Az elmúlt évek legnagyobb kormányellenes tüntetése várható – prognosztizál az Index.hu, és talán nem is fog ezzel mellé, mert az igazán nagyok, tehát a sok tízezres méretűek jó pár éve zajlottak, abból is mindösszesen kettő darab volt, ami ebbe a súlycsoport-kategóriába eshet, ergo ha nem is jönne össze most szombaton 80-100 ezer ember, akkor sem lesznek ők vádolhatók túlzott elvárások támasztásával.
De nem is az Index.hu címalkotási metodikája a lényeg, amiért most én pennát, illetve hát billentyűzetet ragadok, sokkal inkább az, hogy mire megyünk mi ezzel.
Eltolt keretes szerkezettel élek, csak hogy ne legyen már az elején félreértés: szükséges. Kell legyen, hiszen ez autonóm és alkotmányosan is biztosított közakarat-kifejezési mód. Qrva nagy baj lenne, ha nem lenne: ha nem szerveződne, és nem tartanának ilyet és még – remélhetőleg – ehhez hasonlókat.
Szóval hogy mire is mennek, megyünk mi ezzel az egésszel: az elégedetlenségünket tömegdemonstráció útján is nyilvánvalóvá, mi több, hangsúlyosabbá tételével.
Félek, hogy nem sokra. Ha ugyanis összejön Budapesten (tudhatjuk: ellenzéki diverzánscentrum, lázongó kozmopolita-fészek stb.) X-tízezernyi, a választások lebonyolításának minőségével és gyakorlatával, mi több: ennek törvényi szabályozottságával, az ennek nyomán kirajzolódó eredménnyel elégedetlen... mondom, még ha össze is verődik egy kellően impozáns nagyságú és elszántságú tömeg, mely hangot ad nemtetszésének, valamint ezzel kapcsolatos elvárásait netalán követelésekbe szedve fogalmazza meg, fityfenét sem ér az egész. Mert huszonkettes csapdájában vergődünk, igaz, ennek előidézésében magunk is társtettesek vagyunk, már amennyiben nagy málén és kellően öngyilkos jóhiszeműséggel, ami kizárólag a mi sajátságunk, asszisztáltunk hozzá. Hat éve is ezt tettük, mikor kormányoldalon kitalálták a megdöntött pályán történő, térfélcsere nélküli mérkőzések nem épp nemes sportját, újrafestették hozzá a pályarajzot, és elnevezték ezt általános választásoknak; meg a legutóbbi napok folytán is, mikor mégiscsak részt vettünk ebben a kutyakomédiában. Igaz, olyan nagyon másban részt venni nem is igen tudtunk volna, még ha esetleg szerettünk volna is. Mindenesetre megtörtént, a tüntetés meg majd megtörténik: leszünk ott csőstül ezzel-azzal, elég sok mindennel elégedetlenek – no és? Lesz ennek politikai megjelenítődése, képviseleti platformja, fóruma? Foganatja? Nem lesz.
Lesz egy újjáalakuló, majd frissiben felálló és összeülő (egyszerre csinálni e kettőt de szép is!) országgyűlés, melyben kétharmaddal képviseltetik magukat azok, akik efféle, eleve kétes galantériára és igen csekély korrektségre hajazó szabályokkal megvert játékra hívták ki az itt-ott még lézengő ellenfeleiket, csak mert olcsóbbak ők, mint pofozóbábukat beszerezni. Ugathatnak tehát ott, a nagy-nagy fórumon, már ha szót kapnak egyáltalán, amit csak akarnak: hangjuk az nem lesz, amiről meg cincoghatnak, annak az édeskevésnél is halaványabb leszen az ő politikai foganatja, relevanciája. Nem is mellékesen: hát hiszen éppen emiatt az áldatlan helyzet miatt is (hogy ez egyáltalán kialakulhatott) jön majd most össze az a nem kevés ember. És mert egybeverődésüknek akut apropója van, hogy tehát ennek az oldalnak nincs és nem is lesz potens politikai képviselete, az ezen joggal háborgó hangok sem léphetnek így szintet: a megalakuló népképviseletben nem érlelődnek majd koherens felvetésekké, javaslatokká. Öncélú szórakoztatás lesz, ergo elleszünk szépen magunkban magunkkal.
Mert ugye az ellenoldalnak és azok politikai képviseletének süket fülei aligha veszik majd, amit mi ott üzenetnek szánunk. S még csak nem is szánnak minket, miközben mi az ország egészét en bloc nagyon is. Ez is különbség köztünk, hozzá még nem is árnyalatnyi.
És mert a huszonkettes csapdája akként tetőzik itt, hogy ugye a tisztelt népképviseleti plénum üléseire és bizottságaiba (ha ugyan!) mindez majd súlytalan, megvihogtató áskálódásként szivároghat csak be, valamint mert derék ellenzéki pártjaink saját magukat (majdnem azt írtam: kormányozták, de hát azt csak szeretnék) lavírozták ebbe a rohadt és reménytelen helyzetbe, mi azt nem is engedhetjük, hogy őket direktben felvállaló, megjelenítő demonstrációt tartsunk, mert azzal csak partikulárisnak titulálható érdekek képviseletére szegődött, mintegy lejáratódott és a választásokon újfent megbukott alakulatok és egyének mellett törnénk hiábavalóan lándzsát. Arra meg semmi szükség – ez sem minket, sem őket nem mentené, legkevésbé az országot. (E három közül pont hogy értük nem ejtenék én egyetlen könnyet sem. A másik kettőért már inkább.)
Tehát csak magunkért, az alig feles arányú pártszimpátiából épp csőre töltött kétharmadot dagasztani képes kormányerőkkel konzekvensen szembehelyezkedő más véleményen lévőkként, állampolgári alanyiságunkból ad hoc kollektívát építőkként léphetünk most fel és hangoztathatjuk véleményünket, ami alsó hangon is bíráló, de leginkább kárhoztatón elutasító lesz. Oké, mondjuk simán kritikusnak. Ha pedig kifejezetten ezen a szinten lehet és szabad megnyilvánulnunk (illetve hát szónokainknak), hacsak nem óhajtjuk töketlen-tökéletlen pártjainkat másodciklusbeli bukásukért is jutalmazni, magunkat meg velük/általuk kompromittálva még pluszban büntetni is, akkor máris visszakeveredtünk az eredeti kiindulási ponthoz: a bennünket megjelenítő képviseleti szándékukból nem kérünk, meg aztán az amúgy sem létezik jelen felállásban.
Szavazataink gyakorlati többsége mellett mi tehát nem csupán elbuktuk bármi érdemi változás sanszát. Hanem még magunkra is maradtunk.
És akkor ebből adódóan – idevéve még az eddigi komolyabb tüntetések fellángolását, fokozatos elsikkadását, majd siket némaság övezte elhaltát – felmerül a kérdés: lehet-e, érdemes-e politikai képviseleti ismérvek mentén fellépni és megnyilvánulni, ha erre (a valós képviseletre) nincs és nem is lehet módunk, mert ezt mára kétfelől is (ellenfeleink és derék választottjaink szintúgy) alaposan elintézték nekünk. Mi marad akkor eszközként? Mi marad nekünk, hogy mi is maradjunk? S mi még, hogy – élhetőnek és akár csak félig-meddig józannak, de – megmaradhasson ez az ország?
Na, ez a fogós kérdés.
De kell, egyenesen szükséges, hogy ha alkalmunk nyílik tüntetni a fejünk fölött és fölé épülő, talpunk alá suttyomban bekúszó rendszer ellen, elmenjünk rá. Még mielőtt lelépnénk innen.
