Idézet: "Solti Kálmán (a keceli iskolát a katolikus egyház kebelén belül irányító, frissiben kinevezett igazgató – a magam megj.) annyi engedményt tett, hogy aki nem katolikus, annak nem kötelező keresztet vetnie, énekelni, és térdre borulni, elég, ha csak ott ül (mármint a templomban – a magam megj.) »Évi háromszor be kell jönnie a templomba, és ott kulturáltan ülni. Ez mindenkinek vállalható, a tanár amúgy is gyakran elmegy olyan eseményre, amire nem szeretne.«"
Simán elszegődhetnék rucának, mert másodpercekig csak hápogni tudtam, még azt megelőzően, hogy epetolulásos röhögőroham tört rám. Ez aztán az érvelés, amolyan valódi, tőrőlmetszett magyar, polgári, súlyosbítottan kétharmados ízű! Lehetne olyan esszét keríteni e bonmot köré, hogy csak úgy zúgna. De inkább rövidre zárom. Ugyan mióta – teszem fel az obligát kérdést, választ nem is várva rá, hiszen felesleges –, szóval mióta munkaköri kötelessége bármelyik közhivatalt vállalónak bármiféle hitéleti tevékenységbe kapcsolódnia, abban tulajdon lelkiismereti, amúgy alkotmányosan garantált szabadsága és józan megítélése ellenére, parancsszóra résztvenni? Ez ugyanis nem minisztériumi ankét, sem szakmai továbbképzés, nem a szülői munkaközösséggel lefolytatott megbeszélés, nem szakkör, nem iskolatanácsi meghallgatás. Ez mise, írd és mondd: római katolikus szertartás szerinti igehirdetés és áldozás. Mi köze ennek a(z elvben) szekuláris alapokon működő államhoz, mely a közoktatás letéteményese, szabályozója és finanszírozója egyben?
Nagyjából semmi, ez tudható. Hacsak... hacsak nem keverünk az oktatásba ideológiát, világnézeti satufogást, kényszerítő erővel átvitt értékválasztást, mely egyre disszonánsabban csengő szóösszetételben épp hogy a "választás" volna a leginkább kikezdhető elem. Eleve kétes. Kétes elemekből pedig, s ez világosan látszik, egyre több gyűlik a nyakunkra. Országolnak a drágalátosok. Hitéletet, erkölcsöt generálnak. Majd ők megmutatják: ha szépszerével nem megy, megy erővel. Erre esküdtek, hisz' emlékszünk.
Keverik a milliót a miliővel, misztériumot a minisztériummal. Vélhetően szándékkal.
Elvesztette ez az ország a józanságát, erre aztán egyre többen érzik úgy, hogy akkor most már ők is simán elhagyhatják. Az őrület tehát kezdetét vette, miközben szemünk láttára tagolódik rendszerbe. Szép jövő elébe nézünk, ami mintha már el is kezdődött volna.
Isten kegyelméből való polgári uralkodónk alatt Isten kegyelmére apelláló kismiskák nyüzsögnek és buzgólkodnak, hogy kiárasszák azt a tévelygő, biztos erkölcsi támaszok nélkül bóklászó népre. Csakhogy a teremtés nem pusztán az akarat diadala, hanem a határtalan szereteté is. Ez Isten privilégiuma, s nekik ebből alkalmasint mákszemnyi ha jutott. Szóval Isten kegyelméből fakadóan Isten fogalmát még úgy-ahogy meg képesek ragadni, míg a másiknak híján vannak jócskán.
Félkegyelműek.
