Egyes elmeháborodott honfitársaim, akik magukat szemlátomást oly módon tartják kiváltképp, mindenki másnál különb magyarnak, hogy mostanra már többszörösen rongyosra mosott lózungok hörgése mellett eleve légüres térben állnak neki kintornázni, a mai szent napon, amely egy, viharvert nemzetünk amúgy sem diadalmenetre emlékeztető történelmének kiváltképp sötét vetületű momentumát idézi, odacaplattak a Versailles-i Trianon Palota kovácsoltvas díszkapujához, és teli torokkal a kilencvenegy esztendeje megalkotott békemű revízióját kezdték követelni. Hadd szeppenjen meg Európa, az antant rozoga maradéka, hadd fossa csak össze magát Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország (!), Szlovénia és Ausztria mind. Kompletten és testületileg. Mi mennydörgünk, míg ők nyüszítenek és lapítanak. Alighanem.
Azzal a ténnyel már nemigen zavartatják sem magukat, sem szittya öntudatukat, hogy 1947 óta egy másik, éppúgy barátságos hangvételű békemű hatályos a kontinensen, nevezetesen a párizsi, amely módosított egyet s mást az 1919-20-as párizs környékieken, igaz, a mi esetünkben a szívást csupán szopásra váltotta, miközben ugyanaz a méretes brokesz állt felénk. Nem mellesleg azért, mert kurta húsz esztendőn belül újfent elvesztettünk egy világháborút – azaz kettőből kettőt, vagyis akkor száz százalékosak vagyunk, hurrá! –, melyet szomszédaink javarésze vagy ab ovo, vagy menetközben észbe kapva és köpönyeget is fordítva a győztes oldalon volt képes befejezni.
Ezt a békét mondjuk német sógorék is majd' négy évtizeden át sem lenyelni, sem kiköpni nem bírták, főleg mert a győztesként is felemásan nagylelkű, szláv dominanciájú Szovjetunió a szintén szláv alapvetésű, amúgy általa leginkább a pokolba kívánt Lengyelországot oly módon kárpótolta keleti területeinek leválasztásáért, hogy cserébe a térképről is kis híján leradírozott Németországból hasított le két tartományt (Sziléziát és Pomerániát), emellett felosztotta kettejük közt Kelet-Poroszországot, melynek révén a Mazuri-tóvidék lengyel föld lett, és még a németeknek régóta fájó Danzig (Gdansk) mellett most még Stettin (Szczecin) kikötőjét is a népi demokratikus Varsó fennhatósága alá utalták.
Lengyelország sehol nem volt a háborúban, székelt viszont egy emigráns csoport Londonban, ébren tartva a szabad lengyel föld képzetét és igényét, egy ványadt lengyel hadtest pedig a szovjet hadsereg kötelékén belül harcolgatott, már amikor hagyták, hogy ezt tegye. Lengyelország ma középhatalom, kezüket csókolom.
Mi persze híven kitartottunk elveink és feketeinges szövetségesünk mellett, mert ezt kívánta a betyárbecsület, csak hát a békekonferenciákon és a háborúkat menetrendszerűen követő tereprendezésen soha nem az elveket és a hamisan értelmezett becsületet, sokkal inkább a tevőleges segedelmet jutalmazzák győztesék. 1920-ban nem figyeltünk oda eléggé a leckére, így aztán '47-ben megint csak a fejünkbe verték, hol is a vesztes helye. Slusszpoénként meg a nyakunkba kaptuk az oroszokat, akik vagy negyven éven át permanensen szabadítottak fel bennünket önmagunktól. Mert hát ezt kívánta a birodalom érdeke és a dialektika törvénye.
Hiába a virtus és a suta, esetlen akrobatika, a hálátlan (vö.: ötszáz éven át Európa védőbástyája voltunk-szöveg) és értetlen Európa, de abból is főleg a nagyhatalmak mind a mai napig nem fogják fel, milyen irdatlan marhaságot vittek végbe, mikor egymás ellen fenekedő, nacionalista nemzetállamokra szabdalták föl a Közép-Duna medencét, azaz az 1918-ig fennálló történelmi Magyarországot. Közép-Európa integritásának és történelmi fejlődésének legalább annyit ártottak, mint magának az ezt a piszok cécót több menetben is elszenvedő magyarságnak.
Csakhogy ma 2011-et írunk. Botorságba hajló és minimum röhejes tempó, mikor egy kilenc évtizede, a lehető legszerencsétlenebb pillanatban bekövetkezett országvesztést négy generációval odább egy maroknyi hőzöngő nagy hanggal revideálni akarna. Hogy ez bekövetkezzék, ahhoz, sorolom: 1, az adott, említett igény révén érintett területekre értendően számszerű etnikai fölény, 2, korrekt gazdasági és katonai potenciál, 3, évtizedekig ható, eredményes diplomáciai manőverek és végül 4, nem is egy, inkább több, efféle adakozásra hajló, akár még háborúra is kész nagyhatalmi szövetséges szükségeltetik. Kérem, ki-ki számolja meg egy keze ujjain, mennyi áll ma ezekből rendelkezésünkre. Bátran, csak aztán ne túl sok ujjat használjanak el hozzá, mert egyetlen hatásos fegyverként azt a derekasan felmeredő középsőt alighanem meg kell tartanunk igazunk vitathatatlan kifejezésére. Tartok tőle, ebben a témakörben jó darabig másra nem is igen fussa.
Vesszen Trianon! – hogy ez milyen jól hangzik... Szegény nemzetünk azért tart manapság ott, ahol, mert azt az országot, melyet őseink jól-rosszul, de megőriztek és ránk (vagyis inkább dédszüleinkre) hagyományoztak, 1914-ben egy tökéletesen felelőtlen és átgondolatlan háború kirobbantásával elvesztegették. Nincs ezen mit csodálkozni. Az a szellemi potenciál, ami az ilyen külhoni demonstrációkban, na meg az idehaza is habosra vert nyáleregetésben realizálódik, nem is volt, nem is lehetett különb dologra képes, mint annak a történelmi vesztőhelyre futó útnak a kikövezésére, ami 1918-ig elvezetett. De hát mit is várjunk attól a nációtól, ami a büszkeséget mindig is összekeverte a hívságos melldöngetéssel, az átgondoltságot a nagy hangú heveskedéssel, a rációt a pankrációval. Mert jó dolog a hirig, igaz, épp csak addig a hírig, hogy erre alaposan ráfaragtunk. Amiről pedig előzetes elképzelésünk sem volt, arról általában utólagos értesítést kaptunk a történelemtől. Békediktátumok formájában.
