Politikailag bosszantóan impotens, közgazdaságilag pedig nem túl fotogén képét mutatta meg a minap a versenyszellemű világ rajta kívül álló, hasonló súlycsoportú vagy éppenhogy mostanság feltörekvő erőtereinek az Európai Unió valutaközösségben szenvedő belcsoportja. S noha konzekvensen jegelik már vagy másfél évtizede a kérdést, az e manőverek révén, nem kevés szószegéssel és ravaszkodással kívül rekesztett törökök helyett most aztán egy bazi nagy görögöt fogtak elitgazdagék, s az szemlátomást nemigen ereszti őket.
Mert hát minden szőnyeg alá sepert probléma előbb-utóbb buktatóvá lényegül, s az efféle halogatásnak rendre megjön az ő böjtje. Ezt most akképpen adják elő, hogy hamvaznak egy olyan igazi semmitmondót a publikumnak szerdán, és mondanak aztán jókora zöldeket csütörtökön.
Talán tetszettek volna annak idején, a kandidálási startvonalnál komolyan venni olyasféle, első augenblikkre is egzaktnak ható megkötéseket, mint mondjuk a hatvan százalék vagy épp a három. Ami az aritmetika műfajának tolmácsolásában mindig hatvan és mindig három, sem több, sem kevesebb. Rigolya ez, persze, nem állítom én, hogy nem az volna, de már a matematika egy ilyen, egy ennyire háklis szakterület. Kész macera, mikor számolni kell, nem pedig hasraütve bemondani egy számot, vagy csak ráolvasni az ez iránt érdeklődőkre egy per has kihozott értéket.
De mert anno az Unió nagyralátó potentátjai úgy tettek, mint akik kettőig sem tudnak számolni, majd meg aszerint is viselkedtek, s így aztán a három is, a hatvan is látókörükön és felfogóképességükön túli tartományba tolódott, a nagyhatalomként fungáló Itália, de főként a minden gazdasági mutatót meglehetős déli nagyvonalúsággal kezelő hellének is addig küldözgették kitartóan a maguk kalkulálta számokat és mutatókat Brüsszelbe, míg az ottaniak legalább látszatra úgy nem tettek, mintha egy árva karaktert is elhinnének nekik a kapott paksamétából, mellyel ott délen igazolni kívánták a minden hozzáértő elme számára eleve igazolhatatlant: hogy ők belül vannak a maastrichti kritériumoknak elnevezett küszöbértékeken és tűréshatáron.
Most pedig lassan az Isten pénze nem elég már, hogy kitolják ezeket a derék gazdaságokat a maguk teleszarta pöcegödörből, melyre évekig oda sem hederítettek, de amit most épp nagy riadtan "fedeznek föl" Berlinben, Párizsban. Londonban csak azért nem, mert Britannia igen okosan már a kezdetektől távol tartotta magát ettől a fölöttébb gyanús, mostanra megrogyni látszó összeurópai katyvasztól, amit a kontinensen nem kevés eufemizmussal eurónak titulálnak.
A hajdan közös pénzre átállók aztán kapkodnak most, mint Bernát a ménkűhöz, és a tűzoltáshoz, ha nem elég a víz hozzá, már a tejet sem sajnálják felhasználni. Tejelnek hát, míg csak a nagy garral deklarált szolidaritási kényszer kitart. Vagy amíg bele nem döglik a fejőstehén.
A görögök pedig, a pénzügyileg düledező ország minden még kéznél lévő zsarolási potenciálját latba vetve, a kicsikart segélyeket lazán fölmarkolva úgy határoztak, balkáni nagyvonalúsággal fittyet hánynak a számoknak mind: úgy a hatvannak, ami náluknál lassan százötvenre rúg már, mint a háromnak, ami hovatovább a tizet ostromolja, és hát alig remélhető, hogy ott valami csoda révén egyszeriben megrekedne.
Úgy gondolják az Akropolisz tövében, számok ide vagy oda, Európa dotálási kényszerre van ítélve a valutaunióba keveredett gazdaságok tekintetében, s hogy ők e túlélési (lébecolási) technika révén még a jég hátán is megélnek. Esélyük erre pedig alig maastrichti szintű: azaz legfeljebb három százalék. Lehet persze az olvadó jégen lavírozni, nem mondom én, hogy nem lehet, de ahhoz egy kissé vékonynak tűnik már. Meg aztán, ahogy innen kivehető, hiába is utálják annyira, a lábuk alatt torlodó táblákon már vagy háromszáz a lék.
