikai főtoposz, a plasztikus fogalomba vedlett nemzet javára egyesek önzetlenül felülcímkézték, mert a közös lóból ők nem csupán a farkaalját szerették vagy igénylik, ami kvalitásaik alapján járt, illetve jutott volna. Így aztán ménesgazdák lettek, és máris nevezhettek a legjobb(an tejelő) hazai forgatókönyv kategóriában.

A film alapjában nem lényeg, csak a vetítésre hajtanak.

De hát a hibátlanra legfeljebb ha törekedni lehet, ugyebár, azt elérni úgysem, soha. Úgyhogy ők gond nélkül fel is hagytak mára az efféle hiábavalósággal. Ha hiba, csak hadd szóljon, s csapjon át csont nélkül brahiba. Vagány bagázs az övék, s talpraesettebbek annál, mintsem hogy feszélyeznék vagy akár csak korlátozhatnák bármelyikőjüket afféle csacskaságok, mint elv, törvény, stílus. Vagy a közjó, mondjuk.

"– Gondolom, nem én vagyok az első férfi az életedben."
"– Én szűz vagyok, csak nem a legtökéletesebb." (filmdialóg-idézet)

Ami megesik olykor.

Nos, köszönjük, Viktor, ez a kétciklusos menet nagy durranás volt. Csak hát, mint a lufi, tudod... Nem? Gond egy szál se. Majd megtudod.

Tegyük fel, hogy az adott szituációval – filmbeli idézettel – a kormányzó erők (Fidesz), valamint az elméletileg demokratikus hatalomhoz az elméletileg bázist nyújtó magyar választózöm közti kapcsolatot és annak igen mély, megindító őszinteségét példázzuk.

(Gyermek) – Van egy teszt az újságban, hogy te vagy-e a partnerednek az igazi. Ő a lehetséges 100 pontból elért 98-at. Egyet azért veszített el, mert nem is ismeritek egymást. Egyet meg azért, mert az egész dolog hazugságon alapszik.
(Férfi) – Ezzel csak egy pontot lehet veszíteni?
(Gyermek) – Hát ez nem olyan fontos.

A megoldandó kérdés: mármost a magyar lakosság ez alapján melyikükre hajaz inkább? A felnőttre vagy a gyermekre? Vagy csak a kertbe kicsapott, a fűnyírót békén és málén kérődzve helyettesítő négylábú bioegységre, amire a stáblista "futottak még" része sem tér ki?

(A párbeszédrészlet amúgy a Milk Money c. filmből való. Ott egy szajhának tűnő nőről sül ki, hogy van szíve és talpig ember. Ami honi analógia okán én ezt felvetettem most, abban meg embernek látszó izékről sül ki napjában többször is, hogy valójában kurvák. Pénzért prostituálódnak, pénzért basznak és pénzért basznak át mindenkit. Sorosan is, pár(t)hozamosan is.)

 ... és mindenki mirelitté kell általa legyen. A kozmopolita nonkonformizmus ebben a kiterjesztetten egybites, népiesre csiszolt dimenzióban jól kivehetően és kimódoltan egy követ fúj a hazaárulással, bármit jelentsen is az, már persze túl a hangzatos és merőben meddő szólamon, amit senki józan gondolkodó nem hihet vagy épp tehet a magáévá, és amit ebből kifolyólag komplett nem komplett embertömegek hisznek el és tesznek két házilag lepárolt feles és két igaz egésznek vélt MTI-híradás ledöntése közt magyarságuktól párálló, ködös tekintettel magukévá. És nem sokakat ragad meg, hogy a közösnek mondottból magának épp most mit c'est la viektor. 

Mert bárcsak volna mit árulni itt. Mondjuk hazát, legelsőbb, de akár előhozakodhatnék olyan kopottas, avítt, elrongyolódott szakszóval is, mint becsület. Vannak mégis, akiknek ez simán megy és megéri. Ehhez persze nekik kivált a kárhoztató szónoklataikból és dörgedelmes, ámde szembeszökően aljas filippikáikból oly fájón hiányzó hazával nem kell egy árva minutumot sem foglalkozniok. Az érdekük a haza, míg ez érdekükben áll.

Ők a felvirágoztatáson ügyködnek, amihez a táptalajt jócskán feltrágyázták már – bűzlik is rendesen –, és a vetés is anélkül csurrant számukra bőséggel nektárt, hogy valóban és megélhetően forgó volna. 

Derék kormányzatunk nap nap után tisztán kivehető megközelítése és szemlélete a dolgok állásáról, sajátságos hatalomtechnikai felfogásuk nem is kevéssé perfiden tálalt ars poeticája, mit korszerű, kizárólag a hatékonyság maximalizálását tekintő, tökéletesen skrupulusok nélkül való metodikájának mintegy nyíltan megvallott mottója gyanánt jegyzek most le, íme: 

Bernard: "– Nem mehet el a tények mellett." (mármint a miniszterelnök)
Sir Humphrey: "– Hát ha erre nem képes, akkor teljességgel alkalmatlan politikusnak."  (részlet a Yes, Prime Minister egyik epizódjából) 

De mert a népnek mégiscsak kell valami gyomrot meg nem fekvő, elmét meg nem mozgató szellemi abrak, egyfajta csócsa, amin kérődzve nyammoghat, mert legalább addig sem foglalkozik mással, a modern és felelős államfi kitalál hát és fel is tálal a kivehető valóság helyébe valami egyebet – bármit, valami gyökeresen eltérőt és egyúttal jól is hangzót a tények helyett, amivel aztán simán elvan a jónépnek még az étkezést is puszta beidegződésként művelő része, azaz a nagy többség. És mert emberünk per pillanat konzervatív politikusnak mondja magát, hiszen az baromi jól hangzik, ezt a helyettesítő valamit, már csak a helybeli tradíciók okán is, ő amolyan igazi trikolor nyomatékkal és nem kevés fellengzőséggel, ami esetében az elkendőzhetetlen képmutatás arcba mászó szinonimája, tényeknek mondja. Így aztán neki végképp nem azzal kell előállnia és foglalkoznia, ami valójában megesett. Hanem amivel előáll és foglalkozik, és amivel szeretné, hogy más is minél többet és minél inkább foglalkozzon, na, azt mondja tényeknek. Nincsen ennek esetében sem etimológiai, sem szemantikai vetülete, sem bármi, a valóságot tekintve mediatív kihatása. Csak ridegen logikai van. Némi számító tömeglélektannal spékelten. 

Mert egyetlenként kizárólagosságra törni mindig hálás biznisz. Mely tézisben és felfogásban egy a nép, mi őt egyként és egyetlenként mitizálja, s hozzá az akarat, amit tehát ő akar – nos, egy az is. Ten. De nem százas, állítom, hogy nem. 

És ugyan el lehet képzelni ekkora profit ekkora profit nélkül? Na ugye. Méltán népakarat? Fenét. Mikor öntik a sódert rá, bénán néma garat. 

Nem választás készül itt, bizony nem, nem mellesleg neki, nekik az rizikós is lenne. Aratás.

Egy bizonyos Németh László plébános (római katolikus anyaszentegyház) olyan szinten hirdette minap Vásárhelyen az igét, mely pásztorlási forma alkalmasint kanonizálásra vár még, legalábbis ha a krisztusi intenciókat tekintjük. Meghallgattam magvas gondolatait és fennkölt mondatait, melyek mind-mind azt célozták, hogy tartsd hatalomban, akiről vélhető, hogy kedvez neked, és hívd az Úr nevét segítségül, mikor egy politikai kurzus mellett törsz lándzsát. És ne áldozz két szín alatt, mert az az egy is narancs kell legyen.

Utánanéztem gyorsan: Jézus erről valami egészen mást vallott. Igaz, neki nem állt módjában Orbán Viktor jogara alatt élni, de hát Istennek is lehet egyszer szerencséje.

Ez a voksot anyagi támogatásért, áldást szubvenciókért megközelítés felettébb biblikus és ízléses, de főleg az utóbbi. Bizony mondom néktek, csulára az.

Az atya magasztos buzdítására én csupán az imádság kezdőszavaival fohászkodva felelhetek: Mi Atyánk, kivagy a mennyekben. Ahogy mi meg idelent, de most már kurvára. Ideje volna, hogy véget vessünk ennek, nagyon ideje.

Mert talán mégsem minden hiábavalóság, nemhiába valóság.

Az idei szökőév lesz. Ez testhez-, de még inkább odábbálló vonása az esztendőnek s terveimnek. Hogy tegyem, hogy szabadjon tennem, könnyedén meglehet, hamar meg lehet. Felém fut a múlt és teli torokból üvölti, hogy ő jövő akar lenni, tovább akar menni. Nekem aztán... ;)

Boldog új esztendőt mindenkinek!

Eltervezve-orozva tört gyáva módon mit sem sejtő, vétlen, tétlen életekre
szemellenzős elvakultság kiszámított, vér-itatta, fél-igazba hazug szóval
sóhajtalan tényt plántáló kénye, míg a pártos város korábban még ép terekre
tipró, hágó, megtippenő lépteit vérengzőn villant, rontó erő elgáncsolta, beható raj
ölt vaktában, nem figyelve, kilőtt ólom kit hol gyilkol: gyermekben-é vagy dajkában
akad-e el, s reánk tolja most a válasz hegynyi terhét, kélt erőszak nyers intelmét,
s nem számít, vajh' becsapódó, sebet tépő golyó nyomán homlokomon vér lep-e el
vagy épp rőtes lepel alatt pórusaimon a nyirkos félsz, a hideg víz bénító harmatjával hogy kivert-é...
csak azért is hat a tézis, bíborszín: Je suis liberté.

"Franciaország nagy és erős nemzet. Az értékei - mint szabadság, egyenlőség, testvériség - inspirálták az Európai Uniót. A jó erősebb a gonosznál, mindent megteszünk, hogy legyőzzük a szélsőségeket, a terrorizmust és a gyűlöletet."

Mindez igaz, súlyozottan igaz ebből a szeretetre vonatkozó rész, csakhogy annak egyetemlegességét lokálisra szoktuk szűkíteni, praktikus és pragmatikus megfontolásokból egyaránt. Szeretetünk óvja a védtelent, a kiszolgáltatottat, a vétlent (az ártatlan kifejezést kerülöm), mikor nem különösebben szeretetteljesen lép fel és nyilvánul meg azokkal szemben, akik maguk sem különösebben szeretetteljesen cselekszenek mások élete dolgában. Vagyis fegyveres fellépés lesz, kiterjesztett és eszközökben sem különösebben válogató, mert hatékonyan visszavágni, nemkülönben hathatósan elejét venni az ehhez hasonlóknak csak így lehet, a szeretet meddő mantrázásával aligha. "Ezen a világon csak egyetlen fegyver létezik az erőszak ellen: az erőszak. Kétszer is meggondolják, hogy újból ellenem támadjanak." (Peter the Great) Az emberi psziché, a legvérengzőbb fanatikusokét is beleértve, már csak így működik. Hogy ez gyűlöletet támaszt vagy szít fel? Meglehet, sőt bizonyos, hogy azt. De az ember alkotta élettérben ez a hatékony erővektor. Oderint dum metuant. Odahaza sírunk, a sírkertekben emlékezünk, a küzdelemben vért ontunk, s az ott megöltek sírjai felett mások sírnak majd. Ez végtelen minta, az emberrel egyidős. Nincs béke – azt legfeljebb áhítani lehet –, csupán törékeny vagy tartós fegyvernyugvás. Mely alatt lehet készülődni a minél drasztikusabb béketörésre. Ezt kell tudomásul venni, és nem tulajdon sebezhetőségünket eredendő gyengeséggé romlasztani.

Az egész közhatalminak mondott felvezetés, kiselőadások, handabanda-nagyzolások, orális-verbális tobzódások: csak show. Abból sem a legigényesebb kiadás. Hókuszpókusz, szemfényvesztés, legjobb esetben is vigéckedés. Nemzetféltés, életjobbítás? Lófasz. Nincs olyan. A politikában érdek van és ambíció van. Aztán már olyan túl sok minden nincs is ezeken kívül, legalábbis egy valami egészen biztosan nincs: gátlás mégpedig.

Megdumálnak, megvezetnek, szádba rágnak, de csak miután a sajtot kiénekelték onnan. Az ilyesmire, a részletekre ügyelnek, már persze ha komolyabb pénzvonzata van. Egyebekben ajtóstul invitáltatják magukat a házba. A földkerekség valamennyi filmje, e világ valamit is érő mozijai közül a nem túl széles körűen ismert Glengarry Glen Ross negyvenegyedik percében indul útjára és hangzik el a filmtörténetnek a politikai korrektség szempontján mérve talán legnagyszerűbbre megírt és komponált párbeszéde Ed Harris és Alan Arkin között, miközben a bárpulttól ötméternyire épp Al Pacino puhítja és fűzi be a saját körözős-bekerítős technikájával eljárva Jonathan Pryce-t. Tiszta svindli, tiszta buhera, tiszta üzleti szellem, tiszta politika. Bűnözés elvben és gyakorlatban, kicsiben és nagyban. Tartasz tőle? Húzódozol? Semmi baj. Megbeszéljük. Hidegen hagy? Tűzbe hoz? Semmi az: csak beszélünk róla. Már persze mielőtt meglépjük és elkövetjük.

A disputa a teljes nyíltság jegyében, a szavak körül lejtett taktikai násztáncig ható tanakodás meg a saját irodájuk tulajdonában lévő újdonatúj kötési tippek tárgyában folyik. A tényszerűség meg az igazság itt sajátságos keresztbeverési technika szerint vázolódik elénk. Bármely tetszőleges harmadik mondat helyreteszi és rögvest meg is magyarázza a csupán kettővel előbbiben kiejtett nemet, továbbá felvezeti a már a másodikban határozottan tagadott szándékoknak a negyedikben taglalt pontos és részletes végrehajtási tervét. Ilyen a boltolás, ilyen a politika. Okosban csinálják, mikor stikában művelik. Egyetlen hátulütője, hogy bizonyos dolgokat valamikor valahogyan mégiscsak ki kell mondani. Olyankor kimondják. Persze az összes azt megelőző mondat és szó kifejezetten a már régről érlelt és finomra csiszolt tárgyalásépítő technika révén odaiktatott alibi arra nézve, hogy azt az utolsót, a perdöntőt vagy kimagyarázni, vagy tagadni lehessen, mikor az égetően szükségesnek tűnik. Mindig az. Mert konkurensek vagy társak, ami többnyire ugyanaz, általában azzá teszik.

– Mennyit kaphatnánk értük?
– Miért?
– A tippekért.
– Hogy mennyit kapnánk a tippekért?
– Ühüm.
– Nem tudom... Tíz dolcsi címenként. Talán tizenöt... Nem tudom... A tippekért, amit valaki mondjuk elvisz Jerry Greffnek.
– Ja... Hány tippünk van?
– A Glengarrykből?
– Ühüm...
– A tuti bulikból?
– Ühüm...
– Szerintem biztosan van vagy úgy ötszáz... ja, úgy ötszáz tippjük.
– Tehát... tehát egy manus akár el is adhatná a tippeket Greffnek, igen?
– A tippeket, igen. Szerintem egy manus elvihetné, mint minden mást, amiről tárgyalni lehet... és... el lehetne adni.
– Honnan tudod, hogy megvenné?
– Mert dolgoztam neki...
– De nem beszéltél vele.
– Nem. Hogy érted? Már hogy... beszéltem-e vele erről?
– Ja... Most csak te beszélsz erről, vagy mi beszélgetünk erről?
– Mi most csak úgy beszélünk róla...
– De csak úgy, mint egy ötletről?
– Igen...
– De valójában nem beszélünk róla...?
– Nem.
– Csak úgy, mint egy rablás...
– Mint egy rablás? Hmmmhh... Nem. (kuncog)
– Háát..
– Hé!
– De hát ezt te valójában?... Valójában nem hívtad fel Greffet, nem beszéltél vele.
– Nem, hát valójában nem.
– Tényleg nem?
– (néz merőn) Nem, valójában nem.
– És?
– Mit mondtam?!
– Mit mondtál?!
– Azt, hogy valójában nem! Mi a faszt számít, George? Beszélgetünk...
– Igen?
– Igen!
– Mert... mert az bűn...
– A rablás... Úgy bizony. Az bizony bűntény. És... és nagyon biztos.
– Te tényleg komolyan gondolod ezt?
– Úgy bizony.
– El fogod lopni a tippeket...
– Mondtam ilyet?!
– Ilyet?
– Mondtam én ilyet?!
– Beszéltél Greffel?
– Mondtam én ilyet?!
– És mit mondott?
– Hogy mit mondott?... Hogy megvenné.

Valahogy aztán – láss csodát! – megtörténik a rablás. Hogy életszerű legyen, aki elkövette, a telefonokat is elviszi. A rendőrség kimért és tenyérbemászó hivatástudattal kutakodik a helyszínen, sorra veszik a reggel egymás után befutó ügynököket. Miközben Kevin Spacey szobájában Ed Harrist fogják vallatóra, a munkatérben Al Pacino és Alan Arkin töpreng fennhangon az eseményekről és azok lehetséges hatásairól, kimeneteléről.

– Mit fogok csinálni egész hónapban?!
– Tudod, a gond az... a gond az, hogy biztosítva voltak-e a tippek. Szerinted?
– Mi?
– Biztosítva voltak a tippek?
– Nem tudom, George... Miért?!
– Mert ha nem, én ismerem őket...
– Mi van?
– ... idegesek lesznek!
– Úgy bizony. (szünet) Igazad van.
– Azt mondta, mindenkinek beszélni kell a manussal.
– A...
– A zsaruval.
– Remek. Beszélni kell a zsaruval. Ismét pocsékoljuk az időt!
– Időpocsékolás, miért?
– Mert nem fogják elkapni a manust.
– A zsaruk?
– Eeegen. A zsaruk. Nem.
– A zsaruk nem fogják elkapni a manust...
– Nem.
– Ezt miből gondolod?
– Miből? Hát mert hülyék... Hol voltál tegnap este?!
– Te hol voltál?
– Hol voltam?
– Ja.
– Hát otthon. Te hol voltál?
– Otthon.
– Látod... Te törtél be ide?
– Hogy én? Nem.
– Akkor ne izgulj, George.Tudod, miért?
– Nem.
– Nincs mitől félned.
– Ideges leszek, ha rendőrökkel beszélek.
– Eegen... Tudod, hogy ki nem?
– Nem. Ki?
– A tolvajok.
– De nem tudom, hogy mit mondjak nekik...
– Az igazat, George. Mindig az igazat. Azt könnyű fejben tartani.

Íme hát a közérdeket a döntés-előkészítő figyelem homlokterébe emelő és annak fókuszában tartó politikai alkufolyamatok megejtésének rövid kivonata egy filmből, annak két kurta epizódjából, mely mozi korántsem politikáról vall és szól. Annyira frankón nem, hogy kézenfekvő példaként találóbbat és jellemzőbbet rá talán be sem lehetne ide vágni.

Államot tehát azért alapítunk, hogy adott legyen a kizárólagos jogcím a rajta való nyílt vagy még annál is nyíltabb élősködésre. Kerítést azért emelünk, hogy mögé lépve immár fedezékből bizonyíthassuk mind haladóbb nyitottságunkat. Az erkölcs mindig azé, akinek van elég pénze elfedni annak részleges vagy teljes hiányát.

Vagy már egy órája nem érhető el a Quark.com. Odaát, az Atlanti-óceán túlpartján pedig még csak mostanság alkonyodhat. Április 28-ra (mindjárt mára, 04. 27. 23.53-kor írom ezt) volt beharangozva a Quark2015 debütálása. Szóval az oldal nem túlherhelés miatt állhat. Alkalmasint most váltják a tartalmat, az aktuális designt. Alig várom. InDesign ide vagy oda, én Quarkon nőttem fel, meg is maradok annál. Kézhez áll, kezes, és kezeskedik is a sikerről. Klassz alkalmazás, a DTP vonalvezetője, zsinórmértéke. Nincs, mit meg ne oldanék vele.

Mai nappal kiábrándultam egy váltig hangoztatott tézisemből. Az élet cáfolt rá. Hogy a MÁV nem nyújt, soha nem nyújt elégséges szolgáltatást. Ma megtette.
.
A 19.41-es – újabban, mármint a váci vonalon: S-70-es megnevezéssel futó szerelvény, csak hogy valami érthetetlen kódolással is megkergítsék a még vasúton utazni kénytelen törzsközönséget; olyan ez, mint a HÉV-vonalak átnevezése egytől kilencig –, na szóval: a 19.41-kor a menetrend előírása szerint javában startoló vonat úgy négy perccel e meghirdetett indulás előtt kúszott be a Nyugatiba, és hogy senki tévedésben ne maradjon, a szolgáltató azonnal rákezdett a mantrára. A hangszórókon át. Valami jó halkan és alig kivehetően cirpelő női hangocska szórta az igazságot. A vonat a régebbi, még a MÁVAG-konstruálta típus volt, ami vagy harminc éve fut már, tízévenkénti nagygenerálon átesve, bár egyik eddigi sem lendített valami sokat rajta. Konstrukciónak éppoly hitvány maradt, mint ahogy komfortfokozata is a béka segge alatt tanyázik. Késő szocializmus kori relikvia.
.
De a szöveg, az aztán megérte a késést! Ismétlem, ez a váci-szobi fővonalon esett. Idézem: "Tisztelt utasaink! A jármű baleset miatt várakozik. Köszönjük türelmüket és megértésüket." (Közben az ajtók záródtak, a szerelvény kiindult a pályaudvarról.) "A jármű műszaki hiba miatt várakozik." (Ezt aztán német és angol nyelven is ledarálta, miközben döcögtünk ki a váltókon át.) "A jármű meghibásodott, kérjük, szálljanak le a szerelvényről. A következő állomásról vonatpótló autóbusszal utazhatnak tovább." (A következő állomás, melynek ilyen helyre kis propagandát kerített a magnetofon, az a Rákosrendező pályaudvar volna, ahonnan még soha az életben nem indult vonatpótló autóbusz.) "A szerelvényen videokamerás rendszer működik." (Ezen ugyan nem.) "A jármű baleset miatt nem közlekedik tovább." (Két másodperc csend, az előtérben állók közül páran már tekeregtek kínjukban a röhögéstől.) "A következő állomás: Tatabánya. Köszöntjük Önöket Tatabányáig közlekedő járatunkon. Tatabánya következik. A jármű műszaki okok miatt nem közlekedik tovább. Köszönjük, hogy a vasutat választották." (Már csak ez kellett az amúgy is derűs közegnek. Visítottunk, a könnyeink potyogtak.) "A jármű műszaki okok miatt várakozik. Rákosrendező állomás következik. Kérjük, fokozottan vigyázzanak értékeikre, azokat ne hagyják őrizetlenül." (Ennyi, kapituláció, a MÁV nyert. És ekkor végre-valahára csakugyan befutottunk Rendezőre.)
.
Mit is mondhatnék erre? Ami kínálat csak akadt azon a felvételen, mind elibénk tárták. Ha a mi időnkkel nem is, azért minden mással meglehetősen bőkezűen bánt a MÁV. Dúskálhattunk a variációkban. Zavarba ejtő túlkínálat. De legalább lehetett választanunk.
.
Megtettük. Maradtunk mindannyian. Tisztelettel.

Szólnom kell róla. Mert vétkesek közt cinkos mind, aki néma.
.
Aki illiberális demokráciát álmodik, téveszmét követ, a lehetetlent hajszolja. Az a tartalmi vonás, hogy „liberális”, nem holmi ráaggatott jelző egy kitételen, nem csupán fodor a habselyem vásznon, vagy kimódolt glanc, kaláris hattyúnyak ékeként a leányon – jóval inkább alap- és szegeletkő, vagyis aki kiemeli a képletből, már nem demokráciában utazik, hanem valami egészen másban. Valami attól merőben elütőben.
.
A liberalizmus eszmerendszere ugyanis nem „kitermeli” a liberálisnak nevezetteket, hanem áthatja őket. Bizonyos értelemben ez alfa és ómega. Nem mindenek felett való, de a mindenek megmaradtának eleven garanciája, vagyis hogy semmi meg ne fogyatkozzék, ami saját jogon létezik, a színek soha ne fakuljanak a szürke tartományába, és hogy a hangok harsánynak és eleven erővel hatónak maradhassanak, azaz vérszegény cincogássá, hovatovább kényszeres és megalkuvó hallgatássá soha ne csendesedjenek.
.
A liberális felfogással élő és építkező állam a belső szabadság eszméjéből, a minden egyes személy belső igénye fakasztotta autonomitás életadó kockázatából építkezik és annak irányába is hat, míg ami liberalizmus híján való, a szabadsággal legfeljebb egyet tud csak kezdeni: keretek közé szorítva elsorvasztani, inkább csak magvasakat értekezve róla, értelmeztetve azt és megszorítva. Megszorítón értelmezve. Mint ez a miénk teszi.
.
A szabadságot soha nem kijelöljük, sem holmi doktriner adaptációként szájbarágós ankétokon nem vezetjük elő a kvázi nagyérdeműnek, mert hívságos és üres bűvészmutatvány az, semmi egyéb, illetve nem, nem is: gonosz és önös szándékból fakadó tempó – a szabadságot azt tápláljuk és növesztjük azáltal, hogy lehetőleg nem bántjuk, hogy nem rendelünk fölé hatalmi szóval azt névleg óvó testületet, mely minden másra inkább való és alkalmas, kivéve amire elrendelték, mégpedig számítón rendelték el.
.
A szabadságjogok terén, sőt magában a szabadságban, a polgári értelemben vett liberalizmusban nincs és nem is létezhet felülről elrendeltség, törvénykező oktrojáltság. Kizárólag az értelmes belátás, hogy a szabadságommal élni és egyúttal ugyanazzal élni hagynom a másikat: az az érett, a valóban felnőtt viselkedés. A szabadság, ahogy a liberális alapokon nyugvó demokrácia is: felvállalás és attitűd. Felelős emberek felelősséget másokért is vállalni képes attitűdje. Nem éra, nem rezsim, nem kurzus, nem ciklus. S végképp nem átnevelőtábor.
.
Az ún. illiberális felfogásnak éppúgy semmi köze a démoszhoz, miként a szabadsághoz sincs. Propagálói ugyan előszeretettel emlegetik, de inkább halotti beszéd az, semmint éltető himnusz érte és róla.

Mint látom, meglehetős régen írtam ide. Okkal maradtam ki. Két boldog évet adtam egy tüneményes asszonynak és a szerelemnek, és ő ezt két csodálatos évvel viszonozta. És véget ért. Elképesztő, elkeserítő – és banális. Vajon hány tízmilliószor esett ez már meg fajunk rövidke történelmében? S hány tízmillió elhagyott sírta el ugyanezeket a könnyes szavakat, hogy: miért?

Nincs válasz.

Miniszterelnökünk, aki legalábbis mindentudói rangra emelkedett, még a célszalag átszakítása előtt befogva így Istent, ugyancsak figyelemre méltó kijelentésre ragadtatta magát a minap. Arra a – szerinte – képtelen vádra, hogy eminens pártpolitikai szempontok alapján kerültek volna elbírálásra a nemzeti dohányboltok koncessziójának pályázatai, azzal vágott vissza, hogy ha ők – mármint a Fidesz – ténylegesen hatalmi pozícióból diktálva presszionálták volna a döntésben hivatott testületeket, illetve személyeket, akkor egyetlen baloldali érzelmű/elkötelezettségű állampolgár sem nyerhetett volna. Holott százával nyertek, állítja, így aztán a politikai ráhatás, kézi vezérlés felvetése e témában (is) provokatív és abszurd.

Elszólta magát, szemlátomást a nagy bizonykodási hév elragadta, szóval óvatlan volt. Egy korabeli viccel vázolom, miért is. Az adoma szerint a rakétaválságot követő enyhülési politika jegyében találkozik egymással Kenedy és Hruscsov. Miután átrágták magukat a diplomáciáik által gondosan előkészített témákon, Kenedy megemlíti a szovjet pártfőtitkárnak, hogy értesüléseik szerint a Szovjetunióban a cári viszonyokhoz mérhető megkülönböztetés sújtja az ott élő izraelita vallású embereket. Hruscsov felfortyan: Ugyan már, elnök úr, micsoda badarság! Már hogy a fenébe különböztetnénk mi meg hátrányosan a zsidóinkat?! Ékes bizonyítéka ennek, mármint hogy mennyire megbecsültek ők odahaza, hogy például a leningrádi szimfónikusokat alkotó zenészek negyvenkét egész háromtized százaléka zsidó. Hát diszkriminációra utalna ez? Mondja csak, elnök úr – folytatja egyazon lendülettel Hruscsov –, önöknél, teszem azt a new yorki filharmónikusoknál, hány százalék a zsidó származású? Mire Kenedy magasba rántja a szemöldökét és széttárja karjait: Mit tudom én...

Hacsak tehát a nemzeti dohányboltok koncessziójára kiírt pályázatban nem szerepelt az a rubrika, hogy Ön, tisztelt pályázó, milyen politikai párt vagy irányvonal tagja, illetve szimpatizánsa, akkor bizony a fenti vicc alapján megfejtendő kérdést képez az a dilemma, hogy Orbán Viktor, felelősen nyilatkozó miniszterelnökként, vajon honnan veszi azt az adatot, esetleg csupán becslést, miszerint a nyertesek között százával akadnak baloldaliak is? Talán az e téren kompetens szolgálatai ezt így jelentették neki, vagy holmi lista alapján személyesen ő maga ellenőrizte mindet?

Idézet: "A műsorban megszólal a bécsi magyar nagykövet is, aki szerint sokszor hiányolják, hogy a tudósításokból kimarad a magyar kormány álláspontja, és szeretnék, ha az igazságnak megfelelően tudósítanának Magyarországról."  (http://www.origo.hu/itthon/20130413-irakban-sincs-olyan-nyomas-mint-itthon.html)

Ez azért módfelett érdekes, mert így, ezek szerint a (hazai) kormány álláspontja a bécsi magyar nagykövet szavai alapján, aki állásából és akkreditációjából kifolyólag még véletlenül sem tekinthető a hivatalos magyar kormányzat szócsövének vagy akár szándékai tolmácsolójának, hovatovább ekvivalenssé lesz az adekvátan vett igazsággal. Felettébb érdekes ez, mondom.

Lelki életem felfokozott volta jó ideje elszólít már a haza sorsán való hiábavaló aggódás amúgy szórakoztató sportjától. Egy asszony köti le a gondolataimat vagy négy hónapja. A politikát, ha figyelemmel kísérem is, kerülöm, de legalábbis nem minősítem, ami annál is könnyebb számomra, hogy mert továbbra is minősíthetetlen színvonalon űzik. Jó éjt minden mélyalvónak, és boldog tavaszt minden szerelmes szívnek!

Most ezzel a marhasággal (felvetéssel) nem is foglalkoznék kimerítőbben, sőt radikálisan rövidre szabom a téma taglalását, leginkább azért, mert nem érdemel ennél hosszabbat, többet, de meg azért is, merthogy végtelenül egyszerűen helyére tehető a dolog.

Közvádas (azaz hivatalból üldözendő és megtorlandó) bűncselekménnyé minősítenék nemsokára a rendvédelmi szerveknél dolgozók sértegetésének (verbális inzultálásának) tényállását. Eddig hát az alaphelyzet. Mire én azt mondom, vagyis állítom inkább (tehát szögezem le és tartok ki mellette), hogy egy állami (értsd: köz)megbízásból eredő többletjogokkal (vö.: fegyverviselési és előállítási, igazoltatási, beidézési és kényszerintézkedési jogosítvánnyal) felruházott testület akármely tagjaként e munka- és hatáskörében eleve többet kell (értsd: köteles) az illetőnek, aki e tisztet viseli, elviselni és eltűrni, de nem csupán hogy köteles erre, hanem egyszersmind képesnek is kell lennie rá, hiszen olyan (különleges) hatalmi mandátummal bír, amely tökéletesen ép pszichét és határozott (ez esetben jórészt idegi) teherbírást is feltételez részéről, máskülönben nem adunk neki (vagyis nekik valamennyiüknek) hatalmat a kezébe (kezükbe) más emberek (élete és sorsa) felett, ahogy töltött lőfegyvert, sokkolót, gázsprayt, illetve gumibotot sem. Ez egy ilyen, egy ennyire szimplex képlet. Ha nem tudja elviselni a sértegetést, ha nem képes, csakis ügyészségre, bíróságra rohangálva, pontosabban szólva innentől kezdve e fórumokra és hivatalokra apellálva kezelni a konfrontációt, amire pedig kiképzése során felkészítik és amely készségből vizsgáztatják is, akkor egyúttal alkalmatlannak bizonyul viselt hivatalára, s nem mellesleg bizonyítottan méltatlan az azzal járó (köz)hatalom gyakorlására is. Ez esetben szereljen le, akassza szépen szögre az egyenruhát és vegyüljön a pórnép közé, ahol a fakabát tekintélye leginkább azért közelít az origó felé, mert az egyenruhásoknak – akár még velük szemben is – szemlátomást egyre többet szabad (gyakorlatilag kontrollálatlanul), miközben nekik, polgároknak, akik adóikkal finanszírozzák a testületet, mind számosabb téren mind kevesebbet lehet.

A szólás szabadsága a szidalmazás szabadságát is magában foglalja, mert az véleménynyilvánítás, másfelől meg a törvényben szabottan egyenlőtlen erőviszonyok tudomásul vétele eleve feltételezi, hogy a gyengébbik fél legalább szóban vagdalkozhat. Ez az alávetettek elemi joga. Aki ettől megriad és ab ovo szankcionáltatja, az vagy nagyon tart (retteg?) valamitől, vagy ennyire tehetetlen. Egyik lehetőség sem válik díszére. Bölcsebb volna hát ezt a jogi melléfogást nem meglépni, sokkal inkább elegánsan (legyünk megengedők: nagyvonalúan) elfeledni, mintha csak jogalkotói ötletelés szintjén történt felvetése sem esett volna meg.

Voltaképp ennyi a dolog nyitja, megoldása, már ha továbbra is békét óhajtunk magunknak: nem több és nem más.

A volt miniszterelnök vagy dörzsöltebb, vagy csak szerencsésebb a tulajdon plagizálását megszenvedő és utóbb egy megkésett Canossát is tök feleslegesen megjárt kenyerestársánál, Schmitt Pál volt köztársasági elnöknél. Schmitt dolgozata, habár a saját példányát időközben ő is nagy véletlenül elveszítette, mégiscsak kéznél volt: a kari könyvtár őrizte. Olvasható és vizsgálható formában, forrásanyagokkal egybevethetően. Gyurcsányé itt sincs meg és ott sincs meg. Mázlista, mondom. Vagy végtelenül előrelátó.

Persze a hurok ettől függetlenül is szorulni látszik a nyakán. A Hír TV politikai oldaltól és elkötelezettségtől korántsem független munkatársai – nem mellékesen: újságírók – utánajártak a sztorinak, mint azt a mesék végén szokás, és legalább a szőrén-szálán eltűnt dolgozatnak a hajdani bírálatát előkerítették. Ez két dolgot egyértelműen bizonyít: 1, létezett ilyen dolgozat, másként bírálatot sem kaphatott volna; 2, egészen különlegesnek ható azonosság mutatható ki a kandidáló Gyurcsánynak akkori sógora korábban sikerrel megvédett, karakterre egyező címmel és megtévesztésig hasonló tartalommal megírt dolgozata és a négy esztendővel később összehozott övé között. Épp csak ő nagyvonalúan elhagyta a magáéból a borászati fejtegetést. Mint utóbb kisült, az pont annyira érdekelte, akár a szőlészet maga, csak hát valamiről mégiscsak illett a diplomadolgozatban egy olyan érdemit és kiadósat értekeznie.

Ilyen előzmények láttán és a minapi történések nyomon követése, emésztése közepette ötlött fel bennem a korszakos idea, hogy mily teméntelen, már-már szakirodalomnyira rúgó anyag halmozódott is mostanra fel annak a bátor diplomázónak (esetleg doktorit megcélzó diplomásnak) az asztalán, aki egyszer majd tárgybeli művet terjeszt elő és véd is meg – magáról a plágiumról. Annak tematikájáról, lélektanáról és mibenlétéről. Sziporkázhat kedvére, s természetesen választott témájának megfelelően, szinte már kötelező érvénnyel plagizálhat is közben egyet-egyet, csínján persze, csak amúgy szőrmentén...

Most akkor vissza Gyurcsány esetéhez.

Merítési lehetőségei között vélhetően első és kiemelt helyen állt akkori sógora diplomadolgozatának számára könnyen kézbe kapható munkapéldánya, hiszen annak összes, az elbíráláskor felemlített hibáját egy az egyben kopírozta (szándékosan nem írom azt, hogy reprodukálta) a majdani magáéban, ily módon téve még dolgozata összes példányának mázlis vesztét követően is játszi könnyedséggel beazonosíthatóvá tulajdon értekezésének voltaképpeni eredetét.

Már a téma- és címválasztás is felkelti egy ilyen előzmény (vö: sógor + annak dolgozata) ismeretében a gyanút, hát még ha oldalról oldalra, pontról pontra haladva abban ilyen szerencsétlen egyezések mutatkoznak, és szúrnak szemet hozzáértőnek, laikusnak egyaránt.

Továbbá a lezser nemtörődömség. A már akkor kísértő s rendre máig fertőző henye slamposság, továbbá a minap feltett, feszítő kérdésekre adott kiváltképp ügyetlen válaszok tekintetében. Hogy a faszba lehet egy profi politikus ennyire amatőr?!

Szemlátomást Gyurcsánynak sincs ám a tudományos világgal meg annak kötött műfajú egzámenjeivel valami nagy szerencséje.

Hogy ebből a továbbiakban mi sül ki, és mire jutnak majd az e polémia kapcsán egymásnak feszülők, ma még nem tudni, bár komor sejtéseink azért vannak. Egy ilyen elánnal meg nem talált dolgozat jelen helyzetben, nyomatékos gyanúval a fején csak árthat Gyurcsánynak, és a tárgyi bizonyítottság terén fenntartott bizonytalanság sem az ő malmára hajtja a vizet. Azaz vagy záros határidőn belül előkaparja végre azt a per pillanat elveszettnek mondott dolgozatát, ami a Hír TV munkatársai által elénk tárt adatok fényében semmiképpen sem az ő javát szolgálná, vagy most már örök időkre elveszettnek hagyja, ami a már ismertetett előzmények tudatában, valamint azok meglehetősen széles körben kételyeket támasztó hatásával egyetemben mégannyira sem szolgálja az exminiszterelnök eminens érdekeit, politikailag semmiképp.

Megemlítendő szempont továbbá, hogy a hirtelenében piedesztálra liftező Fidesz erkölcsi érzéke már-már humorérzékükkel vetekszik, midőn sikerült az éhező sorstalanságában egy épp útjába akadt szupermarketbe tántorgó Kiflivégre Vetemedett Szenátor Asszonyt épp e téma kapcsán a pulpitusra katapultálni, hogy ott rögvest egy olyan igazi nemzeties-magvasat értekezzen a morálról, a hazai politikai közerkölcs végzetes romlásáról, miközben végtelen sajnálatát is kifejezze a tárgyban, hogy egy ilyen ember (Gyurcsány) ejt foltot a honi elit máskülönben makulátlan becsületén. Nyilván népderítőnek, afféle hangulatjavítónak szánták őt, a "kenyér helyett inkább szórakoztatást"-elv szerint. Mert annak elment, másnak aligha.

Máig azt tartom, hogy Selmeczi Gabriellával gond nélkül el lehet tölteni egy kellemes estet, egy tartalmas és emelkedett hangulatú éjszakát, minden bizonnyal számos témáról el lehet vele érdekfeszítően beszélgetni, épp csak politizálni nem volna szabad hagyni őt. De hát ez legyen kizárólag a Fidesz gondja.

Ezt az egész históriát magamban forgatva és morzsolgatva azon töprengtem, hogy a picsába lehetett Gyurcsány, akit azért Schmittnél karakteresebb és magasabb kvalitású alkatnak tudtam, ennyire hülye. A kacsa ugyanis jelen pillanatban minden észlelt jellemzőjénél és viselkedésénél fogva határozottan kacsának tűnik, azaz a melléfogás lehetősége szinte kizárt. Mindemellett is rémlik viszont a Chateauvalloni polgárok egy epizódjának mesteri intrikája és slusszpoénja, mikor a Chantal Nobel játszotta Florence Berg a helyi lap tulajdonosaként, egyszersmind főszerkesztőjeként benyelt egy kifejezetten számára előkészített, csali információt – egy (ál)dokumentumot arról, hogy a (párizsi) kormány valami közéleti ügyben inkorrektül járt el: politikai gyilkosságot hagyott jóvá és pénzügyileg is csalt. Emlékszem a dilemmára, mely a szerkesztőség tagjait oly nyomasztón kikezdte: hitelesnek tekintsék-e a kezükbe kaparintott anyagot, ami így bizonyítéknak minősülne, vagy kérdőjelezzék meg annak egy az egyben vehető tartalmát, és csupán homályos kitételekkel utaljanak az általuk megtudottakra, olyan fogalmazás mellett, amiből politikai-szakmailag éppúgy, mint jogilag, utóbb, ha úgy fordul a kocka, nyaktörés nélkül ki lehet sasszézni? Florance Berg nem tudott ellenállni a nagy lehetőség csábításának: tényként hozta le vezércikkben a pedig más forrásokból visszaellenőrizhetetlen értesülést, elkövetve ezzel az újságírás első számú szabályának megszegését. Konkrét állítás esetén egy forrás nem forrás, az csupán súgás, füles, híresztelés. Közölhető híranyaggá akkor válik, ha legalább két, egymástól viszonylagosan független forrás is megerősíti, az abban foglaltakat valószínűsíti. Különben bukta.

Florence Berg akkor belebukott, a helyi politikai hetilap vezetőjeként éppúgy, mint asszonyként. Itt, Gyurcsány esetében, eltűnik két inkriminált dolgozat is, melyek másodpéldányát annak egykori szerzője most, mikor égető szükség volna felmutatásukra, valahogy égen-földön nem találja. Felfűznek hát erősen ráutaló, de mégiscsak áttételes, közvetett bizonyítékokra hírtévéék egy egészen stabilisnak, nem egykönnyen boríthatónak látszó történetet: a volt miniszterelnök nem jóhiszemű forrásfelhasználás révén szerzett diplomát, vagyis kétséget kizáróan plagizált. Csak hát erre megdönthetetlen bizonyíték maga a dolgozat egy példányának kézbevétele lehetne. Annak meg maga Gyurcsány a kulcsa. Ha utóbb előtalálná és prezentálná, rávilágítva, hogy valójában gyökeresen más szavakkal formálta ő meg a maga álláspontját az egykor odavetett sorokon taglalt témában, és hogy korrekt hivatkozásokkal idézett egykori (a dolgozat írásakor épp: akkori) sógorától, valamint hogy másoktól is jócskán merített, ráadásul visszakereshetőség terén hasonló gondossággal eljárva, akkor bizony a Hír TV egy oltári nagy cumiba futott bele. Csak hát, lássuk be, ennek jelen pillanatban elég csekély a valószínűsége. Gyurcsány egy baszottul nagyokos párttársa úgy jártatta a száját ezzel az "na, akkor most elő mindenki diplomájával!"-szöveggel, hogy tulajdon főnöke fejére támasztott elháríthatatlannak tetsző veszedelmet. Hogy is mondja a magyar? "Szád előbb járt, mint az eszed." Vagy a múlhatatlan érvényű szabály, mit lépten-nyomon megszegnek: "Hallgatni arany."

Lefordítom köznapi használatra: kizárólag olyan tárgyban támadj neki ellenfelednek, amiben te magad nem vagy elmarasztalható, de legalábbis tetten kapható. Máskülönben kussolj, lapíts és örülj, hogy épp nem veled foglalkoznak.

Azaz Gyurcsány esetében sem az a legfőbb probléma, hogy bűnt követett el (jelen tudásunk szerint szemérmetlenül plagizált). Hanem hogy ügyetlen volt, szarvasnyit hibázott. A bűn a politikai-hatalmi erőtérben bevett eljárás, szinte már szóra sem érdemes. A nyilvánvaló hiba, tehát azzal a senki által nem hiányolt féltéglával való álságos melldöngetése volna itt az, amiért jelen állás szerint majd vastagon fizetnie kell.

Kimondott szerencse, hogy csak most, pár perce szembesülhettem Kövér László minapi legújabb, pillanatok alatt elhíresült kirohanásának vágatlan verziójával, már ami a majdan megválasztandó köztársasági elnök beiktatását, az MSZP sajnálatos és általa eléggé el nem ítélhető parlamenti jelenlétét, valamint az e derék politikusnak ajkára toluló valahány elmarasztaló jelzővel jó alaposan körülírt tollforgató dögkeselyűket és azok minősíthetetlen viselkedését illeti.

Kövér aztán egy meglepően fura szófordulattal végezte be rögtönzött filippikáját. Ő azt nem is képzelte, kedélyeskedett az ezen szolgai módon derülő beszégetőpartnerek arcába, hogy egyesek ilyen kevés neuronnal is működőképesek, ennyivel is létezni tudnak.

Megnyugtatom: nem áll ezzel egyedül, mert ez, hallgatva őt, engem is felettébb meglep.

Hogy aztán egy melegvérű, ivarosan szaporodó és elevenszülő, vegetatív idegközponttal bíró, gerinces(nek besorolt) eukariota, heterotróf, aerob élettani alapvetésű teremtmény kielégítőnek mondható létéhez mennyi agyi idegsejt volna szükséges, arra nézve biztosan léteznek standard modellek és tudományosan definiált kritériumok. De talán kár ezt kizárólag neuron-axon-dendrit-szinapszis kontextusban gyökereztetni és pusztán ezen a logikai vonalon leképezni. Annál azért összetettebb konstrukciókat ötlött ki a természet, a Kozmosz élő rendszerekbe szerveződött csillagpora. Viszont Kövér László parlamenti házelnököt és egyben jelenlegi ideiglenes köztársasági elnököt hallgatva, aki e tisztségében megörökölte többek között a nemzet egysége megtestesítésének magasztos, embert és lám, idegeket is próbáló feladatát, úgy vélem, egyesek mintha már eleve redukált neuronmennyiséggel jönnének e világra, majd a kapott adagot, ellentétben a túlnyomó átlaggal, az anyatermészet és a genetikai kódolás meglehetősen adekvát utasítássora ellenében is nemhogy növelnék, inkább egyre sorvasztanák csak, de még azt a csodák csodájára visszamaradt csekélyke mennyiséget sem arra használják, amire illenék, vagy ami felelős tisztüknél fogva tőlük gond nélkül elvárható volna.

Nagy kár pedig. Politikai szóhasználattal élve: sajnálatos. És így tényleg nem marad más a Kövér-félékkel szemben hátra: csak szánni lehet őket. Meg persze hozzá az országot még, hogy ilyeneket, Kövérhez megszólalásig – meg még azon túl is – hasonlókat és velük egy húron pendülőket kapott, szavazott a tulajdon nyakába. A brancs meg az ő sleppjük. Viszont az ország – úgymond – szavazótöbbségének adaptív képességével, végső soron használatra fogható neuronállományával sem volt és nincs talán még most sem minden rendben. Így hát végső soron lemondóan bár, mégis tényszerűen állapítható meg: zsák a foltját.

Mígnem a kollektív becsületen esett foltot, amellyel szemlátomást alig valaki törődik csak, az egyre nekikeseredettebb többség feneke, térde és könyöke tájt megjelenő (szövet)foltok tarkítják és múlják majd felül a nap mint nap tapasztalt és mindegyre mélyülő komfortdeficit okán. Akkor és onnantól nem számít majd semmit, miket zagyvál és hagymázol össze Kövér, és hogy tapsol-e ehhez neki bárki.

Mind többen feszegetik mostanság, úgy látom, a pedig józan ember által leginkább az óvatos macska-gőzölgő kása kontextus mintájára betegesen került kérdést: zendülés, éhséglázadás, forradalom vagy simán csak polgárháború köszönt-e majd ránk és hazánkra a közeljövőben.

Nem csupán tippem van, hanem határozott véleményem erre nézve, viszont azt, a köz becses és egyelőre visszaigazolatlan engedelmével, most inkább nem  közölném. Mélyet és tartalmasat hallgatok róla.

De mert Kövér László ismét kötelességének (hmm...) érezte, hogy egy meglehetősen vitatott színvonalú szöveggel újfent blogtémák és fennhangon megejtett elmélkedések előterébe nyomuljon, valamint mert szemlátomást Orbán Viktor sem bír már sem magával, sem a tények szorító erejével, és az előbbi az utóbbinak egyenes következménye, így aztán voltaképp valami módon csak véleményt kellene már formálni erről az egész istenrogyasztotta menazsériáról, még mielőtt mások ítéletet fognak fölötte, mégpedig nyomatékosat és hathatósat, rapid módon kiötlöttet és azonmód végrehajthatót.

Nem is oly rég sima nemulassként utaltam erre egy e témát fejtegető poszthoz történő hozzászólásomban, noha Harsányi Zsoltot idézve inkább a Mathias Rex-ből lett volna szükséges merítenem, melynek sorain Hunyadi László a számára balul kiütött országos főkapitány-választást követően, midőn Cillei Ulrik nyerte el a posztot és a királyi kegyet, fojtott hangon sziszegte oda öccsének, az akkor épp királyi kamarásként az udvarnál szolgáló Mátyásnak: "S mastan jő az haddelhad!"

Találó. Merthogy jött az. A nándori várban a kapitányválasztás vesztese párthíveivel és családi barátaival végérvényesen, azaz vérébe fagyva hagyta helyben ennek korábbi győztesét, saját politikai ellenlábasát. Szóval akad ennek hagyománya, előzménye, olyan nagyon még csak kutatni sem kell.

Fejtörőt adok s nem holmi direktben használható kulcsot a megfejtéshez, mármint miként és minek is értékelem hazánk épp regnáló rezsimjének ezt az úgymond politikáját, amely ténykedésük amúgy ezt a megfeleltetést sem gazdasági, sem társadalmi vonatkozásában nemigen érdemli ki, csak hát kurvára lusta vagyok most újabb szavak után kutatni, maradjunk meg a jól beváltaknál.

Kissrác hüppög sírásra görbült szájjal az utcán, a forgatag közepette. Megáll mellette egy férfi és kérdőre vonja:
– Mi bánt, fiacskám?
A gyermek szipogva nyögi:
– Hát... tetszik tudni, nem emlékszem pontosan, édesanyám mivel szalasztott a közértbe... Hogy azt mondta-e: Csaba, hozzál egy kiló gyulait, vagy  azt, Gyula, hozzál egy kiló csabait.
– Ezt könnyedén kideríthetjük, kár sírni rajta. Hát hogy hívnak, fiacskám, Csabikának-e vagy Gyuluskának?
– Én vagyok a Pistike!

Akkor hát ki-ki döntse el, feszített és egzakt kérdésfeltevések alkotta fogalomkörből merítve, vonzóbbnál vonzóbb alternatívákba rejtett dilemmák mentén, mégpedig a fenti vicc alapján, mi folyik, mivé fajul és mi is következik majd nálunk csakhamar. Csak hamar.

Schmitt Pál tegnap megtette azt a mérhetetlen szívességet, hogy nyílt színen és mosolyogva, hathatós riporteri segédlettől megtámogatva, egy egész ország figyelő szeme láttára nyírta ki saját magát, és rombolta porig amúgy is megroggyant hitelességét, időtől és megszólalásoktól jócskán koptatott nimbuszát.

Sajátságos logikával építkezve az őt e pozícióba katapultáló miniszterelnök-pártelnök engedte neki, hogy ezt meglépje, és hasonlóan sajátos logikával az elnök úr szemlátomást abba a sajnálatos tévhitbe ringatja magát, hogy ezzel megfelelt holmi elvárásoknak, és a lefolytatott vizsgálat, az utcai-internetes szóbeszédek ellenére most aztán jól tisztára mosta magát éppúgy, mint a (más egyéb) képességeibe vetett hitet.

Szánakozva kell megállapítsam: ezt nem tette. Pontosabban fogalmazva: nem ezt tette. Némiképp szarkasztikus felhanggal írva kommentárt: tett ő sok mindent az interjúban, viszont azt az egyet, amit meg kellett volna, simán kihagyta a sorból. Megtette viszont nekünk azt az egyetlen, számára kellően soha meg nem hálálható szívességet, hogy végül csak nem tette meg azt az egy, amúgy kikerülhetetlennek tetsző szívességet. Belekapott ő ott mindenbe, akárcsak egy kezdő kukta, mikor a szakács dolgát szakasztják a nyakába, és kapkodása közben fennhangon elmélkedik vörös és fehér húsokról, zöldségelésről és fűszerezésről, épp csak eközben keze alatt ég szénné a pörköltalapnak szánt hagyma.

Onnantól pedig baszhatja.

Elhangzott több kijelentés a tegnap leadott, majd' háromórányi felvételből kínnal-gonddal szűk negyedórányira összeollózott (csak megálltam, hogy azt ne írjam: összeschmittelt) interjúban, ami mellett nem mehetek el csak úgy, szótlanul.

Felhánytorgatta az elnök, mégpedig az önérzetében és igazában megbántott ember pózában tetszelegve, hogy őt mint másik felet a szenátusi döntési eljárás folyamán nem hallgatták meg, holott ennyit azért elvárt volna. A latin idézet legalább olyan jól ült, mint most ő az elnöki székben. Szerinte ezt a kapkodó sietséget semmi sem magyarázza, igazán várhattak volna egy árva napot, míg ő a világpolitika potens alakítójaként bevégzi nemzeti küldetését Koreában, s hazatér számot adni minden más egyéb kvalitásáról, ha már az önálló gondolatok alkotása és kifejtése képességének újabban felhánytorgatott kritériumát ízekre szedett egykori diplomamunkája alapján ebből az ő kiváló erényei sorából sajnálkozva bár, de ki kellett iktatni.

Nos, mint az az egyetemi vizsgálóbizottság végkövetkeztetéséhez a dr. Fluck által csatolt, majd huszonnégy óra múltán az internetre ki is került különvélemény ide vonatkozó sorait olvasva kiderül: az elnök úr a vizsgálati szakaszban igenis meghallgattatott. Maga a bizottsági elnök járt nála, tudakolni álláspontját, valamint beszámolót nyerni az értekezés írójától a vizsga, a dolgozat egykori megvédésének pontos lefolyásáról. (Eközben a rektor, a tudományegyetem szakmailag kompetens, annak törvényileg is garantált autonómiája révén pozícióját tekintve kikezdhetetlen vezetője egyfajta fordított Canossára indult a miniszterelnökhöz, akinek viszont írd és mondd: nulla egész nulla, azaz éppen hogy semmi köze és beleszólása ebbe a tisztán jogi, tudományos-szakmai kérdésbe és eljárásba nincs és nem is lehetett volna, legfeljebb csak politikai ráhatása, de hát az már más tészta és egy másik történet.)

Azaz a nyavalygás, amit félmosolyú mártírpózban az elnök az általa nagyra becsült köznek előadott, eleve fals. Őt bizony ebben az ügyben idejekorán meghallgatták, elmondhatta tehát, ami a lelkét nyomja.

Az pedig, hogy ő szó nélkül, alázatosan elviseli a doktori címétől történő megfosztás tényét, sőt a riporter által felvetett szempontot is, miszerint őt itt ezzel becsületében sértették meg, eliminálja, és nem: nem perel, ha már egyszer köztársasági elnökként ő sem perelhető – ez több mint szánalmas félreértése a puszta tényeknek. Semmiféle vagy-vagy kritériumnak nem felelt ő meg hajdanán (sem), mert a mások szellemi termékének gátlástalan eltulajdonlása és azoknak tulajdon gondolatként való eladása, vagyis a plágium ténye annullálta már eleve a doktori értekezés egészét, nem pedig az, hogy most akadt-e abban új gondolat, illetve hogy hasznosnak bizonyult-e a társadalom és/vagy a tudományos közélet számára.

Utóbbinak a teljesülése amúgy is felettébb kétséges, mivel 1, közember amúgy sem forgathatta tömegével a művet, amit hajdan összeollózott további szíves hasznosításra, hiszen két példányából egyik a címet neki megítélő egyetem (ma: kar) könyvtárában hevert érintetlenül, a másik példánnyal ő rendelkezett, csakhogy annak az idők során lába kélt valahogy. S hacsak valami megátalkodott tudományfetisizáló megszállott illetéktelenül be nem hatolt Schmitt Pál lakásába/házába/irodájába és emelte el stikában e korszakalkotó értekezést, és nem dobta piacra szamizdatként, tíz- és tízezerszám, hadd emelkedjék általa a nemzet amúgy igen intenzíven romló intellektuális szintje, de hogy legalább a szakszövetségek e tekintetben végképp tájékozatlan sportági vezetői megtudhassák, mi módon is kerülhetnek be az olimpiai programba, mivel addig, tehát 1992-ig erről még csak képet sem alkothattak szegények – szóval hacsak nem így esett, ahogy azt a fentiekben vázoltam, a közéletnek ebből semmi haszna nem származhatott. 2, A tudományos világ pedig aligha juthatott új ismeretekhez azáltal, hogy valaki fogta magát és doktori értekezés címén egybenyalábolta mások korábban leszögezett és jól meg is rágott-forgatott gondolatait, szakmai eredményeit. De még ha ez is lett volna a szándéka elnökünknek, mármint hogy fényt csempésszen sötét szakkollégái konok és elmaradott elméjébe, úgy összeállíthatott volna egy sima irodalomjegyzéket, esetleg ennél fáradságosabb munkával egy antológiát is. Kizárólag ezért kár volt a stiklijét holmi doktori szakdolgozatként beterjesztenie és előadnia.

Akárhonnan tekintsük is, a plágium puszta ténye eleve diszkvalifikálja Schmittet, akármiféle szándékkal is merített ő ekkorát másoknak ekkorra már végső formába öntött, esetenként publikált, de mindenképpen létező alkotásából.

De legalább ő maga fordította volna az eltérő forrásmunkáknak a tulajdon dolgozatába applikált szakaszait! Csakhogy gyaníthatóan még ezt a fáradságot is megspórolta. Ennek a műnek az idegennyelvű forrásokig visszakövethető részeit, dr. Flucknak a szőrszálhasogatásig részletes és precíz, olykor ráutalóan elemző leírása révén legalábbis sejthetően, ha nem is biztosan tudhatóan, minimum két ember ültette át egykor magyarba. A nyakamat erre nem tenném, de már egy nagyobb összeget minden további nélkül. Bérmunkában magyarított és újraformált szemelvényekkel és sajátságosan rekvirált szakirodalommal dolgozott tehát az, aki ezt a munkát Schmitt Pál: doktori értekezés a modern kori olimpiák stb. címen a kandidálónak további szíves használatra összeollózta és megalkotta. És ez még abban az esetben is megáll, ha ez az ember esetleg maga Schmitt Pál volt is.

A plágium, jelen esetben a másoktól gátlástalanul, aránytalan mértékben és korlátozás nélkül átemelt szövegtesteknek a dolgozatban tisztán kivehető jelenléte, majd ezeknek egyértelmű, világosan beazonosítható hivatkozás, tehát az idézés minimális szabályainak mellőzésével történő felhasználása teszi ezt a művet, amit a vizsgálóbizottság elbírált és ítéletet is mondott felőle, érdemtelenné arra, hogy önálló tudományos munkaként és/vagy teljesítményként tekintsük.

Ennek alapján a plagizálásban tetten ért és vétkes elnököt is érdemtelennek kell tekintsük arra, hogy akár önmagát, akár mások: közemberek életére igen komoly ráhatással bíró szakszövegeket (értsd: törvények) érdemben elbíráljon, és ítéletet kell mondanunk felőle, mert ez nem csupán elemi jogunk, de egyben érdekünk is. Az ország mi vagyunk – és nem ő vagy ők.

A demokráciát mi nem szolgáljuk, hanem szolgáltatjuk, mert annak (jog)alapja nálunk van, nem pedig időről időre árendába kapjuk azoktól, akiket pont hogy ennek kiteljesítése végett szavazunk magunk fölé, hatalomba.

De most vissza az elnök úrhoz.

Hogy pedig oly könnyedén legyintett a visszavett doktori címre, valamint a szakmai minősíthetetlenség szintjére devalválódott doktori értekezésre, szintén bizonyít valamit, ami nemigen válik javára, sem előnyére. Nevezetesen azt, hogy anno aligha fektetett ő ebbe komolyabb munkát, időt, fáradságot. Mert aki valóban végigmelózta a maga szakdolgozatának/diplomájának/doktorijának szakmai szempontok szerint is helytálló megírását, az ilyen könnyen nem mond le róla, hiába a becsület és az úri gesztusok megtételének annyit emlegetett magasabb szempontjai. Éppen hogy önbecsülése végett nem teheti. Ő szenvedett meg érte, ő alkotta, az övé, annak megítélése talán lehet kétséges, de a tulajdonjogát tőle, az alkotótól senki elvitatni ne merészelje! De mert elnök urunk egy elnéző félmosoly kíséretében engedte el kezét ennek a – bevallása szerint – saját alkotásának, amihez ő hozzáadott értéket is társított, valahol sántít a gesztus és a történet is, úgy hiszem. Finoman szólva sántít.

Amúgy sem értem, már a konkrét ügytől valamennyire elvonatkoztatva és némiképp általánosabb kitekintésben szólva erről, hogy miért húzódoznak egyesek annyira az idézetektől – mintha ez valamiféle szekatúrába hajló idióta tehertétel lenne a magasabb vizsgakövetelményt teljesíteni szándékozók dolgának nehezítésére. Holott frászt. Könnyítés, kapaszkodó, mankó, sőt mérvadó komponens. Szakmai megmérettetésen, tűzpróbán, hitelesítésen átesett publikálók, kutatók, írók és auktorok autentikusnak mondható gondolatai, eredményei és következtetései – akár egyetértőn támaszkodom rájuk a magam gondolatmenetében, akár ellentmondani szándékozom nekik – mindenképpen nemes, értékes adalékok, szükségszerűek is, hiszen nem az adott, épp születendő szakdolgozat, értekezés keretében kell újra felfedezzem a puskaport, ha már mások ezt bizonyíthatóan és köztudottan megtették, hanem bátran továbbléphetek, ha kell: átlépek rajtuk és téziseiken, de ehhez pont hogy korrekt módon és beazonosíthatóan jeleznem kell, mivel szállok vitába és miért, vagy hogy mire támaszkodva teszek meg egy további lépést, egy talán újnak ható következtetéssel. Az idézések tehát egyenesen megkönnyítik a dolgomat és a kezemre játszanak, mint ahogy a munkámat elbírálókéra is jócskán, ezért is a rigorózus szabályok ezen a téren – persze az egész kizárólag abban az esetben igaz és áll meg, ha akadnak saját gondolataim, ötleteim, van hozzá kutatási eredményem, amit ily módon összevethetek másokéval. Mikor ez hiányzik, nem a mű lesz, már elnézést ezért, hiánypótló, hanem pont hogy a mű ilyetén összehányásával pótol az azt a maga nevén futtató figura egy igencsak égető hiányt –  mégpedig saját magában lévőt. Nevezetesen az önálló gondolatokét, igaz, azt is csak ideig-óráig, mint láthatjuk: míg hozzáértők górcső alá nem veszik. És jól le nem buktatják, hogy Rejtő nyelvén szóljak erről.

Anno, úgy majd' két esztendeje, mikor Orbán Viktor személyes nyomására a Fidesz nevű politikai magánalapítvány és közéleti hitbizomány egy bizonyos Schmitt Pált javasolt és választott is meg a köztársasági elnök székébe és hivatalába, a félországnyi felzúdulás közepette egy maró iróniával ható hang egy poszthoz írt kommentjében nem átallotta feltenni a kérdést: "Oké, előnyére mondják azt, hogy jó kiállású meg sármos, de könyörgöm – neki aláírásra felterjesztett törvények alkotmányosságát kell majd elbírálnia, megítélnie. Mit csinál majd az első neccesebb megérkeztével? A tükör elé áll?" Jelzem és jelentem, ma már ott tartunk, hogy ezt hiába is tenné. A kamerába ugyanis még csak belepisloghat holmi szélütöttre hajazó somolygással, és ha az túlzottan kényszeredettnek vagy épp hiteltelennek tűnik, legfeljebb snitt: újraveszik. De már az a tükör kényesebb dolog ennél. Nem is azért, mert lakosztálya rejtekén elnök urunk a szigorú önvizsgálat perceit követően esetleg valós önértékeléssel lépne az oly árulkodón visszatetsző üvegfelület elé. Hanem mert nincs az a magára valamit is adó tükör a világon, amelyik ha egy ilyen szánalmas profilt, egy ennyire üresen kongó alkatot tükrözni kénytelen, mély és lemondó sóhajt hallatva azon nyomban végig ne hasadna és cserepeire ne hullana.

S mi itt állunk most egy megnyilvánulásait tekintve szabadjára hagyott, becsületét vesztett köztársasági elnökkel, aki most valamiféle, amúgy hetvenévesen megejtendő PhD-ről papol, holott még fénykorában sem volt képes vagy hajlandó, lám, egy ennél jóval könnyebben megszerezhető, önálló doktorit összehozni, s kezdünk tisztán, mind tisztábban látni, már nem tükör által, de valami piszok homályosat, talán épp magát a homályt. Le sajnos nem írhatom, pedig nagyon megérné, hogy: úgy kell nekünk. Ezt kaptuk, mert ezt is érdemlettük.

Schmitt Pál menteni igyekszik a helyzetet és a bőrét, valójában viszont olyan utóvédharcba bocsátkozik, amit – szerintem – nem hogy nem nyerhet meg, de aminek még csak épkézláb célja sincs kimutatható. Morálisan kivérzett már, két lábon járó politikai élőhalott. Azért mozog még, túlmozog egy kicsit: reflexrángása ez egy kifejezetten túléléshez szokott/szoktatott egzisztenciának, egy rezsimeken átívelő pozíciópiramist építeni képes karrierdiplomatának, aki becsületre és lelkiismeretre eddig sem túl sokat adott, és hát miért is tette volna: csupán rögöt, akadályt képez az ilyesmi a taposni vágyott ösvényen. És mégis. Épp mint Berlin (vagy épp Budapest) hajdani utcáról utcára, házközről sikátorra történő, csak azért is védése: időt talán nyer általa, mármint azzal, hogy elodázza a pedig kényszerűen ráköszönő elkerülhetetlent, csakhogy ezzel párhuzamosan nő a pusztítás/pusztulás mértéke is. Elsősorban nem is az ő személyes vertikumában, hiszen renoméja immár menthetetlenül romokban, hanem az ő politikai hátországát eddig is és ezentúl is biztosítók körében. Akik nincsenek túl nagy számban és könnyedén beazonosíthatók.

Orbán megint csak stratégaként okoskodik, hogy hagyja Schmittet némiképp vaktában és értelmetlenül hadakozni, holott ilyen helyzetek feloldásához kifejezetten taktikus elme szükségeltetne. A stratéga a hadászat átfogó, nagy léptékű céljainak megtervezésében és az ehhez rendelhető erőforrások teljességének felmérésében van otthon; a taktikus elme a stratégia ismeretében step by step viszi véghez a terepen azt, amit mások a vezérkari szobában kiötlöttek, majd parancsba adtak. Ez átlagon felüli helyzetfelismerést, lélekjelenlétet és nem csekély rugalmasságot, továbbá közelharcban szerzett jártasságot kíván. Ehhez nem stratéga való, ismétlem, a feladat taktikus után kiált, kifejezetten harcászati készségekkel és megközelítéssel. És e téren Orbán harmatgyenge.

S ha mindez még nem volna elegendő, hadd idézzem ide Murphy egy alaptézisként ható posztulátumát, amit a politikai döntések logikájáról és annak geneziséről mondott ki: "A politika mindig a lehető legésszerűbbet lépi meg, de csak miután minden más lehetőséget kipróbált." Szemlátomást most is ez a pálya. Az eredmény sem lesz tehát sokkal különb, amire ez  a tempó visz. A Fidesz így nem csupán Schmittel, de még magával Orbánnal is törököt látszik fogni, és az eredmény, amit Schmitt ezzel elér, sem hazudtolja meg a vezérnek a valóságossal párhuzamosan futtatott, de attól tényszerűen ollóban nyíló és egyre felismerhetőbben eltartó világának kétségbeejtő abszurditását, ésszerűtlenségét, valamint tökéletes hiábavalóságát.

Merthogy maga alatt vágja a fát.

Vettem a fáradságot, és a kora hajnali időpont ellenére is végigrágtam magam a tegnap éjféltájban az internetre kikerült dr. Fluck-féle magánvéleményen. Alapos munka, jogászi precizitással felépített: a kályhától indul el, egyetlen pillanatra nem veszti el a logikai fonalat, és pontos, kronológiailag is szisztematikus törvényhely-idézésektől indítva, lépésről lépésre bontja le és taglalja a helyzetet a vonatkozó törvényerejű rendeletek és egyetemi rendelkezések, szabályzatok irányába. Mondom, precíz.

Fluck észrevételezi ellenben, hogy a disszertációs munkának a Heinemann-féle anyagból átemelt részében (azaz annak magyar fordításában) a szöveg "nyelvezete jól érzékelhetően szabatosabb és kiérleltebb, mint az értekezés bármely más része".
 

Hát ha ez nem ítélet az egykori pályázó sokrétű kvalitásai felől, akkor nem tudom, mi lehetne még. Mert ez olyasvalamire enged következtetni, hogy Schmitt kisdoktor úr anno annyira elfoglalt volt, annyira rohamléptekkel építgette később egyre magasabbra ívelő karrierjét, hogy nem maradt ideje saját kezűleg csalni. Strómanokat és sameszokat vett tehát igénybe, hogy azok tegyék át számára magyarba az e célra kiszemelt tudományos munkákból az ő értekezése szempontjából használhatónak bizonyuló szakaszokat.

Ami persze, tekintve jelen köztársasági elnökünk többszörösen bizonyított anyanyelvi kvalitásait, mélységes önismeretre vall, mindemellett nem is tűnik olyan nagyon elhibázott döntésnek, bár csalásnak attól még éppúgy csalás.

Schmitt Pál "legjobb tudása" és "valószínű más egyéb kvalitásai" alapján egy viszonylag tiszta elmeállapotú, magára valamit is adó közéleti szereplőkből összeálló politikai garnitúrájú, akár csak minimális hagyománnyal bíró és annak tiszteletét konzekvensen ápoló országban sem köztársasági elnök, sem a tudományos élet magasabb teljesítményi fokozatainak egyik eminens grádicsát jelentő univerzitáson kisdoktorit szerző kandidáló nem lehetett volna. Legfeljebb egy burleszkben, egy a hisztériáig fajuló komédiában. De mert a hiátusok az eltérő minőségi nevezőket mindig a legkisebb közösnek az irányába degradálják (rontják le), ezért Schmitt, hogy elnök lehessen ezzel a több mint kétesen megszerzett címével, valamint az őt e pozícióba erőltető párt, hogy a minap napvilágra került, el immár semmi módon nem tagadható fejlemények és tények ellenére őt továbbra is ott tarthassa, a környező domainből, magyarán az országból próbál jobb ötlet híján kínburleszket kreálni. És mert amilyen magas szellemi színvonalon gondolkozó és elemző alkat országunk polgárainak többsége – jó példa erre, hogy egy hosszadalmas folyamat betetőzéseként éppen ez az alak lehetett az azóta egy könnyed vállrántás mellett nevefosztott köztársaság címzetesen első embere –, ez a törekvésük többé-kevésbé sikerrel is jár majd. Efelől nem táplálok vérmes, valójában semmilyen illúziókat. Ez egy ilyen nép és bizony ilyen egy ország. A nagy számok törvénye (kvantitatív összetevő) ennyire rideg, könyörtelen tényező, mert kikerülhetetlenül silányítja a nálánál magasabb rendűt (kvalitatív komponens) a gyötrelmes minimum szintjére.

Marad a kényszeres röhögés. A fogcsikorgatás ugyanis csakhamar kikezdi a zománcot. Annyit meg az egész nem ér Schmittestül, Fideszestül, kisdoktoristul, tudományos kulisszák rejtekén kígyóként megtekeredő magyar gerincestül. Ugyan mit várhatnánk ezektől? Akibe születésénél, neveltetésénél fogva nem szorult becsület, de még csak a szikrája sem, abba azt már semmi kényszerítő körülmény nem fogja tudni a későbbiekben sem belecsempészni, sem pótolni. Így aztán, ha a dolog burleszk-vonatkozását nézzük, aligha tagadható: Schmitt Pál a Fidesz-ország számára egyenesen pótolhatatlan.
 

Milyen kár lenne veszni hagyni.

Országunk kiváló miniszterelnöke, ez év március tizenötödike nemzeteligazító direktívaosztásra összerántott térplenáris nagyankétját mintegy csak bemelegítésnek fogva fel, már az albán miniszterelnökkel történő tárgyalását követően tett egy meghökkentő kijelentést, ami szemet-lelket (és persze nyitott füleket) gyönyörködtető, cirkalmazott körmondata summájaként valahogy akképpen összegezhető, hogy nehogy már nekünk, diktatúrát átélt, azt évtizedeken át elszenvedő egyéneknek, illetőleg társadalomnak mondja meg bárki, aki ilyesmit nem élt át, mi is az a demokrácia.

Egyenes és célzatos utalás ez, ha ki nem is mondva, José Manuel Barroso EU-bizottsági elnök nem sokkal korábban a testület szóvivője útján tett kendőzetlen nyilatkozatára, nevezetesen: aki olyanokat mondogat az Európai Unió egyik fővárosában, az unió egy tagállama miniszterelnökeként, mint amit Orbán engedett meg magának a Kossuth téren, az egyszerűen nem érti, mi a demokrácia. Hogy mi fán terem.

Orbán Viktor ezt követően, csak hogy kivágja magát ebből a maga által vetett hurokból, az őt előnytelen pozícióba szorító kommunikációs csapdahelyzetet frontális támadással kívánva feloldani, nemes egyszerűséggel megkérdőjelezte azt, hogy aki a Lajtától nyugatra a már régtől fogva kipróbált, konszolidált alapokon nyugvó és rendszerelemeiben senki által komolyabban nem háborgatott polgári rendbe született bele, jobban érthetné a demokrácia lényegét, mibenlétét annál, aki ilyesmit sem korábban, sem a térségi rendszerváltozások megtörténte óta nem tapasztalt. Hacsak végleg le nem telepedett Nyugaton.

És ez az, ami végképp elképesztő.

Sokat törtem a fejem, vajon szedhető-e az életből – a valósból, nem az Orbán által vizionáltból – olyan hasonlat, metafora, allegorikussá növelt párhuzam, ami híven festené meg ennek a kihívóan cinikus, pökhendi, lezser, hányaveti, pimasz, orcátlan és merőben fals megállapításnak a tökéletes logikátlanságát. Végül csak ki tudtam egyet eszelni. Bár maradéktalanul nem analóg az orbáni illogikával, még ezzel a fogyatékosságával együtt is híven illusztrálja, mennyire képtelenség Orbán Viktor kijelentése – hogy tehát milyen mértékig baromság az, amit miniszterelnökünk e tekintetben tart és állít.

Szemléltető fikció, voltaképp tanfabula. Vaknak született alanyt műtétek sorozatán át ajándékoznak meg a legalább részleges látás képességével. Nagyjából öt, egymást követő sebészi beavatkozás hozza majd el számára ezt a felemás, egyben mégis reményt keltő eredményt. Erre az illető, úgy a második operációt követő lábadozása alatt, mikor gyógyuló szeme kezdi valamennyire sejteni már a fény és árnyék viszonylatait, azok játékát, valamint a tökéletes, metsző és szinte már tapintható éjmélyt kiváltva valamiféle foltokat és pacákat is kezd észlelni, felfortyanna, hogy neki egy eleve, tehát születésétől fogva látó ne kezdjen el színekről, tónusokról, a távlat mélységeiről, a tér és a perspektíva kínálta vizuális élményről, valamint az éleslátás mibenlétéről papolni, mert hiszen sosem élhette át a maradéktalan fénytelenséget, a vakságot. Ő azt – azaz a tiszta látás élményét és annak élettani kritériumait – korábban vak lévén, jobban tudja, tudhatja mindenkinél.

Azaz tisztán emóciók, a maga empirikusan meg nem közelíthető, vissza nem igazolható vélekedése  alapján tesz harcos, karcos, megfellebezhetetlen megállapítást egy még birtokában nem levő képességről, csak mert ő addig annak hiányában élt.

Vagyis annak hasznát, hasznos voltát nem vitatja, csupán azt, hogy rajta kívűl bárki más jobban tudhatná és ítélhetné meg, mi és miféle tapasztalás volna ez, valamint hogy mire lehet és kell is azt használni. Remek.

Azt kell mondjam, mikor miniszterelnökünk e fentebb idézett szavai a fülembe jutottak, annyira megrökönyödtem, a kijelentés ész- és életszerűtlensége, bizarr és fonák volta annyira mellbe sújtott, hogy valósággal az eszem állt meg. Majd, miután magamhoz tértem valamennyire, és szerteszáguldó gondolataimat is sikerült újfent egybeterelnem, és miután leszámoltam azzal a rohamszerűen rám törő kétségbeeséssel, hogy egy ilyen felfogású és képességű ember ma országunk végrehajtó hatalmának feje, némiképp megnyugodtam, bár sötét sejtelmeim ettől még nem hagytak alább és nem csitultak.

Nekem ugyanis simán megállhat a józan eszem, lévén az létező, valós tényező. Míg Viktorunk esetében sajnos, már ha komolyan gondolni látszik ezt az ő tételét a nyugatiakról, ez a veszély eleve fenn sem áll. Akár értekezik egy magvasat a demokráciáról , illetve arról, amit ő és lelkes közönsége annak vél, akár nem. Mindenesetre mindőnkre nézve szerencsésebb lenne, ha ezt nem túl gyakran tenné. És persze akkor is kizárólag a pszichiáterének.

Mivel nem kívánnék ezzel túl sokat időzni, akkor csak távirati stílusban. Szájer József ismét megvillantotta intelligenciáját, el is hatolt az a fénysugár az európai biztosok testülete éjsötét közegének legmélyéig.

1, Hogy nem Magyarország az a hely Európában, állítja, ahol egy politikust a véleménye miatt lőnek le a nyílt utcán. Ez a körülmény lenne hát szerinte a magyar demokrácia érettségét és minél inkább kiteljesedett voltát bizonyító faktum, a jogállam legbiztosabb ismérve, lévén nálunk nem gyilkolnak nyíltan, legfeljebb speciális célkörtől ihletett jogszabályokat hoznak, mégpedig nem magányos őrültek, akik az utcán grasszálva kapják telibe áldozatukat, hanem a tiszteletre méltó parlament, az ország törvényhozó testülete, amely plénumnak leginkább kellene ügyelnie olyan alapértékek továbbvitelére és biztosítására, mint, teszem azt, a törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme, a törvényszékek pártsemlegessége, valamint hatalomból kiesett pártok és politikusok csak és kizárólag politikai értelemben felvethető felelőssége, amit még véletlenül sem konvertálunk büntetőjogivá, még ha pillanatnyi úri kedvünk úgy tartja is.

2, Továbbá, folytatta a sort jeles hazánkfia, hogy nem Magyarország, hanem Hollandia az az állam, amelyik vétót emelt Bulgária és Románia schengeni tagsága ellen, tartva az onnan meginduló romaáradattól. S hogy ez milyen mértékben minősíti a holland demokrácia nap nap után megélt mindennapjait, de még magát Neelie Kroest is. Hadd hívjam fel Szájer úr becses figyelmét, hogy a romák vándorló "kedve" (migrációs kényszer) egyáltalán nem schengeni kérdés, hanem szociális-kulturális, de leginkább politikai. Belpolitikai. Legelsőbb is a kibocsátó ország felől értve belpolitikai. Azaz épp egy magyar képviselőnek nem volna szabad jártatni a száját e témában, valójában ki sem szabadna azt nyitnia, mert ahonnan a romák elvándorolni, nota bene: menekülni akarnak, az elsősorban annak az országnak a gondja, szégyene, mert a tény elsősorban rá és nem másra, másokra vall, és az, hogy ezt a problémát önként és szélesen mosolyogva hozzá egyik, amúgy más gondokkal is épp eleget küszködő tagállam sem veszi szívesen a maga nyakába, nagyon is érthető.

Gondolom, Magyarország delegálta európai képviselőként Szájer úrnak fogalma sincs arról, hogy idehaza létezne ilyesféle probléma, mármint romaügyben, de még csak nem is hallott a dologról. Felteszem, mert a rendkívül magabiztos leveléből kicsendülő, kioktatásszerű erkölcsi intenciókat hallgatva ez a gyanú erősödik az emberben. Így aztán jószándékú, puritán demokrata ő, csak épp tájékozatlan szegény. Mármint a jelek szerint.

Na szóval, Szájer József kirohanást intézett tehát a kirohanás ellen, és az itthoni intolerancia által előidézett problémák ottani be nem fogadásával vádolta meg az európai biztost és annak hazáját, ezáltal látván bizonyítottnak az európai szintű tolerancia mindenki másnál kimutatható, fájdalmas hiányát. Mely szerencse, hogy Magyarország e tekintetben makulátlan és vétlen.

Ám ha Szájer József számára ez a legszembeötlőbb differencia a két ország állapota és demokráciavolumene közt, mármint hogy arrafelé minden további nélkül lelődöznek valakit politikai nézetei okán az utcán, míg mifelénk nem, ezen könnyen segíthetünk. Az Unió tagországainak amúgy is konvergálniuk illenék egy közös értékrend és egy egyetemesnek ható élményanyag irányába. Invitálom hát Szájer urat, ugyan jöjjön már haza, sétálni itt egy olyan utcai kiadósat. A többit pedig... nos, a többit majd meglátjuk.
 

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nem sokat vacakolt, sem az eposzi jelzőkkel, felettébb merész párhuzamba állításokkal nem fukarkodott: a múlt szombati békemenetet tömören és sommásan az 1989. június hatodikai, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének egy egész nemzetet mozgásba lendítő aktusához hasonlította.

Én azért csak kiszúrtam egy generális eltérést a két alkalom között, nem is a környéki feltételrendszerektől való övezettség tekintetében, noha igazán könnyed és olcsó poénnal operáló eszmefuttatásokra ragadtathatná az elemző gondolatot az a tény, hogy a mostani rezsim számos attitűdjében, sőt allűrjeit tekintve is nem egy vonásában rémületesen kezd hasonlítani, hovatovább idomulni is az akkori, azaz 1989-ben már csak végnapjait élő,  jócskán utolsókat rúgó diktatórikus rendszerhez. Mondom, nem ez adja itt a markáns különbözőséget. Hanem hogy egy Orbán Viktor nevű személy azon a bizonyos júniusi napon magától értetődően jelen volt, és nem is tehette meg, hogy nincsen jelen, míg ezen a múlt szombati összejövetelen, ahol a transzparensek sokaságán az ő idealizált arcképe virított, magától értetődően nem volt jelen, és nem is tehette meg, hogy jelen legyen. Ez pedig finoman szólva szignifikáns eltérés.

Fejlődésnek azért mégsem nevezném. Inkább szomorú megállapítás csak. A nemzet és Orbán Viktor útjai akkor találkoztak, a nemzet és Orbán Viktor útjai azóta szétváltak. Már nem állunk egy oldalon, sem párhuzamban. Önképe és táborának elvakult imádata idáig rontotta a helyzetet, az esélyeket. Az a huszonhárom évvel ezelőtti esemény nemhogy viszonyítási, párhuzamba állítási origónak nem alkalmas, sokkal inkább tükör egyénnek, nemzetnek egyaránt, hová és meddig fajult, romlott azóta a váteszi hivatástudat és a mértéktelen egyéni ambíciók ötvözetéből kreált hazai kiadású megváltó-kép. Hogy hová enyészett a józan belátás és a hatalmi önmérséklet mindennél fontosabb, bármiféle társadalom belső békéje zálogának számító feltételrendszere.

Képviselő Funky rátapintott a lényegre, s mint ocsú közt tiszta szemet lelé meg a közszolgálati elfogulatlanság mércéjéül veendő yardos kommünikét. Lásd alább.

"A civilek által szervezett, kormányt támogató mai rendezvény befejeződött. A békés, jó hangulatú eseményen közel négyszázezren vettek részt. Emberemlékezet óta Magyarországon ekkora tömeg még nem demonstrált a kormány és politikája mellett. Rendőri intézkedésre nem volt szükség.
Budapest, 2012. január 21. Belügyminisztérium Sajtóosztály"

Az eset jellemzően tenyérbemászó jellegének mihamarabbi rögzítésén túl azért csak fel kell tegyem a kérdést: a belügy sajtóosztályának számításai alapján mennyi lenne, azaz egészen pontosan mekkora időhányadot fog be és fed is le az a bizonyos "emberemlékezet"? Csak mert évtizedeken át – tudják, még 1989 előtt – ehhez hasonló nagyságú tömeg, sőt olykor még ezt a ma ki tudja, miféle számítási metódus révén kihozott négyszázezret is jócskán meghaladó gyülekezett és parádézott minden május elsején, tribünök előtti vonulása közben is támogatásáról biztosítva a kormányt és annak politikáját. Meg úgy mellékesen a nemzetközi proletármozgalmat, nem zavartatva magát attól, hogy annak akkorra már jó ideje leáldozott.

Ha pedig még olyan huszonöt éve is akadtak mifelénk ehhez a ma látotthoz hasonló, sőt ezt akár meg is haladó nagyságú embertömeget megmozgató és utcára szólító események, a kérdésem úgy szól, hogy akkor az "emberemlékezet" mint fogalom és képesség vajon per definitionem olyan huszonöt évnél enyészik-e el, vagy csak a belügy tettre kész sajtóosztálya akart ehhez a sajátságosan, azaz rendőrszemre saccolt számnagysághoz még valami igazán ütőset slusszpoénként odamondani. Mert ha úgy, akkor sikerült, megérte.

És még az sem kell izgassa sajtóosztályékat, hogy négyszázezer embernyi tömeg az nagyságrendileg egyezően és cirka pontosan a honfoglaló magyarság mostanság becsült összlétszáma volna (hét törzs + a szövetséges töredékek). Az a népességvolumen tett ki akkoriban négyszázezret. Vagyis ha ma valaki teszem azt helikopterről belátta az Oktogontól a Kossuth térig terjedő városhányad erre kijelölt útvonalán hömpölygő tömeget, egy az egyben a hont egykor sikerrel megvevő ősök össztömegével szembesülhetett, márpedig e látvány alapján kész csoda, hogy győzedelmeskedtünk és megmaradtunk. Mert hát annyian voltak ők összesen, asszonyostul-gyermekestül, ezt ne feledjük, mint a ma utcára vitt kormányszimpatizánsok. Mégis uralmuk alá hajtották és belakták az egész istenverte Közép-Duna medencét vagy egy évtized alatt. Jó látni, hogy a mai kormányoldali békemenet, merőben békebeli felhangokkal spékelten, kitette ezt a reményteli létszámot, magyarán látványában és megjelentetett erejében is mintegy ekvivalens honfoglaló eleink hadi és nemzetképző potenciáljával.

Szebbet magyarként tán kívánni sem lehetne. Vagy ha mégis, ahhoz alkalmasint egy új honfoglalás szükségeltetik. Nem állítom, hogy nem áll küszöbön.

Visszatérve a kormányt és politikáját támogató derék honpolgárok ma utcára vitt seregéhez: nem csak abban egyeznek ők mind a rendőrségi közleményben foglaltak alapján immár tehát emberemlékezeten túlnyúló, hajdani május elsejei kivonulásokon résztvettekkel, hogy hasonlóan életképes rendszer mellett törnek békességgel szívcsordultig felmálházva lándzsát, mint tették mások, abszolút önként majálisozók: apáik-anyáik, de talán még fiatalabb önmaguk is egykoron, saját emlékezetből ma már fel nem idézhető módon, az azóta jobblétre szenderített internacionalista eszméktől csontig-zsigerig áthatva. Hanem hogy akárcsak annak a rendszernek és fennállása idején oly sokak által égig magasztalt rezsimjének, ennek a ma éltetett, a legszélesebb dolgozó tömegek által szemlátomást olyannyira kívántnak is mostanra már szintúgy leáldozott.

Épp csak melldöngető támogatói ezt a keserves, némiképp száraz tényt egyelőre még nem fogták fel. Hiszem, hogy azért előbb-utóbb észreveszik. Ha mást nem, hát magukat.

Martonyi János külügyminiszter ma végre reflektált az elmúlt napon velünk szemben megfogalmazott uniós kritikákra. Galambként kezdte, méltányolható mérsékletességgel, majd az orbáni hév miazmáitól fertőztetett köztisztviselőként nem volt képes  más módon, csak mint farkas befejezni.

Elejtett eközben egypár orbitálisan blődli baromságot is, melyet képzett és gyakorlott diplomata éber állapotban soha nem venne szájára, hacsak azt nem képzeli, hogy a nagyvilág, de legalábbis az Unió potens hatalmai államfőinek, valamint az EB fajsúlyos biztosainak agya is nyilván a NER idehaza felhúzta rugójára jár.

Holott francokat. Más klubszabályzat, más hagyományok, gyökeresen eltérő szocializáció. Az ott az a bizonyos "Lajtától nyugatra" húzódó és elterülő föld, tartomány, ország és társadalom. Minden, csak nem mi.

"Jogsértések előfordulnak, de azokra a megoldást és a kompromisszumokat a kölcsönös bizalom és tisztelet alapján keressük meg" – javasolja Martonyi. Diplomatizálás szintjén érdekes kísérlet ez a mondat, jogi értelemben viszont nonszensz, mert ha egy hallgató vagy egy tanulmányainak végén járó gyakornok ejtene el ilyesmit, máris búcsút mondhatna vizsgáinak, állásának, magának a pályának.

Mikor jogsértés esik, mikor a hatályos, írott jogszabályba ütköző cselekményre derül fény, ott nincs kompromisszum, hogy pardon, majd feleakkora mértékűre redukálom a jogsértésemet és az onnantól kóser lesz, meg hogy tárgyalásokat indítványozok a két fél (azaz a jogsértő, nota bene: jogtipró és az ebbéli cselekedetét elszenvedő) között, mindkettejük legnagyobb megelégedésére, és majd mindketten visszalépünk valamennyit, azaz a jogsérelmet szenvedett fél talán beéri egy feleakkora béka lenyelésével is. Nem, külügyminiszter úr. A jog, akárcsak a matematika, egzakt tárgy. Vagyis a jogsértést csakis kétféle módon lehet orvosolni. Egy: az elkövetője visszavonja a jogsértő döntést és állja azok anyagi következményeit, azaz kártalanít; kettő: bíróság elé kerül az ügy, mely plénum, ha már jószántából nem hajlandó, majd kötelezi erre. Ennyi.

Minden más kísérlet a kármentő diplomatizálás követelményeit talán kimeríti, de a jogszerűség terepén igazolhatatlan. És kár ennyire nyíltan, ilyen szofisztikált fogalmazásba csomagoltan a világ, de legalábbis a hazai nagyközönség tudtára adni, mennyire jogismerő és jogkövető kis hazánk nagy vezetőinek hozzáállása államhoz, társadalomhoz, törvényességhez és magántulajdonhoz, szóval mindenhez, ami a puszta hatalom értelmezési körén valamennyire is kívül esik.

Mert hamarosan, mégpedig nem is oly sokára, ők is e körön kívül találják majd magukat. Ott és akkor pedig nem lesz diplomatizálás, legfeljebb a villámsebesen elhordott seggek kétségbeesett mentése, de annak is inkább csak a kísérlete.
 

Kovács Zoltán, a kormányzati kommunikációért felelős államtitkár írja a Wall Street Journalban a frissiben életbe léptetett magyar Alaptörvényről, mely az 1949. évi XX. tv. '89-es átiratú változatát, azaz a 2011. december 31-ig hatályos magyar Alkotmányt váltotta le: "...úgy gondoljuk, hogy amikor távozunk a hivatalunkból, a magyarok hálásak lesznek az alkotmányért, amely lehetővé teszi számukra, hogy egy olyan kormányt válasszanak, amelyek tiszta és átlátható módon egyértelműen az ő érdekeiket képviseli".

Azaz: a nemzet és az ország népe – amely fogalmi körök s egyúttal részleges halmazati metszetekkel bíró csoportok, ezt gyorsan szögezzük le, közel sem azonosak – olyan új alkotmányt volt(ak) szíves kapni további felhasználásra az ezt a szándékát, mármint az alkotmányozót, a legutóbbi választásokon valahogy szóba sem hozó, mégis mandátumnyertes pártszövetségtől, amely alaptörvény immár lehetővé, sőt valósággal kivédhetetlenné teszi, amit ezek szerint a 2010. tavaszán akkor még hatályban lévő nem biztosított: hogy hazánkban ezt követően már tisztán és átláthatóan csak és kizárólag a nép, a zemberek érdekeit tűzön-vízen át csakazértis, törik-szakad alapon képviselő kabinet alakulhasson és ténykedhessen.

Ezek szerint tehát a 2010-es választásokon nyertes pártalakulat, lévén az a választás még a korábbi, bár utólag leszólt, majd jelentős utófarigcsálást követően egy újabbal kiváltott, ám azidőtájt még hatályos alkotmánnyal összhangban lévő választási törvény alapján lebonyolított, eleve nem felelhet meg ennek a már az új alaptörvényben foglaltak szerint automatikusan érvényesülő kritériumnak. Hacsak... hacsak a másfél éves országlásuk alatt divatba jött visszaható hatályú törvénykezés metódusa nem szab ennek az elkeserítő ténynek is amolyan kiterjesztő értelmezést, és nem mossa visszamenőlegesen is tisztára az ezek alapján az új alaptörvény felszabadító eszméivel akkor még nem kompatibilis jogszabálykörnyezetben lebonyolított választást és annak kedvezményezett győzteseit, belevéve ebbe az értelmezési körbe minden eddigi ténykedésüket is. Remélem, így van és így is értik, pontosabban szólva: így érti a derék államtitkár, mert ha mégsem, akkor legitimice alighanem nagyobb szarban vannak, mint amilyet eddig keverni méltóztattak, pedig hát az sem kutya.

Szóval az államtitkár úrnak, feltételezem, már csak munkaköréből kifolyólag is, kommunikációt talán tetszett egykor tanulni. Logikát viszont aligha.
 

"Civilizációnk, legalábbis annak európai fele lemondani látszik a korábbi felemelkedésünk és gazdasági sikereink mögötti legfőbb hajtóerőről: az élet spirituális mélységeiről, a házasság, az utódok nyújtotta boldogságról és a nemzeti kultúránk szellemi energiájáról" - jelentette ki Orbán.

Nem egy talányos, amúgy mögöttes értelmek kihüvelyezésére szakosodott emberek által is lemondóan odahagyott mondatot fejtettem már meg, akár első olvasatra is, mégis be kell valljam, jeles ország- és alaptörvény-építő vezetőnk fentebb idézett kijelentését vagy egy tucatszor elolvasva is arra jutottam, hogy, akárcsak az új alkotmány heroikusra hangolt preambulumának, ennek sincsen se füle, se farka.

Akkor meg már inkább a "Boci, boci, tarka".
 

Az NGM hangot adott értetlenségének a Standard & Poor's leminősítése kapcsán, de annyira azért nem ragadtak az értetlenség mezején, hogy a már napok óta borítékolható lépést azon nyomban ne értelmezzék. Mármint a Fidesz-logika mentén.

Ez egy az Unió és az euró elleni támadás része, semmi köze a magyar makrogazdasági és költségvetési számokhoz, mert azok, adatsorok bizonyítják ezt, egyre csak javulnak. Mármint Matolcsyék szerint. Meg hogy idén először többletet mutat a költségvetés egyenlege – azt nem részletezik, milyen források feltárásával és bevonásával, sem hogy milyen módon –, továbbá nehezményezik, hogy annak fényében különösen érthetetlen a hitelminősítő döntése, miszerint jövőre is három százalék alatt sikerül majd tartani a hiányt. Ja, és ez fontos kitétel: egyszeri bevételnövekedést hozó lépések nélkül.

Na, pont ezt az egyet nem kellett volna odabigyeszteni.

Hadd vágjak akkor rendet az NGM Fidesz-rugóra járó logikája mentén, már ha ezt egyáltalán logikának lehet nevezni, mert olyan nagyon azért nem.

Mikor én megölök valakit, gyilkolok. Ha egy egész rendezvénnyel végzek egészen rövid idő alatt, akkor simán tömeggyilkos vagyok. Eddig a dolog kellemes és szimplex módon életellenes megfogalmazása. Ha viszont – koppintom az NGM szófűzésének érvelési metódusát – minden héten csak egy emberrel végzek, kiszámíthatóan és rendszeresen, akkor már nem gyilkosság, amit művelek, hanem kifejezetten unortodox eszközökkel végrehajtott népességszabályozás.

Szóval ha az egyszeri szabadrablást törvénybe iktatva visszatérővé és permanenssé teszik, amikor az ad hoc döntést gazdaságpolitikai pillérré építik, az valóban elveszíti ideiglenes, kivételes jellegét, még annak tükrében is, hogy korábban, egy nagyfokú zsarolási manőver mellékmondatában még letagadhatatlanul ezt ígérték felőle. Mostantól viszont rendszerelem lesz, így pedig kétségkívűl nem tekinthető továbbra is egyszeri tételnek.

A magán-nyugdíjpénztárakban maradókat most már évente lerabolják. Így megy ez mifelénk, míg a "jogbiztonság", a "demokratikus berendezkedés" és az "életszerűség" fogalmi kapcsolatának terén esetleg többekben egy új reláció, egy új kohéziós rendszer megfogalmazásának igénye fel nem merül, és elindulnak majd fölkutatni azt. Az igazi nemulass alkalmasint akkor következik.

"Nem mi hívtuk" Magyarországra a Nemzetközi Valutaalap szakértői delegációját, hanem »magától idejött«, »kértek időpontot, mi adtunk« - kommentálta korábban az IMF-kormány közötti tárgyalások hátterét a köztelevízióban Kósa Lajos."

Másként: Nem mi invitáltuk az ítéletidőt, a fergeteget, ami miatt annyit jajongtunk, míg az távol járt, és persze döngettük hozzá a mellünket, hogy ide az ugyan nem és soha – most viszont átlépni kívánván határainkat megengedtük a viharnak, kegyesen, hogy szétnézzen nálunk anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítanánk rá. Végtére is csak egy orkán, nem kataklizma.

Ilyen magasztos és tartalmas, mikor kormányunk kommunikál.

Gratulálnunk kell Kósa Lajosnak, Matolcsy Györgynek, de legfőképp Orbán Viktornak. A kizárólag a nemzetközi pénzpiacokról történő finanszírozás története, a Valutaalap és a Világbank elleni szabadságharc fordulatokban gazdag sikersztorija láthatóan épp célegyenesbe fordult. A kiérlelt stratégia megérlelte a maga könnyen szakítható gyümölcsét, igaz, a szakítás már korábban is könnyen ment. Megérte. Megvédtük hazánk gazdaságát minden kárhozatos behatástól, ami csak érhette azt: a kiszámíthatóságtól, a beruházásoktól és a hitelezéstől, nemkülönben a maga remélt másfél százalékával ugyancsak túlfűtöttnek ható növekedéstől. Mindemellett azért gyors egymásutánban még kétszer belerúgtunk a pénzintézetekbe, mert a gyógyszergyárak sarcolását követően már vagy egy éve ez a sláger, kellemes pauzaként tarkítva a magánnyugdíj-pénztárak időközben államilag ihletett és levezényelt amortizációjával.

Hogy kis hazánk idei valós szaldója valamennyire is kedvezően alakult, az jellemzően az agrárium hozamát dicséri. Javasolnám tehát regnáló kabinetünk minden agymenő észkombájnjának és az őket kiszolgáló mamelukoknak, hogy még mielőtt a haza nyakába további áldásdömpinget szakasztanának, járuljanak hozzá legalább minimálszinten a termőföld humusztartalmának növeléséhez, persze ne az eddigi szarkavarással és -gyártással.

Ideje volna már, úgy vélem, hogy saját becses személyükben, mintegy pozíciójuk és eddigi áldásos tevékenységük végső felmagasztalásaként trágyázzák végre a földet, az áldottat, az életadót. Mert ha nem kerülnek igen gyorsan oda rothadó talajkomponensként, lassan feltalálják magukat ismét, és bevezetik számunkra, immár nevesítve is – az életadót. Ez ügyben már jópáran megfújták a riadót.

És hát több se kéne.

Schmitt Pál köztársasági elnök szerint, miközben mindenáron itthon maradásra bíztatta az orvosit épp most kezdő hallgatókat, a magyar emberek egészségéért fáradozni biztosan felemelő érzés lesz. Jobbat nem is kívánhatnának maguknak a majdani medikák, medikusok és rezidensek.

Felesleges lenne bővebben kommentelni ezt, mert vagy magában, elfojtva, vagy emeltebb hangon megteszi úgyis mindenki, akinek értelmet és temperamentumot adott az ég. Ami azért rendkívül hasznos, mert ennek a köztársasági elnök pozíciójában tetszelgő világpolgárunknak, aki a "szülőföld rögösebb útján" botladozók elhullajtott adóforintjaiból parádézott hosszú éveken át messzi idegenben, szemlátomást épp e kettő nem adatott meg, miként egy sor más, amúgy szintúgy hasznos kvalitás sem, a stílusérzéken át a magyar helyesírás elsajátításának vért izzasztó képességével bezárólag.

Szóval a magyar emberek egészségéért fáradozni holtbiztos felemelő érzés lehet – igaz, lesújtó ellentételezés mellett, alapjaiban is lepusztult infrastruktúrával verten. És persze túl a tényen, hogy kiemelkedően egészségtudatos, korszerűen táplálkozó, sportos életvitelű, tökig fitt társadalmunknak csupán fatális véletlenek folytán kórházba kerülő, elenyésző töredéke nem győzi elismerését és háláját a mindenfajta privát ellentételezést elvi szinten is elutasító orvosoknak és az őket támogató egészségügyi segéderőknek lépten-nyomon kifejezni. Fő a bizalom. Már persze e fejünkön túl.

S miután ezt így tisztáztuk, már csak egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan, mert ugye az, hogy most épp a Sándor-palotában, feleletként erre messze nem kielégítő. Tehát: Schmitt Pál ugyan hol él?!

Mert orvosaink kevésbé élhetetlen, épkézláb hányada már azért kezd idejekorán rádöbbenni a szomorú tényre, hogy sajnos Magyarországon.

Politikailag bosszantóan impotens, közgazdaságilag pedig nem túl fotogén képét mutatta meg a minap a versenyszellemű világ rajta kívül álló, hasonló súlycsoportú vagy éppenhogy mostanság feltörekvő erőtereinek az Európai Unió valutaközösségben szenvedő belcsoportja. S noha konzekvensen jegelik már vagy másfél évtizede a kérdést, az e manőverek révén, nem kevés szószegéssel és ravaszkodással kívül rekesztett törökök helyett most aztán egy bazi nagy görögöt fogtak elitgazdagék, s az szemlátomást nemigen ereszti őket.

Mert hát minden szőnyeg alá sepert probléma előbb-utóbb buktatóvá lényegül, s az efféle halogatásnak rendre megjön az ő böjtje. Ezt most akképpen adják elő, hogy hamvaznak egy olyan igazi semmitmondót a publikumnak szerdán, és mondanak aztán jókora zöldeket csütörtökön.

Talán tetszettek volna annak idején, a kandidálási startvonalnál komolyan venni olyasféle, első augenblikkre is egzaktnak ható megkötéseket, mint mondjuk a hatvan százalék vagy épp a három. Ami az aritmetika műfajának tolmácsolásában mindig hatvan és mindig három, sem több, sem kevesebb. Rigolya ez, persze, nem állítom én, hogy nem az volna, de már a matematika egy ilyen, egy ennyire háklis szakterület. Kész macera, mikor számolni kell, nem pedig hasraütve bemondani egy számot, vagy csak ráolvasni az ez iránt érdeklődőkre egy per has kihozott értéket.

De mert anno az Unió nagyralátó potentátjai úgy tettek, mint akik kettőig sem tudnak számolni,  majd meg aszerint is viselkedtek, s így aztán a három is, a hatvan is látókörükön és felfogóképességükön túli tartományba tolódott, a nagyhatalomként fungáló Itália, de főként a minden gazdasági mutatót meglehetős déli nagyvonalúsággal kezelő hellének is addig küldözgették kitartóan a maguk kalkulálta számokat és mutatókat Brüsszelbe, míg az ottaniak legalább látszatra úgy nem tettek, mintha egy árva karaktert is elhinnének nekik a kapott paksamétából, mellyel ott délen igazolni kívánták a minden hozzáértő elme számára eleve igazolhatatlant: hogy ők belül vannak a maastrichti kritériumoknak elnevezett küszöbértékeken és tűréshatáron.

Most pedig lassan az Isten pénze nem elég már, hogy kitolják ezeket a derék gazdaságokat a maguk teleszarta pöcegödörből, melyre évekig oda sem hederítettek, de amit most épp nagy riadtan "fedeznek föl" Berlinben, Párizsban. Londonban csak azért nem, mert Britannia igen okosan már a kezdetektől távol tartotta magát ettől a fölöttébb gyanús, mostanra megrogyni látszó összeurópai katyvasztól, amit a kontinensen nem kevés eufemizmussal eurónak titulálnak.

A hajdan közös pénzre átállók aztán kapkodnak most, mint Bernát a ménkűhöz, és a tűzoltáshoz, ha nem elég a víz hozzá, már a tejet sem sajnálják felhasználni. Tejelnek hát, míg csak a nagy garral deklarált  szolidaritási kényszer kitart. Vagy amíg bele nem döglik a fejőstehén.

A görögök pedig, a pénzügyileg düledező ország minden még kéznél lévő zsarolási potenciálját latba vetve, a kicsikart segélyeket lazán fölmarkolva úgy határoztak, balkáni nagyvonalúsággal fittyet hánynak a számoknak mind: úgy a hatvannak, ami náluknál lassan százötvenre rúg már, mint a háromnak, ami hovatovább a tizet ostromolja, és hát alig remélhető, hogy ott valami csoda révén egyszeriben megrekedne.

Úgy gondolják az Akropolisz tövében, számok ide vagy oda, Európa dotálási kényszerre van ítélve a valutaunióba keveredett gazdaságok tekintetében, s hogy ők e túlélési (lébecolási) technika révén még a jég hátán is megélnek. Esélyük erre pedig alig maastrichti szintű: azaz legfeljebb három százalék. Lehet persze az olvadó jégen lavírozni, nem mondom én, hogy nem lehet, de ahhoz egy kissé vékonynak tűnik már. Meg aztán, ahogy innen kivehető, hiába is utálják annyira, a lábuk alatt torlodó táblákon már vagy háromszáz a lék.

Idézet: "Solti Kálmán (a keceli iskolát a katolikus egyház kebelén belül irányító, frissiben kinevezett igazgató – a magam megj.) annyi engedményt tett, hogy aki nem katolikus, annak nem kötelező keresztet vetnie, énekelni, és térdre borulni, elég, ha csak ott ül (mármint a templomban – a magam megj.) »Évi háromszor be kell jönnie a templomba, és ott kulturáltan ülni. Ez mindenkinek vállalható, a tanár amúgy is gyakran elmegy olyan eseményre, amire nem szeretne.«"

Simán elszegődhetnék rucának, mert másodpercekig csak hápogni tudtam, még azt megelőzően, hogy epetolulásos röhögőroham tört rám. Ez aztán az érvelés, amolyan valódi, tőrőlmetszett magyar, polgári, súlyosbítottan kétharmados ízű! Lehetne olyan esszét keríteni e bonmot köré, hogy csak úgy zúgna. De inkább rövidre zárom. Ugyan mióta – teszem fel az obligát kérdést, választ nem is várva rá, hiszen felesleges –, szóval mióta munkaköri kötelessége bármelyik közhivatalt vállalónak bármiféle hitéleti tevékenységbe kapcsolódnia, abban tulajdon lelkiismereti, amúgy alkotmányosan garantált szabadsága és józan megítélése ellenére, parancsszóra résztvenni? Ez ugyanis nem minisztériumi ankét, sem szakmai továbbképzés, nem a szülői munkaközösséggel lefolytatott megbeszélés, nem szakkör, nem iskolatanácsi meghallgatás. Ez mise, írd és mondd: római katolikus szertartás szerinti igehirdetés és áldozás. Mi köze ennek a(z elvben) szekuláris alapokon működő államhoz, mely a közoktatás letéteményese, szabályozója és finanszírozója egyben?

Nagyjából semmi, ez tudható. Hacsak... hacsak nem keverünk az oktatásba ideológiát, világnézeti satufogást, kényszerítő erővel átvitt értékválasztást, mely egyre disszonánsabban csengő szóösszetételben épp hogy a "választás" volna a leginkább kikezdhető elem. Eleve kétes. Kétes elemekből pedig, s ez világosan látszik, egyre több gyűlik a nyakunkra. Országolnak a drágalátosok. Hitéletet, erkölcsöt generálnak. Majd ők megmutatják: ha szépszerével nem megy, megy erővel. Erre esküdtek, hisz' emlékszünk.

Keverik a milliót a miliővel, misztériumot a minisztériummal. Vélhetően szándékkal.

Elvesztette ez az ország a józanságát, erre aztán egyre többen érzik úgy, hogy akkor most már ők is simán elhagyhatják. Az őrület tehát kezdetét vette, miközben szemünk láttára tagolódik rendszerbe. Szép jövő elébe nézünk, ami mintha már el is kezdődött volna.

Isten kegyelméből való polgári uralkodónk alatt Isten kegyelmére apelláló kismiskák nyüzsögnek és buzgólkodnak, hogy kiárasszák azt a tévelygő, biztos erkölcsi támaszok nélkül bóklászó népre. Csakhogy a teremtés nem pusztán az akarat diadala, hanem a határtalan szereteté is. Ez Isten privilégiuma, s nekik ebből alkalmasint mákszemnyi ha jutott. Szóval Isten kegyelméből fakadóan Isten fogalmát még úgy-ahogy meg képesek ragadni, míg a másiknak híján vannak jócskán.

Félkegyelműek.

Egyes elmeháborodott honfitársaim, akik magukat szemlátomást oly módon tartják kiváltképp, mindenki másnál különb magyarnak, hogy mostanra már többszörösen rongyosra mosott lózungok hörgése mellett eleve légüres térben állnak neki kintornázni, a mai szent napon, amely egy, viharvert nemzetünk amúgy sem diadalmenetre emlékeztető történelmének kiváltképp sötét vetületű momentumát idézi, odacaplattak a Versailles-i Trianon Palota kovácsoltvas díszkapujához, és teli torokkal a kilencvenegy esztendeje megalkotott békemű revízióját kezdték követelni. Hadd szeppenjen meg Európa, az antant rozoga maradéka, hadd fossa csak össze magát Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország (!), Szlovénia és Ausztria mind. Kompletten és testületileg. Mi mennydörgünk, míg ők nyüszítenek és lapítanak. Alighanem.

Azzal a ténnyel már nemigen zavartatják sem magukat, sem szittya öntudatukat, hogy 1947 óta egy másik, éppúgy barátságos hangvételű békemű hatályos a kontinensen, nevezetesen a párizsi, amely módosított egyet s mást az 1919-20-as párizs környékieken, igaz, a mi esetünkben a szívást csupán szopásra váltotta, miközben ugyanaz a méretes brokesz állt felénk. Nem mellesleg azért, mert kurta húsz esztendőn belül újfent elvesztettünk egy világháborút – azaz kettőből kettőt, vagyis akkor száz százalékosak vagyunk, hurrá! –, melyet szomszédaink javarésze vagy ab ovo, vagy menetközben észbe kapva és köpönyeget is fordítva a győztes oldalon volt képes befejezni.

Ezt a békét mondjuk német sógorék is majd' négy évtizeden át sem lenyelni, sem kiköpni nem bírták, főleg mert a győztesként is felemásan nagylelkű, szláv dominanciájú Szovjetunió a szintén szláv alapvetésű, amúgy általa leginkább a pokolba kívánt Lengyelországot oly módon kárpótolta keleti területeinek leválasztásáért, hogy cserébe a térképről is kis híján leradírozott Németországból hasított le két tartományt (Sziléziát és Pomerániát), emellett felosztotta kettejük közt Kelet-Poroszországot, melynek révén a Mazuri-tóvidék lengyel föld lett, és még a németeknek régóta fájó Danzig (Gdansk) mellett most még Stettin (Szczecin) kikötőjét is a népi demokratikus Varsó fennhatósága alá utalták.

Lengyelország sehol nem volt a háborúban, székelt viszont egy emigráns csoport Londonban, ébren tartva a szabad lengyel föld képzetét és igényét, egy ványadt lengyel hadtest pedig a szovjet hadsereg kötelékén belül harcolgatott, már amikor hagyták, hogy ezt tegye. Lengyelország ma középhatalom, kezüket csókolom.

Mi persze híven kitartottunk elveink és feketeinges szövetségesünk mellett, mert ezt kívánta a betyárbecsület, csak hát a békekonferenciákon és a háborúkat menetrendszerűen követő tereprendezésen soha nem az elveket és a hamisan értelmezett becsületet, sokkal inkább a tevőleges segedelmet jutalmazzák győztesék. 1920-ban nem figyeltünk oda eléggé a leckére, így aztán '47-ben megint csak a fejünkbe verték, hol is a vesztes helye. Slusszpoénként meg a nyakunkba kaptuk az oroszokat, akik vagy negyven éven át permanensen szabadítottak fel bennünket önmagunktól. Mert hát ezt kívánta a birodalom érdeke és a dialektika törvénye.

Hiába a virtus és a suta, esetlen akrobatika, a hálátlan (vö.: ötszáz éven át Európa védőbástyája voltunk-szöveg) és értetlen Európa, de abból is főleg a nagyhatalmak mind a mai napig nem fogják fel, milyen irdatlan marhaságot vittek végbe, mikor egymás ellen fenekedő, nacionalista nemzetállamokra szabdalták föl a Közép-Duna medencét, azaz az 1918-ig fennálló történelmi Magyarországot. Közép-Európa integritásának és történelmi fejlődésének legalább annyit ártottak, mint magának az ezt a piszok cécót több menetben is elszenvedő magyarságnak.

Csakhogy ma 2011-et írunk. Botorságba hajló és minimum röhejes tempó, mikor egy kilenc évtizede, a lehető legszerencsétlenebb pillanatban bekövetkezett országvesztést négy generációval odább egy maroknyi hőzöngő nagy hanggal revideálni akarna. Hogy ez bekövetkezzék, ahhoz, sorolom: 1, az adott, említett igény révén érintett területekre értendően számszerű etnikai fölény, 2, korrekt gazdasági és katonai potenciál, 3, évtizedekig ható, eredményes diplomáciai manőverek és végül 4, nem is egy, inkább több, efféle adakozásra hajló, akár még háborúra is kész nagyhatalmi szövetséges szükségeltetik. Kérem, ki-ki számolja meg egy keze ujjain, mennyi áll ma ezekből rendelkezésünkre. Bátran, csak aztán ne túl sok ujjat használjanak el hozzá, mert egyetlen hatásos fegyverként azt a derekasan felmeredő középsőt alighanem meg kell tartanunk igazunk vitathatatlan kifejezésére. Tartok tőle, ebben a témakörben jó darabig másra nem is igen fussa.

Vesszen Trianon! – hogy ez milyen jól hangzik... Szegény nemzetünk azért tart manapság ott, ahol, mert azt az országot, melyet őseink jól-rosszul, de megőriztek és ránk (vagyis inkább dédszüleinkre) hagyományoztak, 1914-ben egy tökéletesen felelőtlen és átgondolatlan háború kirobbantásával elvesztegették. Nincs ezen mit csodálkozni. Az a szellemi potenciál, ami az ilyen külhoni demonstrációkban, na meg az idehaza is habosra vert nyáleregetésben realizálódik, nem is volt, nem is lehetett különb dologra képes, mint annak a történelmi vesztőhelyre futó útnak a kikövezésére, ami 1918-ig elvezetett. De hát mit is várjunk attól a nációtól, ami a büszkeséget mindig is összekeverte a hívságos melldöngetéssel, az átgondoltságot a nagy hangú heveskedéssel, a rációt a pankrációval. Mert jó dolog a hirig, igaz, épp csak addig a hírig, hogy erre alaposan ráfaragtunk. Amiről pedig előzetes elképzelésünk sem volt, arról általában utólagos értesítést kaptunk a történelemtől. Békediktátumok formájában.
 

Én végignéztem a versenyt, láttam az újra meg újra visszajátszott lassításokat is, mikor Lewis Hamilton mellől (vagyis akkor már inkább mögüle) Felipe Massa, majd körökkel odébb Pastor Maldonado is kihullik. Mindkét esetért büntetést szabtak ki rá, egyiket még a futam alatt levezekelte – ez egy sima boxutca-áthajtás volt –, utóbbit a futamot követően mérték ki rá, a korábbi megróvással ekvivalens időtartammal toldották meg így is meglehetősen keserves, mind a maga, mind autója képességei szempontjából meglehetősen kiábrándító futameredményét.

Az életét keserítő regulázást Hamilton egyszerűen nevetségesnek tartja, és én tökéletesen egyet tudok érteni a brittel.

Az most egy dolog, hogy vasárnap Hamilton Monaco-beli versenyszituációi mind-mind azért adódhattak, mert a szombati időmérő favoritjaként az utolsó, tízperces etap első hét percében valahogy nem talált magának jobb elfoglaltságot, mint hogy a tulajdon boxából szemlélje, mások hogyan róják a maguk györs körét, sőt egyesek már inkább köreit. Szóval a McLaren rendesen elbarmolta a versenyét, mert Perez meglehetősen durva elszállása és az azt követő kényszerszünet nem ám valami sosem látott eset Monacoban, tapasztalhatott már ilyet errefelé a McLaren csapat is, azaz józan ésszel nemigen érthető, minek tartották bent Hamiltont a paddockban, mikor sem a kocsinak technikailag, sem a versenyzőnek fizikailag kutya baja nem volt, akár végig is körözhette volna a Q3-at. De nem. Kivárták az utolsó előtti pillanatot, és mikor a krach a lehető legrosszabbkor beütött, merthogy ez a krachnak régi jó szokása, már csak kapkodhattak, mint Mari a fasz után. Hamilton meg egyhamar a rajtrács középső szekciójában találta magát a mezőny aznapi leggyorsabb kocsijával.

Nos, ha ez kell a McLarennek, talán hogy a maga erejéből izgalmassá tegye a futamokat, akkor nyerő húzás volt, szó se róla. Bár szerintem az is adott volna épp elég okot izgalomra, ha Hamilton az első sorból startol és vezeti a versenyt, a végén meg esetleg még meg is nyeri. De hát a McLaren tudja...

Most akkor a verseny közben történtekre térve. Massa is, a versenybírák is hiába játsszák a hülyét, nem áll jól nekik, mert az érvelés, amivel a jó Felipe is előhozakodott, ebben a versenyszériában már több is mint nevetséges. Hogy ott lehetetlen előzni. Szerinte. Nos, Hamilton megmutatta, hogy lehet. Ja, hogy ez nem tetszett az amúgy is szűkre szabott versenyívet erre egyszeriben még szűkebbre záró versenytárs(ak)nak? Lelkük rajta. Van ilyen. Akit előznek, sosem szereti, aki viszont gyorsabb kocsival kénytelen nála lassabbat követni, az meg ezt nem szereti – mármint ezt a kényszerhelyzetet a végtelenségig annyiban hagyni. Hamilton nem is hagyta, úgy döntött, van az ő versenygépe annyival jobb – hogy most a pilóták kvalitásairól ne is beszéljünk –, hogy legalábbis bevállalja a manővert. Amazok mindketten némileg ráhúzták az előzési ívre a maguk gépét, csakhogy ezt az ő technikájuk sínylette meg jobban. Ilyen is van, utána lehet nézni. Mivel azon a szakaszon akkor (sem) volt érvényben sárga zászló, sem útjelző tábla nem figyelmeztetett, hogy "előzni tilos", sem verseny előtti ukáz nem lett kiadva, hogy csakis itt meg emitt lehet előzést megkísérelni a verseny közben, Hamilton mutatványa vagány volt, ahogy illik, racionális volt, mert megmutatta, hogy igenis lehetséges ott belevágni előzésbe, majd azt erőből, tempóelőnyből végre is hajtani, és könyörtelen is volt, mert a kedves és előzékeny emberek általában a sor végén találják magukat, Lewist meg nem azért fizeti az istállója, sőt őt magát sem a tekintetben fűti az ambíció, hogy jó dada módjára összegyűjtve maga előtt mindenkit, bekísérje őket a célba. Versenyzett, támadott, kockáztatott, előzött, amazok rutinszerűen ráhúztak, de ez alkalommal ők nem vitték el szárazon. Aztán meg persze pampognak, mert arra van eszük, egy McLarennél gyorsabban haladni viszont nincs.

Ilyen egyszerű a történet, ilyen makacs dolog a gépi versenysport. És Massa hiába is reménykedik valami gyökeresen másban, Hamilton azért Hamilton, mert ilyen a stílusa, ő így, ilyen felfogással versenyez, sőt továbbmegyek: azért nyert már világbajnokságot, szemben mondjuk épp Massával, ha már példálózni vagyok kénytelen, mert tíz esetből kilencszer ilyen elánnal megy neki a test test, gép gép elleni küzdelmeknek. Jól csinálja, helyesen teszi. A versenybírák meg eredjenek, és keressék ki a szabályzatban azt a passzust, mely kimondja, hogy Monacoban csakis a még a verseny előtt a pálya skiccén besatírozott szakaszokon szabad előzésbe kezdeni. Mindaddig, amíg ilyet nem találnak, menjenek a jó kurva anyjukba. Vagy esetleg elmeorvoshoz, hadd legyen végre olyan társaságuk, akiket némileg elszórakoztatnak. A vezetéshez fikarcnyit is értőket, mint mondjuk Hamilton, ugyanis szemlátomást nem.

Bár mondhatnám, hogy célt tévesztettek, de frászt. Noha húsvét volt, mégis a vérünket vették. A demokrácia addig létezik csak, míg mi magunk tartjuk, valljuk, lélegezzük azt ki és be. Alkalmi és kéretlen megváltóék nyakunkra küldtek most egy, holmi pátoszdarálóból eleve avíttasra komposztált dokumentumot, amely műremek mesterkélten rusztikusra gyalult, szimbólumokkal zsúfolt szakaszaiban nem kevesebbet, mint rendet és hűséget emleget, hadd kezdjük mielőbb (szopni) szokni a jót. Kísértett egykor mifelénk jó adagnyi mindkét elvárásból, majd a rend kívánalma csakhamar odáig fajult, hogy a hűségnek aztán még egy helyre kőházat is emeltek, amit két egymást követő népbarát rezsim is (bélelt) bérelt. Hány istenverte neve létezik annak a sugárútnak, rémlik még? Nos, annak vagy hat van.

Boldog törvénnyel (költekezést) töltekezést kívánok hát jövő ilyenkorig mindannyiunknak. Mikor megint tojik majd ránk egy olyan népi motívumokkal terhelt kacskaringósat a nyuszi. Egy olyan színpompásat, grafikusat, közkívánati paragrafikusat. Pali tollnok meg alávés, nevet.

Csak nekünk nem lesz miért, legfeljebb ha kin. Marad a kín.

Ez a patikamérlegen kiegyensúlyozott cinizmus diadala, némi reálérzékkel keverve. Vártak türelmesen, míg el nem dől, ki bír itt rapid és könnyen érvényesíthető erőfölénnyel. Ez a szerep végül Kadhafinak jutott. Most a Nyugat a maga legdicsőbb napjait idéző tempóban reagált, és a már kivéreztetett forradalom segítségére siet, mikor is azt kiáltja világgá, hogy eddig s ne tovább. Azaz egyúttal – e pillanatokban is – biztosítja a diktátor számára, hogy a maga belátása szerint végezzen az ellene felkelőkkel, de azért a humanitárius szempontokat is messzemenően érvényesíti tulajdon, a szabadságjogok tekintetében kissé háklis közvéleménye előtt, midőn repüléstilalmi övezetet hirdet Líbia felett, igaz, mire ezt érvényesíteni indulnának meg a brit és francia vadászgépek, a forradalmárok kezén már csak Tobruk marad. Esetleg. Szóval ki van ez találva, mint a mesében az egyszeri lány esetében: hoztam is ajándékot meg nem is. A felkelők bizton felszabadulnak Kadhafi elnyomása alól, ez garantálható, mert ő egyelőre szabadon ténykedik, katonái ezekben a percekben is rohamléptekkel nyomulnak Bengázi centruma felé, a harcban nem kegyelmeznek, a foglyoknak nem irgalmaznak, ebben legalább annyira konzekvensek, mint az ENSZ BT a maga cinikus, jól kiszámított impotenciája terén. A szabadság immár a Nyugat által is garantált formájában köszönt most Líbiára. A halottak ugyanis mind szabadok.

Március tizenötödike van. Tegnapi nappal A Fidesz, valamint parlamenti pártszövetségese és egyben koalíciós társa, a kereszténydemokraták benyújtották, végre nem egyéni képviselői indítványként, ami rendkívüli stílusérzéküket dicséri, hazánk új alaptörvényének tervezetét, melyet az ünnepek múltával terv szerint letárgyalnak és megszavaznak, legkésőbb jövő hó huszonötödikéig.

Nincs az megkésett törvénykezés, ami károsabb lehetne egy elhamarkodottnál.

A megkésett esetében a még hatályos szabályok és a józan ész, a bevett gyakorlat pragmatizmusa ideiglenesen, de olykor még tartósan is kisegíti a napi ügymenet gubancait oldozgatókat, egy elhamarkodott ellenben mindezek ellehetetlenítését és további gúzsba kötését okozza.

A most az alkotmány szintjére emelni kívánt alaptörvény tervezetének több pontját ragadom ki a szövegből, és kommentárként más művekből, még a Fidesznek az államra vonatkozó strukturális vízióinál korábban születettekből idézek bizonyos szakaszokat, olykor egész bekezdéseket. Úgy hiszem, az összevetés, illetve a párba állítás kontextusa magáért beszél majd. Tükrözi e tárgyakban alkotott véleményemet anélkül, hogy azt bővebben magyaráznom kellene. Lássuk hát.

1, Jelen alkotmánytervezet megtartja a már korábbiban is megszövegezett, a magzati élet alkotmányos védelméről szóló pontot, leszögezve abban, hogy a már csírázó életet annak fogantatásától kezdve az élet tényéből fakadóan védelem illeti. Ami, mivel a szöveg egy másik pontja leszögezi, semmiféle alsóbb hierarchiájú jogszabály (pl. törvény) sem lehet összeütközésben az alaptörvénnyel, érdekes kérdést állít elénk, mint azt korábban felvetettem már, az épp hatályos, a művi abortusz szabályait elrendező törvény dolgában is.

"A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be,
hogy ezt is, amazt is Isten készítette azért, hogy ember ne találja ki, mi következik."

(Préd 7, 14)

"...és a bűn nem menti meg azt, aki elkövette."

(Préd 8, 8)

2, Megújulásra szánt – vagy pont hogy arra ítélt – alkotmányunk továbbra is érvényben tartja a korábban még átmenetinek mondott intézkedést, az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítését, megtartja továbbá a gyermekek után adandó szavazati jog kiterjesztésének javaslatát, míg a törvényhozást ellehetetlenítő jogosítványokat biztosít a Költségvetési Tanácsnak és az államelnöknek. Szól vízről, flóráról-faunáról, tiszta levegőről, miközben elveti az eddigi ombudsmani rendszert, köztük a jövő nemzedékéét is, cserébe egyetlenegyet tart meg, ám az adatvédelem feladatát külön hivatalba koncentrálná.

Majdan megalkotandó vagy épp pontosítandó sarkalatos törvények hatáskörébe utal eleddig alkotmányi szinten szabályozott kérdéseket, miközben hatalmi átrendeződést generál a végrehajtó hatalom javára.

Nemzeti Hitvallásként aposztrofált előszavában az új alaptörvény nemzeti önmeghatározásunkat régmúlt koroknak régtől fogva meghaladottnak tetsző, alkotmányjogi értelemben indifferens felfogására vezeti vissza.

Annak tudatában, hogy jelen tervezetnek kizárólag ők, a törvényhozásban a jelen állapotok szerint monolit többséggel bíró kormánypártok az ihletői, vonták volna ők be ennek a normaszövegnek az előkészítésébe a szavazati ellenpólusként ab ovo súlytalan ellenzéket is, hogy részvételükkel demonstratíve legitimálják azt, amibe érdemi beleszólásuk amúgy sincs. Felkérés volt ez arra, hogy blamálják egy kissé magukat a kormánypártok elképzelte ország- és nemzetkép megformálásának és életbe léptetésének atavisztikus mellékízektől sem mentes komédiájában. Ők nem álltak kötélnek, ezért a jobboldalinak mondott véleményformálók körében taktikázó, hovatovább nemzetellenes senkiháziakká lettek. Ezen körök érvrendszere általában a legalpáribb kifejezések halmozására és tényekkel, percepciók felidézésével könnyedén kikezdhető elméletekre szorítkozik.

A szélsőséges hangvételű, valami homályos okból nemzetinek mondott sajtóban és a szintén e tábort erősítő véleményformálók körében az a módi járta és járja mind a mai napig, hogy tisztán kivehető összefüggéseket célirányos elméletgyártással és -hangoztatással kiváltva becsmérlik inkább az ellenvéleményt formálókat, szót ejtve így szinte mindenről, kivéve bármi, a kérdés tárgyát érintő faktumot.

"Lealacsonyodott a nyelv.
 A szavak és a dolgok kapcsolatának hétköznapi felfogását úgy változtatták meg, ahogyan azt egyes emberek jónak látták.
 A meggondolatlan vakmerőséget kezdték a párthoz való bátor hűségnek tekinteni.
 A józan habozást pedig álcázott gyávaságnak.
 A mérsékletet a férfiatlan gyöngeség álcájának.
 Az a képesség pedig, hogy valaki képes egy kérdést minden oldalról átlátni, azt jelentette, hogy az illetőt bármiféle cselekvésre tökéletesen alkalmatlannak nyilvánították.
 Az igazi férfi ismertetőjegye a fanatikus heveskedés lett, az óvatos fontolgatás pedig csak átlátszó ürügynek számított a kötelességmulasztásra.
 A forrófejűekben bíztak meg, azok pedig, akik szembeszálltak velük, gyanússá váltak.
 Akinek sikerült bármiféle összeesküvést szőnie az ellenség háta mögött, okos és intelligens férfi lett, aki pedig fölfedezte az összeesküvést, mielőtt megérett volna, még ravaszabbnak számított.
 Másfelől viszont, ha valakinek nem volt ínyére az összeesküvés, azt a pártegység rombolójának és gyávának bélyegezték, aki megijedt az ellenzéktől.
 Röviden: éppoly dicséretre méltó lett elsőként odacsapni valakinek, aki esetleg rosszat tehetett volna, mint denunciálni valakit, akinek esze ágában sem volt rosszat cselekedni.
 Fontosabbá vált bosszút állni valakin, mint soha el nem szenvedni azt a sérelmet, amely bosszút követelt.
 Az álnoksággal szerzett győzelem a felsőbbrendű ész címére jogosította fel azt, aki kivívta.
 A gazfickók túlnyomó része inkább volt kész arra, hogy okos gazembernek nevezzék, mintsem becsületes együgyűnek. Az előbbivel büszkélkedtek, az utóbbit szégyellték.
 Mindezeknek a bajoknak az uralkodni vágyás volt az oka, amelyet a kapzsiság és az ambíció inspirált.
(...)
 Az előremenetelért folytatott harcokban semmitől sem riadtak vissza, akár igazságtalan elítélő ítéleteket kellett hozniuk, akár erőszakos cselekedetekkel kellett felülkerekedniük, hogy jóllakassák a pillanatnyi gyűlölködést.
 Ami a mérsékelt nézeteket valló polgárokat illeti, akik egyik párthoz sem tartoztak, azokat mindkét fél pusztította, vagy azért, mert nem voltak hajlandók közös ügyet vállalni velük, vagy puszta féltékenységből, amiért még mindig élnek.
(...)
 És általában az alantasabb értelemmel rendelkezők voltak azok, akik nagyobb erőt mutattak, fennmaradtak és győzedelmeskedtek.
 Az ilyen emberek merészek és tettre készek voltak, ellenfeleiket viszont, akik föltételezték, hogy szükségtelen harc árán kivívni azt, amit józan ésszel és tudással is meg lehetne szerezni, óvatlanul támadták meg és könnyedén pusztították el, így azok nagyobb számban vesztek el.
 Az emberi természet, amely a törvények felett most diadalmaskodott és hozzászokott ahhoz, hogy akár a törvények ellenére is rosszat műveljen, nagy gyönyörűséggel mutatta meg, hogy szenvedélyei kormányozhatatlanok, és hogy mindannak ellensége, ami nála magasabb rendű."

(Joseph Heller: Képzeljétek el; Szilágyi Tibor ford.)


3, Most benyújtott alaptörvény-tervezetükben visszahozni, illetve feleleveníteni kívánják a Kúria, a vármegye, a járások intézményi elnevezését, illetve területi kialakítását. A későbbiekben csökkentendő létszámú országgyűlés kapcsán átszabják majd a választókerületek határait is, vélhetően a részükről  eddig is tapasztalt visszafogottsággal és korrektséggel. Felemlegetik még az iratban a Szent Koronát is mint egy a polgári törvénykezésnél magasabb rendű jogfolytonosság szimbólumát.


"PHILAMINTE (a jegyzőhőz)
Nem változtatna tán valamit nyers irályán?
Az okmány stílusát zengzetesbnek kivánnám.

JEGYZŐ
Nagyon jó stílus ez, elmenne az eszem,
Ha csak egy betüt is változtatnék ezen.

BELÍZA
Ah, mi barbári mód szegény honunk szivében!
Kérnem kell mégis a műveltség szent nevében:
Tallér s garas helyett írja át mielébb
Talentumokba a hozomány összegét,
A keltezés pedig Idus legyen és Kalenda.

JEGYZŐ
Én?! Már csak nem leszek a félvilág bolondja.
Ha megteszem, minden kollega kiröhög."

(Molière: Tudós nők; Illyés Gyula ford.)

4, Az Alkotmánybíróság kompetenciájának költségvetést és adókat érintő kérdésekben történő megszorítását, mikor az éppen hatályos alkotmánnyal deklaráltan ellentétesnek bizonyult intézkedéseiket az említett testület hatálytalanította, jelen tervezet továbbra is magában foglalja. Elkövették ezt, és most készülnek érvényben is tartani pont azzal az Alkotmánybírósággal szemben, melynek ítéleteibe korábban oly sokszor kapaszkodtak, és amely testület jogértelmezési permanenciát képviselt, midőn határozataival finomította, értelmezte és idomította azt a törvényi környezetet, mely a most hatalmon lévőknek nem is kevéssé a kezére játszott, miközben az ország újkori történelmének leghosszabb, alkotmányosan is kielégítő időszakát hozta el.


"Szókratész túlélte a harmincak törvénytelen uralmát, szabadon járt-kelt a városban és megmaradt Szókratésznak, bár egyszer bevitték és figyelmeztették.
 Khariklész a zsarnok Kritiasz elé vitte, aki semmit sem szólt azokról az időkről, amikor ők ketten még barátságos viszonyban voltak, és amikor Kritiasz még mint fiatal ember mindenfelé követte Szókratészt a városban, hogy mindent megtanuljon tőle, amit csak tud.
 Egyet megtanult: vitatkozni.
 Amit nem tanult meg, az az volt, hogy a vitának nem a vita a célja.
 Van egy törvény, mondta Kritiasz, amely megtiltja a szavak művészetének gyakorlását.
 Szókratész nem tudott erről a törvényről.
 - Éppen most hirdetem ki - mondta Kritiasz. Kifejezetten Szókratészt tartotta szem előtt, amikor beiktatta a törvényt."

(Joseph Heller: Képzeljétek el; Szilágyi Tibor ford.)


5, A Fidesz egyik zseniális jogi elméje, bizonyos Dr. Balsai István indítványára nem is oly rég törvényt alkottak jogerős bírósági ítéletek semmisségét kimondandó, olyanokét, melyek a 2006. évi budapesti, őszi zavargások ügyében születtek, és amelyek esetében a verdiktek kizárólag rendőrségi állományban szolgáló tanúk vallomására épültek. A jogállam egy újfajta értelmezésének eklatáns megnyilvánulása volna ez a jogbiztonság szempontjából éppúgy, mint a végrehajtó hatalom játékterének az igazságszolgáltatásétól történő elkülönülése tézise felől vizsgálva, amely viszont nem közhatalmi tényező. Mint indokolták, az emberek igazságérzetét kiszolgálandó hoztak ilyen jogszabályt.


"A korábbi demokráciában, emlékeztette őket továbbá, őreá került a sor, és neki kellett elnökölnie a népgyűlésben azon a napon, mikor a népgyűlés tagjai egyhangú szavazással halálra kívánták ítélni azt a nyolc hadvezért, akik az arginuszai tengeri csatában győzelmet arattak (...).
 Az athéni alkotmány tiltotta a csoportos ítélkezést.
 Az emberek dühösek lettek, amikor Szókratész nem volt hajlandó szavazásra bocsátani ezt a törvénytelen indítványt, és harsogva követelték letartóztatását. Felháborítónak vélték, hogy egy szabad társadalom polgárainak nem engedik meg, hogy többségi szavazattal bárkit megöljenek, akit csak akarnak.
 Másnap másvalaki elnökölt.
 A hadvezéreket együttesen vád alá helyezték és kivégezték."

(Joseph Heller: Képzeljétek el; Szilágyi Tibor ford.)

Részemről tehát, túl ezeken az itt idézetteken, no comment.