Országunk kiváló miniszterelnöke, ez év március tizenötödike nemzeteligazító direktívaosztásra összerántott térplenáris nagyankétját mintegy csak bemelegítésnek fogva fel, már az albán miniszterelnökkel történő tárgyalását követően tett egy meghökkentő kijelentést, ami szemet-lelket (és persze nyitott füleket) gyönyörködtető, cirkalmazott körmondata summájaként valahogy akképpen összegezhető, hogy nehogy már nekünk, diktatúrát átélt, azt évtizedeken át elszenvedő egyéneknek, illetőleg társadalomnak mondja meg bárki, aki ilyesmit nem élt át, mi is az a demokrácia.
Egyenes és célzatos utalás ez, ha ki nem is mondva, José Manuel Barroso EU-bizottsági elnök nem sokkal korábban a testület szóvivője útján tett kendőzetlen nyilatkozatára, nevezetesen: aki olyanokat mondogat az Európai Unió egyik fővárosában, az unió egy tagállama miniszterelnökeként, mint amit Orbán engedett meg magának a Kossuth téren, az egyszerűen nem érti, mi a demokrácia. Hogy mi fán terem.
Orbán Viktor ezt követően, csak hogy kivágja magát ebből a maga által vetett hurokból, az őt előnytelen pozícióba szorító kommunikációs csapdahelyzetet frontális támadással kívánva feloldani, nemes egyszerűséggel megkérdőjelezte azt, hogy aki a Lajtától nyugatra a már régtől fogva kipróbált, konszolidált alapokon nyugvó és rendszerelemeiben senki által komolyabban nem háborgatott polgári rendbe született bele, jobban érthetné a demokrácia lényegét, mibenlétét annál, aki ilyesmit sem korábban, sem a térségi rendszerváltozások megtörténte óta nem tapasztalt. Hacsak végleg le nem telepedett Nyugaton.
És ez az, ami végképp elképesztő.
Sokat törtem a fejem, vajon szedhető-e az életből – a valósból, nem az Orbán által vizionáltból – olyan hasonlat, metafora, allegorikussá növelt párhuzam, ami híven festené meg ennek a kihívóan cinikus, pökhendi, lezser, hányaveti, pimasz, orcátlan és merőben fals megállapításnak a tökéletes logikátlanságát. Végül csak ki tudtam egyet eszelni. Bár maradéktalanul nem analóg az orbáni illogikával, még ezzel a fogyatékosságával együtt is híven illusztrálja, mennyire képtelenség Orbán Viktor kijelentése – hogy tehát milyen mértékig baromság az, amit miniszterelnökünk e tekintetben tart és állít.
Szemléltető fikció, voltaképp tanfabula. Vaknak született alanyt műtétek sorozatán át ajándékoznak meg a legalább részleges látás képességével. Nagyjából öt, egymást követő sebészi beavatkozás hozza majd el számára ezt a felemás, egyben mégis reményt keltő eredményt. Erre az illető, úgy a második operációt követő lábadozása alatt, mikor gyógyuló szeme kezdi valamennyire sejteni már a fény és árnyék viszonylatait, azok játékát, valamint a tökéletes, metsző és szinte már tapintható éjmélyt kiváltva valamiféle foltokat és pacákat is kezd észlelni, felfortyanna, hogy neki egy eleve, tehát születésétől fogva látó ne kezdjen el színekről, tónusokról, a távlat mélységeiről, a tér és a perspektíva kínálta vizuális élményről, valamint az éleslátás mibenlétéről papolni, mert hiszen sosem élhette át a maradéktalan fénytelenséget, a vakságot. Ő azt – azaz a tiszta látás élményét és annak élettani kritériumait – korábban vak lévén, jobban tudja, tudhatja mindenkinél.
Azaz tisztán emóciók, a maga empirikusan meg nem közelíthető, vissza nem igazolható vélekedése alapján tesz harcos, karcos, megfellebezhetetlen megállapítást egy még birtokában nem levő képességről, csak mert ő addig annak hiányában élt.
Vagyis annak hasznát, hasznos voltát nem vitatja, csupán azt, hogy rajta kívűl bárki más jobban tudhatná és ítélhetné meg, mi és miféle tapasztalás volna ez, valamint hogy mire lehet és kell is azt használni. Remek.
Azt kell mondjam, mikor miniszterelnökünk e fentebb idézett szavai a fülembe jutottak, annyira megrökönyödtem, a kijelentés ész- és életszerűtlensége, bizarr és fonák volta annyira mellbe sújtott, hogy valósággal az eszem állt meg. Majd, miután magamhoz tértem valamennyire, és szerteszáguldó gondolataimat is sikerült újfent egybeterelnem, és miután leszámoltam azzal a rohamszerűen rám törő kétségbeeséssel, hogy egy ilyen felfogású és képességű ember ma országunk végrehajtó hatalmának feje, némiképp megnyugodtam, bár sötét sejtelmeim ettől még nem hagytak alább és nem csitultak.
Nekem ugyanis simán megállhat a józan eszem, lévén az létező, valós tényező. Míg Viktorunk esetében sajnos, már ha komolyan gondolni látszik ezt az ő tételét a nyugatiakról, ez a veszély eleve fenn sem áll. Akár értekezik egy magvasat a demokráciáról , illetve arról, amit ő és lelkes közönsége annak vél, akár nem. Mindenesetre mindőnkre nézve szerencsésebb lenne, ha ezt nem túl gyakran tenné. És persze akkor is kizárólag a pszichiáterének.
