Nem ma és nem is tegnap esett le az a bizonyos fatantusz országló hatalmaséknál, hogy a szívlapát nem csak kokszot puttonyba hányni jó, és hogy a "pofád lapos, baszod!" nem csupán képletes kiszólás, hanem erre alkalmas segédeszközökkel rapidan előidézhető állapot. A szigor brutalitása ott kezdődik, ahol az ésszerű lehetőségek kifogynak. És ha van még konc, hát nincs apelláta, ahogy sajnos ennek fordítottja is igaz, és már csak ezért sem preferálnák az utóbbit, kik oly vígan és kitartóan regnálnak most, persze szigorúan a nemzet érdekében és javára, ami elsősorban és főként őket jelenti, fedi. Míg a polgári szabadság a csupasz hatalomféltés ihlette akciórádiuszt. Blődli szlogenek, megfakult klisék és söntéspult-panelek szintjére ereszkedett kommunikációjuk bár a megnyilvánulás fogalmát – és a hallgatóságot is mindinkább – kimeríti, a közlését aligha. Nincs mit közölniük, legfeljebb harsogniuk meg eszközölniük. Már rég nem kormányoznak, helyette a szavakat csavargatják, tekergetik, hátha az is biztosítja az úttartást. Vagy legalább az udvartartást, mert mostanra túlontúl hozzászoktak. És szokatlan lenne bármelyikőjüknek is olyan veszedelmes kitettségben tovább létezni, mint a kétkezi, vagy egyáltalán: a hasznos munka. Óvatlanul ők fel nem derített terepre nem merészkednek. Nem ismerik, nem is merik.
Orbán polgártárs meg, ki az egyen(e)lők között is a legegyen(e)lőbb, hisz politikai iskolája alapul azon, hogy bárki másnál mindenképp ő egyen előbb, simán átcsap somolygásból kínvicsorba, példálózóból fenyegetőzőbe, mikor kifinomultra gyalult világképének tökig demokratikus vetületét a tágabb környezet, úgy is mint mondjuk ország, már valahogy nem hajlandó egy az egyben visszatükrözni, sem akceptálni.
Ami rém kellemetlen tud lenni, pláne ha netalántán holmi választási számtanban mutatkozik meg és ütközik aztán ki. Az baszott egy cumi.
Nehéz ügy annyira csupaszív jóságosnak, oly szenzitíven együttérzőnek és makulátlanul ártatlannak mutatkozni, mint Viktor és kisded csapata, kisded játékaik közepette, melyekhez azért elég nagy igények látszanak párosulni. Fenemód energiaigényes mutatvány ez, és felettébb tőkeigényes vállalkozás. A hozzáadott érték meg valahonnan kurvára hiányzik az elszámolásnál. Kiderülhet, ahogy legtöbbször ki is derül, hogy mind valaki másé volt korábban: egy komplett, meglehetősen nagyszámú közösségé, csak hát ugye a kényük-kedvük szerint használt és forgatott politikai főtoposz, a plasztikus fogalomba vedlett nemzet javára egyesek önzetlenül felülcímkézték, mert a közös lóból ők nem csupán a farkaalját szerették vagy igénylik, ami kvalitásaik alapján járt, illetve jutott volna. Így aztán ménesgazdák lettek, és máris nevezhettek a legjobb(an tejelő) hazai forgatókönyv kategóriában.
A film alapjában nem lényeg, csak a vetítésre hajtanak.
De hát a hibátlanra legfeljebb ha törekedni lehet, ugyebár, azt elérni úgysem, soha. Úgyhogy ők gond nélkül fel is hagytak mára az efféle hiábavalósággal. Ha hiba, csak hadd szóljon, s csapjon át csont nélkül brahiba. Vagány bagázs az övék, s talpraesettebbek annál, mintsem hogy feszélyeznék vagy akár csak korlátozhatnák bármelyikőjüket afféle csacskaságok, mint elv, törvény, stílus. Vagy a közjó, mondjuk.
"– Gondolom, nem én vagyok az első férfi az életedben."
"– Én szűz vagyok, csak nem a legtökéletesebb." (filmdialóg-idézet)
Ami megesik olykor.
Nos, köszönjük, Viktor, ez a kétciklusos menet nagy durranás volt. Csak hát, mint a lufi, tudod... Nem? Gond egy szál se. Majd megtudod.
