Érdemes észben tartani, hogy az őrületből minden további nélkül rendszer kovácsolható, és nincs korlátja: virulensen tobzódik, és mindinkább kitolhatók határai. Csak mert van rá igény, fogadókészség egyfelől. Számítás és érdek vastagon másfelől.
A NER nem eszmerendszer, sem politikai vagy épp gazdasági doktrína. Hit: egybitesre redukált vallás, ami brutálisan invazív és agresszív. Az effélét csak keresztes háborúval lehet terjeszteni, mi több: fenntartani is. A folytonos lendületet és konfrontálódást igényli, céljának meghatározása mellékes, az el is hagyható. El is hagyják.
Akiknek meg ez nem kóser, behúzhatják fülüket-farkukat, majd ezt követően türelmüket, idővel esetleg hazájukat is, mint azt több százezres minta mutatja, elhagyhatják. El is hagyják.
És ebben a hagymázossá szédített, hangyássá zanzásított térben ha bárki józanságra apellálna, döbbenek rá keserűen, ahhoz elsőbben is az egy, de legfeljebb kettő darab hívószóval megbabonázható, delejezhető, az effélére kiváltképp rezonáló tömegek legfőbb lélektani vonását és a rá rímelő gondolkodást kellene igen sürgősen megváltoztatni. (Hívószóból amúgy elég náluk a másfél, mert az a jó, ha más fél.)
És mikor ezt leírom, döbbenek rá és lesz teljesen világossá előttem, micsoda abszurd egy ötlet ez. Megváltoztatni... a gondolkodást.
Mármint hogy mit?!
Efféle erőpocsékolás és élettani abszurdum nem terheli és nem sújtja egyiküket sem. A készen kapott álláspont a politikai tömegtermelés és tömegterhelés precizitásának diadala. Hatóanyaga bevizsgált, emberkísérletre alkalmasnak minősített. Kár, hogy egy teljes társadalom szenvedi mellékhatásait, merthogy szinte egyebe sincs, csak az.
A jogrendszer maradványelvén épülő Kúria sem annak kimondása mellett vetett ideiglenes és a gyakorlatban semmire sem kötelező féket a kormányoldal elszabadult párthirdetés-őrületére, hogy az hitvány, aljas és – nem a transzparencia értelmében vetten – átlátszó, nem. Ezek nem jogi kategóriák, és mint igen hamar kisült, nem is közerkölcsiek vagy épp észérvekre átfordíthatók. Szavak csak, mindössze. Szavakból meg bármi kiplakátolható, bizonyították napnál is világosabban az ebben érintettek, ha az megfelelően ingerlő grafikával párosított.
És a baloldal, ami koherensen értve irányultság-definíciót kellene jelentsen, vajon miért vonatkoztatja azt magára inkább határozószóként, úgymint: balfék?
Magyarországon vagy van baloldal, vagy sincs, ez lehet hipotetikus, akadémikus, de pusztán felmérés-módszertani kérdés is. De hogy nincs baloldali párt, az világossá vált és leszögezhető. Mert mikor baloldali (egy magát annak nevező formátum), akkor épp nem párt (nem képes hatékony szavazatgyűjtésre), ha viszont párt (a maga politikai térben való mind erőteljesebb jelenlétén munkálkodva), akkor épp nem baloldali. Leginkább csak öncélú, hipokrita, kósza elvek mentén alibiző, félprofi kibic.
A DK elnöke ma hamarjában összekeresgélt szavakba préselt pátosszal festette meg a helyzet drámai voltát, amiért még meg is bocsátana neki az ember, ha elnéző, viszont konklúziója téves. Az igaz, hogy ideköt minket szinte minden. De a józan ész szava már nincs ezek között. Az itt élned, halnod kell tematikus és kronologikusan kötött sorrendje egyaránt borulni látszik, márpedig nem is kevesen úgy véljük, ez nem megbontható vagy felcserélhető. Szóval csak haljanak itt, akik kvázi életként erre szavaztak, alkalmasint máshol és más módon ők egyikre sem képesek vagy hajlandók. De már azok, akiknek ez nem smakkol, előbb inkább élnének, szabad lélegzettel és jobb helyeken, megtorlást korántsem feltételező és kiváltó gondolatokkal, és mert ez az országtest már nem az a hely, vélhetően másutt teszik majd, más környezetben, egy más ország hasznára. Csak szólok, hogy jó eséllyel ez következik, mert lehetőségként nagyjából ez maradt; amivel itt kínálgatnak egy ideje, az nem valós opció. Az kényszer. Azt meg nem szeressük. Vagy legalábbis kellően nyomasztó megélni.
Mert lehet hinni egy valamikori kijózanodásban és egy polgárosultabb ország megvalósulásában, épp csak logikusan számítani nem lehet rá.
Behódolás, apátia, beletörődés, elszivárgás, józanabb-polgáribb tájakra vándorlás: boldogulás, elkeveredés, feloldódás. Itthon főként a resztli és az egyéb téren tehetetlenje marad, meg akinek már csak az elmúlás nihilje és malasztja az élet egyetlen nagy magyar ígérete, amit még megélhet, igaz, azt legalább színmagyar földbe. Micsoda megkönnyebbülés.
HVG-s jegyzetében Tóta W. ma azzal a címmel rukkolt ki: Írás a falon. Találó, mert kétféleképp is megcsavarható, ha a keserű igazság könnyeit óhajtjuk (óhajtja a fene!) kipréselni belőle. Egy: írás a falón inkább, (vö. ajándék: made in Hellas), melyhez a kapukat és a védműveket mi magunk rontottuk le, csak hogy örömujjongástól kísérve a fellegvárba cipelhessük az ármányt bújtató gyilkos konstruálmányt. És mily megmosolyogtatón komikus a tragédia eljötte, ha saját fáradalma verejtékével melózik érte az ember. No meg kettő: az írás, mármint az eredeti igék a falon, azon a bizonyoson, intő jelként feltűnve. Mene, mene, tekel, ufarszin. (Ahogy a narancs sem orange már, csak kufár-szín.) Allegorikus összefoglalása: megmérettél és könnyűnek találtattál. Mármost ez kétértelmű, ha a jelen helyzetre vetítjük: érthető a győztes oldal mentális és pszichés állapotára éppúgy, mint az összefogást hangoztatók, a vereséget lankadatlanul kovácsolók koprodukciós széttartására. De bármelyiket vegyük is, az ige vasigazsága megáll azokra nézve éppúgy, akik még megmaradnának a józan gondolkodás, a mértékletesség és a szabad lélekzetvétel – hazai szinten értelmezve – luxusigényei mellett. Íme: mene, tekel. Innen mennetek kell.
United we stand, divided we fall – idézi a második háború emblematikus mottóját a jegyzetíró. Közösen megálljuk, megosztva elbukjuk. Milyen igaz. Csakhogy jelen esetben megtörténteket rögzít, nem opciót vázol. Elbuktuk – el bizony, e szónak adott helyzetre adaptálható mindhárom, kárhoztató értelmében. Pofára esés, csatavesztés, továbbá az egymás melletti békés együttélés lehetőségének rapid és mostanra rideg-józanítón történő füstbe menetele.
Ki e honban még mindig hisz valamiféle esélyben a normalitásra, már csupán tulajdon önintegritás-fenntartásán fáradozik, voltaképp elméje épségét és hamvába holt reményei foszlányát óvja. A most diadalmas ellenoldalnak ehhez nem kell sem önkép, sem bármiféle hamis remény. Kipótolja azt esetükben egy központból leordított jelszó vagy direktíva. Meg a függés gyönyörűsége, ami egy hűbéri láncolatban valamiféle védelemmel is kecsegtet.
Ezek itt, a győzelmet be- és elkönyvelők, megoldották a választást okosba', akik meg a szavazataikat és indulataikat adták ehhez, lementek alapból butába. Joguk volt hozzá, módjuk nyílt rá, és nap nap után megvillantott képességeik sem igen predesztinálták őket olyan nagyon másra.
Abszurd lenne? Tragikus? Nem, nem az. Jellemző.
Megfogadhatnék valami önsanyargatón magasztosat, illetve inkább fellengzően hangzatosat, hogy, teszem azt, amíg ez a rezsim el nem bukik vagy össze nem omlik, tartózkodom bizonyos élvezeti cikkek magamhoz vételétől. Náprimér: nem iszom reggelente kisüstit, de ez amúgy is annyira ritkán esik meg, hogy nem lenne valami nagy elszánás vagy áldozathozatal. Vagy hogy a felvilágosodás révén elkövetkező felszabadulás meg Magyarország hajnala eljöttéig nem fogyasztok marijuanát. Ez már komolyabb fogadalomnak tetszik, a dolog annyiban sántítana csak, hogy eddig sem fogyasztottam; a hatását másoktól érdeklődtem meg, és az elbeszélések sem tudtak megingatni csökönyösen absztinens voltomban. Tudatmódosítónak számomra amúgy is adott volt a jelen Magyarországának meglehetősen kábító volta.
Ami most sem oldódott zsongítóvá, sőt.
Eljött a NERtesek ideje, meglett az országuk, meglesz mellé az akaratuk is, merthogy érvényesítik. S tök mindegy, ki mond erre, ha mond egyáltalán, áment, most, hogy egy egészséges társadalom épülésének reménye végképp szertefoszlott, és erre majd’ egy teljes generáció ráment.
Korántsem bizonyos, hogy egy épkézláb, képzett és kompetens, valóban életrevaló korosztálynak magát a pártközlemények szintjére lebutítatni nem hajlandó tagja mostanság úgy határozna, hogy márpedig ő kalandvágyból itthon marad. Ahhoz túl sok kalandot éltek már meg idehaza, látták felfejlődni a hűbérállami intézményrendszert és kiteljesedni a faék egyszerűségűre gyalult ideológiát, amúgy meg vélhetően inkább élni, boldogulni vágynak ők, és ha lehet, hűbéri függés, továbbá trikolór szentesítés mellett kikényszerített önszembeköpés nélkül.
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, szögezte le Tamási Áron Ábel hangján. Milyen találó és mennyire hangsúly-igaz. Az itthon erre nem nyújt már sem módot, sem teret. Az otthont kell hát választanunk, úgy, hogy tényleg kiválasztjuk; és ha idehaza nem tudtuk megválasztatni, akkor most megválasztjuk széles e földkerekének kínálatából magunk.
A belső ország, a valódi és elemészthetetlen, úgyis velünk jön és elkísér bennünket külhonba. Ami a vándorút siralmas, gyászos indítóokát nem feledteti vagy eliminálja, viszont egy normális életre, merthogy továbbra is mindenkinek csak egy adatik, még esélyt kínál.
De akár elő is hívhatjuk a magunkban rejlő legmagyarabb vonást, ami az ellenoldalnál konok korlátoltságként tetőzik: a makacsságot, a dac érlelte lelkierő zord kitartását, és pusztán kalandvágyból tényleg itthon maradhatunk. Már nem holmi többiek, csakis a poén kedvéért.
