Franckarika

Kihajította őket, tulajdon gyermekeit, majd utánuk vetette magát. A nyolcadikról ez egyenlő a biztos pusztulással. Talán annyi időt e két végzetes kimenetelű cselekmény közt még hagyott magának, hogy búcsúlevele utolsó mondatának végére sebtiben pontot tegyen, és csak azt közetően tett aztán az életére is. Most pedig, e döbbenetes hír hallatán a magamfajtának valamit mondania kellene. Kellene, illene – de vajon minek? Valami olyasmi esett meg megint e világon, minek alapesetben egyáltalán nem szabadna, ám e lélektelen tárgykörben annyi bekezdés, annyi felsorolás, annyi tétel sorakozik már az emberiség történelmének irdatlan számlakönyvében, hogy ez az egy valójában sem nem oszt már, sem nem szoroz.

Mégsem hagyhatom szó nélkül az esetet. Férfiként egyszerűen lehetetlen női, pláne mondjuk anyai fejjel gondolkoznom. Szülő mivoltom viszont ad valamiféle támpontot ehhez. Nem dönthetek gyermekem már létező életéről, s éppen ezért nem hozhatok döntést egy másik emberi élet végéről sem. Nem idézhetem elő senki halálát, nem határozhatom meg annak módját és idejét akkor sem, ha a magam életével lélekben és gondolatban végérvényesen leszámoltam már, és azt épp bevégezni készülök. Nem tehetem. A magamé felől rendelkezhetem (bár e tett igazságvonzata és megalapozottsága is felettébb megkérdőjelezhető), a másé felől nem. A gyermekem élete pedig valaki más élete, nem a sajátom, s mint ilyen tilalom alá esik. Kész.

Kegyeleti tiszteletből, mely alanyi jogon minden halottat megillett e Földön, valamint irgalomból is, melynek lélektana reánk vall, nem pedig indulatunk kedvezményezettjére, tételezzük hát föl, hogy ez a szerencsétlen asszony nem gyilkossá akart válni – nem gyermekei vesztét kívánta, ellenkezőleg: a saját élete elveszejtésében látta a maga kiúttalan helyzetéből az egyetlen menekülési irányt, ám a két gyermeket saját lénye integráns, leválaszthatatlan részének tekintette, s így az ő sorsukról éppúgy (számára: magától értetődően) ezt a visszavonhatatlan, megmásíthatatlan döntést hozta. A maga felől hozott verdikt sajnálatos, kárhozatos idea, míg a gyermekei felől hozott (majd végre is hajtott) egyenesen megbocsáthatatlan. Mert aki a saját életének önkezével kíván véget vetni, s úgy dönt, nem küzd tovább: az az ember a sorsát végképp megpecsételtnek látja, és eleve olyan tudati állapotban leledzik, amit a szaknyelv általánosságban "beszűkült"-nek mond. A problémát ugyanis, ami e döntésig vezette őt, s ami nyilván sokrétű, összetett, vagyis számtalan elemből építkezik egy legyűrhetetlen rémlátomássá, az öngyilkosságot (hozzá kell tennem: komolyan) fontolgató személy egyetlen végkérdéssé szűkíti: folytatni, vagy e ponton abbahagyni? Vagyis egy olyan dilemmát forgat magában, melynek végzetes megválaszolása esetén majd minden természettől rendelt készségét, melyek élete, léte fennmaradását biztosítják, ugyane lét és élet erőszakos megszakításának szolgálatába kell állítania. Önmaga ellen: egyetlen életének szeretete, az ahhoz való ösztönös ragaszkodás érzete ellen kell tehát fordulnia, s kell egyben fordítania tulajdon akaratát is. (Ami persze paradoxon, mert ha már akarattal tör önmaga ellen, ezt a képességet és erőt akár az életben folytatandó további harcbokba is invesztálhatná. Na mindegy.) Ha e magára erőszakolt kérdése tekintetében a válasza halál, akkor az őt körülvevő élet amúgy mindennapos dolgai megszűnnek, közömbössé lesznek számára: érvként tehát elvesznek. A halál óhajtását ugyanis az élet egyetlen eleméből sem lehetséges levezetni. Kizárólag a halál ténye még az életben (ergo bármiféle adekvát ismeret hiányában) elképzelt enyhének delejes vonzalma bátoríthatja a delikvenst erre a nem csekély önuralmat követelő tettre, mármint hogy életét önkeze által végezze be.

Mert nem hősi tett az öngyilkosság, kivéve, ha önkéntes (vagy épp önkezemmel végrehajtott) halálom másokat ment meg, azaz tart továbbra is életben. De: akkor életben tartja őket, s én efelől többé-kevésbé bizonyosságban vagyok, mikor sorsomat bevégzem. Úgy már van értelme a halálnak, nem is csekély. Ám döntést ott is csak a magam élete tárgyában hozok – másoknak csupán a lehetőséget biztosítom. Élhetnek vele, ha tudnak vagy akarnak.

Más bőrére menően hozni döntést a létről és elmúlásról, az felelőtlenség is, kíméletlenség is, embertelenség is. Ha valami meg nem oldható problémám támad az élettel, nem mások nyakába szakasztva kell azt meg- vagy feloldanom. A felelősségteljes döntésekhez nem csupán tiszta fej szükségeltetik. Kell hozzá némi empátia is.

Amennyiben egy anya a maga sorsát csak a gyermekein akarná megboszulni, leverni, vagy tulajdon életének kilátástalansága alól csak a gyermekeket "menekítené" az elmúlásba, az közönséges gyilkosság volna, semmi egyéb. Mondjuk a két csemete erőszakkal elvett élete felől ítélve meg persze így is az, épp csak jelen esetben a gyilkos nem mások élete elveszejtésének szükségszerűségéből indult ki, hanem fordított logikával jutott arra a következtetésre, hogy 1, neki magának halnia kell; 2, hogy ez bekövetkezzék, arról saját magának kell gondoskodnia, és – "természetesen" – 3, két gyermekét sem hagyhatja e nyomorult világra, árván: nem engedheti, hogy az ő életük is hasonlóképpen vakvágányra fusson. A magának már nem kívánt életettől gyermekeit is meg óhajtja menteni. És hát pont itt a bibi.

Ugyanis tökéletesen őrűlt a gondolatmenet, az élet megkerülhetetlen tényéből teljesen kivetkőző. Az, aki a tulajdon halálának kérdését magában visszavonhatatlanul eldöntötte, legyen szíves magát már nem az élet, a valós evilági lét részének tekinteni: azaz bármi, saját személyén és életén kívül eső kérdésben döntést akkor már ne hozzon. Még az esetben sem, ha valami kényszeres, nem kevés önsajnálattal (hiúság ez is, bár annak a legkeserűbb oldala) elegy bosszúvágy fűti esetleg, mármint hogy jól "odamondjon" e tettével környezetének és a rendületlenül tovább lélegző világnak, gondolván, ha azok őt egy kézlegyintéssel elintéznék is, már csak nem fogják félvállról venni a két kisgyermek borzalmas vesztét. (Nem fogják, való.) Kristálytiszta észjárás tehát az öngyilkosé, kár, hogy azt az élet egyetlen ízében sem igazolja vissza. Igaz, az a bizonyos szándék nem is célozza ezt. Az öngyilkos itt tisztán önérdekből gondoskodott arról, hogy az intés, amit a maga vesztével kívánt most mások tudomására hozni, külön nyomatékot kapjon. Tulajdon döntését igazoltatta így vissza egy senki és semmi által be nem lakott légüres térben, miközben prejudikált, azaz megelőlegezett egy ettől merőben eltérő értelmezést az őt túlélők részéről, és amely feltételezett meg nem értésre ő így csattanós, nyomatékosított választ adott jó előre. Meg teljesen feleslegesen, soha már helyre nem hozhatóan.

Értem én az öngyilkosokat, de nem tudom őket megérteni. Semmi baj: ők sem engem, nyilván. Akik pedig a saját önkényes eltávozásukat mások, nekik maguknak kiszolgáltatottak, az életet valójában még ki sem próbáltak sorsával kötik egybe, és taszítják őket is a szinte még fel sem fogható halálba, azok, már bocsánat, de minden tudatszűkületük ellenére is – elvetemültek. Aki búcsúlevelet ír, aki rákészül erre a semmi földi erő vagy képesség által nem korrigálható tettre, az egyszerűen nem lehet annyira önkívületben, hogy ne lehetne belátással tulajdon gyermekeire, akiknek egykor életet adott, mert az anyát Isten és/vagy a természet e szerepre rendelte, nem pedig annak elvételére. Végeredményben: minden élőnek osztályrésze a halál, ezt ez egy ugrást az ismeretlenbe senki teremtmény nem kerülheti el. Vagyis nem csupán kár, hanem teljességgel felesleges is, mikor én (vagy bárki más) hozok döntést (akár csak félreértelmezett könyörületből is) valaki más individuum földi létének vége felől. Mert az élet tőlem, az én személyes akaratomtól függetlenül úgyis megválaszolja majd ezt a talányt. Mások helyett nem élhetek, mások helyében nem halhatok. Ha valaki bírja az életet, amit már én nem, és amit épp föladni készülök, úgy élni fogja azt. Ha pedig nem, akkor meg letudja valahogy, "leszolgálja". Végtére: így is, úgy is meghal egyszer, mikor annak ideje jő. Legalább az esélyt illik a másiknak meghagyni – legalább arra, hogy ha netán mindenáron pusztulni akarna majd, azt ő is érett fővel, már egyet s mást kipróbáltan, saját akaratából és legfőképpen a saját kezével tegye, tehesse meg. Remélve erősen, hogy e (most csupán hipotetikus) döntése pillanatában őmellette már nem lesz ott egyetlen gyermek sem.