Franckarika

Mind többen feszegetik mostanság, úgy látom, a pedig józan ember által leginkább az óvatos macska-gőzölgő kása kontextus mintájára betegesen került kérdést: zendülés, éhséglázadás, forradalom vagy simán csak polgárháború köszönt-e majd ránk és hazánkra a közeljövőben.

Nem csupán tippem van, hanem határozott véleményem erre nézve, viszont azt, a köz becses és egyelőre visszaigazolatlan engedelmével, most inkább nem  közölném. Mélyet és tartalmasat hallgatok róla.

De mert Kövér László ismét kötelességének (hmm...) érezte, hogy egy meglehetősen vitatott színvonalú szöveggel újfent blogtémák és fennhangon megejtett elmélkedések előterébe nyomuljon, valamint mert szemlátomást Orbán Viktor sem bír már sem magával, sem a tények szorító erejével, és az előbbi az utóbbinak egyenes következménye, így aztán voltaképp valami módon csak véleményt kellene már formálni erről az egész istenrogyasztotta menazsériáról, még mielőtt mások ítéletet fognak fölötte, mégpedig nyomatékosat és hathatósat, rapid módon kiötlöttet és azonmód végrehajthatót.

Nem is oly rég sima nemulassként utaltam erre egy e témát fejtegető poszthoz történő hozzászólásomban, noha Harsányi Zsoltot idézve inkább a Mathias Rex-ből lett volna szükséges merítenem, melynek sorain Hunyadi László a számára balul kiütött országos főkapitány-választást követően, midőn Cillei Ulrik nyerte el a posztot és a királyi kegyet, fojtott hangon sziszegte oda öccsének, az akkor épp királyi kamarásként az udvarnál szolgáló Mátyásnak: "S mastan jő az haddelhad!"

Találó. Merthogy jött az. A nándori várban a kapitányválasztás vesztese párthíveivel és családi barátaival végérvényesen, azaz vérébe fagyva hagyta helyben ennek korábbi győztesét, saját politikai ellenlábasát. Szóval akad ennek hagyománya, előzménye, olyan nagyon még csak kutatni sem kell.

Fejtörőt adok s nem holmi direktben használható kulcsot a megfejtéshez, mármint miként és minek is értékelem hazánk épp regnáló rezsimjének ezt az úgymond politikáját, amely ténykedésük amúgy ezt a megfeleltetést sem gazdasági, sem társadalmi vonatkozásában nemigen érdemli ki, csak hát kurvára lusta vagyok most újabb szavak után kutatni, maradjunk meg a jól beváltaknál.

Kissrác hüppög sírásra görbült szájjal az utcán, a forgatag közepette. Megáll mellette egy férfi és kérdőre vonja:
– Mi bánt, fiacskám?
A gyermek szipogva nyögi:
– Hát... tetszik tudni, nem emlékszem pontosan, édesanyám mivel szalasztott a közértbe... Hogy azt mondta-e: Csaba, hozzál egy kiló gyulait, vagy  azt, Gyula, hozzál egy kiló csabait.
– Ezt könnyedén kideríthetjük, kár sírni rajta. Hát hogy hívnak, fiacskám, Csabikának-e vagy Gyuluskának?
– Én vagyok a Pistike!

Akkor hát ki-ki döntse el, feszített és egzakt kérdésfeltevések alkotta fogalomkörből merítve, vonzóbbnál vonzóbb alternatívákba rejtett dilemmák mentén, mégpedig a fenti vicc alapján, mi folyik, mivé fajul és mi is következik majd nálunk csakhamar. Csak hamar.