Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke nem sokat vacakolt, sem az eposzi jelzőkkel, felettébb merész párhuzamba állításokkal nem fukarkodott: a múlt szombati békemenetet tömören és sommásan az 1989. június hatodikai, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének egy egész nemzetet mozgásba lendítő aktusához hasonlította.
Én azért csak kiszúrtam egy generális eltérést a két alkalom között, nem is a környéki feltételrendszerektől való övezettség tekintetében, noha igazán könnyed és olcsó poénnal operáló eszmefuttatásokra ragadtathatná az elemző gondolatot az a tény, hogy a mostani rezsim számos attitűdjében, sőt allűrjeit tekintve is nem egy vonásában rémületesen kezd hasonlítani, hovatovább idomulni is az akkori, azaz 1989-ben már csak végnapjait élő, jócskán utolsókat rúgó diktatórikus rendszerhez. Mondom, nem ez adja itt a markáns különbözőséget. Hanem hogy egy Orbán Viktor nevű személy azon a bizonyos júniusi napon magától értetődően jelen volt, és nem is tehette meg, hogy nincsen jelen, míg ezen a múlt szombati összejövetelen, ahol a transzparensek sokaságán az ő idealizált arcképe virított, magától értetődően nem volt jelen, és nem is tehette meg, hogy jelen legyen. Ez pedig finoman szólva szignifikáns eltérés.
Fejlődésnek azért mégsem nevezném. Inkább szomorú megállapítás csak. A nemzet és Orbán Viktor útjai akkor találkoztak, a nemzet és Orbán Viktor útjai azóta szétváltak. Már nem állunk egy oldalon, sem párhuzamban. Önképe és táborának elvakult imádata idáig rontotta a helyzetet, az esélyeket. Az a huszonhárom évvel ezelőtti esemény nemhogy viszonyítási, párhuzamba állítási origónak nem alkalmas, sokkal inkább tükör egyénnek, nemzetnek egyaránt, hová és meddig fajult, romlott azóta a váteszi hivatástudat és a mértéktelen egyéni ambíciók ötvözetéből kreált hazai kiadású megváltó-kép. Hogy hová enyészett a józan belátás és a hatalmi önmérséklet mindennél fontosabb, bármiféle társadalom belső békéje zálogának számító feltételrendszere.
