Most ezzel a marhasággal (felvetéssel) nem is foglalkoznék kimerítőbben, sőt radikálisan rövidre szabom a téma taglalását, leginkább azért, mert nem érdemel ennél hosszabbat, többet, de meg azért is, merthogy végtelenül egyszerűen helyére tehető a dolog.
Közvádas (azaz hivatalból üldözendő és megtorlandó) bűncselekménnyé minősítenék nemsokára a rendvédelmi szerveknél dolgozók sértegetésének (verbális inzultálásának) tényállását. Eddig hát az alaphelyzet. Mire én azt mondom, vagyis állítom inkább (tehát szögezem le és tartok ki mellette), hogy egy állami (értsd: köz)megbízásból eredő többletjogokkal (vö.: fegyverviselési és előállítási, igazoltatási, beidézési és kényszerintézkedési jogosítvánnyal) felruházott testület akármely tagjaként e munka- és hatáskörében eleve többet kell (értsd: köteles) az illetőnek, aki e tisztet viseli, elviselni és eltűrni, de nem csupán hogy köteles erre, hanem egyszersmind képesnek is kell lennie rá, hiszen olyan (különleges) hatalmi mandátummal bír, amely tökéletesen ép pszichét és határozott (ez esetben jórészt idegi) teherbírást is feltételez részéről, máskülönben nem adunk neki (vagyis nekik valamennyiüknek) hatalmat a kezébe (kezükbe) más emberek (élete és sorsa) felett, ahogy töltött lőfegyvert, sokkolót, gázsprayt, illetve gumibotot sem. Ez egy ilyen, egy ennyire szimplex képlet. Ha nem tudja elviselni a sértegetést, ha nem képes, csakis ügyészségre, bíróságra rohangálva, pontosabban szólva innentől kezdve e fórumokra és hivatalokra apellálva kezelni a konfrontációt, amire pedig kiképzése során felkészítik és amely készségből vizsgáztatják is, akkor egyúttal alkalmatlannak bizonyul viselt hivatalára, s nem mellesleg bizonyítottan méltatlan az azzal járó (köz)hatalom gyakorlására is. Ez esetben szereljen le, akassza szépen szögre az egyenruhát és vegyüljön a pórnép közé, ahol a fakabát tekintélye leginkább azért közelít az origó felé, mert az egyenruhásoknak – akár még velük szemben is – szemlátomást egyre többet szabad (gyakorlatilag kontrollálatlanul), miközben nekik, polgároknak, akik adóikkal finanszírozzák a testületet, mind számosabb téren mind kevesebbet lehet.
A szólás szabadsága a szidalmazás szabadságát is magában foglalja, mert az véleménynyilvánítás, másfelől meg a törvényben szabottan egyenlőtlen erőviszonyok tudomásul vétele eleve feltételezi, hogy a gyengébbik fél legalább szóban vagdalkozhat. Ez az alávetettek elemi joga. Aki ettől megriad és ab ovo szankcionáltatja, az vagy nagyon tart (retteg?) valamitől, vagy ennyire tehetetlen. Egyik lehetőség sem válik díszére. Bölcsebb volna hát ezt a jogi melléfogást nem meglépni, sokkal inkább elegánsan (legyünk megengedők: nagyvonalúan) elfeledni, mintha csak jogalkotói ötletelés szintjén történt felvetése sem esett volna meg.
Voltaképp ennyi a dolog nyitja, megoldása, már ha továbbra is békét óhajtunk magunknak: nem több és nem más.
