„Orbán Viktortól megkaptam a karácsonyi pénzt... a tízezer forintot... meg az Erzsébet-utalványt. Akkor... mirűl beszélünk?” (Index.hu, videoriport)
Ez a mondat szinte már az elolvadásig hatóan gyönyörűséges, és annyira reprezentatív, hogy érdemes vele en bloc, de még tagjaira szedve is foglalkozni.
„Orbán Viktortól megkaptam...” – ez az első szeletje a korszakosan akadémikus gondolatmenetnek, amit csakis egy kiforrott polgári demokrácia egy öntudatos polgára vezethet és vethet így fel. Mert ugye holmi nem kimondottan-kiforrottan polgári demokráciákban szórványosan elő-előfordulhat, hogy egyes pógárok, akik fél nemzedékkel ezelőtt még valami diktatórikus rezsim csecsén lógtak és szívták onnan a megélhetési öntudatot, esetleg ekként paraméterezzék a létvalót, hogy ezt meg azt nekik „felülrűl”, valami központból juttatta valaki, tán személyesen az atyaúristen, vagy legalábbis annak úgy választási ciklusonként legfeljebb ha egy ízben a faluba begördülő megtestesülése. De mert kis hazánknak kies tájain immár esztendők óta érett és minden ízében kiteljesedett demokrácia honol, mely konvergens polgári öntudatra épít és csakis azon épül, így ezt a sanda félregondolatot máris annullálhatjuk: itt efféle egydimenziós térlátásról szó sem lehet. Öntudatos polgár nyilatkozék meg az ő tág és számára oly értőn kirajzolódó horizontjáról a dolgoknak, és nyilván a felemlített személy, az a nevesített állami köztisztviselő meg, aki szóba került, a saját keresményéből szorgosan kuporgatott megtakarítását áldozta be a nemzet javára és osztogatta el széles e hon kiterjedt polgárságának általa megbecsült tagjai között. Jól van ez így, hisz’ másként aligha lehet.
„... a karácsonyi pénzt, a tízezer forintot” – ájul bele már az összeg említésének csiklandó-borzongatón (vagy: bor-zsongatón?) kéjérzetű gondolatába is a derék közmagyar, megannyi veretes gondolat tételes felemlítője. Aztán még tetézi ezt az Erzsébet-utalvánnyal, melynek névadója, a kegyes emlékű, szent életű Árpád-királylány talán a legjobban átszellőztetett sírok egyikében nyugszik, mivel alighanem rotorként pörög most szegény az ő évszázadoktól megroskadt, áldott hamvvedrében, miután ily alpári és otromba módon silányítják szebb eszméken nemesült nevét efféle parasztvakító akciózásra. Utalvány, ja. Miért nem nevezik ezt, az Árpádok királyi véréből egykor sarjadt leány legkegyesebb hajlandóságáról és gyakorlatáról megemlékezve, simán alamizsnának? Merthogy az, semmi egyéb.
„Mirűl beszélünk?” – teszi fel a szónoki kérdést a tényleg sok mindent tűrni kész mikrofonnak a derék, első blikkre is világlátottnak tűnő atyafi, miközben a magas politikai és nemzetgazdasági viszonylatok útvesztőiben is értőn ösvényt lelő tekintetével pásztázza hol a szent anyaföldet, hol a nyeretlen kétévesként kiokított kérdezőt. Aki csak hálás lehet neki ezért, mert lám, ma is tanult valamit, ma is eloszlott számára egy makacs ködpamacs, és feltisztult előtte a bizton megítélhető láthatár egy újabb darabkája. Így aztán nem csupán helyretéve, de egyben megokosítva is ballaghat most haza: a polgári tájékozottságon nem foghat ki senki, és nem rondíthat bele abba semmiféle zsurnaliszta bűbáj vagy rontás.
Íme hát nemzetünknek egy, az udvart a végekről is tisztán látó és tisztának látó tagja, ki értő ítélettel bír a nagyvilág és a bőkezű kegyurak dolgai felől. Áldás reája – éppúgy, mint az említett tízezer forintok karácsonykor – tehát hulljék. Csak hogy a derék alany híven beájuljék. És bár tudom, hogy az égi csatornákból nyílva ezt csapadéknak szokás mondani, de hadd vetítsem most az eredeti tőre inkább: nevezhetjük hulladéknak?
Vagy tárgyilagos helyett legyünk most kivételesen kíméletesek, és nevezzük ezt és őt a maga elkeserítően józanító létében simán csak – egyszerűnek.
