Franckarika

Szóla a hír: Magyar- és Németország azonos állásponton van Koszovó függetlensége kérdésében, vagyis csak egy, a Biztonsági Tanács határozatával elrendezett státuszváltást támogatnak, és egyetértenek abban is, hogy ennek érdekében mielőbb tárgyalóasztalhoz kell ültetni Szerbiát és a koszovói albánokat.

Namármost. Ebből, ahogy Hofi fogalmazott egykoron, a magyar közpolgár (melós) megtudhatja mindazt, ami rá tartozik. Semmit. Ugyanis a hír arra fut ki, hogy a homlokegyenest eltérő törekvésekkel bíró anyaország (Szerbia) és az albán többségű tartomány (Koszovó) vezetői eridjenek egy magvasat egyeztetni arról, amiről nem lehet. Szerbia végső soron azt akarja, hogy Kosovopolje szerb terület maradjon, függetlenül etnikai arányaitól, a koszovói albánok, hátuk mögött Albánia túl éppen nem hangsúlyozott egyetértésével viszont nem is titkoltan azt kívánnák, hogy elszakadhassanak Szerbiától. Erről kellene hát tárgyalniok. A szerbek nem adják, az albánok meg nem engedik. Kimondottan kompromisszumérett helyzet.

Amiről a tárgyalások örve alatt szó van – másként nincs is értelme az egésznek –, az annyi, hogy az ügyben érdekelt hatalmak külön-külön megkeresik majd a hozzájuk, illetve eminens érdekeikhez inkább közelebb álló felet, és új, korántsem publikus ajánlatokkal, ígérvényekkel és fenyegetéssel zúdítják nyakon, amire azok, nem lévén teljesen hülyék, már eleve számítanak. Aztán meg majd eldöntik, mennyiben akceptálható a pakk, amit eléjük borítottak az asztalra hatalmasék, és egyszersmind azt is ki kell kalkulálniok látatlanban, hogy vajon az ellenség, akivel éppen mások tárgyalnak máshol, ámde ugyanarról a témáról, nem nyer-e többet, mint amit ők nyernének, ha a vázolt feltételeket elfogadnák. Csak mert ha a másik makacsságát vagy engedékenységét neadjisten jobban honorálják az azoldali mecénások, annak vészterhes visszhangja kélne a honi közösség soraiban. Szóval résen kell lenni, s hideg fejjel kell kalkulálni, miközben az árcédulát morzsolgatják.

Amennyiben nyilt háborúvá nem szélesedik a helyzet – Isten ne adja –, ami mégiscsak némiképp egyértelmű, aránylag kézzelfogható döntésre vinne, akkor bizony ki-ki féleredménnyel tér majd meg az övéihez, ha a rájuk oktrojált alkumenetnek vége, s míg odahaza hihetetlen győzelemként, addig a nemzetközi hallgatóságnak a kompromisszumkészség határán kiizzadt, önfeláldozó egyezségként kell eladni ugyanazt a portékát. El fogják, persze, hogy el – nem féltem őket. Viszont ez már kifejezetten a diplomaták dolga lesz. Voltaképp erről szól a szakmájuk.