... és mindenki mirelitté kell általa legyen. A kozmopolita nonkonformizmus ebben a kiterjesztetten egybites, népiesre csiszolt dimenzióban jól kivehetően és kimódoltan egy követ fúj a hazaárulással, bármit jelentsen is az, már persze túl a hangzatos és merőben meddő szólamon, amit senki józan gondolkodó nem hihet vagy épp tehet a magáévá, és amit ebből kifolyólag komplett nem komplett embertömegek hisznek el és tesznek két házilag lepárolt feles és két igaz egésznek vélt MTI-híradás ledöntése közt magyarságuktól párálló, ködös tekintettel magukévá. És nem sokakat ragad meg, hogy a közösnek mondottból magának épp most mit c'est la viektor.
Mert bárcsak volna mit árulni itt. Mondjuk hazát, legelsőbb, de akár előhozakodhatnék olyan kopottas, avítt, elrongyolódott szakszóval is, mint becsület. Vannak mégis, akiknek ez simán megy és megéri. Ehhez persze nekik kivált a kárhoztató szónoklataikból és dörgedelmes, ámde szembeszökően aljas filippikáikból oly fájón hiányzó hazával nem kell egy árva minutumot sem foglalkozniok. Az érdekük a haza, míg ez érdekükben áll.
Ők a felvirágoztatáson ügyködnek, amihez a táptalajt jócskán feltrágyázták már – bűzlik is rendesen –, és a vetés is anélkül csurrant számukra bőséggel nektárt, hogy valóban és megélhetően forgó volna.
Derék kormányzatunk nap nap után tisztán kivehető megközelítése és szemlélete a dolgok állásáról, sajátságos hatalomtechnikai felfogásuk nem is kevéssé perfiden tálalt ars poeticája, mit korszerű, kizárólag a hatékonyság maximalizálását tekintő, tökéletesen skrupulusok nélkül való metodikájának mintegy nyíltan megvallott mottója gyanánt jegyzek most le, íme:
Bernard: "– Nem mehet el a tények mellett." (mármint a miniszterelnök)
Sir Humphrey: "– Hát ha erre nem képes, akkor teljességgel alkalmatlan politikusnak." (részlet a Yes, Prime Minister egyik epizódjából)
De mert a népnek mégiscsak kell valami gyomrot meg nem fekvő, elmét meg nem mozgató szellemi abrak, egyfajta csócsa, amin kérődzve nyammoghat, mert legalább addig sem foglalkozik mással, a modern és felelős államfi kitalál hát és fel is tálal a kivehető valóság helyébe valami egyebet – bármit, valami gyökeresen eltérőt és egyúttal jól is hangzót a tények helyett, amivel aztán simán elvan a jónépnek még az étkezést is puszta beidegződésként művelő része, azaz a nagy többség. És mert emberünk per pillanat konzervatív politikusnak mondja magát, hiszen az baromi jól hangzik, ezt a helyettesítő valamit, már csak a helybeli tradíciók okán is, ő amolyan igazi trikolor nyomatékkal és nem kevés fellengzőséggel, ami esetében az elkendőzhetetlen képmutatás arcba mászó szinonimája, tényeknek mondja. Így aztán neki végképp nem azzal kell előállnia és foglalkoznia, ami valójában megesett. Hanem amivel előáll és foglalkozik, és amivel szeretné, hogy más is minél többet és minél inkább foglalkozzon, na, azt mondja tényeknek. Nincsen ennek esetében sem etimológiai, sem szemantikai vetülete, sem bármi, a valóságot tekintve mediatív kihatása. Csak ridegen logikai van. Némi számító tömeglélektannal spékelten.
Mert egyetlenként kizárólagosságra törni mindig hálás biznisz. Mely tézisben és felfogásban egy a nép, mi őt egyként és egyetlenként mitizálja, s hozzá az akarat, amit tehát ő akar – nos, egy az is. Ten. De nem százas, állítom, hogy nem.
És ugyan el lehet képzelni ekkora profit ekkora profit nélkül? Na ugye. Méltán népakarat? Fenét. Mikor öntik a sódert rá, bénán néma garat.
Nem választás készül itt, bizony nem, nem mellesleg neki, nekik az rizikós is lenne. Aratás.
