Figyelemre méltó jelenségek rezegnek itt még utó a levegőben. Kafául meg van ez is aszondva. (Aszódra, baszódva.) Ez magyarhon, ahol a miazmák csak gazdatestet cserélnek, felbukkanásuk tehát se nem meglepő, se nem váratlan. A beidegződés mifelénk generációs fertőzés, nemzedékről nemzedékre öröklődő, és korosztályoknak kell ahhoz felnőni, kikopni, trónjafosztani és kihalni, hogy tisztuljon a kép. Rejtélyes dolgok honolnak ebben a medencében, elborítva altalajt, homlokzatot és elmét.
Miután a magam megfontolt tempójában bekolbászoltam tegnap a combinoba, ebbe a méretesre szerkesztett székesfővárosi csodaszörnyszülöttbe, az ajtó melletti szegletbe húzódtam, ami a legkomfortosabb utazási pozíció, vadássza is minden józan és napi tömegközlekedésen edződött ember. Megcsíptem. Miután pedig koranyári hőhullámra nyíltak az önműködtetett ajtók, s a meleg csőstül dőlt a beltérbe, a szerelvény vezetője időszerűnek érezte pont ekkor bejátszani a roppantul kellemes hangú hölgyet: "Kérjük, tartsák zárva az ablakokat, mert működik a klímaberendezés. Köszönjük." Nincs mit, drágám, nincs mit. A sín az kötött pálya, és itt más készségekre van szükség, mint holmi következtetési készség és logika.
Talán humorérzékre? Mert akkor oké, akkor ha-ha. Értem én a tréfát, ja, bizisten. Csak nemigen szeretem.
De nem is ez lett a Nyugatinál megélt pillanatkép legemlékezetesebb momentuma. Körbevizslattam, csak úgy, a szemem sarkából. Meglehetősen hézagosan álldogált a tisztelt utazóközönség, fene tudja, mi lehetett, tán senki nem akart idejében melózni menni... Szabad rálátást kaptam így a legelső, ekkor még nyitott ajtóra. Egy flanellinges férfi kopott farmerben támasztotta a rejtett hidraulika borítását, hanyagul bámulva ki a forgatagba. Ő már kényelmesre pozícionálta magát, jöhet-mehet bárki, az ő helye biztosított, helyzete megingathatatlan... Nincs ember, nincs Isten, aki őt innen elmozdítani volna képes, az rüfke hétszent. Töredékes boldogság bár, de attól még kiélvezhető.
Ebben az ejtőzősre ereszkedett pillanatban egy látszatra is idegesen vibráló férfi toppant a tag elé, de nem szállt fel a járműre, csupán egy kutató-kérdő pillantással felmérte emberünket, majd obligát interjúra nyílt az ő szája, mondván: "Maga nem román véletlenül?"
Szólt tehát csak így, lazán be a villamosba.
Fene a gusztusát, fene a gesztusát, gondoltam. Mert ha úgy kezdi, hogy, teszem azt, ugye milyen szép időnk van, komám, vagy azzal méri fel a másik idegrendszeri teherbírását, hogy mondja csak, maga még ünnepre is turkálóból ruházkodik? – akkor az ember felsóhajt legfeljebb, hogy hát istenem, van ilyen. Nagy az ő állatkertje, kerítésről meg szó se essék. De valaki származására, nemzeti identitására csak így, nyersen rákérdezni, ez talán mégsem járja. Vártam tehát, a manus miként reagálja le a szitut.
Hát nézett egy nagyot, kezdetnek. Szeme gyanakvóra szűkült, ő is felmérni látszott most a kérdezőt, szinte átdöfte őt a tekintetével. Majd határozott nemmel felelve neki, visszakérdezett: "Miért kérdi?" Mire az, megnyugodva immár a nemleges válaszban és félig-meddig már az aluljáróba vezető lejáratnak fordulva, elmenőben visszaszólt még, megmagyarázva: "Munkást keresek, alkalmit..." És megrántva kissé a vállát, mert hiszen pont ezt nem talált, nekiindult a lépcsőnek.
Az imént kérdőre vont ipse két hosszú, némán kitartott másodpercig tanakodott a dolgon. Ezt megelőző válasza ösztönös volt és így értelemszerűen tagadó: ha arról faggatták volna, anya szülte-e őt, ebben a helyzetben arra sem mondott volna egy magvas nemnél egyebet. Román-e ő, szentséges Isten! Hát már itt tartunk, így állunk, hogy valaki a semmiből elé lép és ukmukfukk ilyen inszinuációba rángatja? Kész provokáció! Azt sem tudja ő, merre van az a nép, az az ország, ő magyar, kérem, láthatja bárki, akinek szeme van, ő azt sem tudja, eszik-e vagy épp isszák a románt; hallott ugyan renye szólamokat rebesgetni arról, hogy van valami efféle államképződmény, túl az óperencián, valami messzi ködbe vesző marsi félsivatag, elég sárkányos egy vidék... Nehézség essen a mócokba, de akkor gócokba'. Ő pedig színmagyar, ezt még a vak is kitapogathatja. Románia? Na ne már. Pancserland.
Leszállhat róla a mindenki, egyesével.
Agya azonban, jó magyar módjára, sebtiben az érdemi információkat kutatta, és ha már egyszer kutatta, úgy meg is lelte az elébe ömlesztett problémában. A csak foghegyről odavetett magyarázatban akadt ilyen dögivel. Munka, alkalmi. Vagyis pénzkereset, mindenféle adóterhelés híján. Tiszta pénz az ilyen, még ha nem is talált. Az alkalom, ami kapóra jött, na, az talált. Delikvensünk tehát, legnagyobb elképedésemre, amit aztán csöndes félmosoly tromfolt, kilódította magát a békés sarokból, amit eleddig oly királyian és előrelátóan bitorolt, és az érdemes férfiú után vetette magát. Két másodperc alatt átgondolta és átértékelte a dolgot. Ez reggel nyolc magasságában eleve figyelemre méltó teljesítmény, mit tagadjuk. Munka, zsozsó?! Hohó! Az mindjárt más! Az rögvest megbocsáthatóvá szelídíti az őt ért inzultust, a hivatlan tolakodást, az ő legelemibb jogaiból összetevődő intimszférát ily impertinensen feszegető intoleranciát. Rugalmasság, flexibilitás, az kell ide. Legyünk csak korszerűek. Románia talán mégsem annyira sárkányos terület, románnak lenni talán mégsem annyira gázos bevállalás, mint azt elsőre és hivatalos formájában képzelni hajlamos az ember. Meló... Megér az egy kósza identitásváltást. Szóval emberünk kapta magát, kapta a szegényes szütyőjét, ami a lábánál hevert, és valósággal utánaugrott annak a másiknak a most frissiben támadt felismeréssel, hogyaszongya: "Izé, átgondoltam. Hát persze, hogy román vagyok... Mi egyéb lehetnék? Miről is van szó egész pontosan?"
Az életösztön diktál itt, nem a rátartiság.
Ennyire kozmopolita élet a miénk. És ennyire könnyed. Hajaj. Meg persze ennyire törvénykövető emellé minden moccanásunk, gondolatunk. A szavasincs szemlélő most aztán derűsen somolygó krónikásba csap át, és a megélt élethelyzetet híven, abból egy iótát sem elvéve vagy épp hozzátoldva, lejegyzi. S mikoron művével elkészült, rögtönzött dedukciója mellett már csak egyetlen zavaró eszmeszilánk sajog benne ki nem húzható tüskeként.
Hogy bárcsak az őt ezidőtájt utazásra jogosító bérlete is nála lett volna. Mondják, tartják, úgy az igazi.
